II./X. CHAPTER

Sziasztook!(: 

Gondoltam hozok egy meglepetés részt, mivel huszonötödike egy fontos dátum számomra. (: Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket, és remélem nem haragudtok meg, ha ez egy picit rövidebb lett, mint szokott. Remélem minden rendben veletek(: Hamarosan szünet, kitartást addig is!(: 

Have a nice day,

Susan:* 

..: Anya? :...

"Egyetlen egy szó képes mindent, de mindent romba dönteni. Nem értettem, hogy mi történt, de azt tisztán éreztem, hogy szívem millió darabra tört. Látni a lányt, akit mindennél jobban szeretsz összetörni. Rosszabb, mint bármi más. Választ akartam, hogy Ana-nak jobb legyen, de átéreztem azt, amit akkor érezhetett, hiszen nekem is fájtak a szavak, amiket hallottam. " - Zayn Malik

Anastasia Hill

Szörnyetegnek éreztem magamat és ráadásul teljesen jogosan. Fájtak Taylor szavai, de a szívem mélyén nagyon, de nagyon jól tudtam, hogy igazat szólt. Rossz anya voltam, s akármennyire is próbáltam meggyőzni magamat az ellenkezőjével, nem ment. Szükségem volt egy kis magányra, távollétre, s nyugalomra, amit ott nem kaphattam meg. Hiába éreztem azt, hogy ezáltal is csak cserbenhagyom a lányomat, mennem kellett. Ezt éreztem a legjobbnak, mert nekem is szükségem volt azokra az emberekre, akiket hanyagoltam az utóbbi időben, mint a lányomat. Hiába haltak meg már jó ideje, az elmémben még mindig olyan élénken ott voltak, mint azelőtt mielőtt meghaltak volna. Szüleim sírjánál állva gondoltam vissza a régi szép időkre, amikor még  a pénz semmit sem számított nekünk, hiszen boldogok voltunk anélkül is. Sosem felejtem el apám szavait, amik mindig emlékeztettek arra, hogy hiába a pénz, azzal nem lehetünk eléggé boldogok. "Lányom. A pénz csábító és egy ideig jó. De hidd el, hogy mindent tönkretehet." Ha tudnád apu...ha tudnád mennyire, de mennyire beletrafáltál ezzel. A legnagyobb baj az emberekkel, hogy belemerülnek a fénybe, a csillogásba, s a mámorba, amit a pénz nyújt, ami egy ideig tökéletes világot teremt maga körül, de csak a végén vesszük észre azt, amit totálisan tönkre is tett. A család, ami elfelejtődött, jelen esetben az egyetlen szülött lány, akit teljesen cserbenhagytam, mindig. Könnyáztatta tekintettel figyeltem szüleim nevével ellátott márványkövet, s gondolataim akaratlanul is Anne-re terelődtek. Vajon ő is csak évek múltán fog visszalátogatni síromhoz? Egyáltalán ki fogom érdemelni majd a gyászát, ha arra kerül sor? Ebben a pillanatban sokkal jobban éreztem azt, hogy majd Taylort gyászolja mintsem engem. Tudtam, hogy nem megy el! Tudtam, hogy túl fogja élni, hiszen sokkal erősebb, mint mi azt hinnénk. De a franc egye meg azt a Franciaországból hozott kocsit! Utáltam, hogy csak annyin múlott az élete, hogy európai kocsiban ült, mivel a túlélési arányai sokkal jobbak lettek volna egy angliai kocsiban, amiben a kormány a jobb oldalon van, s nem a balon. Ez volt az egyetlen, ami miatt okoltam magamat, hiszen nem beszéltem le arról a badarságról, hogy párizsi kirándulása után autóval térjen vissza Angliába.
- Édesem. - suttogott rekedt hangján, s borostája nyakamat csiklandozta.
- Honnan tudtad? - suttogtam, és arcomon újabb kövér könnycsepp gördült végig.
- Milyen férj lennék, ha nem tudnám, hogy hova rohant az én imádott feleségem?
- Olyan férj és apa, akire a gyerekei és bármelyik férfi felnézhet. - sóhajtottam, miközben tengelyem körül megfordultam és mélyen barna, hatalmas szempárjába mélyesztettem az enyémet.
- Ana. - nemlegesen csóválta a fejét, majd homlokát az enyémen támasztotta meg, ujjait derekam körül fűzte össze így is elérve, hogy testünk egymáséhoz simuljon. Légzése szaporább lett, és ajkán megjelentek azok a kisfiús mosolyok, amiket oly' nagyon szerettem. Akármennyire is tudtam, hogy szívem örökre Harryé lesz, szerettem Zaynt. A maga módján amennyire csak tudott, sőt, jobban, mint kívánhattam volna szeretett és mellettem volt bárhol és bármikor. Akármiről is volt szó mindig sikerült megnyugtatni egy-egy váratlan csókkal vagy öleléssel, s ez mindennél többet ért. Nem vásárolt nekem tucatnyi virágokat, ékszereket, mert tudta, hogy ezeknek a dolgoknak hiába örülnék, még sem lennék jobban. Legalábbis lelkileg nem. Sokszor volt fent éjszakákat miattam, hogy nyugtalan lelkemet sínre tegye, s addig-addig beszélgettünk, amíg minden meg nem oldódott. Ő volt az én partnerem és legjobb barátom is egyben, akire tényleg mindig számíthattam. Viszont ezt a rengeted dolgot, s odaadást nem tudtam teljes mértékben viszonozni, hiszen még mindig nem volt olyan bizsergető érzés a közelében lenni, mint, amikor barátjával vagyok. Beletörődött, igaz nem rögtön, de idővel rájött, hogy ez nem az ő hibájából van, csupán a kémia különlegesebb köztem és Harry között. - Rád is felnéznek a gyerekeink. - csókolt bele hajamba. - És nehogy azt hidd, hogy a fiaink elítélnek Anne miatt téged.
- Ezt kétlem. - feleltem, s távolabb léptem Zayn-től, aki kezemnél megragadva rántott vissza eddigi pozíciónkba. Formás ajkát enyémre helyezte, s nyelvével alsó ajkamon végigsimítva érte el, hogy egy halk sóhaj hagyja el a számat. Nyelve óvatosan, és puhán simított végig az enyémen, mire ujjaimat nyaka körül fontam össze, hogy még közelebb legyünk egymáshoz. Pihegve váltak szét ajkaink, míg homlokát enyémnek támasztotta és úgy figyelte továbbra is ködös tekintetemet.
- Kételkedsz bennem? - törte meg végül a csendet tetetett sértődős hangnemben, amire akaratom ellenére is, de egy kacaj csúszott ki a számon.
- Merném? - kacérkodtam, s sikerült neki egy pillanat alatt minden rossz érzést elhessegetni belőlem.
- Komolyan beszélek Ana. - sóhajtotta, és egy apró csókot nyomott ajkaimra. - Nem haragszanak rád. Elmondtam nekik, hogy hogyan történt mindez és, mik voltak ezeknek az előzményei. Ana a fiaink felnőttek és teljesen megértették, hogy miért nem szóltunk.
- Akkor is hazugságban éltek. - szipogtam, s arcomat Zayn mellkasának nyomtam, hogy elrejtsem elázott tekintetemet előle. - Ahogy Anne is.
- Anne-t, még mindig ugyan úgy szeretik, ahogy eddig. Nem tekintenek rá más szemmel azért, mert nem a vér szerinti testvérük, Ana. Szeretik őt. - nyomott egy csókot a fejemre. - Ahogy téged is. - ajkát szorosan fejem búbjára nyomta, s tisztán éreztem, ahogy a meleg levegő lassan szétárad fejbőrömön. Kellemes érzéssel töltött el ritmusos szívdobogása, ami egész testemet ellazította. Percekig álltunk ott ölelkezve, mígnem lassan bőrünkre érkező hideg esőcseppek meg nem szakították ezt. Jóérzéssel fordítottam fejemet az ég felé, és szememet lehunyva élveztem, ahogy az esőcseppek sietve kúsznak le arcomon, ezzel is lenyugtatva felhevült bőrömet.
Egy héttel később sem lettem semmivel sem okosabb, de nyugtató volt, hogy Anne állapota kezdett javulgatni, de ennek ellenére sem ébredt még fel, hogy végre józan, éber állapotban magyarázkodhassak neki. Hiányzott és rossz volt így látni, és ezen még az sem segített, hogy Taylor azóta egy szót sem váltott velem. Nem dühöngtem vagy nehezteltem rá, mert tudtam, hogy jogos a felháborodása, de tudtam, hogy egyszer előbb vagy utóbb túl kell esnünk egy beszélgetésen, amivel tisztázzuk a közöttünk fennálló gondokat. Nem akartam elveszíteni a hülyeségeim miatt, hiszen eléggé szoros kapcsolatot ápoltam vele, s sok minden miatt hálás lehettem neki. Többek között azért, hogy felnevelte a lányomat.
- Szia. - egy megtört, vékonyka hang kényszerített vissza a való világba, miközben hajamat a lenge szellő libbentette arcomba. Apró mosoly kerekedett arcomra, amikor észrevettem a mellettem elhelyezkedő szőkeséget, akinek arcát már napok óta nem tarkította smink. Nem is kellett, noha ő nem volt tisztában szépségével, ami még most is uralta egész lényét.
- Szia. - mormoltam, s torkomat kissé megköszörültem, hogy magabiztosabb, érthetőbb legyen a szavam. - Szia.
- Szabad? - mutatott a mellettem lévő üres helyre, amit percekig csak üres tekintettel bámultam. Aprót biccentettem, s arcommal a szemben lévő fákkal teli parkot figyeltem. Kabátomat összébb húztam, míg lejjebb csúsztam a fémrácsos padon. - Ana... - suttogta, miközben hideg, vékony ujjai enyémet ölelték körbe.
- Taylor. - sóhajtottam. - Egyáltalán nem tartozol bocsánatkéréssel, mert mindenben igazad volt. Nem neheztelek rád, még ha azt is hiszed, csak most... - nyeltem egy nagyot, s próbáltam kitörni készülő könnyeimet visszafojtani. - most egyedül kellett lennem egy ideig.
- Nem vagy rossz anya, Ana. - suttogta, s mellkasára vonva ölelt szorosan magához. Éreztem jól megszokott barack illatát, ami jellegzetessé tette a szőke barátnőmet. - Én csak... - suttogta ismét. - csak kiszaladt a számon, mert ideges voltam. Amikor megcsörrent a telefonom, és Anne neve villogott rajta valami különös érzés fogott el. Nem olyan érzés, mint szokott, hanem teljesen más. Idegen. A szívem hevesebben dobogott és remegő kézzel nyúltam a mobilért, és, amikor közölték a hírt, hogy a lány, akit lányomként szeretek élet és halál között ugrál, összetörtem. Nem is gondolkodtam egy percig sem. Egyből repülőre szálltam és nem hazudok, ha azt mondom, hogy végig bőgtem azt a pár órát. És, amikor megláttalak téged...és Harryt. Ana tényleg sajnálom, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém.
- Nem kell mentségeket keresned, Taylor. - toltam el magamtól, s arcomon lévő mosoly hosszú idők óta most először volt őszinte. - Teljes mértékben igazad volt, tényleg rossz voltam Anne-hez. Számára mindig is te voltál az igazi anya. Annyira próbáltam neki jó környezetet és anyagi hátteret biztosítani, hogy észre sem vettem, hogy nem törődöm vele. - nem tetszően ráztam meg a fejemet, s összefont ujjaimra meredtem. - Annyival másabb volt Jason és Mathias. Szinte követelték a hírnevet és a csillogást, míg Anne inkább meghúzódott a szobájában és teljesen kizárta az életéből a médiát. Te voltál az, akire mindig számíthatott, ahogy te is vagy az, aki mindent tud róla. Tudod... - nevettem fel. - ez rám nézve szégyen. A legjobb barátnőm többet tud a lányom életéről, mint saját magam. Mindezt a cécót és drámát elkerülhettem volna, ha őszinte vagyok hozzá. De a fenébe is. - pattantam fel helyemről, miközben idegesen túrtam bele barna hullámos tincseimbe. - Ki hitte volna, hogy majd pont a testvérébe szeret bele?
- Valld be, hogy Christian csakugyan hasonlít az apjára. - apró mosoly játszott az ajkán, míg mellém állva nem helyezte el kezét a vállamon. - SZÍV-DÖG-LESZ-TŐ. - tátogta, amitől hangos nevetésben törtem ki. Tekintetemmel a kórház felé figyeltem, amit ő is észrevett.
- Szerinted felébred valaha is? - sóhajtottam megtörten, s barátnőmbe karolva indultam el a főbejárat felé.
- Nagyon erős, Ana. Nagyon erős.
- De akkor miért nem ébredt még fel? Annyira bosszantó, hogy nem tudok semmit sem tenni. - kezemet kinyújtva toltam be az ajtót, és rögtön belépésünk után hideg orcánkat a meleg levegő édesgette.
- Türelmesnek kell lenned. Az életjelei jók és... - mosolygott, de Zayn éles hangja belé fojtotta a szót. Térdére támaszkodva kapkodta a levegőt, míg én türelmetlenül helyeztem át egyik lábamról a másikra a súlyomat.
- Anne. - zihálta.
- Mi van vele? - vágtam közbe, s szemeim kétszer akkorára nőttek aggodalmamban.
- Felébredt. - mosolyodott el, így sietve lépkedtünk tovább lányom kórterme elé, ahol az ablakon keresztül orvosát tekintettem meg. Egy kis lámpával figyelte meg szemét, majd a gépekre áttérve állítgatott valamit. Az órát idegesen bámultam, s türelmetlenül vártam, hogy végre valahára bemehessünk hozzá. Dr. Keith tekintetével találkozott sokunké, aki csak egy biztató mosollyal az arcán intett felénk, hogy szabad az út. Bemehetünk. Zayn és Taylor kézfejét éreztem meg a vállamon, amint próbálnak az ajtó felé terelni, de hirtelenjében jobban féltem a következményektől, mint attól, hogy elájulok. Testem zsibongani kezdett és a fejem is kótyagos lett. Éreztem, hogy tenyerem izzadni kezdett, míg szívem kétszer olyan gyorsan dobogott, mint eddig. Egyszerűen féltem belenézni lányom szemébe, aki ajkát nyaldosva próbált némi nedvességet adni neki. Haja kócos volt és még néhol kötések fedték, s kezén, ahogy lábán is gipszek voltak láthatóak. Annyira törékenynek és gyengének tűnt, hogy menten elsírtam volna magamat, de erősnek kellett magamat mutatnom. Legalább is kellett volna. Zayn immáron előttem lépkedett, míg Taylor még mindig mellettem volt. Jason és Mathias apjuk mellé furakodtak, s akkor eszméltem fel, amikor már az üveg túloldalán láttam meg izmos alakjukat. Örömmel figyeltem, ahogy a két fiú mosolyogva és bolondozva lépkednek nővérükhöz, aki gyengén bár, de összeborzolja fekete hajukat.
- Menjünk. - suttogta Taylor, ahogy a többiek is beértek lányomhoz, akinek homlokán egyre nagyobb számban jelentek meg a ráncok. Nagyot nyelve, lehajtott fejjel próbáltam összeszedni a bátorságomat, míg kicsiket lépve értünk el a szobát elválasztó ajtóhoz. Taylor egy utolsó puszit hintett arcomra, majd vékony ujjaival kitárta előttünk az ajtót. Először ő lépett be, míg én megbújva vékony alakja mögött sétáltam tovább egészen addig, amíg mellkasomnál nem éreztem hátát. Lassan bújtam ki takarása alól, s amikor megtekintettem lányomat, mosolyra fakadtam. Már épp beszédre nyitottam a számat, amikor lányom szemében valami idegen dolgot láttam. Semmi csalódás, semmi megtörtség, csak a kétely, ahogy alaposan méreget engem, s a mellettem álló Harryt és fiát, Christiant.
- Új barátok, anyu? - mosolyodott el, s tekintetét Tayloréba fűzte. Számat eltátva figyeltem, ahogy mindenki idegesen figyeli a barna hajú lányt az ágyon, aki úgy szólította barátnőmet, ahogy sosem hittem volna. Összetörtem, s könnyeim utat törtek maguknak, de, hogy őszinte legyek nem is akartam őket megállítani. Nem tudtam, hogy mi történt, de hirtelenjében azt vettem észre, hogy kétségbeesetten próbálok lányom felé furakodni, de nem engednek. Egy hatalmas, izmos kar szegődött derekam köré, s lányom, ahogy a többiek alakja is távolodni kezdett. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat, ami akkor uralta szívemet, amit kettéhasított egyetlen egy szavával. Anyu. Ismétlődött meg a szócska a fejembe, s testem remegése nem akart szűnni. Zokogtam, s Harry ölelő karjai sem nyugtattak meg, mert fogalmam sincs, hogy mi történt. Miért Taylort hívta anyunak? Egyáltalán miért kérdezte, hogy a barátai vagyunk-e? 

II./IX. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Először is szeretnék köszönetet mondani az előző részhez írt kommentekért és pipákért. Másrészt pedig remélem, hogy tetszeni fog a rész és előre kérem, hogy ne utáljátok Taylor sem Ana-t, sem senkit! :D Hát...szavakat félre téve, itt a második évad kilencedik része!(: 

Have a nice day,
Susan:*

..: Kifakadás :..

"Még sosem láttam így kifakadni valakit, de mindannyian tudtuk, hogy részben igaza volt. Ritkán számíthatott rá Anne és érthető volt, hogy inkább Taylort részesítette előnyben, és nevezte anyjának, de ezzel ellentétben tudtuk azt is, hogy Ana-nak Anne a legfontosabb. Utáltam második lenni, de tudtam, hogy az Ő gyerekét mindig is jobban fogja szeretni mint a fiainkat, ahogy engem is csak a második helyre taszít vissza. Bele kell törődnöm, hogy még mindig olyan szenvedéllyel tekintenek egymásra, mint tizennégy évvel ezelőtt. " - Zayn Malik

Harry Styles

A szülők olykor-olykor követnek el hibákat a gyermekük nevelése során. Van, hogy akaratuk ellenére elkényeztetik őket, vagy éppenséggel megvonnak tőle fontos dolgokat, s szigorral próbálják őt jó modorra nevelni. Hál' istennek az én vállamról minden terhet levett Christian, amikor eldöntötte, hogy példamutató gyerek lesz, s ez mind betudható volt annak, hogy édesanyjával kettéváltak az útjaink. Sosem ápoltam különösebben jó viszonyt Bridgittel, mert mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy ez a kapcsolat csak erőltetés, s semmi jóra nem fog vezetni. Ez a későbbiek során be is igazolódott, amikor nem voltam képes elköltözni vele Amerika területére, mivel nem szerettem őt, s nem vett rá semmi, hogy belevágjak ebbe a kockázatos dologba. Más oka is volt ennek a visszakozásnak, mégpedig Ana. A tudat, hogy hirtelen közelebb került hozzám, megemésztett, s arra kényszerített, hogy maradjak inkább a jól megszokott angliai levegőnél a fiammal egyetemben. Mert igenis kiharcoltam, hogy velem maradhasson, s én nevelhessem tovább, ami utólag nagyobb csacsiságnak tűnik, mint hittem volna. Szüksége lett volna egy anyára. Egy igazi anyára, aki nem kilométerekkel arrébb él, s éli boldogan az életét, mintha misem történt volna. Sosem panaszkodott nekem emiatt, de tudtam, hogy hiányzik neki az életéből az a személy, akire bármikor s bárhol számíthat. Részben magamat okoltam emiatt, de másrészről Bridgit-et nem értettem meg, hogy hogyan volt képes ennyire elhanyagolni a saját gyermekét.
- Harry! - egy éles hang csapta meg a fülemet, s testem rázkódott, mint a kocsonya. Nem tudom, hogyan és mikor értünk be a kórházba, azt meg pláne nem, hogy a többiek mikor csatlakoztak hozzánk, de az idő fogalma számomra teljesen értelmetlenné vált, ahogy Ana-nak is. Sajnáltam, hogy miattam került ilyen helyzetbe, annak ellenére, hogy mind a ketten ugyan úgy hibásak vagyunk. Már réges-régen tudatnunk kellett volna gyermekeinkkel a valós dolgokat, hogy testvérek, de jobb volt egy kellemes közegben élni, ahol minden rendben van, minthogy a keserű igazsággal tegyünk tönkre mindent, ami eddig remekül működött. Igaz, mindannyian ahányan tudtuk ezt a kis titkot reméltük, hogy csak később kerül sor erre az egészre, de ahogy teltek az évek úgy gyülemlett bennünk a feszültség és a káosz. Mindannyian túl akartunk már esni a dolgokon, de mégsem volt senkinek sem bátorsága lépni. De ugyan... kinek kellett volna lépnie? Ez a feladat rám és Ana-ra hárult, mert mi voltunk a felelősek mindenért, de reménykedtünk, hogy valakinek eljár a szája a többiek közül és így valamivel könnyebb lesz a dolgunk. De senki sem beszélt. Mindenki hallgatott. - Harry, kérlek, néz rám! - kérlelt, s nagy nehezen sikerült homályos tekintetemet szőke barátomra emelnem. A kórházi folyosó hideg padlóján ültem, míg ő előttem guggolt, miközben ujjaival vállaimon támaszkodott meg, hogy egyensúlyát megtartsa.
- Itt vagyok. - feleltem, s mélyeket lélegezve próbáltam visszarántani magamat az önsanyargatásból.
- Anne-nek vérre van szüksége. Nulla negatív. - mélyet sóhajtott, miközben tekintetemet egy percre sem engedte el. - Ana-nak nem ilyen a vércsoportja, így benned reménykedünk.
- Hova kell mennem? - feleltem automatikusan, s ujjaimat a hideg padlón megtámasztva álltam fel. Kezeimet egymáshoz érintve poroltam le, s próbáltam magabiztosan a szőke fiú után eredni, de mindhiába. Össze voltam törve, ahogy lányom mozdulatlan testét tekintettem meg  az üvegen keresztül, amint számtalan cső lóg ki karcsú testéből.
- Harry. - kiáltott vissza, amire akaratom ellenére is, de oda kellett pillantanom. - Most nincs erre időnk. - felelte keservesen, s be kellett látnom, hogy igaza van. Semmit sem érek azzal, hogy sanyargatom magamat lányom elkeserítő képével. Hiszen segíthetek rajta és most először számíthat rám. Az édesapjára.
Az órák lassabban teltek, mint eddig bármikor és a fülembe behatoló óra kattogása hihetetlen módon frusztrálta az elmémet. Nem bírtam magammal, s mire újra reggel lett, majd beleőrültem a várakozásba. A vérátömlesztés sikeres volt, de lányom, a fején lévő duzzanat miatt még mindig mesterséges kómában van. Idegesen szeltem át a folyosókat, s több kávét ittam meg egy éjszaka alatt, mint egész életem során. Utálom a kávét, de most ez sem tántorított el attól, hogy ébren maradjak. A kórházi illemhelyiségben húztam meg magamat, hogy arcomat a hideg vízzel frissítsem fel, de ezzel sem sikerült lemosnom magamról azt a kellemetlen érzést, ami azóta uralja testemet, amióta Ana-val közöltük a szomorú tényt, miszerint Chris és Anne testvérek. A tükörben egy másik férfit láttam, aki undorodik magától, s nem képes elfogadni a tényt, hogy egy szörnyeteg. Évekkel ezelőtt elveszítette a nőt, akit feltétel nélkül szeretett, s vele együtt a lányát is. Most talán a fiát is elveszítette? Ehhez hasonló kérdések jutottak eszembe, miközben a tükörből visszafigyelő fickóra meredtem, aki történetesen én voltam. Gyűlöltem magamat. Szemeim alatt sötét karikák ékeskedtek, s szám sebesre volt harapva az idegeskedés miatt. Hajam össze vissza meredezett az ég felé, megszámolni nem tudom hányszor túrtam bele.
- Apa? - a tükörből figyeltem fel fiam alakjára, aki riadtan figyelte arcomat. - Niall mondta, hogy... - folytatta, de mély levegőt véve fordultam felé, s toltam ki az ajtón. Itt nem beszélhetek vele, csak egy vécé.
- Gyere...szívjunk egy kis friss levegőt. - sóhajtottam, és hátánál megtámasztva tenyeremet toltam a kijárat felé. Pár lépéssel később már a hideg szél csapta meg orcámat, ami befurakodott pólóm alá, s arcomra száradt könnyeket égette bele bőrömbe. A kórház körüli kis kerthez léptem, s próbáltam gondolataimat rendezetten összeszedni, hogy ne a közepétől induljak el a magyarázatomnak. Mert igenis szerettem volna tisztázni a dolgokat a fiammal, aki jelen pillanatban csak egy hibást lát: Ana-t, pedig ez az egész patt helyzet csakis miattam alakult ki. Nyár lévén az idő kellemesebb volt, mint télen, de ennek ellenére Anglia hű volt magához és tartotta a szokásos borús időt. Sóhajtozva helyezkedtem el a legközelebbi padon, míg lábammal a kavicsokat igazgattam jobbról balra egészen addig, amíg fiam türelmetlen fújtatása fel nem tűnt. - Először is le kell szögeznem, hogy Ana-tól bocsánatot kell kérned a viselkedésed miatt. - csúszott ki egy sóhaj telt ajkaim közül.
- De... - felelte meglepetten, de ujjamat felemelve belé fojtottam a szót.
- Akármennyire is bemagyaráztad magadnak, hogy Anastasia rossz ember és miatta nem vagyunk együtt anyáddal, ez nem így van. Bármennyire is próbálsz védeni itt a hibás csakis én vagyok. Te vagy az a hiba fiam. - suttogtam, s könnyeimet próbáltam visszafojtani miközben ujjaimmal erősen szorítottam felém eső kézfejét. - De azt is tudnod kell, hogy életem legszebb hibája. Tudom, abszurdul hangzik, és nehogy azt hidd, hogy egy percig is bántam, hogy megtartottunk Bridgittel, csak... - térdeimre támaszkodva dőltem előre. - Tudod mit? Kezdem az elején. - sóhajtottam, s tekintetemmel a távolba meredtem, míg arcomon az emlékek miatt kellemes mosoly ült ki. - A hírnév kezdett eluralkodni akkoriban rajtam, de mentségemre legyen, hogy alig voltam tizenkilenc éves. Még egy gyereknek számítottam, s most is az vagyok. A fiúkkal eldöntöttük, hogy meglátogatjuk nagymamádat és Gemmát, ám, amikor odaérkeztünk egy nővel több volt a lakásban. Senki sem szólt, hogy mi történt, és akkoriban nagyon makacs voltam. Tomboltam és bemeséltem magamnak, hogy Ana megutáltat mindenkivel. Törtem, zúztam és pokollá akartam tenni a lány életét, aki idegenként furakodott be a családomba. - kellemetlen mosolyra húztam az ajkamat, amint visszaidéztem helytelen viselkedésemet. - Tudod fiam, rettentően elhanyagoltnak és üresnek éreztem magamat, de a lány szemmel láthatólag próbált felém nyílni és kedvezőbbé tenni a helyzetemet, de mégis volt bennem valami bosszúvágy, ami miatt folytatnom kellett a további kínzást. Nem éppen helyes viselkedés, de akkoriban ezt mind fájdalomból tettem és éltem meg. Így utólag, ahogy az évek teltek rájöttem, hogy próbáltam enyhíteni az iránta érzett vágyaimon, hogy az enyém legyen és ne Zayné, hogy ne szeressem őt. Az isten is úgy akarta, hogy egymáséi legyünk, és talán már az első pillanattól fogva szerettem őt. Akkor nyert értelmet az a fogalom, hogy szerelem első látásra. Csodálatos lány volt és nála jobbat nem is tudtam volna találni, de minden fenekestül felfordult, ahogy egy napon, amikor hazaestünk a fiúkkal nem találtuk otthon a lányt, csupán a dolgait, amit mi vettünk neki. Elhagyott és a poklok poklát jártam meg, majd egy év elteltével ismételten rátaláltam, és nem akartam engedni. Magamnak akartam és önző módon örökre mellette maradni, de még a mai napig nem értem, hogy miért is nem lehetek vele. Mindig szétváltunk és összejöttünk, de a végén én rontottam el. Meg kell értened Christian, hogy Anastasia balesete után eltolt magától és egy gyenge napomon találkoztam anyáddal és rontottam el Ana-val való viszonyomat. Gyáva voltam, hogy elmondjam neki az igazat, így próbáltam kerülni és hanyagolni. Szánalmasan reménykedtem abban, hogy elpártol tőlem amiatt, amit teszek vele, de ő keményen küzdött, hogy bármi áron, de rendbe hozza a dolgokat, amikről még nem is tudott. Amikor megtudtam, hogy anyád állapotos egyszerre voltam a fellegekben és a pokolban, mert tudtam, hogy Ana-t ezzel végleg elveszítettem. Egyikünk sem támogatta az abortusz ötletét, így bár szerelem hiányában, de megkértem Bridgit kezét. Ana semmit sem tudott és, amikor Amerikában tartózkodtunk ki akartam neki tálalni. Mindent el akartam mondani, de nem bírtam, mert túl gyáva voltam és túl szerelmes. A tudat, hogy azaz utolsó éjszaka, amit vele tölthetek felemésztett és pánikba estem. Kiakadtam egy olyan dolgon, amin nem kellett volna és elrohantam. A médiától kellett értesülnie a dolgokról és a legszörnyűbb, hogy mindenki tudta rajta kívül mit csinálok. Borzalmas embernek éreztem magamat, főleg, miután elment és napokig nem hallottunk felőle semmit. Mindenki rám haragudott, és teljesen jogos volt a felháborodás, hiszen én okoztam a galibát, mégsem cselekedtem. Miután Ana előkerült  a média miatt, volt egy kisebb balesete és akkor sikerült Zaynnek a marka közé csalnia. Tudom, hogy a legjobb helyen van Zayn mellett, de mégis féltékeny vagyok a barátomra a mai napig, hogy azzal a nővel élhet boldogan, akinek mellettem kéne lennie. Mégis itt vagy velem és ezt az érzést teljesen elnyomod. Csak miattad érzem, hogy teljes az életem Chris. - sóhajtottam, s hátradőlve fújtam ki a levegőt, s szippantottam egy újat, amitől tüdőm ismételten megtelítődött.
- Még mindig zavaros, hogy Zayn mikor került ilyen közel Anastasia-hoz. Azt meg főleg nem értem, hogy Anne... - suttogott, s homlokát ráncolta, miközben szavait lassan ejtette ki száján.
- Zayn már az első perctől szerelmes volt Ana-ba, főleg, hogy miatta nyílt meg a lány. Ana eleinte nem beszélt a múltja miatt és Zaynnek sikerült először szóra bírnia. Természetesen tagadta, hogy érzéseket táplál Ana iránt, de én átláttam azon a szánalmasan átlátszó álarcon, amit felvett. Utána már nem volt nehéz dolga, hiszen Ana összetört volt miattam és ráadásul a balesete miatt nem nagyon tudott menni sehova. Zayn pedig mint szőke herceg fehér lovon vele maradt és már csak akkor eszméltünk fel, amikor bejelentették, hogy összeházasodnak. Akkor még minden annyira homályos volt számomra. Vajon Ana csak átvert, és nem is szeretett? Vagy csak szimplán bosszúból megy hozzá az egyik legjobb barátomhoz? Ezek a kérdések emésztettek akkoriban, de amikor pár hónap múltán bejelentette Ana, hogy állapotos kezdett minden gyanússá válni. Túl hamar született meg Anne és rám hasonlított. Szerintem Zayn is tudta, hogy nem az Ő gyereke, mindenki tudta, de mégsem hoztuk fel. Rájuk hagytuk. De egyik kirándulásunk során, amikor három évesek voltatok Anne beleesett a tóba és te keservesen sírva rohantál hozzánk segítségért. Akkor Ana kifakadt és elmondta, amit szerintem nem is akart. Utána költöztek el Zayn-el Manhattanba, hogy minél távolabb legyenek tőlünk és akkor már Ana hasában fejlődött Jason, Anne öccse. Hat évesek voltatok mindössze, amikor utoljára találkoztatok és már akkor lenyűgöztétek egymást. - fejemet rázva jelentek meg előttem a szívmelengető képek, míg testemmel elrugaszkodtam a padtól, s vártam, hogy fiam is a biztos talajon álljon. - Tudom, hogy hibáztam, hogy nem szóltam. Hogy nem szóltunk. - javítottam ki magamat. - De egyikünk sem tudta, hogy hogyan kéne ezt tálalni nektek úgy, hogy elfogadható legyen. Senki sem gondolta, hogy egymásba szerettek. Még Niall-t is rátok állítottuk, hogy figyeljen, de hiába szólt Taylorral egyetemben, hogy ebből nem fog jó kisülni, nem hallgattunk rájuk.
- Niall bácsit? - lepődött meg, s zsebre dugott kézzel haladtunk a kórház ajtaja felé.
- Niall Ana egyik legjobb barátja. Rá bízta Anne-t, aki az utóbbi időben a bácsikáddal töltötte a szabadidejét. - bocsánatkérően pillantottam fiamra, aki fejét lehajtva haladt immáron a kórház rideg folyosóján. Hangos szitkozódás hallatszott, s fejemet felemelve pillantottam meg az idegesen járkáló country énekesnőt, Taylor Swift-et. Szőke tű egyenes haja ide-oda libbent hűen követve testét, míg szeme tele volt aggodalommal, s arca fehérebb volt, mint szokott. Kéken izzó íriszei találkoztak az enyémmel és testével megtorpanva maradt ott, ahol volt. Kezeit derekára fűzte, és szinte éreztem, hogy millió késdöféssel éli ki rajtam a haragját. Szemei vörösek voltak és könnyek égették őket, míg én próbáltam hidegvéremet megtartva közelebb merészkednie feléje. Ana Niall ölében ült és hangosan zokogott. Kerülte Taylor tekintetét. Mindenki síri csendben állt és várt a folyosón, s szemlátomást mindenki itt volt, akinek Anne fontos volt. Zayn is megérkezett a fiaival együtt, és láttam mindannyiuk szemében a megvetést.
- Épp téged emlegettelek, Harold. - köpte felém szavait a szőkeség.
- Örülök, hogy látlak, Taylor. - hangom teljes nyugodtságot tükrözött, míg idegesen pillantgattam körbe a folyosón. Christian Niall mellé szegődött, s kedvesebb tekintettel figyelte a bácsikája ölében ülő nőt, aki teljes testével felénk fordult, hogy nyomon követhesse a kialakuló szóváltások sorozatát.
- Örülsz? - csattant fel, s idegesen szőke hajába túrt. - Én nem. - folytatta. - Ti ketten. - mutatott rám és Ana-ra idegesen, miközben ujjait idegesen tördelte, fehér fogai az ember tekintetét oda vonzották.
- Taylor. - szólalt fel gyengéd hangján Eleanor, aki kislánya fején simított folyton végig. - Ne rendezz jelenetet.
- Veled semmi bajom Eleanor, de ebből légy oly szíves és maradj ki! - morgott rá, s testével ismét felénk fordult. Ujjaival most krémszínű pulóverjét gyűrögette, s szemében látszott a fájdalom. - Először is. - sóhajtott, egész lényével rám koncentrált. - Te egy szerencsétlen balfácán vagy, Harold Edward Styles, aki nem tud a farkának parancsolni. - korholt, majd Ana felé fordulva folytatta. - Te pedig! - mutatott rá vékony ujjával. - Egy mérhetetlenül rossz anya vagy!
- Taylor! - csattant fel Zayn, aki összehúzott szemmel figyelte a szőkeséget. - Fogd vissza magadat!
- Ne haragudj Zayn, de most épp itt az ideje, ha már mindenre fény derült, akkor én is kitálaljak. Ana akármennyire is bálványoztad a lányodat, annyira le is tojtad a fejét. Tudod milyen érzés volt, amikor felhívtak és azt kérdezték, hogy Anne édesanyja vagyok-e? És, amikor közölték a hírt...valami összetört. Miért hitte, hogy én vagyok az anyja? Miért engem hívott folyton? Ezen gondolkodtál már, mondd? - hangja minden kérdésénél egyre jobban emelkedett, s mindannyian meglepődve figyeltük a dívát, aki kiadta minden dühét. - Rám mindig számíthatott, mert én ott voltam neki, amikor te a két fiaddal törődtél. Hazudtam neki, és rám is haragszik, amiért nem tálaltam ki neki, de isten engem úgy segéljen, hogy ezt már rendesen elcseszted és, ha eddig nem veszítetted el őt, most igen. Figyelmeztettek Ana! Szóltam, hogy nekem bűzlik ez a Christianos dolog!
- Neked nincs gyereked, Taylor! - állt fel ázott tekintettel Niall öléből Ana, aki megtörten próbált valami mentséget találni a hibájára. Mindenki kettejük között legeltette a tekintetét és senki sem mert közbe lépni. Tudtuk, hogy nagyobb bajt okozunk azzal, ha beleszólunk. Így hallgattunk, s vártunk.
- De... - sóhajtott, s fejét rázta, miközben tekintetével az üvegen túl lévő gépekre kötött lány testét figyelte. - Éppen ott fekszik bent élet és halál között. Én mindig ott voltam neki, veled ellentétben. Mondd csak... - fűzte össze karjait mellkasa előtt. - Mikor jött meg neki először? Hogy hívták az első barátját? Egyáltalán tudod mi a kedvenc étele?
- É-Én.. - dadogott Ana, miközben rájött, hogy nem tud semmiféle válasszal előrukkolni Taylor kérdéseire.
- Pontosan! Ahogy gondoltam. - csapta kezét vékony combjainak. - Tizennégy éves volt, amikor először megjött neki és Nicolas volt az első barátja, akivel még mindig jó viszonyt ápol. Reggelire müzlit eszik gyümölcsökkel és rettentően tehetséges lány, akinek anyára lenne szüksége. Mindezt elkerülhettétek volna, ha őszinte vagy hozzá és nem titkolóztok. És, ha most megbocsátasz... - vette fel magára a kék köpenyt, amibe szemből kellett belebújnia. Ekkor vettem csak észre, hogy lábán egy ugyan ilyen színű lábzsák ékeskedik a steril állapot miatt. - Bemegyek a lányomhoz! - sarkon fordult és már csak azt látjuk, amint belép a kis szobába, s Anne kezét fogva foglal helyet az ágya mellett. Kínos csend követte soron az elkövetkezendő pár percet, s bátorságomat elővéve léptem a nő elé, aki miatt még mindig hevesen dobog a szívem.
- Nem gondolta komolyan, Ana. Csak a düh beszélt belőle. Hidd el lenyugszik és bocsánatot fog kérni. - suttogtam, és kezeit megfogva próbáltam megnyugtatni őt. Szemeiből patakként folytak le a könnyek, míg arcát mellkasomnak döntötte és ott zokogott tovább. Ujjaim bátortalanul szöktek fel derekára, majd a  hátán fel s lemozgatva próbáltam csitítani reszkető testét.
- Igaza van. - szipogott. - Pocsék anya vagyok. - suttogta, s pulóvere ujjába törölte meg arcát, amivel elkenődött sminkje beszínezte a krémszínű anyagot. - Sosem voltam ott, amikor Anne-nek szüksége lett volna rám és mindig csak magammal törődtem és azzal, hogy mindene meglegyen. Mindene megvolt kivéve a legfontosabb dolga nem: az anyja. Taylor volt ott neki és ezért hívták őt először. - keserűen felnevetett, míg a felénk közeledő Zaynt követte figyelemmel. - Nem érdemlem meg őt. - sírt fel újra, s tengelye körül megfordulva sietett el mellettünk a kijárat felé. Zayn megtört tekintetével találtam szembe magamat, amint vállamat megpaskolva siet felesége után. Rá volt szüksége, és nem rám. Pedig utána akartam menni, de tudtam, hogy már így is elég bajt okoztam a félrelépésem miatt. Mintha minden kezdene egyre rosszabbá válni, mintha még mindig bűnhődnöm kéne amiatt, amit a múltban tettem. Hiába mondják, hogy ne éljünk  a múltban és ne is törődjünk azzal, mert lehetetlenség. Én vagyok rá az élő példa, hogy a múltam miatt szenvedek, s vagyok kénytelen számolni a következményekkel, amik most sokkal súlyosabbak, mint kiérdemelném. A lányom élete forog kockán a hibám miatt, pedig ő tényleg semmiről nem tehet. Még csak azt sem tudja ki vagyok, pedig én az egész életét végig nyomon követtem. Bárcsak visszafordíthatnám az időt. Bárcsak mindent megváltoztathatnék. De nem tehetem. Mindenkinek egy esélye van az életben, s számolnia kell a következményekkel, amik néha...keményebbek, mint megérdemelnénk.

II./ VIII. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Remélem minden rendben van veletek ezen a hideg őszi napon. Az idő cudar, megvoltak az első dolgozatok. Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket, s díjakat egyaránt. Remélem nem okozok csalódást ezzel a résszel. Igyekszem sietni, ahogy tudok írok!(: 

Jók legyetek!

Have a nice day,

Susan:*

..: Az igazság :..

"Nem hittem a szememnek, amikor láttam Anne nevét a telefonom képernyőjén, s azt még inkább nem, amit utána tudattak velem. " - Niall Horan

 Anastasia Hill

Nem gondoltam volna, hogy valaha is szükség lesz arra, hogy az igazságot elmondjam a lányomnak, s főképp arra nem számítottam, hogy szorosabb szálak fogják őt fűzni a testvéréhez. Mennyi az esélye annak, hogy egy Angliában letelepedő lány összefut a féltestvérével, akinek létezését sem tudja? Mindig azzal nyugtattam magamat, hogy ugyan... én sem futottam össze Indio-val, szeretett bátyámmal, így kicsi az esélye, hogy Anne Anglia fővárosában pont belebotoljon Christianba. Senki sem hitte, hogy ez létrejöhet. Naivak voltunk. Idegesen tördeltem az ujjaimat miközben a kocsiban ülve haladtunk Harry-vel a régi lakásom felé, ahol most tudtommal Anne és Christian tartózkodik. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne késsünk el, s megakadályozzunk egy olyan cselekedetet, ami helytelen lenne. Elkéstünk. Már réges régen lépnem kellett volna Harry-vel egyetemben, de egyikünk sem volt biztos abban, hogy gyermekeink egy párt alkotnak. Rossz anya voltam. Ez már tény. Nem figyeltem eléggé a lányomra, noha ő volt számomra a legfontosabb, még ha ezt ő nem is tudta, s hitte el. Az Ő vére csörgedezett az ereiben, s talán épp ezért volt különleges, s olyan fafejű, mint az édesapja. Mindig gyanakvó volt, hogy nem mi vagyunk a szülei, s noha nem mondtam, de rettentően fájt, hogy a telefon névjegyzékébe Taylor neve mellett szerepelt az "ANYA" jelző. Talán akkor rontottam el mindent, s isten őrizzen, hogy most barátnőmet bántalmazzam vagy okoljam emiatt, mert itt csakis én vagyok a hunyó. Többet volt a lányommal, mint kellett volna, és szinte mindig mindent előbb tudott meg mint én. Nem voltam ott vele, amikor szüksége volt rám, pedig tudtam, hogy bajban van. Szimplán hallgattam rá, hogy menjek csak ő jól lesz, s tudja, hogy nekem a karrierem a fontos. Itt baltáztam el, mert maradnom kellett volna, s vigasztalni őt, de így utólag az ember már okosabb, s előrelátóbb, mint akkor. Ha tudtam volna, hogy ezek ide fognak vezetni, már az első adandó alkalommal felszálltam volna egy gépre, hogy figyelmeztessem őt; hibát követ el. Taylorra is hallgatnom kellett volna, de csak legyintettem a dolgok felett, hogy biztosan nem az a Christian a Christian, de Mathias gépén található képek után már teljesen eluralkodott rajtam a pánik és a félelem. 

- Minden rendben lesz. - szorította meg a kezemet Harry, akinek érintése még mindig ugyan úgy hat a testemre, mint régen. Hiába voltam boldog Zayn-el, még mindig olyan szenvedéllyel szerettem s gondoltam a mellettem ülő férfira, mint régen. Naiv módon éltem az életemet, hogy csak elfelejtem őt, de kérlek...ki tudja elfelejteni első igazi szerelmét, akihez szinte az egész élete köthető?

- Már régóta nincs rendben semmi, Harry. - suttogtam, s próbáltam kiszökkenő könnyeimet visszafojtani. Nem sírhatok, még nem. - Elrontottam az életét. Eddig sem nevezett anyjának, hát ezek után szerinted, hogy fog vélekedni rólam? Éveken keresztül hazudtam neki, s úgy tettem, mintha minden rendben lenne, s ez koránt sem volt így sosem. - arcomat az ablaknak döntöttem, s élvezettel töltött el a hideg, ami lehűtötte felhevült testemet. Szinte már fájt, de bírtam, s úgy véltem, hogy ennyi fájdalmat megérdemlek. Sőt még többet is.

- Ha akkor nem lépek félre, akkor nem lennének ilyen gondjaink. - suttogta, s tekintetemet rá emelve láttam, hogy is úgy cselekedett, mint én. Tökéletes arca tükröződött az üvegről, s a jókedv cseppnyi foka sem látszott rajta, ahogy rajtam sem. Nem hittük volna, hogy ilyen körülmények között kell majd újra találkoznunk, annak ellenére, hogy a hétvége folyamán egy díjátadó keretében futottunk össze. 

- Boldog vagyok Zayn-el, s a múlton akármennyire is szeretnénk, de már nem lehet változtatni. Ami történt az megtörtént, s mind a ketten továbbléptünk.
- És Zayn is boldog veled, de látom a szemedet. Ahogy rám tekintesz, s ahogyan rá.
- Harry... - suttogtam megtörten. - Az érzéseim semmit sem változtak irántad. Akármennyire is próbáltalak elfelejteni, nem sikerült. Ott volt Anne is és...
- Tudom, Ana. És el sem hiszed, hogy mennyire bánom. - fejét csóválva csúszott közelebb hozzám, s ujjaival arcomon simított végig. - Elcseszett egy helyzet... - apró mosolyt küldött felém, de mindez csak erőltetett mosolygás volt, amivel próbálta oldani a kocsiban jelen lévő feszültséget.
- Az biztos. - horkantottam, s tekintetemmel a tájat figyeltem, ami sokkal ismerősebb volt, mint vártam. Nem akartam szembesülni a keserű igazsággal, s összetörni a lányom szerint. Oly' boldog, s ennek a boldogságnak pont nekem és Harry-nek kell véget vetnie.
Mintha az idő fogalma végleg elveszett volna, ahogy a hangom is. Az évek elteltével megtanultam kezelni a bátortalanságomat, s sikerült legyőznöm a félelmeimet, de most valahogy mégsem bírtam rávenni magamat, hogy belekezdjek az igazságba, ami felfed minden életet besötétítő titkot. Szörnyű volt látni a gyermekemet, ahogy szinte kapaszkodóként fogja a mellette ülő fiú kezét, hogy menedéket keressen; csak még nem tudja, hogy az a fiú a testvére. Testét egy férfiing fedte, s hosszú csinos lábai kikandikáltak belőle. Haja, ahogy Christiannak is bozontos volt, ami engem, ahogy Harry-t is elborzasztott.
- Ana. - szorította meg kezemet Harry, s tekintete ugyan olyan zavaros volt, mint az enyém. - Elkezdjem? - suttogta, de fejemet rázva próbáltam közölni, hogy nekem kell belevágnom ebbe. Sokat segített, hogy mellettem volt; hogy együtt esünk át ezen a nehéznek mondható dolgon.
- Mielőtt belekezdenék. - kezdtem bele. - Szeretném, ha tudnád kincsem, hogy örülök a boldogságodnak, de... - suttogtam, s fejemet lehajtva próbáltam visszafojtani a könnyeimet. - nem lehetsz együtt Christiannal.
- Mi? - döbbent hangszínére felkaptam a fejemet.
- Kérlek, hallgasd végig édesanyádat. - csitította el lányát Harry, aki az első perctől kezdve alaposan figyelte rég nem látott lányát. Táskámból remegő ujjakkal húztam elő a kis családi fotót, ami akkor készült, amikor mindannyian manhattani otthonunkban voltunk, s akkor találkozott először Anne és Christian is. Az volt az utolsó alkalom, amikor látták egymást, a búcsú pillanata, amikor Harry-vel végleg befejeztük a kettőnk kapcsolatát.
- Minden akkor kezdődött, amikor a szüleim meghaltak, s engem egy idegen család fogadott be. Tudod kincsem nem az volt életem legszebb pillanata, de mégis onnantól mondhatom, hogy az egész életem fenekestül felfordult. A nő és a lánya, aki befogadott rettentően kedves volt, szerettek, annak ellenére, hogy semmit nem tudtak rólam. De attól a pillanattól, ahogy a nappaliba betorpant öt fiú, tényleg minden megváltozott. A hónapok teltek, s a fiú, aki undok s utálatos volt velem, életem szerelmemmé változott. Nem apád volt az, legalább is nem azaz apa, akit apádnak hívtál. Harry Styles volt és lesz is az a férfi, akit örök életemre fogok szeretni, aki az igazi apád. Mielőtt még kiakadnál - mutattam fel mutatóujjamat lányom elképedt arca láttán. - apád nem tudta, hogy állapotos vagyok veled. Akkoriban a kapcsolatunk... nagyon bonyolult volt. Távol voltunk egymástól, s ő hibázott. Minden ember követ el hibákat, kincsem. Akkor én is hibáztam. - sóhajtottam, s könnyeimnek már nem bírtam megálljt parancsolni. Lányommal egyetemben sírtam, s próbáltam felfogni a dolgokat, hogy ez most itt a kőkemény valóság, nem egy álom.
- Ha akkor nem csalom meg anyádat, Anne, akkor minden könnyebb lenne. - folytatta Harry, aki apró cirógatásokkal próbálta ujjaimat ellazítani. - De akkor nem lenne egy csodás fiam, akire büszke vagyok. De ezáltal gondolom rájöttetek, hogy ti... ti féltestvérek vagytok. Csak azért nem szóltunk, mert ezt véltük a helyes útnak. Ti Amerikában, mi pedig Angliában. Mennyi volt az esélye annak, hogy pont egymásba szerettek? - kínos nevetés hagyta el a száját, s tekintetemmel nem bírtam másra figyelni, csak lányom távolodó alakjára, aki könnyes szemmel, s arccal hátrál tőlünk, miközben idegesen tépi a rajta lévő inget. Most jutott el csak a tudatáig, hogy mit tett. Hogy mit tettek. Nem szólt egy szót sem, csak sírt, s hátrált, ami nem tetszett egy cseppet sem. Ujjai közé fogta kocsi kulcsát, s csizmáját magára húzva lépett ki a csípős hideg levegőre. Idegesen pattantam fel, de Harry csuklómat megragadva húzott vissza magához. - Hagyd. Időre van szüksége. - suttogta, s hajamba csókolva időzött el egy kicsit.
- Akkor ti most... - törte meg a csendet a velünk szemben ülő fiú, aki lemerevedve ücsörgött még mindig a kanapén. - Vagyis akkor én most... - túrt bele rendezetlen hajkoronájába, ami apjáéra hasonlított.
- Christian... - ujjaimmal könnyeimet törölgettem. - Mond, hogy te és Anne... - suttogtam tovább, s reménykedtem, hogy nem mondja ki, ami nyilvánvaló. Talán ez volt  a baj...az örök reménykedés, ami nem vezetett jóhoz sohasem.
- Tegnap együtt töltöttük az éjszakát.
- Ez helytelen. - horkantam fel, s idegesen tördeltem az ujjaimat, miközben szememmel folyamatosan a bejárati ajtót pásztáztam.
- Helytelen? - fülemet Christian meglepően erős hangja csapta meg. - Mert, amit maga csinált az olyan helyes, ugye? Amit ti csináltok az példamutató? Ha maga nem lett volna az apám boldogan élne az anyámmal és nem kéne azért gyűlölnöm magamat, mert lefeküdtem a húgommal! - most már kiabált, s az eddigi visszatartott haragja kiszökött belőle. Megrezzenve figyeltem a fiút, akit apja tartott vissza, hogy közelebb férkőzzön felém, s száját befogva próbálta csendre biztatni. - Engedj! - rántotta ki kezét apja fogságából.
- Christian! Nem erre tanítottalak!
- Ó... - kacagott fel. - Arra tanítottál, hogy éljek tisztességes életet, s mindig legyek őszinte. Erre... erre most kiderül, hogy holmi nőcskéket ejtettél teherbe. És maga... - köpte felém szavait, s testével ismét felém fordult. - a legrosszabb anya, akit valaha ismertem. Anne-t ezek után véglegesen is elveszítette, ha már nem előbb. De tudja mit? - mosoly húzódott ajkára miközben fogason lévő kabátját magára kapta. - Meg is érdemli! - hangos ajtócsapásra testem ismét megrándult, s könnyeim patakként folytak végig arcomon a szavak valódiságától. Igaza volt, teljes mértékben igaza volt. Rossz anya vagyok.
- Héé. - hideg ujjai arcomat érintették, amik próbálták felitatni szüntelenül folyó könnyeimet. - Nem gondolta komolyan. - suttogta, s homlokunkat összeérintve éreztem meg leheletét bőrömön. Nagy volt a késztetés és tudtam, hogy mind a ketten arra vágyunk, de az évek elteltével nőtt a kockázat. Nem akartam újabb hibát véteni, s ezzel a családomat elveszíteni, mert már túl sok volt, amit veszíthettem akár egyetlen egy csókkal.
- Minden szava igaz volt, Harry. Remélem, egy idő után majd megbocsátja mindazon dolgokat, amikkel megbántottam őt. - fejemet rázva álltam fel, s idegesen járkáltam a nappaliban. - Hová mehetett?
- Sejtelmem sincs. - ujjait vállamra vezette, majd szorosan mellkasához vonva kulcsolta össze ujjait derekam körül. - Vissza fog jönni, Ana. Te is visszajöttél, amikor mindenre fény derült. Neki is csak egy idő kell, hogy mindent átgondoljon és megemésszen. Nem akarsz egy kicsit lepihenni? - suttogta a fülembe, s lehelete égette minden egyes szabad porcikámat. A szememet becsukva élveztem ki minden érintését, s reménykedtem benne, hogy a lányom semmiféle butaságot nem csinál csakis azért, mert az anyja éveken át hazudott neki. Gyűlöltem, amit tettem vele, pont úgy cselekedtem, ahogy anyám régen. Hazudtam.
Éles hang ütötte meg a fülemet, s a kanapén feküdve figyeltem körbe a sötét szobán. Mögöttem Harry feküdt, míg karjai szorosan vontak magukhoz. Fáradtan túrtam bele hajamba, s izgatottan keltem fel a kanapéról, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet hátha Anne hazaért, de egy perc után rá kellett jönnöm, hogy a szoba ugyan olyan üres, mint pár órával ezelőtt volt. Az asztalon lévő telefon sietősen morgott fel, de mire odanyúltam volna érte elhallgatott. Az utcákat már a sötét uralta, s tisztán hallottam az ablakon hangosan koppanó esőcseppeket. Szemeimet lecsukva túrtam ismét a hajamba, míg ajkaim közül hatalmas sóhajok kúsztak ki. Fogalmam sem volt még mindig, hogy lányom hol lehet, de lelkemet kezdte valami szorongás elfogni. Az ajtó mögül egy hangos csattanást hallottam, amit követett egy kocsinak motorjának hangja. Szemeim tágra nyíltak, amikor az ajtó csengője nem egyszer jelezte, hogy valaki belépni szándékozik, s csak percek múltán sikerült rávennem magamat, hogy elinduljak.
- Ana az istenit! Nyisd már ki! - kiabált egy ismerős hang, amihez később arc is társult. Szőke tincsei szorosan tapadtak arcához az esőcseppek miatt, amik teljesen eláztatták őt. Szeme vörös volt, s az eső ellenére is láttam, hogy sír. Vacogott, s nem tudtam eldönteni, hogy a könnyei rázzák őt vagy a hideg miatt reszket a teste. Homlokomat összeráncolva léptem közelebb hozzá, s egy pillanatra éreztem, hogy a libabőr egész testemen végig fut a hideg cseppek miatt.
- Niall. - suttogtam kétségbeesetten, s idegesen markoltam meg a fiú felső testét fedő ruhadarabokat. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
- Anne... - dadogta, s szemét le-lehunyta miközben könnyei szüntelenül folytak. - Annyira sajnálom Ana. - zokogott, s mellkasomra döntve fejét tolt beljebb az ajtón. A kanapéra szegezte tekintetét, de én csak mereven álltam előtte s tekintetemmel próbáltam ismételt beszédre bírni.
- Niall! Haver! - termett mellettünk Harry, akinek tekintete köztem, s Niall között cikázott. - Mi történt?
- Anne balesetet szenvedett. - szipogott. - Nagyon súlyosan megsérült.
- Hol van a lányom? - könnyeim immáron elárasztották arcomat, s ruháimat is. Az előttem álló szőkeség kék szemét bámultam, s vártam, hogy csak felnevessen, hogy ez csupán egy nagyon, de nagyon rossz tréfa. De nem tette. Csak állt és sírt, miközben arcát kezébe temette, mintha ő tehetne mindenről. De nem ő volt az, aki felelősnek mondhatta magát, hanem én. Nagyon súlyosan megsérült. Ismétlődött meg a fejemben a nemrég elhangzott mondat, s szívem ezer darabra tört eközben. Nem veszíthetem el! Kiáltottam fel magamban, s ekkor vettem csak észre, hogy a lábamban érzett fájdalom nem volt véletlen. Ott térdeltem előttük, s most az egyszer visszatért a reményem. Nem halhat meg, még nem! 

II./ VII. CHAPTER

Sziasztok!
Sokan nem is tudjátok, hogy miért is volt/van/lesz ennyi késés, de, aki benne van a FB csoportba azt tudósítottam a dolgokról, hogy már nem mennek úgy a dolgok, ahogy régen. Nem! Még mindig nem zárom be a blogot, csak némi késésekkel fogom hozni a részeket. Köszönöm a kommenteket, s díjakat! És örömmel látom, hogy ismét növekedett a feliratkozók száma!(: Remélem tetszeni fog a rész, igaz..kicsit pikánsabb lett, mint szokott lenni szóval szerintem - legalább is számomra - megüti a 18+ os karikát. Szóóval ezt saját felelősségre, de még mindig úgy vélem, hogy nem az én reszortom a felnőtt részes történetek írása. :D De...ennyi telt tőlem.

ui.: Tegnap volt két éves a csodás, utánozhatatlan és nagyon-de nagyon édes Baby Lux, akinek innen is hatalmas öleléseket s puszikat küldök!(: :* <3

Have a nice day,

Susan :* 

..: Feledhetetlen éjszaka :.. 

"Úgy éreztem, hogy amit teszünk az helyes, s helyén való. De a pillantások, s szavak, amiket utána hallottunk teljesen másként alakították a dolgokat, mint kellett volna."

Anne Malik

[ zene ]

Nem tudtam, hogy mi ütött belém, de szemmel láthatólag teljesen más lettem, mint voltam. A napok s hetek hihetetlen tempóban szöktek el fejünk felett, s én és Chris valami megmagyarázhatatlan módon, de boldogok voltunk. Nem érdekelt minket senki s semmi, csak a pillanatnak éltünk s élveztük egymás társaságát. Olyanok voltunk, mint a kamaszok, akik néha-néha csipkelődnek s veszekednek, de ezt kompenzálják azok a pillanatok, amikor a rózsaszín ködben elveszve boldogan élik szép kis mindennapjaikat. Még mindig nem tudtunk túl sokat egymásról, de nem is fordítottunk rá különösebben hangsúlyt. Egyre több éjszakát töltöttünk együtt, de tisztában tartotta azt, hogy én még várni szeretnék azzal a bizonyos együttléttel. Akármennyire is próbáltam magamat meggyőzni arról, hogy ez még korai, s nem akarom; nem így volt. Egy hónap elteltével egyre nehezebb volt úgy őt csókolni, hogy ne jöjjön létre görcs a gyomromba, s még időben mondjak magamnak s neki is megálljt. Hanyagoltam mindenkit, s igaz több ezer kilométerre voltam tőlük, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Mathias egyre kíváncsibb volt a fiúra, aki talán már ténylegesen is kijelenthetem, hogy elrabolta a szívemet.
- Szia Taylor! - gyermeteg örömmel válaszoltam a régóta csengő telefonomra, aminek képernyőjén Taylor neve villogott szüntelenül. - Mi a helyzet? - dőltem hátra a kanapén, míg az előttem lévő asztalon égő gyertyán tartottam a szememet.
- Helló idegen. - apró kacaj hagyta el a száját, de hangja hallatán idegesség fogott el, ugyanis az utóbbi időben nem ápoltam oly szoros kapcsolatot az anyámnak titulált szőkeséggel, mint régen. Tény és való, hogy ebben az elmúlt hónapban Chris és a banda körül forgott a világom, amit foghatnék a munkára, de csak rám kell nézni. Szerelmes vagyok. - Ezt inkább én kérdezhetném tőled. - hatalmas sóhaj hagyta el valószínűleg tűzvörösre kikent ajkait. - Tulajdonképpen csak azért hívtalak, hogy érdeklődjek felőled, mert mostanság nem vagyok a fontossági listádon.
- Csak sok a munkám, Taylor. Tudod milyen nehéz kezdő managerként elindítani egy bandát, s figyelni, hogy milyen gyorsan vagy éppen lassan lépkednek fel azon a bizonyos ranglétrán. Minden figyelmemet és időmet erre fordítom, ami miatt tényleg kevés időm marad a szeretteimre, de ez a későbbiekben majd fordított helyzetben lesz. Tudod...minden kezdet nehéz. - kezemmel egyet legyintettem a levegőben, amit ugyan ő nem láthatott; már szokásommá vált.
- Kifogások és kifogások. - nevetése tudatta velem, hogy előbbi kijelentése csupán csipkelődés, így mondhatni egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy az életemben egy fontos szerepet betöltő nő nem érez irántam haragot. - Hogy haladtok a bandával?
- Jól. - feleltem. - Egyre feljebb és feljebb vannak. Plusz pont, hogy irtóra tehetségesek, de még nem merem őket beledobni a mély vízbe akármennyire is jók. Egyelőre még csak pár estét játszanak le egy-egy híresebb bárban, ahol máris sikerük van, s imádják őket. El sem hiszed néhány lány mennyire... - alsó ajkamba harapva állítottam le magamat, s gondolkodtam el az utóbbi koncert eseményeire, amikor is néhány tinédzser lány eléggé félreérthető dolgokkal állt elő a fiúknak.
- Mennyire készséges? Netán tán odaadóak? - nevetett. - Még fiatalok és bármit megtennének azért, hogy akár egy éjszakára is, de az Ő ágyukba lehessenek. Majd felnőnek Anne.
- Ahw. - horkantottam, s szemöldököm összerándult a kép láttán, ami hirtelen villant be. - Azért nem kéne nyilvánosan mutogatni a melltartójukat és a benne lévő... - hallgattam, s nagyot nyeltem. - dolgokat. Oké.. értem én, hogy nagy nekik, de... - sóhajtottam, s próbáltam másfelé elvezetni a gondolataimat. - Lényeg, ami lényeg, hogy az Union J szépen halad felfelé a létrán.
- Óó, szóval végül ez lett a név? És ebben a bandában játszik az a bizonyos Chris?
- Uhm. Igen. - sóhajtottam, mert tudtam, hogy Mathiastól talán tud olyan dolgokat, amiket nem osztottam meg volna vele. - Taylor ne haragudj, de mennem kell. Ma is lesz egy koncertjük.
- De ugye...?
- Ma itt alszik, Taylor. - sóhajtottam ismét, s kezdett idegesíteni a dolog, hogy távol akarnak tartani attól a fiútól, aki a világot jelenti nekem.
- Anne...ez nem helyes... - ismételte meg folyton elhangzott szavát némi fenyegetettséggel a hangjában.
- Jó éjt, Taylor. - suttogtam elhaló hangon, majd a piros gombot megnyomva hajítottam magam mellé a telefont. Nem ronthatja el senki sem a kedvemet, de azért mindig a lelkembe martak az ilyen szavak, hogy nem fogadják el azt az embert, aki sokat számít nekem.
Az órák teltek, s a csöppnyi helyen már a rajongók által eléggé felforrósodott a levegő. Sokkal inkább mondanám, hogy a fiatal fiúkból álló banda miatt, de hazudnék ha ezt állítanám. Mindig is felbőszítettek a lányok, akik már-már nyögdécselve ugrálnak az első sorban, hogy észrevegyék őket a fiúk, de mint minden adandó alkalommal, nem teszik. A bár pultjánál ülve iszogatom az italomat, miközben beszélgetésbe elegyedtem a már jól ismert felszolgálólánnyal, Rita-val. Középkorú nő, de mégsem néz ki harmincnál többnek, noha kora már meghaladta a negyvenkettőt; ez egyáltalán nem látszik. Christian tekintetét egész este magamon éreztem, s egy pillanatra sem halasztotta el a pillantásomat, amit olykor-olykor szántam neki. Melegséggel töltöttek el a mikrofonba elénekelt szavai, s az, ahogyan viszonyult hozzám. Nem szégyellt a többiek előtt, akik mindnyájan befogadtak már a jól megszokott köreikbe.
- Szia. - elmélyült beszélgetésünkből egy ismerős kéz zökkentett ki, a személy, akinek hangját meghallva meg sem kellett fordulnom. - Hogy tetszett főnök? - suttogta fülembe, s fogával fülcimpámat súrolta, amivel mindig elérte, hogy testem megrezzenjen. Nem nagyon érdekelték őt a kíváncsiskodó tekintetek, s egyenesen a fellegekben jártam, amikor a szemem láttára elhajtotta az őt körülrajongó lányokat. Nem csaptam volna balhét, de mégis tiszteletben tartotta, hogy a barátnője vagyok és, hogy ő miként érezne, ha férfiak száma csüngne körül. Reálisan gondolkodott, s annak ellenére, hogy sokan szépfiúnak nézték; mérhetetlenül okos volt. Sokat mesélt a terveiről, hogy milyen pályára lépett volna, ha nem rukkolok elő nekik ezzel az éneklős dologgal, de még mindig fenntartotta, mint második tervet.
- Szuperek voltatok, mint mindig. - némi büszkeséggel, s dagadó mellkassal kulcsoltam össze ujjaimat a nyaka körül, s hintettem rózsaszínen izzó ajkaira egy lágy csókot. Gyomrom egyből görcsbe rándult és lábaim mintha zseléből lettek volna olyan gyengének éreztem őket. Teljesen ellágyította minden egyes porcikámat, miközben mind a kettőnk lélegzetvétele az egeket súrolta.
- Rita. - zilálta. - Két tequilát.
Ha vissza kéne idézni az utóbbi elmúlt néhány órát eléggé nagy megerőltetésnek kéne a memóriámat alávetni, hiszen az alkohol mámorító köde teljesen elfedett, s minden gátlásommal együtt levetkőztetett. A franc egye meg az összes alkohol tartalmú italt! És a franc egye meg Christiant, hogy sikerült leitatnia! Szemeimet lehunyva még mindig csípőmet lengetem jobbra s balra Adele - Rumour has it című számára, amire oly' szenvedélyesen táncoltunk végig Chris-el. Akkor valami megváltozott a légtérben, s a párás forrósággal teli kis helyet csak mi uraltuk. Ajkunk egymásra tapadt, míg ujjaim inggombjait megtalálva kezdték el szép lassan kigombolni. Utolsó emlékem talán az, hogy sietve vezet ki a helyről, s a hideg levegő okozta fájdalom ébredésre késztet. Percekkel később már az otthonom nyugodt környezetében találtam magamat, s figyeltem Chris csupasz mellkasát, amint próbálja leimádkozni magáról a cipőjét. Kuncognom kellett a bénázása láttán, s szerettem volna még viccesebbé tenni a helyzetet, hogy továbbra is csak ügyetlenkedhessen. A háta mögé lopóztam, s dereka körül összefontam ujjaimat miközben azok lassan, komótosan simítottak végig forróságtól izzó hasán. Ujjaimmal lassú tempót diktáltam, míg végig nem jártam kicsinynek mondható utamat a gatyája mentén, ami gátolt a totális bejutáshoz. De mi a fene ütött belém?
- Anne... - suttogott, s mellkasomon éreztem megváltozott lélegzetvételét. - Ha azt akarod, hogy a gatyámba élvezzek, akkor tudatom veled, hogy jó úton haladsz. - tengelye körül megfordult, s immáron barna szemeivel, amik már-már feketék voltak az enyémet kémlelte. Alsó ajkamba harapva hátráltam, s még józan belsőm fejét csóválva bújt meg a sarokban a rá kiszabott büntetés miatt. Határozottan bátrabbá tesz némi alkoholos folyadék. Chris derekamnál megragadva húzott magához közelebb, s tapadt ajkával az enyémre. Alsó ajkamat nyelvével szántotta végig, ami egy apró nyögés kíséretében vált szét felső ajkamtól, így bejutást biztosítva Chris nyelve számára. Mohó, gyors szokatlan táncot jártak nyelveink, míg ujjaink egymás testét fedezték fel. Már nem is tudom, hogy mikor és hogyan történt mindaz, hogy a szobámba találtam magamat, de csupán egy melltartó tarkította felső testemet, míg Chris előttem térdelve próbálta leráncigálni lábamról a gatyámat. Kezemmel a vállán támasztottam meg magamat, míg próbáltam neki a lehető legkényelmesebbé alakítani a helyzetet, amit őzikeszempárjával hálásan meg is köszönt. A farmerom pillanatokon belül a szoba távolabbik részében volt, míg Chris még mindig előttem térdelve emelte fel az egyik lábamat, s támasztotta meg az övét. Lassú, komótos csókokkal hintette be a bal lábfejemet, s onnan haladt lassan haladt felfele a vádlimig, majd a combomon fel egyenesen a belső combomon keresztül az ágyékomig. Erősen markoltam a vállát, amikor a legérzékenyebb részemet kikerülve tért át a másik lábamra, így is fokozva majd kitörő vágyamat. Bőrömön éreztem kitörő mosolyát, ahogy egyre csak haladt felfele édes csókokkal a másik lábamon is, s amikor elérkezett a két combon találkozásához csak haladt egyre feljebb ismét kikerülve már-már lüktető nemi szervemet. Kuncogó hanggal reagált egyre vonagló testemre, ami minden erejével csak a szenvedélyes csókokat hagyó fiúra koncentrált. Szemeimet behunyva tartottam, s csak arra lettem figyelmes, hogy ölébe kapva óvatosan helyez el az ágyon, mintha oly' törékeny darab lennék. Mellettem az ágy besüppedve azt tanúsította, hogy fölém magasodott, amit édes ajkai nyomatékosítottak is. Ajkamra tapadva hagyott egy édes csókot, majd lassan, állam vonala mentén haladt lejjebb. Nyakamon hagyott csókjai után szinte égett a bőröm, ahogy egész testem is, s Ó.. nee! Ajkai méteres lépésekben haladtak lejjebb s kényeztették minden szabad bőrfelületemet, amit nem bírtam csöndben végig követni. Ajkaimon apró nyögések távoztak, amik egyre hangosabbak lettek, ahogy szája lüktető pontomra tapadt. Nyelve gyakorlottan járkált túlhevült libidómon, míg ujjaim erősen tépték kesze-kusza haját. Magam féltettem gyönyörű hajkoronáját, de megállíthatott volna egyetlen szóval, de nem tette. A vágy egyre gyülemlett, s hátam kezdett ívben megfeszülni. Minden egyes érintése, amit előtte rám gyakorolt ott lent gyülemlett össze, s ezt még fokozta hevesen mozgó nyelve, s ujja is. Lélegzetem egyre gyorsabb lett, s nem bírtam visszatartani számon kiszökő elégedettséget mutató szavakat sem. Testem remegni kezdett a rá gyakorolt hirtelen kényeztetések miatt, míg hátam ívbe feszülve jelezte a gyönyörteljes elégtételt. Zihálva omlottam vissza a lepedőre s szembesültem Chris elégedett képével, amivel nem tudtam mit tenni, csak annyit, hogy bosszút állok rajta. Hirtelen változtattam a helyzetünkön, így most ő foglalta el eddigi helyemet, míg én gyors mozdulatokkal szabadítottam meg gatyájától. Szemem éhesen falta fel a látványt, s ajkamat beharapva hümmögtem elégedetten. Apró csókokkal borítottam el csupasz mellkasát, míg ő a lepedőt markolva várta a rá mért "kegyetlenségeket". Ajkam a bokszere széléhez ért, s ágaskodó férfiasságára az anyagon keresztül hintettem egy apró csókot. Mosollyal az arcomon ültem fel, s szabadítottam meg az utolsó rajta lévő ruhadarabtól, majd ujjaimat óvatosan húztam végig izgalomban lévő hímvesszőjén.
- Örülsz nekem? - kuncogva törtem meg a közöttünk fennálló csendet, amit ő csak egy apró bólintással válaszolt meg. Arca kipirult volt, s szeme érdekes módon csillogott. Egy mély sóhaj kíséretében hajoltam le s fújtam rá férfiasságára, majd nyelvemet végig húzva rajta próbáltam levetkőzni minden félelmemet, s szégyenemet. Sosem bírtam túltenni magamat azon, hogy egy olyan lány vagyok, aki retteg egy fiú előtt meztelennek lenni, de Chris teljesen elhitette velem, hogy számára igenis gyönyörű vagyok, de tudtam, hogy egy idő után minden ilyen fiatalkori szerelem kihűl, s ilyenkor a párok akaratlanul is, de vagy félrelépnek, vagy szakítanak egymással.
- Héé. - aggódó hangja térített észhez, s észrevettem, hogy már magára húzva próbál visszarántani önmagam sanyargatásából. - Nem kell, ha... - arca ráncba borult, még kezével óvatosan simított végig arcomon. Fejemet megrázva csókoltam meg, s húztam magamra. Csókunk egyre hevesebb lett, nyelvünk nem egyszer simított végig a másikén, amit néha mosolyogva néha pedig egy apró nyögéssel fogadtunk. Keze egész testemet bejárta, míg én a hátán simítottam végig nem egyszer. Ágyéka az enyémet nyomta újra felébresztve vele szunnyadó vágyaimat, amik arra késztettek, hogy  a mellettem lévő biztonságot szolgáló kis csomagot megragadjam, s felé nyújtsam. Tekintete izzott, de tudtam, hogy szüksége van arra, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem fogom megbánni reggelre azt, amit tenni készülünk.
- Rendben vagyok, Chris. - simítottam végig arcán, majd egy apró csókot hintettem orrára, s a szájára. Egy pillanatra távolodott el tőlem csupán, addig, amíg férfiasságára felhúzta az óvszert, majd egy lassú, de mégis szenvedélyes mozdulattal újra felém kerekedett. Apró csókokkal kényeztetett, ezáltal is elfeledtette velem azt, amit akart. Ágyékomnál éreztem már őt, s egy másodperc múlva már telítve, s többet akarva vájtam bele hátába a körmeimet. Lassú mozdulatokkal indított, s egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust, majd, amikor lábaimat összekulcsoltam a dereka körül már bátrabban mozgott. Szemeimet lehunyva szívtam magamba minden egyes kellemes érzést, s próbáltam visszafogni magamat, hogy ne nézzen teljesen hülyének, hogy percek múltán a csúcson vagyok, s sebeket hagyok a hátán hevessége miatt.
Nincs is jobb reggel arra ébredni, hogy valaki mohó tekintettel méri végig csupasz testedet, s ezáltal arra késztet, hogy teljesen belepirulj ebbe. Takarómat feljebb húztam magamon, ahogy Chris zavarba ejtő pillantásokkal lepett el, de mégsem tudtam ellenállni csupán szemét szabadon hagyó arcának, s tekintetének, ami oly' elégedettséget tükrözött, mint még soha. Órákig feküdtünk még az ágyban egymást bámulva s néha-néha egy-egy érzéki csókkal törtük meg ezt a csendet, de mindkettőnk gyomra egy idő után ezt megelégelte, s hangosan tiltakozott a hosszas pihenés miatt. Chris ingét magamra kapva széttúrt hajjal indultam le vele egyetemben a lépcsőn, néhol meg-megállva egy-egy csók erejéig egészen addig, amíg az ajtó felől zajokat nem hallottunk. Mind a ketten megtorpantunk, majd véglegesen csak a csengő hangos morajának zajára kaptuk fel a fejünket. Kézen fogva sétáltunk le, s kissé kellemetlenül éreztem magamat, hogy mind a kettőnkön csekély számban voltak csak ruhák. Idegesen túrtam bele hajamba, hogy ezzel is némi rendezettséget teremtsek neki, de állítom, hogy még a fésű sem segített rajtam volna többet. Chris, ellenben velem teljesen nyugodt, s rendezett volt, ami kissé aggasztott, de az ismételten felszólaló csengőre lépnem kellett. Magam mellett Chrissel ragadtam meg a kilincset, s nyitottam ki az ajtót, s nem tudom, hogy ki lepődött meg jobban, én vagy ők, de dermedten álltam ott, s próbáltam zavartságomat az elmém mélyébe tuszkolni.
- Apa? - szólalt meg végül Chris, akire kérdő tekintettel figyeltem fel, de jobban aggasztott az, hogy az anyám miért fogja Christian apjának a kezét.
- Tudtam, hogy nem kellett volna hagyni, hogy eddig fajuljanak a dolgok. - akadozott szavaira felkaptam a fejemet, s láttam, hogy könnyes tekintettel méregeti a mellette álló férfit.
- Elmagyaráznád, hogy mi a fészkes fene folyik itt? - csattantam fel, s szívem összeszorult a látottak alapján, hogy anyám más férfival jelent meg a lakásom előtt, aki ráadásul a barátom apja. De miért érzem, hogy a dolgok mögött valami komolyabb baj is van?
- B-Bent elmagyarázunk mindent, kincsem. - suttogta, s a férfi ujjaival letörölte ki-kiszökkenő könnyeit. Megvető pillantással figyeltem, ahogy anyám tűri és élvezi a férfi érintését, és kezdett minden zavarossá válni, olyannyira, hogy teljesen eluralkodott rajtam a pánik, s hirtelenjében már nem akartam az igazságot tudni. Féltem, hogy a hirtelen felszínre törő igazság fájdalmasabb lesz, mint azt eltudnám viselni. Minden kezdett eluralkodni felettem. Hát nem ezt akartad eddig? Az igazságot? Jegyezte meg epésen a belső énem, míg én hátrálva próbáltam beljebb engedni a kint ácsorgó felnőtteket.