THIRTY - NINTH CHAPTER

Sziasztok!(: Megjöttem az új résszel!(: Jaj..rendesen kiszúrtam magammal, ugyanis nem vagyok jó - sem tapasztalt - az ilyen elrabolós fenyegetős sztorik írásában, így...ha nagyon vacak lett nézzétek el. A következő reményeim szerint jobb lesz!(: But...I hope you like it. Köszönök nektek mindent! Love u. 

Have a nice day,

Susan:*

Ransom

"Nem bírtam elfogadni azt a tényt, hogy lehet most veszítem el azt a személyt, akit csak most kaptam vissza." - Harry Styles

Robert Downey Jr.

A döntését teljesen elfogadtam, noha ennek ellenére még mindig volt egy kis reménysugár bennem, hogy valami oknál fogva, de meggondolja magát. Szerettem őt, lányomként tekintettem rá és mindenben támogatni akartam őt, mint egy rendes apa. Ugyan úgy viselkedtem vele, mint a két fiammal, ami miatt egyik családtagom sem állított meg. Tisztelték Ana-t, elfogadták őt és most először vágták rá egyből azt, hogy helyesen cselekedtem vele kapcsolatban. Egy évig magam mellett tudhattam őt  és ezáltal Indio-t is, aki minden percben húga mellett volt, hogy az eddig kihagyott hosszas időszakot valahogy bepótolja vele. Jó volt őket látni, hogy együtt sétáltatják Extont vagy csupán mindenben támogatják egymást, mint a rendes testvérek. Indio mindig szolgálatra készen állt, ha valami baj volt Ana háza táján és ezt fordítva is elmondhatom. És most... és most mind a ketten csődöt mondtunk, mindenki. Tétlenül néztük, hogy azt a lányt, aki mindennél és mindenkinél fontosabb számunkra elviszik, és ki tudja, hogy mit csinálnak vele. Futottunk, de mindhiába, hiszen a kocsi hihetetlen gyorsaságban távozott a tett helyszínéről. A riporterek kapva az alkalmon termettek ott azonnal, hogy az ügy végére járhassanak, azonban azt még sejteni sem sejthették, hogy mi is értetlenül állunk mindehhez.
- Szóval kapott egy fenyegető levelet, de nem jelezte senkinek. - a rendőrtiszt már vagy harmadjára ismételte el az előbb elmondottakat megdöbbenve. A helyszínről egyből az otthonunkban fogadtuk őket, hogy a nem kívánt személyeket kizárjuk ebből az egész dologból, így a családdal és a vendégeinkkel egyetemben hazafelé vettük az irányt. Ana-ról azóta sincs semmi hír és közel egy órája már, hogy történt az incidens. 

- Semmi név, semmi aláírás. Még egy rendes cím sem volt rajta. - idegesen álltam fel fiam és feleségem mellől. - Az ügynököm úgy tartotta jónak, hogyha ezt nem vesszük figyelembe és őszintén szólva, ki ijedne meg egy ilyen levéltől? - hangom kérdő volt, feljebb ment egy-két oktávval, karjaimat széttártam. Idegesen járkáltam fel, s le, egészen addig, amíg a telefonom meg nem törte a szobában fennálló kínos csendet. Gyors tempóban kaptam fel az asztalon lévő tárgyat, majd a zöld jelet elhúzva tartottam a fülemhez. - Igen? - hangom komolyan csendült fel.

- Gyönyörű a lányod. - egy eltorzult hang szólalt fel a vonal másik végéről, kihangosítottam a telefonom. - Kacsú test, telt idomok. Hmm... És még csak közöd sincs hozzá.
- Ha egy ujjal is... - kezdtem bele, de belém fojtotta a szót. Homlokomon gyöngyökben jelentek meg az izzadtságcseppek, aggódtam Ana miatt. 

- Nocsak, nocsak. - erőltetett nevetés hallatszódott. - Mit teszel? Mit tesz a nagy Tony Stark? Semmit sem tudsz tenni Rob, semmit. Maximum annyit, hogy bekapcsolod a tévét és meghallgatod az ajánlatomat. - búgás következett be, a rendőrök rázni kezdték a fejüket, miszerint is nem tudták bemérni, hogy honnan kaptuk a hívást. Susan azonnal a távkapcsolóval a kezében termett mellettem, majd a bekapcsoló gombot megnyomva terült elénk a hangyás kép. Mindannyian helyet foglaltunk a kanapén és idegesen tekintettünk a semmit sem mutató képre.

- Ez egy kibaszott átverés. - fiam hangja csendült fel, idegesen tördelte az ujjait. - Ezek csak játszanak velünk. - horkant fel ismételten, ám ekkor nem várt pillanat következett be, egy maszkos férfi jelent meg a képernyőn. 

- Jó estét a Downey családnak és minden vendégnek, aki valószínű ott tartózkodik a családdal. - apró szünetet tartott, lábával útnak eredt. - Robert, ha fontos neked ennek a lánynak - ismételten elhallgatott, majd hirtelen egy szék mellett termet, ahol Ana helyezkedett el, fehérneműben. - az élete, akkor fizetsz. Ismerős helyzet, nemde bár? Gondoltam az új filmedből vihetnénk bele valami éles helyzetet. - apró kacaj hagyta el a száját, kezét Ana vállára helyezte el. - Nyugodj meg, lefürdettem miután levetkőztettem őt. - száját Ana arcához vitte, egy csókot nyomott oda, amitől arcom ráncba borult. Idegesen meredtem a képernyőre, és néztem miként van megkötözve a lányom. Arcáról gyors ütemben folytak le a könnyek, haja oldalra volt söpörve. - Tudtad, hogy az ember egy kis adrenalin segítségével szinte mindent kibír? - kezével elnyúlt, egy tűt tartott kezeiben. Ana leszorított kezéhez tartotta, majd közvetlen a vénájához tartva nyomta bele. Fogaimat erősen szorítottam, meg tudtam volna fojtani a két kezemmel ezt az állatot. A tűt elhajította, majd Ana kezéből kiálló csőhöz lépett. - És egy kis infúzióval pedig meg lehet oldani, hogy ne vérezzen el. Csábító, nem? Mint a partnered, akit a filmben annyira meg akartál menteni. - gunyoros hanggal illetett meg, de arcán még mindig ott ékeskedett az az undorító mosoly. Indio és Susan erősen szorították a kezemet, aminek következtében valamennyire sikerült visszatartaniuk. A férfi egy asztalhoz lépett, majd a kamera ráközelített a rajta elhelyezkedő tárgyakra. - Nem tudom, melyikkel kezdjem... - állához kapott. - Kezdésnek ez megteszi. - egy kis szerkezetet emelt el onnan, Ana felé sétált. Közvetlen a csupasz hasához nyomta, Ana lehajtott fejjel figyelte, mindaddig, amíg a férfi nem használta rajta.
- NEEE. - Ana kiabálva ejtette ki ezt az egyszerű szócskát. Arcán immáron gyorsabban folytak a könnyek. - Kérlek, ne! 

- Egyelőre hagylak, édesem! - száját a fejére nyomta, a szerkezetet visszahelyezte az asztalra. Ana ziláltan kapkodta a levegőt, lehetett látni a hasán, hogy az adrenalin hatott a szervezetére. - Üzensz valamit Robert-nek vagy esetleg a szerelmednek....Harry-nek? - kezét végigsimította Ana testén, még mindig lehajtott fejjel ült a széken. - Nézz a kamerába édesem, hadd lássák mennyire fáj. Hogy mennyire fájdalmas, kínkeserves órákban lesz részed, ha nem fizetnek. NÉZZ BELE! - a végét már ordítva ejtette ki a száján, Ana még mindig mozdulatlanul ült a széken. Hajánál fogva ragadta meg, így érte el, hogy Ana felemelje a fejét és ezáltal a kamerába nézzen. A maszkos fickó elengedte a fejét, majd kezét megsuhintva érintette hozzá a lányom arcához. Fájdalmas volt nézni, hogy ő szenvedi meg az engem érintő dolgokat, tehetetlenül néztem már-már könnyes szemekkel. Hátam mögül hallottam, ahogy Harry-t a fiúk visszafogják, ideges volt, mint mindenki más, aki a szobában tartózkodott. Ana remegő szájjal húzta vissza a fejét a normális állásba, majd torkát megköszörülve, könnyes szemekkel meredt ismét felénk.
- Nem szeretnék sokat mondani, nincs is mit igazándiból. - apró mosolyt küldött felénk. - Szeretlek titeket egytől egyig, de ne fizess apu! Ne engedj nekik! Az élet megy tovább. Eddig is tudtatok nélkülem élni, ezután is menni fog. - hangja elhalt a mondandója végére, a férfi lépett mellé.
- Milyen jószívű, ugye? - fejét Ana feje mellé helyezte, ismét azaz undorító mosoly terült el az arcán. - Nyolcvanmillió dollárt követelek Robert a lányért cserébe. Kapsz öt teljes órát, ami alatt eljuttathatod hozzám a megadott összeget. Még hívni foglak, legyél telefon közelben, de egyértelmű a dolog. Nem fizetsz, meghal. Ó! - szájához kapott, egyik kezével Ana hasát érintette. - És nálam azaz opció nem él, hogy nem tudsz annyi összeget ilyen kevés idő alatt összeszedni. Ha képes voltál elcseszni a dolgokat, akkor képes vagy rendbe is hozni. Ha fontos neked, akkor sietsz, ha nem és az ő kérését teljesíted, akkor velünk együtt megnézheted, hogy meddig bírja a kicsike. Ja, és Harry. - kezét feljebb húzta Ana testén, arcát maga felé fordította és gyors tempóban a száját Anaéra helyezte. - Jó az íze. - a kép megszakadt, ismételten csak a hangyás kép tárult elénk.
- Rohadék. - idegesen csattant fel, mobilját a földhöz vágta. Susan a tévét kikapcsolta, újra csöndbe burkolózott a szoba. - Ennyi? Nem csinál semmit?
- Hiába van a tulajdonomban ennyi összeg, lehetetlenség, hogy lenne ennyi készpénz a bankban. - fejemet arcomba temettem bele.
- Szánalmas. Ana-nak egy szót sem szólt erről a szaros fenyegetésről, bezzeg Zayn-el beszélt róla. Milyen apa maga? Mi jogon nevezi magát Ana apjának? - szavait felém köpte, és akármennyire is lett volna kedvem őt jó modorra tanítani nem tehettem, ugyanis igaza volt. Idegesen pattantam fel a helyemről és mélyen a fiú szemébe néztem. Szavait ízlelgettem és rájöttem, hogy tudott Zayn-el való beszélgetésünkről.
- Honnan tudod, hogy beszéltem Zayn-el? - homlokomat összeráncolva tartottam a szemkontaktust, mindaddig, amíg Indio keze nem érintette a vállamat.
- Ana tudta, apa. Hallotta, hogy beszéltél Zayn-el, csak nem kérte tőled számon. De ezzel most nem értek el semmit sem, ha összekaptok és ellenségesen viselkedtek egymással. Ana-n ez nem segít.
- Öt óra alatt lehetetlen ennyi pénzt összeszedni. - Susan halk hangja szakította félbe a közöttünk fennálló feszültséget. Tennem kell valamit. Gyors tempóban fordultam az asztalon elhelyezkedő mobil felé, amit a zsebembe csúsztattam.
- Ezt ők is tudják, éppen ezért csinálják. Lehetetlen helyzetet akarnak tenni, csak nem tudják, hogy kivel állnak szemben. - ökölbe szorítottam a kezemet, a kocsi kulcsot a másikban tartottam.
- Robert. - Susan kezem után kapott, amint látta, hogy lábamat járásra akarom kényszeríteni. - Ez nem egy film, drágám. Itt nincsenek effektek vagy kaszkadőrök. Hagynod kéne, hogy az erre hivatott személyek intézzék el. Én sem szívesen ülök tétlenül, de nem tudunk mit tenni. - ujjaival enyémet simogatta, próbált meggyőzni, persze sikertelenül. Egy nagy sóhaj hagyta el a számat, ujjaimat kihúztam az övéi közül.
- A lányom, nem hagyhatom, hogy megöljék miattam. - lábaimnak nem szabtam határt, most nem állhattam meg. Egyenesen az R8-hoz léptem, majd a kulcsot a zárba helyezve adtam neki gyújtást. A korlátokat áthágtam, nem érdekelt, most semmi sem érdekel, csak Ő. Ana. A telefonomat kihalásztam a zsebemből, a managerem számát tárcsáztam, majd kihangosított állapotban helyeztem el a műszerfalon, pár csörgés után végre felvette.
- Rob én... - szavába vágtam, nem törődtem vele, hogy nem fejezte be a mondandóját.
- Nézd végig, hogy kit rúgtunk ki az utóbbi időben. Lehet, közülük valaki próbál bosszút állni. Állíts rá a telefonomra lehallgató készüléket, amivel be tudják mérni, hogy ki és honnan hív. Öt órát kaptunk, hogy nyolcvanmillió dollárt összeszedjek és már így is időszűkében vagyunk. Hívd fel a bankokat, és számolják össze, hogy összesen mennyi készpénz van, ami rendelkezésünkre állhat. Nem érdekelnek a kifogások, intézkedjenek, azért fizetem nekik a szép összegeket. - kiadtam a parancsokat, ezután a választ meg sem várva nyomtam ki a telefonomat. Dudaszavak csendültek fel, amikor egy-egy kocsi mellett sebesen haladtam el, cikáztam közöttük, hogy minél előbb azon a helyen legyek, amit Ana mutatott nekem. Ott találtam meg, amikor a legrosszabb napjain ment keresztül, amikor Harry-n próbálta túltenni magát. Sikerült neki megszerettetnie velem azt a helyet, mert ott tényleg egyedül lehet az ember és kevesen tudják, hogy ott van.

Két óra mindössze, ami hátramaradt a megadott időből. Tehetetlenül ülök a törzshelyünkön, a távolba meredve próbálom a gondolataimat összeszedni. Egy telefon...egy telefon, ami tudósított arról, hogy hova és mikor kéne vinnem a pénzt. Minden bank, ami rendelkezésünkre állt lemondott arról, hogy ennyi pénzt összeszedjen, ugyanis nincs ennyi készpénzt összesen a Manhattani bankokban. Kezdtem feladni, a remény immáron ténylegesen is csak kis számban állt rendelkezésemre, magamat okoltam. Csakis magamat, amiért ilyen helyzetbe sodortam azt az embert, aki semmiről sem tehet. Gondolataimba merültem, visszaemlékeztem az első percekre, amikor idegesen lépkedtem a fiúk háza elé, hogy láthassam Őt. Ujjaimat remegve koccantottam neki az ajtónak, majd jobbnak láttam, ha inkább a csengőt használom figyelemfelkeltés céljából. És ekkor...kinyílt az ajtó és Ő állt ott. Teljes életnagyságban Emily. Szemeimet csukva tartottam, minden valósnak tűnt, de a telefonom ismételt csörgése visszarántott a fájdalmas jelenbe. A képernyőt bámulva egy számomra ismeretlen szám jelent meg, elhúztam a zöld csíkot.
- Robert Downey Jr. - szóltam bele semleges hangon.
- Apu? - Ana rekedt hangja kúszott fel a hallójáratomba, idegesen álltam fel a padról. - Apu hál' istennek!
- Ana? Ana hol vagy? - kérdések százát bírtam volna feltenni neki. Hogy-hogy van? Egyáltalán hogyan tudott telefonálni, de most fontossági sorrendet kellett felállítanom.
- Követnek. - hangja alig volt hallható, kocsik dudája kúszott be a telefonkagylóba. - Elszöktem. - apró mosoly hallatszott, amint kiejtette szavait. Büszkeséggel töltött el, hogy ilyen furfangos volt. - Ismeretlen a környék. Minden lepusztult.
- Kicsim. Nézz egy kicsit körbe. Nincs valami tábla a közeledbe, ahonnan le tudnád olvasni az utca nevét? - sietősen lépkedtem a kocsim felé, ajtaját szinte kitéptem, olyan erővel nyitottam ki. Gyorsan bepattantam, a telefont kihangosítottam és gyújtást adtam a kocsinak.
- Itt van valami Center. Nem látom. - meggyötört volt a hangja, a félelem hangzott ki belőle. - Nem látom apu. Homályos minden. - sírt. Tisztán hallottam, hogy próbálja visszafojtani könnyeit, de ilyen helyzetben érthető, hogy nem megy olyan könnyen a dolog.
- Írd le a környéket kincsem, hogy valami kiindulópontunk legyen!
- Telep. Mindenhol lepukkant telkek. Várj, talán látom. Azt hiszem a Lincoln Tunnel közelében vagyok.
- Indulok kicsim, maradj ott! - ahogy kiejtettem számon a mondatot Ana hangja csendült fel ismételten.
- Itt vannak! - suttogásként jött át a hangja, csak remélni mertem, hogy nem találnak rá. A kocsival kitolattam, besoroltam a forgalomba és teljesen lenyomva a gázpedált igyekeztem Manhattan másik felébe.
- Fuss északnak! Ne másfele, csakis északnak. Ana tudom, hogy valószínűleg gyenge vagy, de ne engedd, hogy újra elkapjanak. Mindjárt ott vagyok, már jön a... - hangom elhalkult, amikor a telefon búgó hangját hallottam csupán. Kezem közé vettem, majd Susan számát kikeresve tárcsáztam. Szinte azonnal felvette. - A Lincoln Tunnel-nél van. Észak felé tart. Értesítsd a rendőrséget! - meg sem várva a válaszát nyomtam ki, a telefont magam mellé dobtam és minden erőmmel azon voltam, hogy megmentsem a lányomat. A lámpák színét figyelmen kívül hagyva mentem át a kereszteződéseken, ezzel kockáztatva a saját életemet is. A sarkon leparkoltam, az ajtót kitártam magam előtt és sietős léptekkel haladtam előre. Tekintetemmel a fiúkat találtam meg, amint felém igyekeznek és a Lincoln Tunnel-nél eggyé váltak az útjaink. Mindannyian az út vége felé fordultunk, és akkor láttuk meg Őt. Meggyötörve, fáradtan és ziláltan próbált meg futni felénk. Arcát könnyei borították, haja összevissza állt. Mindannyian egyszerre indultunk meg felé, mosollyal az arcunkon, hiszen boldogok voltunk, hogy látjuk őt. Nyomunkban rendőrök jöttek, kezükben fegyvert tartottak a biztonság kedvéért. Ana tempóján lassított, csupasz lábát szinte húzta a kemény padlón. Ekkor viszont nem várt fordulat következett be. A sarokról egy férfi kanyarodott ki, egy fegyvert tartott a kezében, amivel Ana felé célzott. Lábaink szinte azonnal futásnak eredtek, a rendőrök elénk férkőztek, de a lövés...a lövés szinte mindannyiunkat megrémisztett. Dülledt tekintettel figyeltem, amint a lányom a térdére rogy, szájával O alakot formál, miközben szeméből a könnyei szüntelenül folynak. A rendőrök lövéseket indítottak a férfi felé, aki később már holtan feküdt az aszfalton. Ana felé rohantam, ölembe kaptam, kezemet valami meleg folyadék árasztotta el. Kezemet kissé elemeltem és akkor tudatosult bennem az a tény, hogy Ana-t meglőtték.
- MENTŐT! - kiáltottam teljes erőmből és most már én sem tartottam vissza a könnyeimet. Elrugaszkodva a  földről álltam fel a mozdulatlan lányommal a kezemben, miközben könnyeim a mellkasára hullva áztatták el azt. Istenem csak élje túl! Szemeimet lehunytam, arcomat a hajában temettem el és így imádkoztam érte, hogy legalább őt ne veszítsem el.