II./ VI. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Megérkezett a hatodik rész, ami igaz kissé kesze-kusza, de azért remélem tetszeni fog!(: Mindenki, aki cserekérést kért ott a kis chat részben, kitettem. Az előző részhez kapott hozzászólásokat nagyon, de nagyon szépen köszönöm. És szeretném köszönteni az új feliratkozókat. Rendesen meglepett, ahogy láttam a 124-es feliratkozók számat és a több mint 80.000 oldalmegjelenítést!(: Hűha. Sosem gondoltam volna, hogy ennyien lesztek, de örömmel tölt el, hogy ennyien vagytok!(: Köszönök nektek mindent és további szép időtöltést a szünetre!(: :* 

Have a nice day, 

Susan :*

..: Bizonyítási vágy :..

"Nevezzetek bolondnak érte, de én hiszem azt, hogy minden emberrel okkal találkozunk. Hogy egyszer talán fontos lesz a reggeli buszon utazó néni, vagy az utcán síró gyerek, esetleg egy arc, amire felfigyelsz a plázában. Hiszek abban, hogy ezek a találkozások nem véletlenek. Hogy fontos szerepük lesz egyszer majd, még ha te nem is emlékszel az arcára, a hangjára vagy a találkozásotok helyére."

Anne Malik

Sosem felejtem el azt az érzést, amikor a hosszas repülőút után ismerős levegő szele csapta meg arcomat. Akármennyire is szerettem Angliában lenni, mégis megvolt az a honvágy, amire igazándiból csak akkor jöttem rá, amikor a családomat tekintettem meg a repülőtéren a nevemmel ellátott táblával. Sietős tempóban igyekeztem öcséim felé, akik már szorgosan figyelték az előttük elhaladó embersereget és kerestek közöttük engem, de arra nem számítottak, hogy cserfes kislányhoz méltóan a hátuk mögé kerülök. Szorosan fúrtam utat Jason és Mathias között, akik értetlen és meglepő tekintettel figyelték, hogy mégis hogy a fészkes fenében termettem ilyen gyorsan mellettük. Persze a hirtelen meglepődést azonnal az öröm vette át, s szorosan a mellkasukra vonva hozzájuk nem illő viselkedéssel üdvözöltek. Örültem nekik, hiszen hiányoztak s szemmel láthatólag ez az érzés kölcsönös volt.
- Anyuék? - kérdeztem kipihenten elnyúlva a kanapén, miközben öcsém mellkasának dőlve pihentem továbbra is. Senki sem volt a házban érkezésünk után s az egész kezdett furcsává válni, de már megszokhattam, hiszen soha sincsenek  itthon.
- Apu azt hiszem Írországban, míg anyu valahol a városban. - semlegesen vállat vont, s noha tudtam, hogy hozzá szokott az őt körülvevő cécóval; mégis sejtettem, hogy olyan érzései vannak néha, mint nekem. Más környezetben nőtt fel, mint egy normális tinédzser, ahogy mindannyian, de Jason képes volt a paparazzikkal és az érdek lányokkal elszámolni, míg néha napján Mathias megtört, s piciny szívét a hírnévre várakozó lányok összetörték. Remek volt vele a kapcsolatom s bízott bennem, aminek felettébb örültem. Nem egy éjszaka volt már olyan, hogy az éjszakát a beszélgetéssel töltöttük, ami sem őt sem engem nem zavart. Jó volt jó testvérnek lenni, akik minden kertelés nélkül őszinték egymáshoz.
- Minden rendben van, öcsi? - aggódó tekintettel távolodtam el tőle, kezemmel az övét öleltem át, s aggasztott, hogy ajkán először csupán egy lemondó sóhaj csusszant ki. - Gondoltam. - sóhajtottam, s egy óvatos csókot nyomtam kerekded arcára. Igen. Számomra még mindig az a törékeny kisfiú volt, akit könnyű megbántani. Főleg ilyenkor volt az én kis öcsikém, amikor az orrát lógatva próbált mindenhez jó képet vágni, sikertelenül. Legalább is én mindig észrevettem ezt az álcaként felvett álarcot, míg mások nem. Talán ezért ragaszkodott hozzám. - Na, ki vele. - apró mosollyal az arcomon vállon böktem, s visszahúzódtam eddigi helyemre a kanapé másik oldalára. Mathias erősen túrt bele apánkhoz hasonló dús hajába, arca csupa kétségbeesést mutatott.
- Miért érzem úgy, hogy mindenki elhagy? - megtört, halk szavai sokként értek és fogalmam sincs mire céloz. Illetve volt, de nem gondoltam, hogy költözésem ennyire megrázná őt, s noha sejtettem, hogy ez is benne van abban a bizonyos pakliban; a többes szám megcsapta éles elmémet.
- Mindenki? - meglepetten ismételtem el előbb elhangzott szavát, mire csillogó, könnytől ázott szemét rám emelte. Ritkán sírt, hiszen azon fiúk közé tartozott, akik inkább visszatartották könnyeiket, így is erősnek mutatva magukat, de most meglepett. Kiskorában láttam utoljára sírni, amikor is az a cserfes Sylvia Miller kijelentette, hogy valójában a bátya érdekli, mintsem ő. A harag szinte akkoriban minden porcikámat átjárta, s egy hajszál választott el attól, hogy az elkényeztetett kislány haját ki ne tépjem. Harcias voltam, s képzeletemben számtalanszor kikapartam már mások szemét, vagy csak egy-egy jól megérdemelt pofonnal illettem meg, de ezek mind csak a képzelet szüleményei voltak, ugyanis nem voltam olyan lány, aki képzeletét meg is valósítja. Ezzel nem csak magamra, hanem szüleimre, testvéreimre, s családomra is szégyent hoztam volna, így az évek során szépen felépített jól nevelt lány szerepet tartottam meg.
- Jason otthagyja a sulit, mert színészi pályára lép. - nem törődöm hangneme csak álca volt, tudtam, hogy testvérünk távozása, ahogy az enyém is valószínűleg meg fogja rázni. Számmal O alakot formáltam, míg ő egy csábos mosoly kíséretében vállat vont, s fel nem tett kérdésemre válaszolt. - Kapott egy lehetőséget, s elfogadta. Még jó, hogy elfogadta! - csattant fel, s idegesen állt fel stabil helyéről. Idegesen, lehajtott fejjel kezdte el bejárni az üres nappalit, s kissé idegesített, hogy így lemaradtam a családban történt eseményekről.
- És ki kérte fel, egyáltalán, hogy jött ez az egész?
- Anya és Robert nagypapa keze van benne a dologba, meg az, hogy Jason úgy néz ki, ahogy. Anne csak néz rá és rájössz, hogy tehetség csörgedezik az ereiben. Valami akciómuksó lesz. - ismételten vállat vont, s testével nekitámaszkodott az egyik szekrénynek.
- És Ana-ék engedték neki? Az istenit! - horkantam fel, hiszen testem minden porcikáját elöntötte a düh. - Jason még nem is töltötte be a tizennyolcadik életévét, és így... így félbe akarja hagyni a tanulmányait?
- Sosem fogod anyának hívni, ugye? - témaváltással próbálta egyre növekvő dühömet csillapítani, ami sikerült neki. Mindig kényes téma volt kettőnk között az, hogy anyámat rendesen anyának szólítsam és ne Ana-nak. Rettentően megleptem őket, amikor néha-néha egy anya szó csúszott ki a számon, de valahogy az eszem jobban húzott afelé, hogy Taylort illessem meg ezzel a jelzővel. - Jason miatt viták voltak az elmúlt hétvégén, így abban állapodtak meg, hogy magántanulóként fogja elvégezni az iskolát. Kérlek, ne okozz anyánknak kellemetlen perceket azzal, hogy említed Jason szereplését, mert így is eléggé megviselt, hogy elköltözik.
- Számotokra anya. - sóhajtottam. - Hova költözik? - pattant fel hirtelenjében lehunyt szemem a költözés szó miatt.
- Los Angeles. Nincs messze, de mégis... - sóhajtott, s szava abba maradt.
- Egyedül maradsz. - fejeztem be ki nem mondott szavait s ebben a pillanatban a szívem szakadt meg. Sietősen léptem öcsém elé, s vontam mellkasomra miközben oly erősen szorítottam magamhoz, mint talán még soha. Igen! Közölni akartam vele, így és szóban is, hogy rám bármikor számíthat s akárhol is vagyok, rögtön jövök. - Rám mindig számíthatsz, ugye tudod? - suttogtam, s egy csókot hintettem arcára.
- A Malikok mindig összetartanak? - csábos mosolyát fitogtatta ismét felém, miközben parányira eltolt magától, s a kanapé felé kezdett el araszolni.
- Mindig! - mosolyodtam el, s öcsém csillogó szemébe meredtem, ahol érkezésem óta most először csillant fel a megkönnyebbülés kicsiny szikrája.
Akármennyire is szerettem volna megállítani az időt, nem sikerült. Sokat töprengtem azon, hogy mi lesz öcsém feldúlt lelkével, de sokadszorra is tudtomra adta, hogy minden a legnagyobb rendben lesz vele távozásom után is. Próbáltam hinni neki, s noha tudtam, hogy valamilyen szinten igaz, amit mondd, egy kis részem hibásnak érezte magát, amiatt, ahogy testvérem viselkedett. Az elmúlt hetet folyton vele töltöttem és egy percre sem akartam elmozdulni mellőle, még akkor sem, amikor a diplomámért sétáltam ki, amit egy középkorú férfi nyújtott át a mellette lévő tanárokkal egyetemben. Mindenki gratulált s büszke volt rám, de ez valamiért engem nem dobott fel. Önállósulnom kell és ez egy kicsit letörte hangulatomat, hogy igaz én döntöttem így, de ki kell repülnöm a családi fészekből. Nem mintha akkora gondot jelentene ez, hiszen eddig is önállóan éltem a mindennapjaimat, mivel szüleim csak ritkán csöppentek bele az életemben, de mindig is azt vallottam, hogy jó szülők. Megértettem őket, de mindennél többet jelentett számomra az, hogy minden számomra fontos ember jelen volt életem talán meghatározó eseményén: a diplomaosztón. Mindenki...kivéve őt. Christian. Miért szorul össze a gyomrom csupán már attól, hogy a szemtelenül helyes fiúra gondolok, akivel az utóbbi napok éjszakáját végig beszéltem? Felvette velem a kapcsolatot, s gyermeteg örömmel vártam minden este a hívását s figyeltem tökéletes, már-már irigységre méltó sima arcát, haját s szemét.
- Megint a fickóval beszélsz? - hatalmasat ugrottam, ahogy öcsém huppant le mellém az ágyamra, s még mindig Christian bűvkörében voltam annak ellenére, hogy már fél órája van annak, hogy elbúcsúztunk egymástól. Sokszor kapott rajta öcsém, hogy valakivel beszélgetek, de eddig mindig egy "Majd később mesélek"-el elintéztem a dolgot, amit ő tiszteletben is tartott. De most valahogy kötelességemnek éreztem, hogy az eddigi hagyományokat, miszerint is mindent megosztunk egymással, teljesítsem. A laptopom tetejét lecsuktam, s a puha, selymes szőnyegemre helyeztem el, miközben én az ágytámláján pihentettem meg fájó hátamat. - Hohó, ennyire komoly a dolog? - szemöldökét felhúzva kúszott oda mellém, miközben én kislányként tördeltem ujjaimat idegességemben, s arcomon megjelent azaz idegesítően letörölhetetlen mosoly.
- Valójában... - résre nyílt ajkaim között fújtam ki a levegőt, szemeimet lehunytam, s próbáltam ésszerű válasszal elődrukkolni, ami nem volt oly egyszerű, mint hittem. Magam sem tudom, hogy mi mennyi Christiannal kapcsolatban.
- Csak rád kell nézni, Anne. Sugárzol és amióta itthon vagy vigyorogsz, mint valami hülye. - halk kuncogására magam is felkaptam a fejemet. Sértődöttség látszott az arcomon, de tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van. Elvarázsolt vagyok, amit Chrisnek köszönhetek.
- Egy seggfej. - kuncogva ejtettem ki szavaimat, amire öcsém is hangos nevetésben tört ki. Az ágyon végigdőlve figyelte minden mozdulatomat, mimikámat. - De komolyan! - adtam nyomatékot szavaimnak, amire ismét csak egy hangos kacaj volt a válasza.
- De mégis bejön neked. Vagy rosszul hiszem? - homlokát anyánkhoz hasonlóan húzta ráncba, s epekedve várta a válaszomat, amivel igazolom a kijelentését.
- Nem jön be! - horkantam fel. - Talán... - fújtattam, s még mindig Mathias gyanakvó, idegesítően mosolygó képét éreztem magamon. - Na jó, igen! - adtam meg magamat, s a felismerés, hogy nem csak neki, hanem magamnak is végre bevallottam, meglepett. - Tényleg nagyon idegesítő tud lenni, de sokszor viszont meglep az ellenkező viselkedésével. Tudod ez amolyan egyszer lent s egyszer fent. A pláne, hogy nem ismer, és teljesen idegenek vagyunk egymás számára úgymond, nem tudjuk egymás vezetéknevét és, hogy őszinte legyek nem is nagyon érdekel. Tehetséges és... pofátlanul helyes. Amolyan minden csajt megkaphatok szerűen. Tipikus nőcsábász, de ha valaki megismeri, legalább is a bőre alá lát, akkor rájön, hogy ez amolyan gyermekded viselkedés. Egy tinédzser fiú. - hadartam, s hiába próbáltam mindent elmesélni Christianról; lehetetlennek tűnt. Megannyi rossz, de inkább jó tulajdonsága van, amit órákig, sőt napokig tudtam volna regélni, de mégsem tettem.
- Anne... Anne. Nem hittem volna, hogy Nic után lesz még valaki, aki ennyire elcsavarja a fejedet. Sőt..., ha jobban belegondolok még ő sem bűvölt el így téged. - ujjaival fel s lejárkált alkaromon, miközben szemével valami ismeretlen, új információt kereset a szememben. Nem értem mire vágyott.
- Nem feküdtem le vele, Mathias! - hangnemem engem is, ahogy szemben lévő öcsémet is meglepte, aki felvont szemöldökkel ízlelgette szavaimat. A kimondatlan kérdése ott lebegett közöttünk, s noha tudtam, hogy csak aggódott értem; muszáj voltam tájékoztatni.
- Helyes. - rekedtes hangja érdekesen hatolt be hallójáratomba. Torkát megköszörülte. - Csak vigyázz magadra, rendben? - szorosan a mellkasára vont és csak a pillanatnak éltünk mind a ketten, hiszen tudtuk, hogy lassan ennek a boldog családi idillnek vége lesz.
Akármennyire is szerettem volna még maradni s a családommal lenni, nem tehettem. Fájdalmas búcsú után sikerült felszállnom az Angliába tartó repülőtérre, ahol izgatottan vártam már a landolás miatt létrejövő izgalmakat. És, hogy miért is volt ez? Miért volt gyomorgörcs? Hiába próbáltam tagadni, s talán nem is akartam, folyton a fejemben járt azaz egyszerű kis szócska, amit még az este folyamán búcsúzóként írt. Szeretlek. Egy szó, amit könnyű kimondani, de mégis nehéz súllyal bír. Vajon komolyan vehetem? Ugyan kis naiv! Hány lánynak mondhatta már? És hánynak mondja miközben téged is csak hülyít? Arcomat a hideg üvegnek döntve töprengtem s próbáltam a rossz szájízzel viselkedő negatív énemet a háttérbe szorítani, ami a landolás idejét elérve sikerült is. Emésztettem magamat, hiszen láttam Christ úgy viselkedni egy lánnyal, hogy az rögtön kiugrik a bugyijából és az ágyba veti magát, de ismertem azt az oldalát is, amit valószínűleg sokan nem. Nagyon nehéz volt így mindent jó szemmel nézni és mosolyogva végig követni, mert sosem volt egyik oldal sem többségben. A két oldal, vagyis a pozitív és a negatív énem hangos, ágyúk zengte csatát vívott, ami jóval inkább hasonlított a második világháború által nyújtott betekintésre, mintsem egy röpke, hamarosan véget érő csatának. És ezt utáltam. Fintorogva szippantottam a hideg levegőből, ahogy kiléptem a repülőtér ajtaján a bőröndjeimmel egyetemben s észlelnem kellett azt is, hogy az amerikai melegnek már nyoma sincs. Felváltotta azt az eső s a hideg, ami igaz libabőrbe kényszerítette bőrömet; mégsem bántam. Szerettem a különleges változást, s magam is erre vágytam; változásra.
- Anne? - egy ismerős hang húzott vissza a való világba s az emberek sokasága, aki próbált minél óvatosabban elsuhanni mellettem. - Anne! - kiáltotta ismét a nevemet, így fejemmel oldalra fordulva vettem észre a sapkát viselő fiút, aki hatalmas mosollyal az arcán intett a mellette álló kocsira. Mosoly kerekedett arcomra, s az eddigi kételyeknek hirtelen nyoma veszett. Irgalmatlan tempóban szedtem a lábamat, s elé érve a bőröndjeimet magam mögött hagyva ugrottam szinte szó szerint rá. Karjaimat nyaka körül összefontam, míg ő derekamnál megemelve pördített meg a levegőben. Hangos kuncogásban törtünk ki, s szemmel láthatóan emberek százának figyelmét vontuk magunkra. Főleg idősebb hölgyek s férfiak álltak meg egy pillanatra s csodáltak meg minket mosolyogva, ami természetesen nem zavart.
- Christian! - mosolyogtam, s próbáltam egyensúlyomat visszaszerezni, amint letett a földre.
- Szia. - suttogta, s homlokát enyémnek támasztva pihentette meg. Alsó ajkamat fogam rabsága alá küldtem, miközben szívem irgalmatlan tempót diktált magának. Félő volt, hogy pillanatokon belül kiugrik helyéről, de szerencsére voltak körülötte biztonságot nyújtó szervek, amik helyén tartották azt.
- Szia. - suttogtam hozzá hasonlóan, ám ekkor puha és édes ajkai az enyémre tapadtak. Ujjaim még mindig nyaka körül voltak összefűzve, amik pillanatokon belül a sapka alá csúszva túrták szét valószínűleg alaposan beállított haját. Egy-két alkalommal erősebben húztam meg, amitől halk nyögés hagyta el a száját. Testünk szorosan egymásnak tapadt, s éreztem, hogy a vágy jócskán fokozódott közöttünk s az előbb érzett hidegnek már nyoma sincs. Forrt a vérem és úgy éreztem, hogy ez még a manhattani forróságon is túltesz.
- G-Gondoltam ... - zilálva távolodott el tőlem, élesen fújta ki a bent tartott levegőt. - Gondoltam jól jön majd egy fuvar. - az ajtót kitárva előttem várta, hogy beszálljak, míg ő a bőröndjeimet megragadva lépkedett a csomagtartó felé. A biztonsági övet alaposan bekötöttem, míg tekintetemmel végig figyeltem a lassan mellém érkező fiút, aki letörölhetetlen vigyorral az arcán fordította el a kulcsot a neki szánt helyen. - Értetlen. - kuncogva rázta meg a fejét, s folytatta a tegnap esti csipkelődését, miközben óvatosan lépett a gázpedálra s sorolt be a gyérnek mondható forgalomba. Drukkolj elő valami frappáns válasszal, Anne! Korholt belső énem kissé durcásan, haraggal teli.
- Lehet, hogy értetlen, de pont ezt szereted bennem, nemde bár? - szemöldökömet felhúzva meredtem a fiúra, aki most kénytelen volt a vezetésre koncentrálni mintsem rám. Én viszont élveztem. Élveztem, hogy minden mozdulatát felmérhetem.
- Komolyan gondoltam, amit tegnap írtam és... - szavát megtörve hallgatott, ujjaival idegesen dobbantott egyet, s kettőt a kormányon. - kissé idegessé tesz, hogy úgy toppon hagytál.
- Christian én nem is tudom, mit gondoljak. Tudod... - erősen barna hajkoronámba túrtam, ami rendezetlenül omlott a vállamra. - én egy olyan lány vagyok, aki teli van bizonytalansággal. Szeretném elhinni, hogy igazat mondtál, de mégis van bennem némi félsz. - suttogtam a végét, barna szempárja rátalált az én zöldes szempáromra, s valami érdekes csillogás jelent meg benne. A hangos dudaszóra engedtük el egymást, s rá kellett jönnünk, hogy az előttünk lévő piros lámpa immáron zölden ad szabad utat a menésre.
- Csak hagyd, hogy bizonyíthassak. - komoly ábrázattal fordult vissza a kormány felé, s gázt adva indult el a lakásom felé, hogy végre véglegesen is beköltözzem az ajándék lakásomba, ahol régen anyám élte boldogan egyszerű életét. Erre vágytam csupán. Egy egyszerű életre, ahol nincs jelentősége a nevemnek. De ez lehetetlen, mindig is az lesz. 

II./ V. CHAPTER

Sziasztok!(: 

ÉÉSSS itt az ötödik rész, ami azért jött olyan korán, mert ma "ünnep" van. Ma fél éves a DMMS - ahogy ti hívjátok(: - és ezért gondoltam, hogy egy kis meglepetés nem árt. Remélem tetszeni fog, és nem okozok vele csalódást. Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket!(: És még jobban köszönöm a díjakat, amivel megleptetek. Hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba, és akkor azokat is kiteszem!(: Addig is legyetek jók és élvezzétek ki az utolsó hetet, mert utána jön az oskola!(: 

Have a nice day, 

Susan:*

..: Érzések, amik ismeretlenek :.. 

 "Miért érzem ezt a különös érzést, amikor meglátom őt? Istenemre esküszöm, hogy nem tehetek róla, sokkal inkább ő! Gyomrom görcsbe rándul és valami oknál fogva, de mindig mosolyra készteti arcomat. Vajon Ő is így érez? Neki is ugyan olyan különös, mint nekem? Azt hiszem...mélyen legbelül, hogy érzek iránta valamit, de még nekem is fura minden. A nőcsábász imidzsnek annyi lenne?"

Christian Styles

[ zene ]

Eddigi csekély életem során sosem gondoltam volna, hogy majd pont egy átutazó fogja elragadtatni a szívemet bájával, kedvességével és idegesítő mégis vonzó őszinteségével. Seggfej! Ez az egyetlen szócska az, ami tökéletes ajkai közül kúszott ki, s noha nem mondta akkor nyíltan ki; tudtam, hogy arra gondol. Még soha senki nem mondta meg érdekes viselkedésemre ezt a megfelelő szót, de ő képes volt nyíltan állítani a nyilvánvalót. Egy seggfej vagyok, vagyis voltam egészen addig, amíg meg nem jelent a kávézóban Anne, akinek nevéről drága nagymamám jut eszembe. A nagymamám, aki egy ideig anyám helyett anyám volt, ahogy Bridgit nem. Természetesen nem okolom ezért őt, hiszen biztosra veszem, hogy nem lehetett könnyű egy olyan ember mellett élni, akinek az életében a második helyet kaphatta meg, de ezzel számolnia kellett mindaddig, amíg el nem döntötte, hogy ebből Ő bizony nem kér. Nem törődött velem, ahogy azzal sem, hogy mi lesz velem azok után miután ő elköltözik Amerikába. Talán ezért vágyok oda, hogy több időt tölthessek el vele, de a mostani nézeteim eléggé megváltoztak. Maradni akarok. De miért? Istenem...persze, hogy miatta! Anne. A mobilom képernyőjén bámultam a kis üzenetet, amivel ő lepett meg, de semmi mással nem bírtam előrukkolni, mint a dúdolgatott szövegekkel, amiket hallgatva Ő jut eszembe. Talán szerelmes lennék?

Még sosem fordult elő velem olyan, hogy az éjszakát ne töltöttem volna nyugodtan, de most ez is bekövetkezett. Állandóan magam előtt láttam mosolyát, csodás kékeszölden virító íriszeit és idegességében csinált tevékenységét; az orrfelhúzást. Volt időm alaposan megfigyelni, hogy, amikor dühös akkor aranyosan húzza fel pisze orrát, amivel csak tetőzi amúgy is tökéletes lényét. Nem túloztam, s túlzok. Tökéletes. Mosollyal az arcomon fedtem fel takaró alá rejtett testemet, miközben lábaimmal a talajt érintettem. A ház üres, s csöndes volt, de most felettébb örültem ennek, hiszen nem kell apám mélyig hatoló tekintetét elviselnem, amivel kikényszeríti belőlem boldogságom okát. Sokan mondták, hogy rá hasonlítok leginkább; hogy tőle örököltem a csábítást s az ehhez hasonló dolgokat, amik részben igazak voltak. Rá hasonlítottam, s ennek örültem is, hiszen akármennyire is szerettem anyámat; elhagyott.
- Hahó, édesem! - nagymamám hangja törte meg az üres lakás csöndjét. - Christian? 

- Konyha! - kiáltottam ki, miközben befejeztem reggeli müzlim készítését. A hanghoz hamarosan alak is társult, ami az évek során nem sokat változott. Apámat láttam benne, hiszen jócskán rá hasonlított, mint nagyapámra. Mosolygós arca és szeme minden egyes alkalommal javított kedvemen, amit ő is tudott, ahogy azt is, hogy rajongok érte. A tálat elhelyeztem a konyhapultra is gondolkodás nélkül az asszony felé rohantam. Szorosan öleltem át s hintettem arcára egy puszit, amit ő is megismételt rajtam. Kissé távolabb tolt magától s alaposan felmért. - Szia, nagyi! - gyermeteg örömmel nyomtam még egy csókot nagymamám arcára s ezt követően tányéromért nyúltam, hogy eleget tegyek morgó gyomromnak. Illedelmesen húztam ki a szemben lévő széket Anne-nek, aki egy biccentéssel jelezte nekem háláját. Nem kellett volna. - Minek köszönhetem a látogatásodat? - csámcsogtam, s láttam nagymamám arcán a fintort, amivel jelezte, hogy illetlenség teli szájjal beszélni. - Bocsánat. - szabadkoztam. Lenyeltem a számban lévő epres, joghurtos müzlit, s tovább folytattam a kanalazgatást várva, hogy végre válaszával elégítse ki kíváncsiságomat.
- Apád telefonált, hogy elment... - kezdett bele, s ujjait összefűzte maga előtt, miközben én Anne-en merengve hintettem el mosolyt a müzlis tálra. - és többek között azt is mondta, hogy van valaki, aki elvarázsolt téged. De, ha ezt nem is említi, akkor is észreveszem. Virulsz, kisfiam. - apró mosoly keretében simított végig arcomon, amitől csak szélesebb lett az amúgy is hatalmas mosoly az arcomon.
- Apám is ilyen volt, amikor azt a titokzatos mégis gyönyörű nőt maga mellett tudhatta? - utolsó falatjaimat lenyeltem, majd a tányért arrébb tolva dőltem hátra a székben. Minden figyelmemmel nagymamám arcát figyeltem, ami néha-néha össze-összehúzódott gondolkodás közben. Sokat mesélt nekem arról a nőről, aki tönkretette apámék kapcsolatát, s noha tudtam, hogy csak azért volt anyámmal, mert állapotos lett velem; mégis őt hibáztattam, mert nélküle minden máshogy alakult volna. Apám boldogtalanul élte az életét továbbra is, miközben az a nő valahol boldogan éldegélt tovább, ahogy mindenki más. Nem szerettem s a tudat, hogy apám még mindig szereti, elkeserített. Nem lehetett részem sohasem egy olyan családi környezetben, mint millió gyereknek. Természetesen próbálták ezt megteremteni nekem, de Anne mégsem volt anyám helyett anyám, akármennyire is szeretett volna az lenni. Bridgit pedig... ő pedig csak önmaga. Nem készült fel olyan fiatalon arra, hogy anya legyen s neki ténylegesen is a karrierje a legfontosabb s nem én. Nem haragudtam rá ezért, mert teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy számára mi a fontos és mi nem. Ennek ellenére persze próbált a maga módján jó anya lenni, de mind a ketten tudtuk azt, hogy ezt a távolság miatt sem tudja rendesen csinálni. Ajándékok. Ezek voltak azok, amik emlékeket őriztek anyámról.
- Mindig olyan dühösen kérdezel arról a nőről, szívem. Tudod, hogy apád mennyire szerette őt. - nemtetszően rázta meg fejét. - Apád nagyon is boldog volt vele, s noha nem mondja, még mindig szereti. Csak tudod... a fránya baklövése miatt, most szenved. - aprót rántott a vállán, mintha nem érdekelné a dolog, de tudtam, hogy ő sem szívlelte azt, hogy apám Bridgittel van. - De minden rosszban van valami jó, az pedig te vagy, kincsem. És a kérdésedre normálisan válaszolván; igen. Apád ugyan ilyen csillogó szemekkel beszélt s hallgatott a lányról, aki teljesen elrabolta meleg szívét. Nagyon szerették egymást, de meg kell értened, hogy apád akkoriban nagyon...szeleburdi volt. Mondhatnánk úgy is, hogy egy csirkefogó. - apró mosoly szalad át ajkán, amitől szemei sarkában megjelentek korát jelző ráncai. - Sokat hibázott, de a legjobb dolog volt az, hogy téged választott. Felfogta, hogy nem veheti el tőled az élet jogát, így fájdalmasan bár, de véget vetett a kapcsolatának a lánnyal. 

- És... azóta nem is beszéltek? - felvont szemöldökkel próbáltam minél több információt kicsalni az előttem ülő nőből, de mindig rájött és furfangosan kikerülte kíváncsiskodó kérdéseimet. 

- Nem nagyon. - ismételt fejrázással nyomatékosította válaszát. - Már neki is családja van, megvannak a maga gondjai. Apád pedig... tudja, hogy még mindig szereti, és csak nehezítené a lány dolgát is, ha felhívná, vagy kapcsolatba lépne vele. De hagyjuk is a múltat. - kezével aprót legyintett. - Mesélj inkább a lányról.
- Mindjárt. - horkantam fel, s kezeimet összefontam mellkasom előtt. - Nem is akarnak újra együtt lenni? Ha elég erős a szerelmük, akkor mire várnak még?

- Makacs fiatalember vagy, ugye tudod? - sóhajtva ejtette ki szavait, amitől muszáj voltam elmosolyodni. - Kicsim mind a kettejüknek már van családja. Ráadásul apád szerelmének férje is van, azon belül gyerekei. 

- De ha apámat szereti, akkor miért van a férjével? - szemöldökömet összerántva próbáltam értelmezni nagymamám szavait, persze sikertelenül, hiszen minden annyira érthetetlen volt és ködös. 

- Jaj, kincsem! - horkant fel, amit egy szemforgatással toldott meg. - Erre nem nehéz rájönni. Szereti a férjét, igaz nem úgy, mint apádat, de ott a család és a gyerekek is. Minek borítaná fel az életét és keltene botrányt? Most viszont tényleg fejezzük be, hiszen nem akarom apádat kibeszélni. Sokkal inkább szeretnék a lányról hallani. 

- Jó, jó megadom magamat. - nevettem fel, s védekezően magam elé emeltem kezeimet. - Anne... - sóhajtottam s szemeimet becsuktam. - csodálatos. - nagymamámra emeltem tekintetemet és láttam, hogy értetlenül figyel. - Anne a lány neve. 

- Anne...? - hallgatott el, s tudtam mire céloz. A teljes nevére. 

- Anne. - nyomatékosítottam előző válaszomat, s annyiban hagytam nagymamám kíváncsiságát. - Egyszerűen más, mint a többi lány. Őszinte. Fájdalmasan őszinte. Ő tényleg olyan, hogy ami a szívén az a száján. Simán közölte velem, hogy egy barom vagyok. 

- Mondd, hogy nem voltál megint olyan, mint apád. 

- Túl jól ismersz. - szégyenkezve hajtottam le a fejemet. - De most már teljesen másként látom a dolgokat, nagyi. Amikor vele vagyok..egyszerűen azt érzem, hogy jónak kell lennem. - szemeimet lehunyva meséltem és meséltem Anne-ről annak a személynek, akinek bármit s bármikor elmondhatok, mert tudom, hogy senkinek sem mondja vissza. Bízom benne.
Már egy hete is van annak, hogy Anne visszautazott saját országába, de sikerült rávennem arra, hogy regisztráció után élő közvetítés által tudjunk egymással beszélgetni. Sokkal könnyebb és élvezetesebb volt őt látni s hallani a hangját, mint csak simán pötyögni egymásnak. Epekedve vártam minden nap azt, hogy ismét este legyen, hogy újra láthassam őt s halljam mámorító szirénhangját, ami újra s újra elvarázsolt engem. Minden este sikerült pírba borítanom gyönyörű arcát, miközben figyeltem miként ejti fogságba alsó ajkát. Hatott rám, s ilyenkor minden izmom megfeszült, testem megremegett.
- Jó estét London. - kuncogó hangjával szakította meg gondolkodásomat, s könyökömre támaszkodva hasaltam az ágyon s vigyorogtam bele a kamerába. - Héé - nevetett fel. - menj hátrébb, mert így csak a gigantikusan nagy orrodat látom. 

- Nagy az orrom? - tetetett szomorúsággal kúsztam hátrébb, miközben ajkaimat lekonyítottam. - De mit is vártam egy Amerikaitól? 

- Csipkelődsz? - szemöldökét felvonva komolyodott el a hangja, s noha tudtam, hogy kevés választja el attól, hogy kiengedje bent tartott jókedvét; nem teszi. 

- Merném? - védekezően emeltem magam elé kezemet, ami által muszáj voltam megtartani teljes testem súlyát. 

- Mernéd, hát! - csattant fel, de mosolya már látható volt csodás arcán. - Meghallgattam a dalt, amit küldtél és mesés volt. Hatalmas jövő áll még előttetek és éppen ezért merészeltem megírni a szerződést. 

- A fiúk odáig lesznek! - törökülésben helyezkedtem el, de tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el az övétől. - Tetszettek a dalok? - gyomrom görcsbe rándult a kérdés után, hiszen egy plusz szám ékeskedett a listán, amivel őt illettem meg. 

- Nem kerülte el a figyelmemet Johnatan Clay száma. - apró sóhaj hallatszódott hangjából, s arca ismét piroskásabb színt vett fel. Imádtam. - Csodálatos volt Christian. - suttogta, de szemével még mindig kezét figyelte. - Mi lett a seggfej Christiannal? 

- Szeretem, amikor ilyen nyílt vagy. Tetszik. - kacéran rá kacsintottam. - Eltüntetted. - semlegesen vállat vontam, s vártam a reakcióját, de nem szólt semmit, csak nézett. - Tetszett? 

- Micsoda? A kacsintásod? 

- Értetlen vagy. - nevetve ráztam meg fejemet, amitől fejemen lévő sapkám feljebb csúszott. Ujjaimmal gyorsan odakaptam s lejjebb húztam még mielőtt teljesen leesik róla.
- Kikérem magamnak, nem vagyok értetlen. - mellkasa előtt összefűzte ujjait, s szemöldökét összerántva meredt a kamerába. - Ki is hord a lakásban sapkát? Nyáron! - tette még hozzá. 

- Jó, jó! - adtam meg magamat. - Nyertél nagyszájú. 

- Tetszett Christian. Gondolom minden lánynak tetszett, akinek eddig énekelted. - hangszíne megváltozott, mintha megbántottam volna valamivel. Fájt, amit mondott, hiszen eddig csak neki énekeltem, másnak nem. Nem akartam a hangomat fitogtatni, hogy "Héé, figyeljetek lányok; tehetséges vagyok." Egyáltalán nem volt így, mivel tudták, hogy kinek a fia vagyok. Megkaptam mindent s mindenkit apám neve miatt, ami egy ideig még jó is volt. De aztán jött Anne, aki úgy kezelt, mint egy normális fiút. Megváltoztatott.

- Anne... - suttogtam, s idegesen a hajamba túrtam. - Te vagy az első lány, akinek megmutattam, hogy mit tudok.

- De miért? 

- Miért, miért? És még okos lánynak mutatod magadat! - csattantam fel hirtelen, de rögtön meg is bántam. Arcáról lefagyott az alapból kicsi mosoly, s pillanatokon belül már csak magamat láttam az elsötétült képernyőn. Nagyszerű! Horkantam magamra, mivel tudtam, hogy előbb beszéltem, minthogy gondolkodtam volna. A képernyőre meredve nyomtam a hívás gombra, de harmadszori elutasítás után jobbnak láttam, ha inkább leírom neki mintsem próbálkozok hiába az ismételt hívással.

Chris: Anne, nem úgy értettem. 

Anne: Persze, hogy nem... csak én kis hülye félreértelmeztem, nem?(:

Chris: Ilyen rossz kapcsolatot akarsz az új managelt bandáddal?
Anne: Nem, Christian, de alapvetően az a baj, hogy lehülyéztél. Bocsáss meg, hogy azt feltételeztem, hogy minden lánynak ezzel drukkolsz elő, de a kávézóban produkált viselkedésed után ez a feltételezés szerintem teljesen jogos volt. 

Chris: Csak neked énekeltem eddig Anne... csak neked!

Anne: Azért, mert ennyire nehezen mászok be az ágyadba? 

Chris: Vigyázz, hogy mit írsz! 

Anne: Félnem kéne? ;) 

Chris: Talán, és nem azért. Anne figyelted a szöveget? Hogy miről szólt? 

Anne: Mindkettőt figyeltem.

Chris: Akkor? Miért nem veszed észre a nyilvánvalót? 

Anne: Mert hülye vagyok... 

Chris: Hányszor akarod, hogy bocsánatot kérjek? Ne légy gyerekes, kérlek!

Anne: Nem kell a bocsánatod, Christian. Kikérem magamnak, nem vagyok gyerekes! Kettőnk közül, aki nem én vagyok, hanem te! Nevezhető gyerekesnek. Játszol velem és csak egy újabb préda vagyok számodra. (: 

Chris: Idegesítenek a mosolygós fejeid. Préda? Kacagnom kell. 

Anne: Akkor kacagj!(: 

Chris: Miért csinálod ezt? 

Anne: Semmit sem csinálok, Christian!(: 

Chris: Tudom, hogy seggfejnek tartasz, de észrevehetnéd már, hogy

Anne: Fején találtad a szöget, de kezded megváltoztatni a véleményemet. Hogy? (:

Chris: Remélem jó irányba! :) Hogy tetszel nekem, Anne. 

Anne: Csakis ;) Mennem kell Christian, ne haragudj. Holnap érkezem. 

Chris: Anne.. 

Anne: ? 

Chris: Azt hiszem, hogy szeretlek... 

II./IV. CHAPTER

Sziasztok!(:
Kissé késve bár, de meghoztam az új részt, és így is előbb, mint hittem. Bocsássatok meg, hogy kesze kusza most minden, de nem bírom máshogy megoldani. Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket!(: Remélem nem zavar, hogy bunkó módon nem válaszolok, de ne higgyétek azt, hogy még arra sem veszem a fáradtságot, hogy elolvassam őket, mert ez nem így van!(: Hálás vagyok nektek; mindenért. Köszönöm a díjakat és minden mást, hihetetlenek vagytok!(: 

A következő rész érkezése még számomra is nagyon ködös, de majd amint tudom, hozom!(: Remélem tetszeni fog!

Have a nice day,

Susan:*

..: Szilánkok :..

"Hogy változhat meg néhány óra alatt az ember véleménye egy számára rossznak titulált ember iránt? Nem tudom, hogy ez-e a való éne, de azt hiszem sokkal jobban kedvelem, mint kéne. Miért érzem, hogy Ő lesz a vesztem?"

Anne Malik

[ zene ]

Kissé nehézkesen bár, de sikerült bejutnom a lakásba, ami minden bizonnyal belopta magát a szívembe. Beleszerettem, annak ellenére, hogy kevéskének mondható időt töltöttem itt. Miután sikeresen bezártam magam mögött az ajtót a biztonság kedvéért a cipőmet levéve fáradt, megterhelt lábamról indultam tovább a sötét helyiségbe, amit a nappali takart. Kótyagos fejjel lépkedtem és néhol hangos szitokszó illette az adott tárgyat, amibe valamelyik lábujjamat erősen beleütöttem. Még szokatlanok számomra az idegen berendezési eszközök, hiszen csaknem húsz évig egy olyan házban éltem, aminek ha még kendőt is kötnének a szememre, tudnám, hogy mi hol van.
- A franc egye meg! - szitkozódtam, miközben ujjaimmal a falat tapogattam, hogy végre megtaláljam a lámpa kapcsolóját, hogy egy kis fényt varázsolhassak a sötét lakásra, de akárhogy is tapogattam, nem találtam meg. Testemmel hirtelen ugrottam egyet, amikor a szoba fényben úszott és egy idegen alakot véltem felfedezni, ahogy a konyhából araszol felém. Alakja egy ideig még sötétségben úszott; ám, ahogy közeledett, úgy kezdett minden világossá válni; többek között a férfi neve és teste is. Niall. De, hogy jutott be? Egyáltalán mit keres itt? Kérdések száza keringett a fejemben, ahogy néztem a kissé mérges és fáradt férfi arcát, amiről csupa aggódás tükröződött le. Istenem...itt állok alig a lábamon, mondhatni részegen és nem tudom mit kéne tennem. A hangom elveszett.
- Tudod Anne... - törte meg a közöttünk fennálló hosszas csendet, testével a kanapén helyezkedett el és összefűzött ujjakkal dőlt előre felső testével, miközben alaposan figyelte minden mozdulatomat. - Ana nagyon jó barátom és bármit megtennék érte. Többek között azt is, hogy az éjszaka közepén eljövök ide, hogy lássam; minden rendben van veled. De, amikor hívogat, hogy otthon vagy-e, mert nem veszed fel a telefont; nem tudok neki semmi biztatót mondani. HOL A FÉSZKES FENÉBEN VOLTÁL? - utolsó kérdését szinte ordítva szegezte felém, amitől minden bennem lévő düh és feszültség összegyűlt.
- Mégis kinek képzeled magadat, hogy velem ordibálj? Kértem, hogy gyere ide? Hogy egyáltalán törődj velem? Nem! - hangom felemelkedett, ahogy közelebb lépkedtem felé és mit sem törődve vele haladtam tovább a konyhába. Idegesen ragadtam meg egy poharat, hogy oltsam a szomjamat, de az ujjaim közül kicsúszva hangos csattanással találkozott a padlóval. A szilánkok a padlót beterítették és mezítelen lábamon is néhol-néhol nyomott hagytak. Apró vércseppek jelezték a fehér padlón, hogy valaki itt megsérült, és akárhogy is próbáltam mozdulni nem tudtam s nem is mertem. Ekkor egy kéz érintkezett oldalammal és pillanatokon belül a szőke férfi öléből élvezhettem a kilátást. Arcáról tisztán le lehetett olvasni a nyugodtságot és a félelmet, ami teljesen ellentéte volt az előbbieknek. Azt hiszem ez a srác vagy inkább férfi ritkán borul ki, de nekem ezt is sikerült elérnem. Óvatosan helyezett el az ágyamon és tekintetét egy percre sem vette el az enyémtől. Mintha magyarázatra várna.
- Te vagy az apám, igaz? - üresen magam elé bámultam, miközben könnyeim folyni kezdtek és fel sem fogtam, hogy mit is kérdeztem valójában, amivel eléggé megleptem a mellettem ülő szőkeséget.
- Mi? - vékonyka hangon szólalt fel. - Nem! Dehogy is. Te Zayn lánya vagy!
- Ennyire hülyének néztek? Csak rám kell nézni és az öcséimre. Mi a fene van Londonban, amit ennyire titkolni kell? - karjaimat széttárva dühösen rohantam be a fürdőmbe, aminek ajtaját egyből bezártam magam mögött. Könnyeim szüntelenül folytak, és kezdtek tagjaim is fáradni. Az alkohol csak most hatott igazán fáradt testemre, ami még jobban elgyengült miatta.
- Anne. - Niall hangja törte meg szipogásomat az ajtó túlsó feléről, de nem volt erőm, így a fal mentén filmbe illően ledőlve hagytam, hogy a hideg padló lehűtse felhevült testemet. - Figyelj... nem én vagyok az apád, ha a lányom lennél hidd el, hogy ragaszkodnék hozzád. - tisztán hallottam, hogy az ajtó mentén dől le. - Anne holnap elutazom, és nem tudok akkor segíteni. Én...én csak aggódok. Kérlek...gyere ki. - suttogta és szinte éreztem hangjában a csalódást. Lassan álltam fel a padlóról vigyázva a szilánkokkal sértett lábamra, aminek fájdalma semmi volt ahhoz képest, amit belülről éreztem. Ujjaim a kilincset érintették és egy pillanatig bár ódzkodtam attól, hogy kimenjek a fiúhoz; megtettem.
Sok mindent nem tudtam meg Nialltól, sőt inkább mondanám, hogy még mindig minden ugyanolyan ködös, mint volt, mintsem, hogy okosabb lettem, mint voltam. Fáradt voltam és túlon-túl zavarodott ahhoz, hogy ébren maradjak, így történhetett meg az, hogy az ágyamban feküdve szenderültem mély álomba. Reggel, amikor felébredtem a szőke fiúnak már hűlt helye sem volt, ami sejtette velem azt, hogy amit tegnap mondott az beigazolódott. Rémlik, hogy valami olyasfélét mondott, hogy el kell utaznia fontos ügy miatt, így nem tud velem maradni, de nem is volt baj. Egyedül akartam lenni, a gondolataimmal. Már-már felemésztett ez az egész, hogy merengtem a múlton, az anyámon és a testvéreimen. Mindenre megoldást és választ szerettem volna, annak ellenére, hogy tudtam; lehet nincs is. Egyszerűen csak éreztem, hogy valamit titkolnak s ez nem hagyott nyugodni. Egyik pillanatról a másikra csak azt vettem észre, hogy a nappaliban álló zongora előtt ülök és ujjaim a hideg billentyűkön pihennek és a szokásos szomorúnak mondható dallamot ütögetik sokkal lassabban, mint kéne. Ez volt a menekülőm. A zongora. Noha mindenki azt akarta, hogy énekeljek, nem tettem meg, mivel más életet szántam magamnak, mint szüleim. Nem akartam rivaldafényt és egy újabb nevet a médiában, aki egy idő múltán bár, de biztosan kiég.
- Hahó! - szakított el tevékenységemtől és gondolkodásomból egy erős hang, ami az ajtó felől volt hallható. A hangot egy idő után hangos dörömbölés és csengőszó követte, amire automatikusan pattantam fel a helyemről, hogy az ajtó mögött lévő személynek eleget tegyek és kitárjam előtte kapuimat.
- Megyek, megyek! - kiáltottam, miközben lábaimat próbáltam sebesen szedni, de ez nem vált lehetővé, ugyanis bekötött lábam minden egyes lépésnél megfájdult. - Christian! - hangomból csakugyan kiérződött a meglepődés, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy miért van itt. Megbeszéltük, de kiment a fejemből, ahogy jó néhány más dolog is. - Gyere beljebb! - óvatosan arrébb álltam, hogy könnyebben beljebb léphessen, amit szinte azonnal meg is tett.
- Remélem nem jöttem rosszkor. - kabátját a fogasra akasztotta, miközben tekintetével alaposan felmérte a környezetet. Egyszerű lakás volt, ami nem volt túlcsicsázva. A falakon rólam készült gyermek és fiatal felnőtt kori képek ékeskedtek, ami kissé aggasztó volt, hiszen testvéreimről, s családomról sem volt egyetlen egy kép sem. Mintha anyám tudatosan tervezte volna meg így a házat, hogy ténylegesen is kizárja a hírnevet s az azokkal járó cécókat.
- Hmm?
- Zajokat hallottam és... - hangja elhalt, ahogy alsó ajkamba harapva próbáltam visszafojtani egy kikívánkozó kacajt, ami sikerült is. Fejemet kissé megráztam, amire kiengedett göndör barna fürtjeim az arcomba omlottak. Lassan indultam meg a nappali s azon belül a kanapék felé, miközben kezeimmel a zongora felé mutogattam.
- Csak zongoráztam és ilyenkor... - hatalmas sóhaj kíséretében helyezkedtem el a tört fehér színű IKEA-s kanapén. - sokszor sikerül belemélyednem a dolgokba. Kikapcsolok és megszűnik a világ körülöttem olyankor.
- Engem még régebben a bácsikám tanított meg gitározni. - szokásos szívdöglesztő mosolyával illetett meg s közvetlen mellettem helyezkedett el. Lábai érintkeztek az enyémmel, ami által valami érdekes, ismeretlen érzés hatolt végig testemen. Szemei rabságba ejtettek s különös csillogással kémleltek. - Egyedül fogsz itt élni?
- Még nem döntöttem el teljesen, hogy jó ötlet lenne-e ideköltözni, de ha úgy döntök, akkor... igen. Azt hiszem. - bizonytalanul motyogtam magam elé, s noha tudtam, hogy itt fogok élni, mégis volt bennem valami, ami visszakényszerített Manhattanbe. - Hirtelen belevágni a nagyvilágba s kipróbálni új dolgokat nagyon csábítónak hangzik. Főleg úgy, hogy rettentően megszerettem Angliát. De, mint minden jóban, ebben is van valami rossz, mégpedig az, hogy nem látnám a testvéreimet, barátaimat s anyám barátnőjét, akivel minden héten találkozunk.
- A szüleid nem hiányoznának? - kíváncsian vonta fel a szemöldökét, miközben egész testével felém fordult.
- Tudod... - idegesen a hajamba túrtam, arcomat a tenyerembe rejtettem el. - édesanyámmal nem a legjobb a viszonyom. Sokkal inkább érzem azt, hogy anyám barátnője lánya vagyok, mintsem az övé. Apámmal meg... - sóhajtottam. - ritkán találkozok. Ha jobban belegondolok, édesanyámat sem látom olyan sűrűn, de a maguk módján szeretnek ők és gondoskodnak rólam, ily módon. - mutattam körbe kezeimmel a szobán, amivel tudtára adtam az előttem ülő fiúnak, hogy inkább anyagilag támogatnak mintsem érzelmileg s egyéb módon.
- Úgy érzed, nem szeretnek? - kutakodott tovább.
- Szeretnek, de nem úgy, ahogy én szeretném. Testvéreimmel ellentétben én nem drága dolgokra vágyom, sokkal inkább egy beszélgetésre vagy bármi másra. - semlegesen vállat vontam, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog, de én is, ahogy Christian is tudta - legalább is sejtette -, hogy az ellenkezője történik.
- Én sem látom sűrűn az apámat, de mindig kiengesztel, amikor itthon van és olyankor tényleg érzem, hogy hiányoztam neki és szeret. Anyámmal már koránt sem ilyen fényes a kapcsolatom, már csak a távolság miatt is. Nem voltam tervezett gyerek, ami látszik is, de ez van. - vállat vont s közben csábos mosolyt küldött felém, mire akaratlanul is, de mosolyognom kellett. - Nem furcsa, hogy nem tudjuk egymás vezetéknevét? - szemöldökét ráncolva szegezte nekem kérdését, és tudtam, hogy csak puszta udvariasságból kérdezte meg.
- Mit szólnál, ha ez így is maradna? - féloldalas mosollyal löktem meg kicsit a vállát. - Nem akarok semmit sem tönkretenni és most te sem vagy seggfej. - kuncogásom végére kiszökött a számon, már csak Chris ábrázata miatt is. Helyeslően bólintott egyet, miszerint is egyet ért az ajánlatommal, amiért hálás voltam neki. Tényleg nem akartam tönkretenni ezt a... kapcsolatot, hiszen jól éreztem magamat a fiúval, annak ellenére, hogy az elején még teljesen máshogy alakult a kettőnk viszonya.
- Seggfej. - ízlelgette a szót, de látszott rajta, hogy egy kicsit sem vette magára azt, amit mondtam. - Senki sem tökéletes.
- Milyen lenne a világ, ha minden tökéletes lenne? - gondolkodtam el, s arra jutottam, amire eddig is. - Borzalmas. - beleborzongtam a válaszomba, hiszen így gondoltam világ életemben. Minden egyes alakalommal, amikor valami rossz történt az életemben úgy könyveltem el, hogy ennek így kellett lennie és punktum. Senki és semmi sem tökéletes, még ha annak is érezzük.
- Az biztos. - biccentett egyet helyeslőn, majd tekintete bekötött lábamra tévedt. - Akkor te sem sérülnél meg. Mi történt? - testével előrébb dőlt, majd lábaimat megemelve helyezte el ölébe, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Kétbalkezes vagyok. Leejtettem egy poharat és néhány szilánk felsértette a lábamat. De jól vagyok, ne aggódj.
- Mióta zongorázol? - lábaimat még mindig kezei rabsága alatt tartotta, s néha-néha óvatosan végigsimítva rajta kényeztette azokat.
- Kiskorom óta. - semlegesen vontam meg a vállamat, míg egy hirtelen ötlettől vezérelve sietve fel nem mentem a szobámba, hogy az ott lévő kis hangszerrel meglephessem a lent valószínűleg meglepett fiút. Bicegve szedtem lefele a lépcsőfokokat az akusztikus gitárral a kezembe. - Játssz nekem. - nyújtottam át Chris-nek a gitárt, majd mellé helyezkedve vártam, hogy végre lépjen. Ujjai gyakorlottan helyezkedtek egy a húrokon, míg nyelvét egy kissé kinyújtotta ezzel is megmutatva magát. Az ismerős dallamok minden egyes testrészemet ellágyították és meglepetten figyeltem, ahogy a fiú tehetségét még jobban megmutatta nekem. Énekelt. Énekelt méghozzá úgy, ahogy még senkit sem hallottam. Percekig figyeltem és csodáltam a mellettem ülő fiút, aki zavartság nélkül fejezte be az utolsó akkordokat is, hiba nélkül.
- Most te jössz. - a gitárt maga mellé helyezte el, a kanapénak döntve.
- Attól, hogy neked csodálatos a hangod, az enyém még nem biztos, hogy az. Nem éneklek, ha nem haragszol meg. - apró bocsánatkérő mosolyt küldtem felé. - Énekes leszel? - próbáltam másfelé terelni a témát és szemmel láthatóan sikerrel jártam.
- Nem hinném, hogy sikerrel járnék egyedüli zenészként. Pár barátommal néhanapján összejövünk és szórakozásból énekelünk, de ennél több nem hiszem, hogy lehetne.
- Mit szólnál, ha elindítanálak titeket? - értetlen tekintete láttán mosolyra fakadtam. - Ezzel fogok foglalkozni. Ha belemennétek akkor azzal nekem is szívességet tennétek, és szívesen lennék manageretek.
- Most csak viccelsz. - döbbenten figyelte minden mozdulatomat, ahogy ki nem mondott kérdésére válaszoltam s, hogy ilyen ajánlattal drukkoltam elő neki.
- Ilyenekkel nem viccelnék.
- Anne! - nevetve közeledett felém, s karjait derekam köré fonva borított fel. Kuncogva temettem arcomat a nyakába, aminek mámorító illata volt a parfümje miatt. Nagyokat szippantottam és most először őszintén mondhatom, hogy élveztem ezt a különleges és hirtelen pillanatot. - El sem hiszed, hogy a fiúk mennyire fognak neki örülni. - suttogta a fülembe s lehelete parányira csiklandozta fülcimpámat. - Mit szólnál, ha mondjuk holnap este megmutatnánk, hogy mit tudunk? - kissé eltolta magát tőlem, de ajkaink vészesen közel voltak egymáshoz.
- Holnap a délután folyamán hazautazok, hiszen nyakamon van a diplomaosztó. Amint visszajövök egyeztetünk és akár... el is kezdhetjük megtárgyalni a jövőre néző dolgokat. - alsó ajkamat fogam rabsága alá küldtem miközben szememmel folyamatosan gyönyörű őzike szempárját figyeltem. Nagyokat nyelt s mellkasomra tapadt mellkasán éreztem, hogy légzése is szaporább lett.
- Gyönyörű vagy. - suttogta, s lehelete égette ajkaimat. Jaj, ne! NE! Szemét behunyta s aprót rázott fején. Ajkait a homlokomra tapasztotta s helyéről felállva egyenesedett ki, s erőltetett egy mosolyt arcára. - Azt hiszem ideje lesz mennem. - lassú léptekkel indult meg a fogas felé, ahonnan kabátját leemelte, s gyakorlott mozdulattal magára húzta. Ujjaimat tördelve igyekeztem felé, hogy az ajtót kitárva magam előtt kiengedhessem őt, de, amikor szemtől szemben álltunk; ő kint én bent, valami megváltozott. Ujjaival állam vonalán simított végig és szemét egy pillanatra sem szakította el kék szempáromtól. Gyomrom görcsbe rándult, s utáltam az érzést, amit kiváltott belőlem. Vajon ő is érzi? Belsőm kíváncsian tette volna fel a kérdést, de az eszem mást sugallt. Nem szabad! Korholt, s dühösen figyelte minden mozdulatomat, nehogy valami butaságot csináljak.
- Jó éjt, Christian. - hangom magamhoz képest magasabban csendült fel, s noha próbáltam magabiztosnak lenni; ez nem sikerült. A fene egye meg, hogy ilyen szívdöglesztő!
- Jó éjt, Anne. - suttogta, s közelebb hajolva tapasztotta édes ajkait az enyémre. Alsó ajkamon végig szántott nyelvével, amire egy apró mégis hallható nyögéssel válaszoltam, ami által egyenes út vezetett nyelvünk találkozásához. Ujjai derekamba mélyedtek bele, míg az én ujjaim erősen markolták puha, csodás haját. Mélyen szívtuk a levegőt, s éreztem, hogy szívünk egyre hevesebben ver, a vágy fokozódik. - Vigyázz magadra, rendben? - zihálva döntötte homlokát az enyémnek, míg szeme csillogásából megkaptam a választ a fel nem tett kérdésemre.
- Te is. - suttogtam s még mindig a szenvedélyes csók hatása alatt álltam. Ujjaival a farmerja zsebébe nyúlt, s egy apró papírlapocskát húzott onnan elő, amit rögtön felém is nyújtott.
- A számom, ha szeretnél esetleg valamit. - féloldalas mosolyával illetett meg miközben vállán aprót rántott. - Jövő héten. - lehelt egy apró csókot ajkaimra, majd kezeit zsebébe elrejtve indult el a kávézó irányába. Lefagyva álltam még percekig távozása után is az ajtóban és próbáltam felfogni, hogy mi is történt valójában. Egyáltalán megtörtént? Homlokomat ráncolva próbáltam felemészteni az előbb történteket, de nem tudtam. Az ajtó mentén ledőlve szorongattam ajkaimat, miközben vadul vigyorogtam s Christian számát vizslattam. Zsebemből előhalásztam a mobiltelefonomat s percekig figyeltem a képernyőt, amin Chris száma volt látható és egy egyszerű kis szöveg, amit vagy ezerszer töröltem s írtam újra. Mi a fene van veled Anne? Kérdésem belülről mart, s noha tudtam, hogy helytelenül cselekedtem Christiannal kapcsolatban; epekedve vártam, hogy újra láthassam őt.

Határozottan nem vagy már seggfej! (: Hamarosan. Anne. xx 

HAMAROSAN...

Tudom, hogy rettentően sokat kések, de nem tudok mit tenni ellene; félre kellett egy kis időre tennem az írást. De, ami késik, az nem múlik. Ígérem hamarosan folytatódik Anne és Christian "kapcsolata", mert már elkezdtem, de nem bírtam befejezni a részt. A héten biztos, hogy nem lesz és a jövőhétre is képlékenynek látszik a dolog. Sajnálom, őszintén! A díjakat nagyon, de nagyon szépen köszönöm és örömmel tölt el, hogy új feliratkozókat látok!(: 

Have a nice day,

Susan:*

II./III. CHAPTER

Sziasztok bébiik(: 

Először is szeretném megköszönni a hozzászólásokat, amiket hagytatok!(: Édesek vagytok <3 A másik meg..., hogy most talán lesz egy pici szünet, mert ezer millió dolgom akadt és csak este esek haza, amikor már inkább veszek egy forró fürdőt számos extrával és dőlök be utána az ágyba, minthogy fáradtan egy ramaty részt írjak. Remélem megértitek, de ennek ellenére igyekszem majd!(: Minden esetre remélem, hogy tetszeni fog a rész!(:

További szép napot nektek és kellemes hétvégét!:*

Have a nice day,

Susan:*

..:Rossz fiúból kedves srác:..

"Egész életemben titokban éltem, ami nem is zavart; egészen addig, amíg nem találkoztam a kávézóba beeső lánnyal."

Anne Malik

[ zene ]

Ismeretlen ország. Ismeretlen hely. Ismeretlen lakás. És ismeretlen ágy. Sorolhatnám még a végtelenségig, hogy mi a fészkes fenéért nem tudok aludni. Foghatnám arra, hogy vad idegen helyen töltöm az éjszakát, de nagyon jól tudom, hogy nem ez az oka annak, hogy nem jön álom most valószínűleg fagyosan kék szememre. Egyedül vagyok, és valakivel muszáj lenne megosztanom a pár órával ezelőtt történteket, de Niall-t sem hívhatom fel az éjszaka közepén, hogy "Héé, találkoztam egy sráccal, aki nagyon felidegesített", hiszen tudom, hogy nagy valószínűséggel álmából riasztanám fel őt és valljuk be még vad idegen számomra. Nem mindenki olyan éjjeli bagoly, mint én, de nem tudok mit tenni. Nem bírom kiverni a fejemből azt az idegesítő majmot, aki holmi olcsó szöveggel próbált felvinni magához, azzal az ürüggyel, hogy beszélgessünk. Ugyan kérlek...nem tudja, hogy egy Malikkal kezdett, akik ezeket a szánalmas próbálkozásokat mind kiszűrik és egyből a mélybe süllyesztik. De ezzel ellentétben magamat is áltatom, hiszen nem volt közömbös számomra a fiú, akit a Christian név takar. Egyetlen egy ember volt, akinek a számát tudtam és akartam is tárcsázni, mégpedig Taylor. Tudtam, hogy ő lesz az a személy, akit holt ziher, hogy nem keltek fel; már csak az időeltolódás miatt sem, így bátorkodtam a fülemhez emelni a parányi készüléket és várni, hogy daloló boldog hangjával illessen meg, ahogy szokott. Többek között ezt is szerettem a szőke dívában, hogy mindig a segítségemre volt és bármi bajom is akadt az adott percben, rögtön mellettem termett és segített. Sokkal jobban tudtam volna rá az anya jelzőt mondani, mint Ana-ra, de a maga módján mindig is lányaként tekintett rám, ha már neki nem adatott meg ez a lehetőség. Noha gyönyörű nő volt világ életében, valami oknál fogva a férfiakkal megesett a baja, de, mint mindenben...ebben is volt valami jó. Csalódásai miatt vált sikeres előadóvá és ez valamiért mindig is tetszett nekem. Nem hátrált meg és nem zuhant magába, amikor egy-egy illetlen megjegyzéssel vágták őt fejbe, miszerint is a pasikat többet és sűrűben használja, mint az illemhelyiséget. Pedig, ha egy kicsit is ismerték volna, fele  ennyire, mint én; biztosra veszem, hogy megváltozott volna eme butának mondható gondolatuk.
- Szia, nagylány! - a várt hangszínnel illetett meg, míg tisztán hallottam a háttérben egyre halkuló emberek zsibaját. - Időeltolódás mi? - apró kacaj hagyta el a száját, amivel félig meddig beletalált apró mégis hatalmasnak mondható gondomba.
- És egy seggfej, aki az első napon belém kötött. - suttogtam, miközben ujjaimmal végigszántottam dús, hosszú barna hajkoronámon, ami most össze-vissza lógott egyik s másik vállamon. Az éjjeliszekrényen lévő lámpa fénye világította be haloványan, az amúgy fehér szobát, miközben én lustán terültem el hason fekve az ágyon. - Héé, ne nevess Taylor! - korholtam, de hangom csupa játékosságot nyújtott a vonal másik oldalán lévő szőkeségnek. 

- Mesélj csajszi. - hangját komolyra vette, de ennek ellenére tudtam, hogy szívesen végig hallgat és követeli is, hogy minden egyes mozdulatomról beszámoljak neki. Szerettem őt. Néha napján mindig gondolok rá, hogy talán nem is olyan, mint egy anya, hanem sokkal inkább egy bohókás nővér, akivel ténylegesen is mindent meglehet osztani, anélkül, hogy két perc múlva visszahalljam azt a szüleimtől. Amit elmondtam neki azt titokban is tartotta, ahogy egy jó napló vagy barát tette volna.
- Tulajdonképpen olyan nagy tragédia nem is történt, csak ... - fújtattam egyet, amitől arcomba lógó tincseim a levegőbe emelkedtek. - csak tapintatlan volt. Pont zárás előtt estem be a kávézóba és a srác leült beszélgetni. Nem is lett volna baj, aranyos volt, ahogy egy angolhoz szokás, de a végén csak úgy kinyögte, hogy menjek fel hozzá. És nehogy azt mondd, hogy teazsúrt akart velem játszani, mert jóval túl van már azon a korszakon. - testemmel feltápászkodtam és immáron az ágy támláján támasztottam meg fájó hátamat.
- Magyarán próbáltak felszedni. Már az első napon. - incselkedett, hangja tele volt jókedvvel és visszafojtott kacajjal. - De Anne, mit vártál? Az angolok... merevek. Örülj neki, hogy van valaki, aki talán csak félig az és nem karóval a hátsójában járkál és kér meg, hogy menj el vele... krikettezni. - utolsó szavát hosszas gondolkodás után ejtette ki, míg belőlem hangosan tört ki a nevetés. Taylor néha nagyon is elviccelte a dolgokat, noha ennek ellenére tudtam, hogy most minden szavát komolyan gondolta.
- Christian teljes más volt. Olyan srác, aki egyik pillanatban kedves a másikban pedig már szemtelenül flörtöl. - dühösen emlékeztem vissza az ajtóban történtekre, és hiába vártam a túloldalról jövő nő válaszát vagy reakcióját; nem kaptam semmi jelet. Kezdett aggasztani, hogy ilyen hirtelen és hamar hallgatott el, ami kíváncsiságomat felélesztette. - Taylor... - suttogtam. - Itt vagy? - szemöldökömet megemelve beszéltem a telefonba, ámbár tudtam, hogy ő ezt nem tudhatja; mégis sejtettem, hogy előtte van egész lényem és arcom, hiszen az évek során volt alkalma megtanulni egy-egy reakciómat beszéd közben.
- Óó. Igen. - gyorsan vágta rá. - Milyen Christian is, a titokzatos Christian? - kutakodó volt, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Mintha valami titokra próbálna rájönni, ahogy én is. Úgy éreztem, hogy van valami itt Londonban, ami a titkok kulcsát őrzi, amivel mindenre rájöhetek. Valamit titkolnak és ebben már teljes mértékig biztos vagyok. Taylor árulta el, még ha semmit sem mondott.
- Annyira nem mélyültünk bele a dolgokba, hogy megtudjam a vezeték nevét, de nem is érdekel. 

- Ne is... hagyd azt a szemtelen gyereket, rendben? - teljesen megváltozott a viselkedése, szinte láttam magam előtt, hogy idegesen helyezi át egyik lábáról a másikra a testsúlyát, amit csak idegességében követett el. - Most mennem kell, Anne. Vigyázz magadra és élvezd ki a születésnapodat. - élettelen volt a hangja, tudtam, hogy nincs valami rendben, ahogy azt is, hogy egy kis idő múltán bár...de biztosan megtöröm a szőkeséget.
- Lerázol. Sosem szoktál.

- Anne a díjátadón vagyok. Ana-ék is itt vannak. Sosem ráználak le, kincsem. 

- Rendben. - feladtam. - Jó éjt és további jó szórakozást. - válaszát meg sem várva nyomtam meg a piros gombot az érintőképernyős kütyün, ami még egy ideig világítva várakozott az éjjeliszekrényen. A lámpát lekapcsolva figyeltem a haloványan világító telefont, ami egy kis idő múltán kialudt. Én is ilyen lennék? Égek, és majd kiégek? Kiégek, mert megtudom a titkokat, amik most már biztos vannak.
A reggel hamar eljött és miután alaposan kigondolkodtam és rávettem magamat, hogy bizony látnom is kéne valamit az angol városból; útnak indultam. Természetesen terveim között volt az, hogy benézek az angol ficsúrhoz a kávézóban; mégsem tettem. Alaposan megfontolt útvonalon haladtam, aminek még a közelében sem volt a kis kávézó. Többek között megnéztem a Big Ben és a Parlamentet, amit órákig képes lettem volna bámulni, ha a turisták nem lökdösnek ide-oda és kérnek meg, hogy álljak ki a képből, mert nem oda illő személy vagyok; de ennek ellenére, még mindig pozitívan gondoltam Angliára, azon belül pedig Londonra. A London Eye-nál hatalmas sor gyülekezett, amibe be is álltam, de tíz perces várakozás után feladtam, mivel a sor még egy millimétert sem haladt. Eleget tettem vágyaimnak, miszerint is meg kell látogatnom a Buckingham-palotát, bár odaérkezésem után rendesen szitkozódtam magamban a hatalmas tömeg miatt, akik lelkesen figyelték és hallgatták, hogy megszületett-e vagy sem az útban lévő ifjú trónörökös. Esélyem sem volt közelebb férkőzni a helyhez, mert lelkesen és szorosan vették körbe a palotát körülvevő vasrácsot, ami elkerítette a kíváncsiskodó szemeket tőle. Ennek ellenére sikerült egy-két jó képet készítenem egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy bizony eljárt felettem az idő. Egy közeli Subway-ben majszolgattam a szendvicsemet, amikor észrevettem anyám alakját az egyik közeli táblán. Alakja még mindig karcsú volt és arcán sem látszottak az évek, amit csak hidratálókrémekkel tartott rendben. Csodálatos volt és irigységre méltó, azonban szemére tévedt tekintetem dühbe borult. Ki vagyok én? Kije vagyok én? Dühvel teli álltam fel a helyemről és hagytam el a kis éttermet, amit néhányan érdekesen kísértek végig. A tudat, hogy titkolnak valami; felemészt.
- Gyerünk Anne! - korholt Nicolas, aki már pár felest sikeresen leguríttatott a torkomon. Nem bírtam, hiszen világ életemben gyümölcsleveken és vízen életem. Az ilyen dolgok, mint például a szórakozás vagy ivás; kimaradtak. - Húsz éves vagy az isten áldjon meg! - testemet jobbra balra döntöttem, amikor egy-egy számomra igen kedves dal szólalt fel; éreztem a ritmust, ahogy azt is, hogy a fejem kótyagos lett. A lányok már mind más fiúk társaságában élvezik az életet, valahol a közelünkben és egyedül Nic maradt itt, hogy terveit megvalósítsa. Leitat.
- Már így sem tudom, hogy mennyi kétszer kettő. És, ha még egyet innék valószínűleg a hátadon kéne velem hazafele sétálni. - alsó ajkamat beharapva hajoltam közelebb hozzá, hogy tisztán hallja a szavaimat.
- Mizuuu szülinapos? - Emily tért vissza hozzánk egy üveg sör kíséretében, amire már csak ránézvén is, de kerülgetett a hányinger. - Tyűha kis anyám, rendesen kivagy. - egy korty közben kacsintott rám, miközben szemével a környező pasikat mérte fel.

- És ennek ellenére még Nic itatni akar, hogy négykézláb térjek vissza otthonunkba. - hangosan felnevettem és ujjaim között ismételten valamilyen poharat találtam, amit az előbb említett fiú helyezett el benne. - Nic! - sipítottam, de arcom közben folyamatos vigyorgásba kapcsolt. - Nem!
- Ez az utolsó, begyszó! - kacéran rám kacsintott, miközben kezeit maga elé emelve próbált védekezni. - Utána a parkettre viszlek és megmozgatlak. - számban az ital kúszni kezdett lefele, amikor második mondatát kimondta, így sikeresen köhintve dülledtek ki a szemeim. Azt hittem rosszul hallottam.
- Nem hiszem, hogy csak te akarod őt megtáncoltatni Nic fiú. - Em hangos nevetése törte meg a közöttünk fennálló érdekes pillanatot, amire mind a ketten homlok ráncolva szegeztük tekintetünket a lányra. - Nézd a sréhen velünk szemben lévő fiút. Borzos haj, őzikeszemek és az a mosoly. - hüledezett Em, mire mind a hárman rá szegeztük pillantásunkat. Számmal O alakot formáltam, míg a pislogás nekem ismeretlen fogalommá vált. Mi a fene? Christian valamit súgva a barátainak indult el felénk; lassan, jól megfontolt léptekkel, miközben én és a többiek alaposan figyeltük őt. - Ha te nem mész el táncolni vele én szívesen megtáncoltatom ezt a szexistent, Anne. - italából szürcsölve suttogta oda nekem szavait, amitől tekintetem még fagyosabb lett. Ha Em táncolni viszi bármelyik fiút is, jól tudjuk, hogy abból nem csak egy egyszerű tánc lesz, hanem valószínűleg több.
- Anne. Micsoda kellemes meglepetés. - Christian gyönyörűen csillogó barna szemei arról árulkodtak, hogy nagy valószínűséggel már jó néhány pohár feles van benne, hangja egyenesen ellágyította testemet.
- Hát ismered? - O alakot formálva szájával, döbbent tekintettel illetett meg Em, aki nem hitt sem a fülének sem a szemének. - És mi a titokzatos udvarló neve?
- Nem az udvarlóm. - korholtam.
- Óó. Anne szerint csak egy seggfej vagyok, de alapjába véve Christian a nevem. - negédes mosolyt küldött felénk, amitől szerintem minden lány a lábai előtt hevert, pont úgy, ahogy Em is. Emily kezénél megragadva Nic-et haladt el mellettem miközben szájával egy "Iszonyatos a pasi"-t tátogott el. Szememet megforgatva fordultam vissza a még mindig vigyorgó fiú felé, aki tekintetével alaposan végig mért. Rövidnek mondható szürke ruhám tökéletesen illett testemre; amit anyám választott nekem még valamelyik útja során. Ebben az egyben mindig jó volt: eltalálta a stílusomat és tudta, hogy milyen általa választott ruhát hordanék.
- Követsz? - mellkasom előtt összefontam kezeimet, miközben a kezemben lévő kis poharat a pultra helyeztem el.
- Csak a barátaimmal ruccanok ki a hétvégén. De én is vádolhatnálak azzal, hogy követsz. - egy lépést közeledett, ahogy a háta mögött lévő tömeg beljebb tolta őt.
- Ugyan kérlek... - horkantam fel, majd hátráltam. - Csak ünnepeljük, hogy húsz lettem.
- Ne haragudj a tegnapi miatt, én csak... - hangja elhalt és idegesen a tarkójához kapott, amikor anyám Birthday című száma csendült fel. - Táncolhatnánk? - apró szívdöglesztő mosolyával az arcán nyújtotta felém a kezét, amit kis hezitálás után, de elfogadtam. A tömeg közepére lépkedett velem, miközben folyamatosan a ritmusra mozgattuk a testünket. Szorosan egymásra tapadva táncoltunk, a levegő szinte izzott közöttünk és ez nem csak a melegnek volt köszönhető. Homlokomon gyöngyözve jelentek meg az izzadságcseppek, s majd amikor a dal véget ért mindketten megálltunk. Rosszul éreztem magamat, mintha egy zsákba lettem volna zárva, ahonnan már rohamosan fogy a levegő. A helyiségben lévő emberek kezdtek összefolyni előttem és mintha testem is mázsasúlyú lett volna. Egyik pillanatról a másikra történt mindent és már csak arra eszméltem fel, hogy a friss levegő marja kimelegedett testemet és valaki ölében helyezkedik el elgyengült testem. Lábam a földön helyezkedett el a másiké között és éreztem, hogy a hideg miként hat csupaszon lévő lábszáramra. Jólesett és megnyugtatott, miközben a fiú óvatosan simított végig gerincem mentén a hátamon.
- J-Jól vagyok. - dadogtam és hiába próbáltam, nem bírtam lábra állni. Az isten áldja meg Nicolast, hogy leitatott. Az isten áldja meg az összes átkozott italt! Dühömben képes lettem volna bármire, persze, ha tudtam volna bármit is csinálni az ülésen kívül.
- Gyere. - ölébe fogva kezdett el útnak indulni velem, amit persze nem hagyhattam szó nélkül. Addig-addig mormogtam az orrom alatt, amíg sikerrel nem jártam. Lábamon kissé bizonytalanul állva próbáltam meg egyenesen menni, amit néha-néha Chris egy kuncogó hanggal reagált le. Kezével erősen fogta a biztonság kedvéért a karomat, pedig közöltem vele, hogy igen puha a hátsó felem, ami felfogná az ütést, ha esetlegesen a padlóra kerülnék. Lakásomhoz közeledvén egy kis parkon át mentünk, amikor Chris a földre húzva terült el a puha, mégis hűvös pázsiton. Tekintetem az égre meresztettem és élveztem a csillagokkal elhalmozott látképet, amit Manhattanban sosem sikerült elérnem. A fények és a szmog miatt lehetetlenség volt az égen jelen lévő csillagokat megfigyelni, így mindig is vágytam, hogy egyszer majd sikerül.
- Gyönyörű. - suttogtam hitetlenkedve, nem bírtam másra figyelni. - Köszönöm, hogy... - hangom elhalt, amikor kék szempárom találkozott az ő szinte feketéjével.
- Egy seggfej is lehet együtt érző, nem? - vállát megrántva kúszott kicsit közelebb, ami által kezünk és oldalunk összeért. Egy különös érzés hatolt végig testemen, ahogy ujjaink összekulcsolódtak és tekintetünk még mindig egymást kémlelte.
- Nem mondtam, hogy seggfej vagy.
- De gondoltad, méghozzá jogosan. - hangosan és hosszasan fújta ki a levegőt, ami szemet szúrt. A hangulata hirtelenjében zuhant a mélybe, miközben szemével a telefonja képernyőjét figyelte meg alaposan. - Lassan mennem kell.
- Anyuci belőtte a pizsit? - viccelődve böktem oldalba, majd kezemmel a puha fűbe túrva tápászkodtam fel. Chris hallgatagon sétált mellettem, mintha megbántottam volna valamivel. - Valami rosszat mondtam?
- Nem... csak... - hangja elhalt, csillogó szemeit rám emelte. Lassú léptekkel indultunk el a ház felé, amit anyám ajándékozott nekem vagy örökre, vagy csak a hétvégére.
- Csak? - noszogattam.
- Apámmal élek csak. Anyám évek óta New York-ban lakik. - nem törődöm módján vállat vont, de ennek ellenére tudtam, hogy igenis zavarja ez a dolog.
- Elváltak a szüleid? - kíváncsiságom nem akart szűnni és kezdtem úgy érezni, hogy a fiú nem is olyan szörnyű, mint gondoltam.
- Csak jegyben járnak, de... ez bonyolult. Anyu, amikor néha-néha meglátogatom, elmond néhány dolgot, hogy miért nem működött közöttük a dolog. Egy harmadik fél, akit apu örökre szeretni fog. Természetesen azt nem mondták, hogy ki az és hol van, de talán jobb is így, hiszen az életbe kellenek titkok. - apró kacajára kaptam fel a fejemet, no meg arra, hogy a lakás elé értünk.
- A titkok sosem jók, hidd el. - nemlegesen ráztam meg a fejemet. - Köszönöm, hogy elkísértél.
- Jó éjt, Anne. - lassan közeledett felém és a gyomrom kezdett összeszorulni. Azt hittem, hogy egy csókkal akar elköszönni, ami természetesen még túl korai lenne, de nem tette. Arcomra nyomta formás ajkait, aminek nyoma még percekkel később is izzott. Lassú léptekkel indult el abba az irányba ahol a kávézó található, amikor egy óvatlan pillanatban ismételten őzike szemeivel találkoztam. - Lenne kedved holnap találkozni? Igaz, dolgozom, de...
- Csöngess be, ha végeztél. - apró mosoly keretében indultam el az ajtóm irányába, aminek zárjába kulcsomat belehelyezve fordítottam el. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy miképp lehet egy fiú ennyire más. A tegnapi bunkó fiúnak mára már nyoma sem volt és csak reménykedni tudtam, hogy nem is jön elő ismét. Nem akartam hazamenni, noha tudtam, hogy már csak órák és napok választanak el attól, hogy egy Manhattanba tartó gépre tegyem be a lábamat. Imádtam Londont és már nem is volt kérdés, hogy itt keresek állást.