TWENTY - SIXTH CHAPTER

Hellooo!!:)) Tegnap ismételten nem bírtam aludni és az agyam már megelégelte a másodfokú és trigonometrikus egyenletek gyakorlását, így hajnalok hajnalán dőltek belőlem a szavak. Rájöttem, hogy amióta írok - vagyis próbálok - javult a helyesírásom, ami, majd a nyelvtan illetve irodalom érettséginél javamra fog valamennyire válni. Minden esetre kiélvezem azt, hogy az utolsó angol órát holnap én tarthatom, szóvval szavakat félre téve, most megyek jó kis szívatós (na jóó neem!!(: ) feladatokat keresni. I hope you like it!

Laters, darlings! :* 

Have a nice day,

Susmus:* 

Business card

" Gyanús volt, hogy megtette azt, amire tényleg még éveket vártam volna. " - Harry Styles

Anastasia Hill

Hosszú órákig beszélgettünk, mindent elmesélt, amit tudni akartam, de szavai iszonyatosan fájtak és felkevertek. Nem hittem volna, hogy van még valaki az életemben - igaz, csak félig -, akit a rokonomnak tekinthetek és talán meg is ismerhetek, ha belemegyek Robert ötletébe. Hosszas beszélgetésünk során arról is tudomást szereztem, hogy színészi körben mozog és tündököl, méghozzá elég jól. Robert Downey Jr a becses neve a férfinak, akitől anyámnak született egy fia, akiről én egyáltalán nem tudtam és, akit most ő nevel. Testvérem még kicsi gyermek volt, amikor anyám úgy döntött, hogy elválnak, mivel rájött, hogy Robert nem hozzá illő férfi, azonban nem tartotta a legjobb ötletnek, hogy magával hurcolja a gyerekét Londonba úgy, hogy nem tudná a megfelelő anyagi hátteret megteremteni neki. Így egyik este arra a döntésre jutott, hogy távozik annak a férfinak az életéből, aki mindenre képes lett volna érte. És, hogy honnan szerzett tudomást rólam? Egyáltalán miért kereset meg? Erre is választ kaptam, hiszen nagyon beszédes volt a vendégem, amit örömmel fogadtam, mert végre, életemben először tényleg minden kérdést tisztázni tudtam magamban. Egy újságban látott csupán, amiben beszámoltak arról, hogy anyámék halála után a fiúk fogadtak be a szívük mélyébe és Robert... valami oknál fogva kötelességének érezte, hogy a családot - még ha nem is vagyok a lánya - összehozza. Ehhez viszont hatalmas döntést kell meghoznom, hiszen a holnapi nap folyamán visszautazik oda, ahol békésen éli a nem mindennapi életét, Manhattan-ba, ami akárhogy is nézem, nincs közel Londonhoz, azon belül a fiúkhoz. 

- Ana...gondold át még egyszer. Itt hagyom a számomat, ezen elérsz. Le van foglalva neked is egy jegy, akárhogy is döntesz. - felállva a kanapéról csúsztatta a névjegykártyáját az asztalra, majd lassú léptekkel indult meg az ajtó felé. Követtem mozdulatait és egészen az ajtóig kísértem őt, hangomat megint nem találtam, ami az utóbbi időben már nem meglepő az eddig történtek miatt. Most azonban... boldog vagyok...boldog vagyok, hiszen tudomásomra jutott, hogy anyámból van még egy darab, akit a testvéremnek nevezhetek. - Szeretném megmutatni neked a világot, hogy ne csak velük légy. Akármennyire is jó itt neked Ana, még fiatal vagy, élned kell. Anyád is ezért ment el, fiatal volt és elsiettük a dolgokat. Szeretném megmutatni neked az én világomat és a bátyádét. Várom a hívásodat, kislányom. - egy csókot hintett a fejem búbjára, majd a szemüvegét felvéve indult meg a kocsija felé. Pillanatokon belül szállt be a drága autóba, majd a motor hangos moraja jelezte, hogy indulásra készen áll. Az ablakon még utoljára intett egyet, majd nagy gázt adva tűnt el a házunk elől. Percekig még kint álltam és figyeltem a kocsija helyét, a szavai mélyen kavarogtak a fejemben. Hihetetlen, hogy most történik velem mindez... ez az egész...megjelenés, ami csak még nagyobb gondokat okoz a fejemnek. Kislányom... szava mélyen beleégett a fejembe...hihetetlen, hogy már most családtagnak tekint. Egyáltalán nem folyik az ő vére az ereimben, csupán azért ilyen velem, mert anyámra hasonlítok. De vajon miért ilyen fontos neki, hogy biztonságban tudjon? A kérdések, amikre választ kaptam üres helyet hagytak az újabb, furfangosabb kérdéseknek, amik ismételten bosszanthatták az életem minden percét. Választ akartam...hiszen homályos volt minden, de valami oknál fogva bíztam ebben a férfiban. Lassú léptekkel indultam vissza a házba, az ajtót bezártam és a DVD-s polc felé igyekeztem, ahonnan kiemeltem három filmet, amiben "apám" szerepel. Gondosan helyeztem be az első DVD-t a lejátszóba, majd a kanapéra ledőlve kezdtem el nézni a filmet, amiben azaz ember játszik, aki talán egy soha vissza nem térő ajánlatot tett fel nekem.

Arcomat a film végére már könnyek borították, így kezemet arcomhoz emelve álltam fel, hogy a Vasember második részébe kezdjek bele. A DVD-t a lejátszóba helyeztem, majd lassú léptekkel foglaltam el az eddigi helyemet. A névjegykártyája mindvégig a kezemben volt és valami oknál fogva megnyugtatott a hangja. Tényleg kiváló színész, érti a munkáját és annak ellenére, hogy komoly, tudja alakítani a poénos szerepeket is, ugyanis ebben a filmben jócskán kijár a nevetés az embernek, ha eljut odáig, hogy megnézze. A második rész negyedénél járhattam, amikor az ajtó kicsapódott, így a névjegykártyát gyorsan, mélyen dugtam el a nadrágom zsebébe, nem akartam nekik szólni a mai látogatómról. Elsőként Zayn-t tekintettem meg, aki értetlenül nézett rám, talán aggódott is a vörös szemem láttán, amit könnyek áztattak, de semmit sem szólt, hűen tartotta a szavát, amit ígért.
- Mi a baj, Ana? - Zayn-t egy picit arrébb tolva találkozott Liam-el a tekintetünk, aki ugyan azzal az értetlen tekintettel állt elém, mint Zayn. Pillanatokon belül a szobában volt az összes fiú, mindenki körém gyűlt, azonban tekintetemet nem tudtam elvenni a tévéről, ahol Robert jelent meg Tony Stark szerepében. Egyszerűen büszke voltam rá, annak ellenére, hogy tényleg semmilyen viszony nem kötött minket össze, talán csak a féltestvérem. 

- Nem is tudtam, hogy szereted az akciófilmeket. - mosolyodott el Harry, kezei arcomat simították. Érintése megnyugtatóan hatott testemre, csupán egyetlen érintésével elérte, hogy a könnyeim elálljanak és a szívem rendes ritmusban dobbanjon tovább.

- Nagyon jó színész. - hangom halkan csendült fel, ujjaimat összefűztem Harryével. Ujjai pillanatokon belül finoman siklottak át kezemen, szerettem, amikor ezzel kényeztetett. 

- Mi megyünk feküdni fiatalok! - nyomott egy csókot a fejemre Liam, aki most már megnyugodva hagyott minket kettesben Harry-vel. Mindenki arcán alaposan végigszaladtam, boldogok voltak, annak ellenére, hogy nem láttak egész nap. Harry mellettem helyezkedett el, combjaimat a lábára emelte fel, míg ő a lábát minden protokoll ellenére az asztalon pihentette. Így néztük tovább végig a filmet, amiből már nem volt sok hátra.
A távkapcsolót a kezembe véve nyomtam meg a kis piros gombot, ami kikapcsolta a rendszert. Felültem és egyenesen Harry ölébe másztam át, kezeimet összefontam tarkójánál, gyönyörű íriszét kémleltem, ami csillogott a vágytól. Ajkamat az övére tapasztottam, szorosan húztam magamhoz, ki akartam élvezni minden percet, amit vele tölthetek. Csókunk a lágyból pillanatokon belül hevesebb tempót vett fel, nyelvünk már nem a lassú táncot járta. Harry keze fel-le járkált a derekamon, de most nem állítottam meg én is fokoztam a kedélyeket. Kezemet lefejtettem a nyakáról, majd pillanatokon belül mellkasát kezdték el cirógatni, amik lassú tempóban igyekeztek a pólója széléhez, amit óvatosan kezdtek el egyre jobban felhúzni. Egy pillanatra távolodott el, szemében vágy égett, de félt...félt, hogy rosszul cselekszik ezzel, de megnyugtattam őt. Ledöntöttem a kanapéra, majd fölé kerekedve kezdtem el végigcsókolgatni a testét borító tetoválásokat. Minden apró csóknál hevesebben fújta ki a levegőt, lábam alatt éreztem őt, ami kuncogásra kényszerített. 

- Mi ilyen vicces, kisasszony? - helyzetünkön fordított, kezemet a puha anyagba nyomta, ágyékát enyémhez nyomta, amitől akaratlanul is, de egy jóleső nyögés hagyta el a számat. Ajkát enyémre tapasztotta, hevesen faltuk egymást, egyik lábamat a dereka köré fűztem erre a cselekedetemre csak közelebb férkőzött hozzám. Ajkamtól elválva lejjebb kúszott, nyakamat kezdte el csókokkal ellepni, csikis volt. - Menjünk fel? - hirtelen szemembe nézett, válaszra várt, amit már alig várt. Egy mosoly kerekedett arcomra, hajába túrtam és bólintottam egyet. Pillanatokon belül az öléből élvezhettem a kilátást, egyenesen a szobájába igyekezett, közben tekintete egy pillanatra sem engedett el. 

Órák óta fekszem egy olyan fiú ölelésében, akivel a kapcsolatom már nem lehetne ennél is közelségesebb és jobb, ugyanis megtörtént az..., ami minden lány életében először fájdalmas, de gyönyörrel teli. Harry nagyon odafigyelő volt, mondhatni kissé bátortalan, de hamar túlléptünk ezen a dolgon, és ő segített először eljuttatni a fellegekbe, amire, ha visszagondolok testem minden porcikája ismételten beleremeg. Az idő rohamosan telt, és a fejemben a gondolatok csak jobban és jobban gyűltek. Kezemben a névjegykártya már jócskán összegyűrt állapotban forog körbe és körbe egészen addig a percig, amíg halkan nem hullik a földre. Mindenre választ kaptam, de ez nekem nem elég. Óvatosan fejtettem le magamról Harry óvóan ölelő karjait, majd a földön hevert ruháimat összeszedve és a névjegykártyát ismételten kezembe emelve, lábujjhegyen távoztam a szobából, ahol egy csodás éjszakát tölthettem el. Halkan nyitottam ki az ajtót és résnyire nyitva hagytam, hiszen még van némi elintézni valóm ebben a szobában. A szekrényem előtt állva nézegettem a ruháimat, hogy mit is kéne felvennem, ami nem túl sok és nem is túl kevés egy utazáshoz és egy első találkozáshoz. Egy vékony, hosszú ujjas fehér pulcsit kaptam magamra, majd az egyik általam kedvelt fekete farmert. Hajamat hagytam kiengedve, egy sapkát húztam rá, hogy ne legyek annyira felismerhető. Asztalomhoz sietve ragadtam meg a mobilomat,  majd tárcsáztam a kis lapon lévő számot. Percekig csörgött, de senki sem válaszolt. Már majdnem feladtam volna, amikor egy álmos hang szólalt meg a vonal másik végéről. 

- Igen? - ásított egy nagyot, hangja fáradtan csengett. 

- Őő..Anastasia Hill vagyok. - suttogtam a telefonba, nehogy valakit felkeltsek.

- Ana! - hangja egyből másabb lett, éberebb és...örömmel teli. - Mondd, hogy meggondoltad magadat! - éreztem hangjában a reményt, és a türelmetlenséget a válaszom miatt.

- Veled megyek. - suttogtam ismételten, majd az asztalomnál lévő cetlire pillantottam. Rob megadta a címét, értem akart jönni, de sosem árt egy kis friss levegő, főleg most. A telefonomból mindent kitöröltem...képeket...telefonszámokat és az utoljára hívottak listáját is. Egy képet hagytam meg csupán, ami a hátterem, amin Harry-vel vagyunk kettesben. A cetlit és a telefont kezembe véve indultam vissza a mélyen alvó fiú szobájába, ahol az eddig általam elfoglalt helyre elhelyeztem a kezemben lévő tárgyakat. Még egy utolsó pillantást vetettem a göndör hajú fiúra, majd könnyes szemmel vettem rá lábaimat a távozásra. A pénztárcámat és az irataimat a zsebembe helyezve lépkedtem  le halkan a nappaliba, ahol a cipőmet magamra véve néztem még egyszer utoljára körbe, és egy utolsó mosolyt vetve arcomra léptem ki a házból, ami az utóbbi időben hozott számomra mindent. Örömöt, csalódást, szerelmet, boldogságot, de a legnagyobb kincs mindezek közül azok az emberek voltak, akiket a barátaimnak hívhatok. Kezemet zsebre téve indultam meg a szálloda felé, ahol már tűkön ülve vár Robert, hogy elinduljunk ketten Manhattan felé, ahol az egyetlen és utolsó rokonom vár, a féltestvérem.

Ha azt mondom, hogy palota, azzal még nem fejeztem ki semmit. Már alapból az, hogy az első osztály kényelmét élvezhettem végig...nagyon különös és új érzés, de az, hogy egy kétszer, sőt háromszor akkora házban lakik Rob, mint a fiúk és ez nagyon meglepő, hiszen a hallottak alapján nincs olyan nagy családja. De hát egy sztárnak ez a dolga...fényűzően élni és nem sajnálni a pénzt semmire. Az út viszonylag jól telt, végigaludtam, hiszen az éjszaka folyamán nem volt lehetőségem ezzel a tevékenységgel élni. 

- Felkészültél a nagy találkozásra? - a kocsiban ültünk vagy tíz perce érkezésünk után is, de nem volt merszem kimászni. Hiába..azért csak egy összeszokott családról beszélünk..

- Rob...nem hiszem, hogy ez nekem menni fog . - fejemet nemtetszően megráztam. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút, de valami oknál fogva éreztem, hogy jelen pillanatban a rossz döntés mellett álltam ki.
- Annie...ha már itt vagyunk, nem akarod megismerni azt az embert, akit a testvérednek nevezhetsz? Mindannyian nagyon várnak már, és nézd meg - kezével az ablak felé mutatott, ahonnan rálátást nyertem a hatalmas házra - van hely bőven. - száját apró mosoly díszítette, ami arra késztetett, hogy kövessem a példáját. Kezemet megfogta, aprót szorított rajta, majd az ajtó kilincsét lenyomva szökött be a forró levegő a klímával ellátott kocsiba. Egy nagy sóhaj kíséretében szálltam ki a kocsiból, majd mellé állva tekintettem meg a lépcsőn várakozó férfit, és egy gyönyörű asszonyt, akik már türelmetlenül várták, hogy eléjük érjünk. A szívem rohamos tempóban dobbant, néha-néha ki is hagyott az izgalom miatt, amit ott belül, mélyen éreztem, pedig nem kellett volna. Robert feleségének arcán egy kedves mosoly ült és a testvérem, Indio kissé idegesen helyezte el súlyát egyik lábáról a másikra. És mit gondoltam róluk így, első látásra? Azt, hogy hihetetlenül kedvesek, már csak azért, mert egy vadidegen lányt befogadnak maguk mellé, csak azért, mert félig meddig közöm van a fiukhoz. És, hogy a továbbiakban mi lesz velünk...egyáltalán ki fogok-e velük jönni, az még kérdéses...nagyon kérdéses, de az eddig hallottak alapján remélem befogadnak és teljes mértékben elégedettek lesznek velem, ha meg nem, még mindig második megoldásként szerepel a listán a menekülés. 

TWENTY - FIFTH CHAPTER

Ezt teszi, ha az ember nem tud éjszaka aludni. Remélem tetszeni fog és kicsit felcsigáztalak titeket. Két hét múlva ilyenkor - vagy három - új rész. Addig is jó szórakozást nektek és jó osztálykirándulást!:)) :*

Have a nice day,

Susan :*

Alone in the house

"Kezdett minden kicsúszni a kezeim közül, és úgy éreztem szépen sorjában vesztem el azokat, akiket a barátaimnak hívok..." - Anastasia Hill

Anastasia Hill

Jólesően nyújtózkodtam az ágyamban, amit hosszas ideig kiélveztem. A vacsora után rögtön hazafele vettük az irányt, hozzá tenném mesébe illő pillanat volt, ugyanis Harry egy csókkal köszönt el tőlem a szobám ajtaja előtt. Rendkívül különös érzés fogott el, szinte kislányként huppantam bele az ágyamba mit sem törődve azzal, hogy a többiek bizonyára már régóta az igazak álmát alusszák. Nem volt mit tenni, kiélveztem a boldogság minden cseppjét, amit most hatalmas mennyiségben nyújtott számomra az élet. Viszont...nem tudhatok magam mögött egy nyugodt éjszakát, hiszen egész éjszaka Zayn tekintete lebegett előttem még álmomban is. Rettentően letört volt, néha villámokat is tudott volna szórni olykor-olykor mintha sírt volna amiatt, hogy Harry-vel lát együtt. Tudom, hogy Harry hibázott...rettentően nagyot, de mindenkinek kell adni egy második esélyt, hogy bizonyíthasson. Tudom, hogy Harry-nek nem volt könnyű, amikor a szüleivel látott vagy csupán az, hogy azt gondolta a barátait elvettem tőle, de megváltozott, láthatóan más lett, teljesen más. Érzem, hogy valami különös kötelék van közöttünk, hogy vonzzuk egymást és a múlt...az a sötét múlt már mögöttünk van. Ezekkel a gondolatokkal kellett kikászálódnom az ágyból, ugyanis gyomrom már egy kisebb hadsereget indított ellenem, éhes volt. A mamuszomba bebújva, szememet dörzsölve léptem ki a szobámból, majd egyenesen a lépcsőig csoszogtam, ahol lassú, óvatos léptekkel lépkedtem egyik lépcsőfokról a másikra. Reggelente nehéz úgy lemenni egy lépcsőn, hogy ne bukj orra, főleg úgy, ha nálad ez tehetségnek számít. A nappaliba leérve csupán egyetlen egy tagot találtam, aki komoly ábrázattal meredt a maga előtti TV-re. Mosolyra húztam a számat, de ő egyáltalán nem figyelt felém. Rosszul eset...Nagyon rosszul esett, hogy így viselkedik velem, hogy átnéz rajtam, hiszen tudja, hogy nekem ez tőle...meglepő viselkedés. Pont ő csinálja ezt velem, aki tudja, hogy ez nekem mennyire rosszul esik. Mindent tud rólam, minden egyes kis részletét ismeri az életemnek és ennek ellenére semmibe vesz. Köszönjük Malik! - vágtam csípőre a kezemet képzeletben, azonban ezt a valóságban már nem mertem kimondani. Mit sem sejtve indultam tovább a konyhába, ahol egy tányért elővéve öntöttem bele tejet és a kedvenc gyümölcsös müzlimet, amiben egy kanalat elhelyezvén tértem vissza morcos cimborámhoz. Közvetlen mellette helyeztem el a fenekemet, tekintetével még mindig a tévét bámulta. 

- Többiek? - törtem meg a kínos csendet, majd egy kanál müzlit emeltem a számhoz. Zayn semmit sem mondott csupán fejével az ajtó felé bökött. - Vásárolnak? - tettem fel egy újabb kérdést, de ezután a tányéromat már az asztalra helyeztem el, ugyanis ilyen körülmények között nem vagyok képes nyugodtan enni. Zayn csak a vállát rándította meg, még mindig nem beszélt velem, ami kezdett kissé dühíteni. Egy sóhaj hagyta el a számat, testemmel felé fordultam. - Gyerekes vagy. - szaladt ki a számon az első mondat, amit a fejemben gondoltam. Zayn dühös tekintettel illetett meg, szinte megölt vele, de álltam a sarat, ennyivel nem képes megfélemlíteni. 

- Ugyan kérlek... - háborodott fel, tényleg dühös. - Kettőnk közül szerintem nem én vagyok a gyerekes. - köpte felém a szavait, amik meglepően kúsztak be a hallójáratomba.

- Bocsánat..szerintem rosszul hallottam, amit mondtál. - kuncogtam fel. - Nem tudom, ki nem beszél a másikkal. Nem tudom, ki néz át a másikon ok nélkül. - hangom egyre erősebb, hallhatóbb volt, ami meglepte őt is, ahogy engem is. 

- Ó! - nevetett fel jóízűen, miközben ezt az egyszerű szócskát kiejtette a száján. - Ok nélkül? Ana te tudod, hogy mit csinálsz? Egy olyan ágyába másztál be, aki utált téged. Átnézek rajtad? Jogosan... Nem veszed észre azt, hogy mennyire fáj, ahogy viselkedsz? Egy olyan fiúval vagy együtt, aki mindvégig helytelenül viselkedett veled, szerinted ez normális? Mert szerintem kibaszottul nem! - mélyen a szemembe nézett miközben szavait érthetően ejtette ki, a szívembe tiport.

- Bántasz Zayn. - hangom halkan csendült fel, tekintete nem lágyult.

- Te bántasz Ana. El sem tudod képzelni mennyire. Figyelj...megértem, hogy Harry-vel most minden... - szava elhalkult, egy ideig hezitált, de folytatta. - okés, de ez nem lesz mindig így. Ismerem őt és napok vagy talán hónapok múlva össze leszel törve. Én csak figyelmeztetlek. Isten óvjon attól, hogy beleszóljak a kapcsolatotokba. - erőltetetten felnevetett, amire akaratlanul is, de összehúztam a szemöldökömet. - Csak engem hagyj békén! Ennyit kérek! - szavai komolyak voltak, megfontoltak, de a szívemet apró darabokra hasították fel. 

- Z-Zayn... - dadogtam még mindig meglepetten, nem hittem a fülemnek. 

- Csak hagyj! - állt fel a kanapéról, majd a lépcsőn felsietve hagyott magamra az üres, hatalmas nappaliban. És a szívem szinte azonnal összeszorult a fájdalomtól vagy talán az űrtől, amit Zayn távozása okozott. Tudtam, hogy ez egy olyan ígéret lesz, amit betart, betart, mert tudja, ha a közelembe marad, akkor azzal magának fog ártani, nem képes elviselni azt a látványt, amit én és Harry nyújtunk. Egyszerűen nem értettem őt...igaza volt, de nem másztam be Harry ágyába. Komolyan azt hiszi, hogy én és Harry már...? Istenem...ennyire lealacsonyít? Szavait ízlelgetve és így ismételgetve értem el magamban, hogy teljesen szétmarcangoltak az érzések belülről. Nem tudtam mi lenne a helyes, mit kéne tennem, de kicsit frusztrál a dolog, hogy egy házban kell élnem egy olyan személlyel - akiért mellesleg mindenre képes lennék -, aki utál, vagy legalábbis próbálja azt mutatni. Egész délután mozdulatlanul ültem a kanapén, senkihez sem szóltam, Zayn szavai jártak folyton az eszembe, ami rávilágított arra, hogy részben igaza van. Harry tényleg nem bánt velem rendesen, ellenben vele, de... ezt a kis hibát próbáljuk elfelejteni és kiküszöbölni, amiért Harry igen is tesz már csak azzal, hogy türelmesen vár. Azonban...az, hogy Zayn a kanapén ülve csupán egy másodpercre sem nézett rám, eléggé feltűnő volt, nem csak nekem, hanem a többieknek is. Érződött, hogy feszültség van a levegőben és hiába kérdezték a többiek, hogy mi történt, amíg ők távol voltak, sem tőlem sem Zayn-től nem kaptak választ. És az, hogy észrevehetően kerültem most Harry-t is, kissé rossz érzéssel töltött el, ugyanis senkivel sem akartam így viselkedni.
- Szia, szépség! - huppant le mellém vigyorogva Harry, aki egy csókot szeretett volna nyomni ajkamra, de nem engedtem, elrántottam a fejemet, amit a többiek is megdöbbent tekintettel néztek. Zayn még mindig nem figyelt ránk, csupán a tévét bámulta szüntelenül, pedig tudniillik, hogy nem rajong a nyálas, agyleszívó sorozatokért, most mégis azoknak a társaságát kereste. - Mi a baj? - szeméből sütött az aggodalom, hangja halk volt, szinte csak suttogott. - És nehogy azt mondd, hogy semmi, mert istenemre Ana, hogy nem állok jót magamért! - hangja fenyegetően kúszott be a hallójáratomba és most először azt éreztem, hogy félek tőle. Összerezzentem és szemeim tágabbra nyíltak, amit ő is észrevett, arcomon végigsimított. - Nem bántanálak, tudod jól, de így, hogy nem árulsz el semmit nem tudok segíteni.
- Csak... ne haragudj Harry nekem ez túlságosan is gyors. Adj egy kis időt! - pattantam fel hirtelen a helyemről, meg sem vártam a válaszát, sietős tempóban lépkedtem fel a lépcsőn, de egy pillanatra a tetejénél megtorpantam mielőtt bezárkóztam volna a szobámba.
- Mit...műveltél...vele? - hallottam meg Harry dühös hangját és sejtésem szerint Zayn-nek szánta ezt a hangnemet.
- Én? Ugyan kérlek, semmit. Ahogy neked is, neki is elmondtam, hogy nem fogok beleavatkozni a kapcsolatotokba, ami olyan hirtelen vált tökéletessé. Csak megmondtam neki a véleményemet és azt, hogy engem hagyjon békén. - Zayn hangja ismételten széttépet. Fájtak a szavai és könnyeimet most már nem bírtam visszatartani. Patakszerűen áztatták arcomat, kezemet a számra tapasztottam.
- Tudod te mit tettél? Ennyire nem lehetsz féltékeny Zayn! - Harry hangja meglepődöttséggel volt tele, erre nem számított, ahogy én sem.
- Én mit tettem? - dühösen csendült fel a hangja, amit egy csattanás követett. A lépcső tetejéről láttam, hogy Zayn a falnak szorítja Harry-t, aki meglepődötten néz a fiúra. - Ne nevettess Harry - nevetett fel erőltetetten, pont, amikor velem beszélt. - te voltál az, aki ocsmány módon viselkedtél vele, mégis melletted van. Én csupán nem akarlak titeket látni, nem akarom azt végignézni miként teszed ronccsá ezt a lányt, mert lássuk be...ebbe a málnásba egy ideig nem megy be a maci, te pedig, ahogy ismerlek, nem fogod sokáig bírni. Másnál leled majd örömödet, amivel Ana-t rettentően összetöröd. Napok...talán hónapok és ez meg fog történni. - ennyi elég volt...könnyeimet nem tudtam visszatartani, özönvízszerűen látták el arcomat, így a földről felkelve zárkóztam be a szobámba, ahol az ajtó mentén ledőlve öleltem át a térdemet megnyugvás képen. Nem értettem semmit, viszont azt tudtam, hogy a boldogság nem lehet hosszas, minden jót megszakít egy rossz, ami most be is következett. Talán elveszítettem azt az embert, aki minden egyes gödröcskénél mellettem volt és segített. És az, amit Harry-nek mondott lyukat égetett a fülembe, hiszen igaza volt...csak vannak szükségletei, amit, ha nem adok meg neki talán másnál meg is kap helyettem.

1 hónappal később

Az idő rohamosan kezdett el szaladni, mégis minden olyan lassúnak tűnt, talán azért, mert Zayn-el még mindig egyetlen szót sem vagyunk képesek váltani. Igaz...próbálok felé nyílni, köszönni vagy néha-néha kérdezgetni, de vagy nem kapok választ vagy csak felém mormog valamit. Persze ezt a viselkedést a többiek sem nézik jó szemmel, de nem tudunk ellene mit tenni, időt kell neki hagyni, hogy mindent alaposan végiggondoljon. Viszont az, hogy Harry türelmesen próbál felém nyílni és normálisan viselkedni, elragadó és egy kissé sikerül elérnie azt, hogy ne törődjek Zayn viselkedésével. Az utóbbi időben igen ritkán csókolt meg, megértette, hogy én egy olyan kapcsolatra vágyom, ahol tényleg megismeri az egyik fél a másikat és nem siet el semmit. Ebből a szempontból tiszteltem őt, és mindent elölről kezdtünk, tényleg elölről. Egyik este egy doboz bonbonnal lépett be a szobámba és úgy tett, mintha most látott volna először. Bemutatkoztunk egymásnak és az egész estét végig beszéltük. Rengeteget mentünk el sétálni vagy éppen Starbucks-ozni, amikor is ténylegesen is ketten voltunk, no meg persze a paparazzók. Nem törődtünk semmivel, csak ismerkedtünk és úgy viselkedtünk, mint egy normális pár. Kézen fogva sétáltunk a parkban és néha-néha egy  lágy csókot hintett ajkamra, ami arcomat pírba kényszerítette. Tényleg éreztem, hogy meg akar ismerni és újra szeretné kezdeni azt, amit elszúrt. Egyáltalán nem éreztem már azt, hogy félrelépne, amiatt, mert nem feküdtem le vele, de nem is próbálkozott, egyáltalán. Tudta, ha kész leszek, majd jelzek neki. Viszont minden megváltozott, hiszen egyre többet voltam napközben egyedül és egyre jobban éreztem azt, hogy követnek minket. Kissé paranoiásnak éreztem magamat, de ez normális adott környezetben, ugyanis  a barátom egy énekes, akit minden percben legalább öt fotós követ nyomon. Így...a mai napon sincs semmi máshogy, egyedül vagyok itthon ebben a nagy lakásban. Fáradtan cammogok a konyhába, ahol a szokásos müzlimet készítettem el magamnak, amit a nappaliban a kényelmes kanapén fogyasztottam el. Épp a tévé távkapcsolójáért nyúltam volna, amikor ezt a tevékenységemet a csengő hangos moraja zavarta meg, így a tányéromat az asztalra helyezve igyekeztem az ajtó felé. Különös, mivel reggel nem szoktunk látogatókat fogadni és nem tudok semmilyen vendégről, akit fogadnom kéne ilyen korán. Sietős léptekkel értem el az ajtó elé, ahol a kilincset megragadva tártam ki magam előtt az ajtót. Egy szemüveges rettentően sármos férfival találtam szembe magamat, akinek döbbenet ült az arcán. Talán meglepődött? Egyáltalán ki ő? Halmozódtak fel bennem a kérdések, de valami oknál fogva ismerős volt nekem ez a férfi. A szemüvegét pillanatokon belül lekapta magáról, rettentően hétköznapinak nézett ki, de látszott rajta - vagyis a háta mögött álló igen drága kocsiról -, hogy nem szenved anyagi gondokkal. Számat görbe vonallá varázsoltam, amit a férfi is végrehajtott magán, mosolya szép volt, főleg a mögüle kibukkanó vakítóan fehér fogsora. Fejét megrázta, mintha nem hinne a szemének, tudatlanul álltam előtte és vártam, hogy megtörje a csendet.
- Tiszta édesanyád vagy! - szólalt meg végre, arcát még mindig mosoly díszítette, én viszont ledöbbentem. Honnan ismeri ő az anyámat? - Anastasia, ugye? - hangja kedvesen csengett, nem tűnt fenyegetőnek.
- Csak Ana. Ki maga? - tettem fel a kérdést, ami már érkezése óta piszkálja az elmémet.
- Ó, ne haragudj! Robert vagyok! - nyújtotta felém a kezét, amit hezitálva bár, de elfogadtam. - Beszélhetnénk? - arca komolyabb lett, fogalmam sem volt, hogy mit akar, de ismeri anyámat, vagyis ismerte, ami nyomós okot ad arra, hogy elmondja, amit szeretne. Az ajtót jobban kitártam magam előtt, hogy szabad bejutást biztosítsak a számára, majd miután belépett magam után bezártam azt. Lassú léptekkel haladtam a kanapé felé, majd intve felé mutattam a szándékot, hogy foglaljon helyet. Tekintete a müzlis tálamra tévedt, lábát és kezét összekulcsolva meredt rám, fejét még mindig néha-néha megrázta, amint megtekintett engem.  - Megzavartalak reggelizés közben?
- Semmi baj, majd később folytatom. Nos, miért szeretne velem beszélni? - tértem rá rögtön a lényegre, nincs időm nekem az üres szavakra.
- Egyedül élsz itt? - tekintete végigszaladt a nappalin.
- A barátaimmal. - vállat vontam, kezemet összefűztem a mellkasom előtt.
- A One Direction-nal, nem? - mosoly kúszott az arcára. - Olyan gyönyörű vagy, mint Emily...hihetetlen.
- Igen, velük. Kérem...elmondaná, hogy mit akar? Egyáltalán honnan ismeri az anyámat? - hangom idegesebben csendült fel, már nagyon érdekelt, hogy honnan ilyen ismerős nekem ez a férfi, egyáltalán anyámat honnan ismeri ilyen...részletesen, hogy tudja, hogy hasonlítok rá. Tekintetemmel végig őt fürkésztem és hálát adtam az istennek, hogy a fiúk nincsenek itthon, hiszen így legalább nyugodtan tudok egy picit beszélgetni a titokzatos férfival, akiről csak annyit tudok, hogy Robert a neve és valahonnan ismeri az anyámat. Száját egy sóhaj hagyta el, nem szólalt meg hosszas ideig, ami késsé idegesített és aggodalomra késztetett. Már éppen meg akartam törni a csendet, amikor tekintetét ismételten rám emelte, szája kinyílt.
- Anyád volt férje vagyok. - lassú tempóban ejtette ki a szavait, amik sokk ként kúsztak be egyenesen a fülembe, majd a tudatomig. Hogy mi? Anyám volt férje? Vagyis akkor...anyunak volt apu előtt egy férje? Merev tekintettel bámultam magam elé és kérdések száza keletkezett a fejemben, amik nem hagytak nyugodni. Legszívesebben anyámnak tenném fel őket, de már késő...túl késő ahhoz, hogy válaszokat kapjak tőle. A képek csak úgy zúdultak a fejembe és Robert tekintetét magamon éreztem, ekkor viszont...tudatosult bennem mindent. Fejemben bevillant egy kép, egy férfiról, aki véleményem szerint Robert volt, szakáll nélkül.  Anyámat mindig is kérdeztem a titokzatos férfiről, akinek képét egy eldugott helyen tárolta, de sosem kaptam rá választ... semmire sem válaszolt, ami akkoriban nem is érdekelt, hiszen nem fektettem rá nagy hangsúlyt, viszont most... most minden kezd megint homályossá válni és érthetetlenné. Egy...egyetlen egy kérdés csupán az, ami nagy lyukat ütött a fejembe, ami nagyon érdekel.
- Mit akar maga tőlem? - szavaim suttogásként távoztak a számból miközben tekintetemet nagy nehezen rábírtam, hogy a férfiéra fordítsa. Mindig mindennek mássá kell válnia, meg kell változni a dolgoknak, hogy az életemet nehézzé tegyék és tudatlanná az elmémet, hiszen ezek nélkül nem lenne könnyű az élet, vagyis számomra.

TWENTY - FOURTH CHAPTER

Sziasztoook!:)) Hát itt a 24.rész, az utolsó a szünet előtt. Érettségi után (írásbeli) jelentkezem, fogalmam sincs mikor, ugyanis utána lesz a szerenádunk meg miegymás, szóval élvezni fogom a stresszmentes életet egészen a szóbeliig...Fúúj, de utálok felelni. Azt a mindenit. Ezért rossz, ha az ember félős és "nem mer" beszélni. Más helyzetben 'nagy a szám', de ilyenkor ne várja el az embertől senki, hogy 1000000 tanár előtt beszéljen, akik mind merev tekintettel bámulnak rád. Szent szűz... Hát...ennyit szántam a mai napra, remélem tetszeni fog. :)

Have a nice day, 

Susan:*

Surprise

" Nem hittem a szememnek, amikor ajkait Anaéra tapasztotta. Fogalmam sem volt, hogy mi történt kettejük között Holmes Chapel-ben, de nem akartam, hogy Harry barátnőjeként jelenjen meg az újságok címlapján..." - Zayn Malik

Anastasia Hill

Hosszú percekig néztem még az egyre távolodó házat, ahol az utóbbi egy hétben részben tisztábban tudtam gondolkodni a dolgokon, amikre még a mai napig sem tudom a választ. Viszont az, hogy a kapcsolatom Harry-vel eléggé...különös, csak arra késztet, hogy egy igazán boldog mosolyt varázsoljak az arcomra. Azonban ez..., hogy boldog vagyok?! Vagy mégsem, kissé rossz érzéssel tölt el, ugyanis nemrég estem át életem első csalódásán. Fogalmam sincs így mi tévő legyek, hiszen ezáltal most egy olyan lánynak érzem magamat, aki egyik napról a másikra váltogatja a pasijait. Egy olcsó lánynak, akinek szinte mindegy, hogy ki van mellette, csak legyen valakije. De én nem ilyen vagyok, mellém nem kell senki, akkor is boldog vagyok! Boldog vagyok, hiszen...mostanában minden kezd jóra fordulni, kezdeném én Harry-vel vagy akár ide sorolhatjuk Perrie Edwards kisasszonyt is, aki egyetlen szóval - bocsánat - elérte nálam, hogy fátylat borítsak a múltra. Szóval jelen pillanatban minden rendben van, tényleg rendben. Nem kell semmi miatt aggódnom, kivéve talán egy dolgot, mégpedig a ma este esedékes leleplezést, amikor is a rajongók tudomására adjuk, hogy én és Harry "egy pár vagyunk". Eddig mindannyian rendesek voltak velem, kedvesek voltak és közös képeket kértek, de félő, hogy ezek után semmi sem lesz olyan velük kapcsolatban, mint eddig. De ez is csak a jövő titka, végül is megszoktam már, hogy olyan szavakkal illetnek, amik egyáltalán nem vallanak rám. Észre sem vettem, hogy ennyire mélyen belemerültem a gondolataimba, csak akkor eszméltem vissza, amikor az arcomat már kellőképpen hűtötte az üveg. 
- Szia! - mosolyodott el kábult arcom láttán. - Lassan otthon vagyunk, Eleanor-t áthívtam, majd ő segít neked készülődni. - fordult vissza a kormány felé, a lámpa zöldre váltott, így ismételten elindult. Nem bírtam egy árva szót sem kikényszeríteni magamból, hirtelen elöntött a félelem és az a tény, hogy utálni fognak. - Héé! - pillanatok belül már a ház előtt álltunk. Az övét már kikapcsolta, testével felém fordult és kezét az arcomon tartotta. - Egész úton nem szóltál semmit. Mi a baj, Ana? - tekintetét mélyen az enyémbe fúrta és láttam valami különös aggodalmat azokban a gyönyörű szemeiben.
- S-semmi. - dadogtam. Még mindig nehéz a közelében beszélni, illata mámoros és elvarázsol akárcsak a szemei vagy a mosolya. Szemét becsukta, göndör fürtjeit megrázta, ami csiklandozta az arcomat. 
- Rajongók? Ana imádnak téged! - hangja most már nem volt lágy, felháborodottnak tűnt. Mérges lenne? 
- Harry akkor minden más volt... - egy sóhajtás hagyta el a számat, ujjaimat kezdtem el tördelni, miközben szememmel ezt a tevékenységet végigkövettem. - Akkor te még... akkor mi... - értelmetlen szavak hagyták el halkan a számat, nem tudtam egy normális mondatot összehozni, amivel elmondanám neki a félelmemet.
- Ana tudom, hogy nem megfelelően bántam akkor veled, de szeretném, ha ez tényleg működne közöttünk és nem csak egy... - idegesen a tarkójához nyúlt, megszüntette a szemkontaktust. - állkapcsolat lenne. Tudom, hogy el kell nyernem a bizalmadat éppen ezért szeretnélek elhívni randevúra. Mit szólnál, ha...ha elmennénk vacsorázni az átadó után? - hangja bizonytalan volt, véleményem szerint félt a válaszomtól. Szemeim hirtelen felpattantak, a boldogság járta át a testemet, amiatt, mert többet akar, mit egy szimpla állkapcsolat. Hatalmas mosoly tulajdonosa lehettem, ismételtem, így arcommal az övé felé közelítettem és egy lágy csókot hintettem puha arcára. Egy apró, de hallható kuncogás hagyta el a számat, majd a kilincset megragadva léptem ki a hűvös londoni levegőre. Egyenesen a csomagtartó felé igyekeztem volna, ha Harry nem előzz meg és kezdi el cipelni a bőröndömet az ajtó felé. Mind a ketten feltűnően boldogan léptünk be a jól megszokott nappaliba, ahol már a többiek heves szócsatája hallatszott. Apró, halk léptekkel követtem Harry-t, aki pillanatokon belül a többiek elé lépett. Szégyellős mosollyal, lehajtott fejjel léptem oda hozzájuk, ahol már a lányok is jelen voltak. 
- Ana! - pattant fel először Eleanor, aki rögtön a mellkasára vont, szorosan ölelt magához, mintha félne, hogy újra elmegyek. A pillanatok szinte óráknak tűntek, és...őszintén szólva nem számítottam ilyen fogadtatásra, hogy tényleg hiányoztam nekik, hogy ennyire kimutatják az érzésüket, hogy ellátnak mindenféle jóval. Nem is kellett nekem több...itt voltak nekem Ők, akiktől az utóbbi időben rengeteg szeretett kaptam, ami most a szememet sírásra készteti. A könnyek csak folytak és folytak, szüntelenül és egyik pillanatról a másikra csak arra lettem figyelmes, hogy már nem csak Eleanor ölel, hanem a többi fiú és lány is. Igen...a lányok között van természetesen Perrie is, aki már képes rám normálisan nézni és nem megölni minden egyes pislogásával. Különös még ez az érzés, hogy úgymond szeret, mondjuk ebben is kételkedek egy picit. Mindenki lassan elengedett, Eleanor letörölte a könnyeimet, majd az övét és kezemnél megragadva kezdett el húzni a szobám felé. Az ajtót maga mögött bezárta és egy titokzatos mosollyal indult meg velem ismét. A fürdőbe sietett, ahol már egy szék várt bennünket.
- Fürödj le, moss hajat! Siess, mert nincs sok időnk és még rengeteg dolgom van veled! - kacsintott rám, majd távozott a fürdőből. Engedelmes kislány módjára hámoztam le a testemről a ruhákat, majd a kellemesen meleg vízsugár alá álltam. Percekig álltam a víz alatt, hagyván, hogy az puhítsa a bőrömet, majd egy kopogás volt az, ami jelezte, hogy bizony igyekezhetnék.

- Csodálatosan nézel ki, Ana! Tudtam, hogy ez a ruha megfelelő lesz számodra! - a tükör előtt álltunk mind a ketten, ő is és én is tátott szájjal, csak azzal a különbséggel, hogy én meglepetten figyeltem a rajtam lévő ruhára. Kissé túlzásnak tartottam, mintha sokat mutatott volna belőlem, de Eleanor szerint pont megfelelő ez a ruhadarab számomra. Eleanor sokkal elegánsabb ruhát választott magának, ami csodásan mutatott karcsú alakján. Haját kiengedve hagyta, de frufruját hátratűzte. Hajamat kivasalta, így az lágyan hullott le a mellkasomra.
- Eleanor nem túlzás ez a ruha? - emeltem meg egy csöppnyit a fekete földig érő ruhát, amiből bal combom néha-néha kikandikált. Aggódó tekintettel figyeltem őt, de kezét derekára helyezve jelezte, hogy nem kéne vele cécóznom. Így...ráhagytam a dolgot és egy mély sóhaj keretében indultam meg az ajtó felé, de egy hang megállított mielőtt távozhattam volna. El nagyon csöndes volt a készülődés közben, ami már-már furcsa volt számomra, azonban most, amit kérdezett rettentően különös volt és idegességre késztetett. - Tessék? - kérdeztem vissza hátha rosszul hallottam a kérdését, azonban az arcán lévő mosoly arra adott bizonyosságot, hogy mindent szavát jól hallottam.
- Jól hallottad. - lépett mellém, szeme csillogóan figyelte enyémet. - Mi történt Holmes Chapel-ben, Ana? 
- Kellett volna valaminek történnie? - hangomat próbáltam olyannyira komolynak hangoztatni, amennyire csak lehetett, de Eleanor kutakodó tekintetével nem tudtam mit csinálni, boldog voltam és...ezt talán a környezetem is észlelte.
- Vázoljuk csak a tényeket. - mosolyodott el, kezével számolni kezdett. - Harry utánad rohant. Aztán otthon is aludt. Ez még semmi, de mind a ketten letörölhetetlen mosollyal érkeztetek haza. Ezek után mondd azt nekem, hogy semmi sem történt. 
- Hát... - fejemet lehajtottam és a szokásommá vált dolgot csináltam: az ujjaimat tördeltem. 
- Ana az istenért! Ne kelljen mindent kihúzni belőled! - horkant fel, de száján még mindig látszott a mosoly.
- Elhívott randevúra! - egy sóhajtás kíséretében csúszott ki a számon az igazság, mire Eleanor tekintete egy percre megfagyott. 
- Hűha... - rázta meg csöppnyit a fejét, ízlelgette a szavaimat. - Nem semmi! - nevetett fel hangosan, majd a kilincset megragadva tárta ki előttünk az ajtót. Semmit sem kérdezett ezek után, így megúsztam a további faggatásokat. Lassú léptekkel, óvatosan lépkedtem le a lépcsőn, még mindig nem szoktam meg a magas sarkú cipőket, azonban leérve a nappaliba érdekes pillantások fogadtak. A fiúk kiöltözve vártak már minket, az ajtóban ott állt Ő, szürke blézerben és fekete farmergatyában. Hihetetlenül elegáns és az a mosoly... Lassú léptekkel igyekezett felém, tekintete fel-le járkált a testemen, majd elém érve ujjait összefűzte a derekam előtt. Szemei jobbra-balra járkáltak, miközben enyémet figyelte, majd hezitálva bár, de ajkát az enyémre tapasztotta. Kezeimet felvezettem a tarkójára, majd összefontam ujjaimat körülötte. Tisztán hallottam, hogy a többiek - legalábbis Zayn - meglepetten szívja be mélyen a levegőt a cselekedetünkre. Harry egy utolsó csókot lehelt ajkamra, majd homlokát nekem döntve húzta mosolyra ajkát.
- Lélegzetelállítóan nézel ki, Ana! Ez a ruha... - távolodott el egy kicsit, majd megforgatott, hogy megcsodálhassa a ruhát. - mesésen mutat rajtad! 
- Khm... - lépett közelebb hozzánk Zayn Perrie-vel maga mellett, majd őt követték a többiek is. Mindannyian értetlen tekintettel figyeltek ránk, így Harry maga elé terelt, kezét összefűzte a hasamnál, állát a vállamon pihentette meg és éreztem halk, édes szuszogását magam mellett. 
- Ana-val együtt vagyunk. Rájöttünk, hogy-hogy érzünk egymás iránt és megpróbáljuk. - kuncogott fel mellettem, de az előttem lévő Zayn arca hirtelen dühvel volt tele, mintha egyáltalán nem örülne annak, hogy boldogok vagyunk Harry-vel. 
- Hűha... - törte meg a csöndet Louis, aki mosollyal az arcán közeledett felénk. - Rendesen megleptetek! - ölelt át először engem, majd szétválasztva minket talált rá barátjára, akit szorosan magához húzott, hátát megpaskolta. - Gyanúsak voltatok nekem. - mutogatott ránk összehúzott szemmel. - Tudtam, hogy valami történt anyádéknál Harry, de azért erre...erre nem számítottam. - ütögette meg még egyszer barátja vállát, aki fájdalmasan kapott oda, mintha fájna neki. Mindenki hangos nevetésben tört ki, kivéve egy embert, akinek pillantása szinte lyukat égetett a hátamba. Harry ujjainkat összekulcsolva indult meg az ajtó felé, majd azon kilépve a kocsi felé, ahol már Paul várt minket mosollyal az arcán. Vajon ő is tud rólunk? Merült fel bennem a kérdés, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet rá a válasz. Izgalommal teli ültem be a kocsiba, mellettem Harry és Niall ült. Ujjaimat tördelve vártam, hogy végre megérkezzünk és túlessünk ezen az egész bejelentésem, ami véleményem szerint mindenkit meglepetésként fog érni.
- Minden rendben lesz! - suttogta a fülembe Harry, aki egyik kezét immáron az enyémen pihentette. Aggódó tekintettel fürkésztem gyönyörű zöld íriszét, amire reakciója egy apró csók volt az ajkaimra. Élesen szívtam be a levegőt, amikor a kocsi megállt és a fiúk elkezdtek belőle a párjukkal kiszállni. - Indulhatunk? - nyújtotta felém kezét, amit hezitálva bár, de elfogadtam. Lassan szállt ki, majd kezünket összekulcsolva segített ki engem is. A fényképezők éles vakuja világította meg a szememet, amik mindent elhomályosítottak előlem. Harry egy apró csókot hintett a számra, majd egy sóhaj és egy mosoly kíséretében indult el velem előre. És, hogy a rajongók mit szóltak? Mindenkinek tátva volt a szája, szeme a döbbenettől volt sötét pont, mint a többieknek, amikor rájöttek, hogy a mi kapcsolatunk teljes mértékben igazi lesz. 

Viszonylag mondhatni eléggé gyorsan szabadultunk meg a puccosnak mondható helyről, ahol is bizony ténylegesen is bevallottuk, hogy egy párt alkotunk. Rengetegen jöttek oda hozzánk gratulálni, de többen voltak az olyanok, akik megvető pillantással figyeltek minket. Ezzel a tekintettel illetett meg Zayn is, aki egész este egy szót sem szólt hozzám, csak Perrie társaságát kereste. Tudtam, hogy mérges, hiszen ő a kezdetektől ellenezte ezt a dolgot, hogy én egyáltalán segítsek Harry-nek, de ebbe vagy beletörődik, vagy nem. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de az érzelmeimnek nem tudok megállj-t parancsolni, elvarázsolt Harry. A többiek az est után egyből hazafele vették az irányt, de mi Harry-vel, ahogy azt délután kijelentette vacsorázni mentünk. Egy szolid, eldugott étterembe vitt, ahol megbámulás nélkül ehetett az ember nyugodtan. Érdekes és ritka pillanatok egyike, hogy az embert nem bámulják meg, és illetik őt olyan tekintettel, amitől az embert szinte elönti a félelem és legszívesebben egyből menekülőre fogná a dolgot. 
- Ana! - zökkentett vissza a való világba egy rekedtes hang, akihez kép is társult Harry személyében. Mosollyal az arcán nyúlt az arcomhoz, majd a székét mellém húzva termett velem szembe. Arcomon pihentetett keze fel-le járkált, ami jó érzéssel töltött el. Szemei gyors tempóban követték az enyémet, majd egy pillanat alatt ajkát az enyémen éreztem. Lassú, érzéki tempóban kényeztettük egymást, nyelvünk kényelmes tempójú táncot járt egymással és azt kívántam, hogy ez a pillanat bár sose érne véget. Az arcomon lévő kezét hátravezette a tarkómhoz, majd ujjai egészen a hajamig vándoroltak fel, amit szenvedélyesen kezdett el túrni, míg másik keze a ruhám kivágott részénél pihent a derekamon. A csókunk kezdett egyre mélyebb fokozatra lépni, amit mind a ketten élveztünk, de tudta...nagyon jól tudta, hogy ennél többre én még nem állok készen és ezt tiszteletben is tartotta, amiért becsültem őt. Az együtt töltött napok vagy percek alatt rájött, hogy értem meg kell küzdenie és egy kis időt adnia, hiszen nem vagyok egy átlagos lány, aki csettintésre fekszik be mellé az ágyba csupán azért, mert Ő Harry Styles a híres One Direction banda szívtipró egyik énekese. Nem...Én egyáltalán nem voltam ilyen, de valami különös oknál fogva egészen más érzéseket keltett bennem csupán egyetlen csókja által. Szerettem őt, azt hiszem és...azt éreztem, hogy mellette biztonságban érzem magam, de egy dolog nem hagyott nyugodni, mégpedig Zayn. Meg kell vele ezt a dolgot beszélnem, mert nem akarom őt emiatt elveszíteni. És, hogy miért nem? Mert egy rettentő fontos ember az életemben, aki nélkül most nem tartanék itt, ahol tartok.

HŰŰŰŰŰŰ*-*

Sziasztok!:$ 

Jelen pillanatban teljesen ámulatba ejtve írok nektek!:')

Harry Styles előtt áll egy hapsi, akit nagyon-nagyon kedvelek, kedvenc színészem, szóval semmi szerelem meg ilyesmi :D Egy normális szó nem jön ki a számon, de komolyan! HŰŰ... Tudom lány vagyok, meg miegymás, de imádom a Vasembert :$ *csillogószem* 

Unokaöcsémmel és apummal nagy rajongói vagyunk (főleg én:$ egyesszámú lány) 

Szóval, a mai napon apuval elmentünk megnézni és két óráig bámultam a képernyőt. Hozzáteszem mindezt úgy, hogy előtte nagyon úgy festet a dolog, hogy nem megyek, mivel  testem lázban égett (tudom..betegen menni moziban nem túl...jó ötlet..de ez van:\). Üzleti gazd-os tanárom csütörtökön mondta, hogy mennyire fáj a torka, erre péntek estére nem belázasodtam? Enni alig bírok, annyira fáj, de egy jó fogyókúra sosem árt. (:  Szóval, (hűű...mai napon már ezredjére használom ezt a szót, nézzétek el :$ tényleg nem találom a szavakat) Tony Stark (Robert Downey Jr.) ismételten hatalmasat alkotott. Tyűha..szóval :D most édesanyám parancsára két takaróval magamon kell ágyban pihennem, de elkezdtem az új fejezetet írni, úgy gondolom a mai napon még talán befejezem, de ez a film...új ötletekkel látta el az elmémet. (: 

Bocsi a felesleges bejegyzésért, de muszáj voltam leírni. :$ 

ui.: akik ilyen szerencsések, hogy ilyenkor betegek, azoknak innen üzenem, hogy mielőbbi gyógyulást!:* 

Have a nice day, 

Susan :* 

TWENTY - THIRD CHAPTER

Good Evening, readers!:) Igen, igen...jól látjátok új rész!:) Gondolkodtam, hogy vajon ebbe írjak-e vagy a másik blogomban publikáljak egy első részt, de a döntést most kivételesen másra hárítottam, így neki köszönhető, hogy most olvashatjátok a hablatyolásomat!:) Viszont...mint már említettem egy kis ideig szüneteltetem a blogot (bármennyire is fáj:( ), mivel érettségi előtti héten nem hiszem, hogy lesz arra időm, hogy Ana és Harry további életéről fantáziálgassak. Utána 1 hónapos (azaz 49 napos) szünetem lesz szóbeliig, ahol...nem tudom, hogy fognak a részek érkezni, mivel be-bejárogatok majd in the School-ba, szóbelizgetni, hogy ne legyek olyan halk élesbe (igen..már nem egyszer szóltak rám, hogy tekerjem feljebb a hangerőt, de ez van... izgulok és ilyenkor nem bírok hangos lenni, főleg, ha 9 tanár bámul rád folyamatosan...). Na, de fecsegéseket félre téve, várom a nyarat, akkor minden szipi-szupi lesz! De addig is! Jó olvasást és Jó éjt szép álmokat, miegymás!:) 

Have a nice day,

Susii. :*

Feelings

" Az étteremben jöttem rá arra, hogy mind a ketten szeretik egymást, csupán félnek attól, hogy mit szólna a másik ahhoz a bizonyos szóhoz. " - Anne Cox

Anastasia Hill

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz búcsút inteni azoknak az embereknek, akikkel hetek óta együtt élek, de szükségem volt egy kis térre, hogy a dolgokat a fejemben valamennyire tisztázni tudjam, ugyanis a közelségükben semmi sem menne nyugodtan. Értékelem, hogy minden gondomon próbálnak segíteni, de ezt...ezt tényleg nekem kéne megoldani, ha tudnám a válaszokat a szerelmi bánatomra, vagy csupán a Harry-vel történt...dolgokkal kapcsolatban. No..igen...Harry. Eléggé nyugtalanít, hogy csak egy dolgot kértem mindössze tőlük : időt, és nem képesek megadni. Rendes barátként viselkednek velem, de a mindennapi SMS-ek csak arra világítanak rá, hogy még mindig nem kaptam választ semmire sem. A szakítás és Harry-vel elcsattant csókok azt hiszem eléggé  váratlanul értek és totálisan össze is zavartak. Így... egy hét elteltével sem tudom mit is érzek Harry iránt, egyáltalán érzek-e valamit. Egy dolog nyugtat meg úgymond, ha lehet ezt mondani, mégpedig az, hogy egész napomat szinte a tetőn ücsörögve töltöm. Tudom...egy tinédzser lánynak lenne jobb dolga is, minthogy a tetőn ücsörögve bámuljon a messziségbe, így kizárja fejéből mindazon dolgokat, amik most nyomasztják, de nekem ez segít. Anne nem egyszer kapott már emiatt úgymond szívrohamot, de kezdi megszokni azt, hogy nekem ez jó, és ez valamennyire segít egy kis ideig. És Anne...drága Anne. Nem tudom jó ötlet volt-e őt beavatni minden kis pillanatba, ami az utóbbi időben történt velem, de valakinek a véleményét muszáj voltam kikérni, aki már tapasztaltabb ez ügyben, mint én.

- Várjunk csak kincsem...összezavartál. - kortyolt bele teájába a kanapén ülő nő, akinek próbáltam valamelyest érthetően elmesélni a történteket, sikertelenül. A lábamat összefonva tartottam, csak ketten voltunk a lakásban.

- És ez a könnyített verzió - nevettem fel kínomban, majd a kezemben tartott csésze teára vezettem a tekintetemet. - Legalább kicsit érzed, hogy a fejemben most milyen keszekusza minden. Tudod... anyu mindig is akart velem a szerelemről beszélni, hogyha majd eljön a "Nagy Ő" - formáltam egyik kezemmel macskakörmöt - akkor könnyebb legyen a dolgom és világosabban lássak. De mivel sosem érdeklődtek irántam a fiúk...nem tartottam fontosnak a dolgokat. Annyira rossz így...egyáltalán nem akarlak ezekkel a dolgokkal fárasztani, de...te csak tapasztaltabb vagy és jobban is ismered Harry-t, mint én. - a csészét a számhoz emeltem, nagyot kortyoltam a gyümölcsös teából, amit Anne főzött.

- Ana... tudod Gemma sem volt képes sokáig meghallgatni engem, szerintem ezzel minden lány így van az elején. És az, hogy most ezt velem beszéled meg, nagyon nagy megtiszteltetés, hidd el nekem! - szája mosolyra húzódott, közelebb kúszott hozzám, majd egyik kezével átkarolva kezdett ismét bele a beszédbe. - Harry eléggé érdekes fiú, de nagy szíve van. Nagyon sokáig mérges voltam rá, hogy díszíti a testét vagy, hogy hetenként választ másik lányt maga mellé, de tudod, ezzel jár a hírnév. Egyik este, sosem felejtem el, amikor arra riadtam fel, hogy az ajtóm kinyílik és Ő áll ott. Szerelmi bánata volt és képes volt órákat vezetni azért, hogy velem legyen. Igenis van szíve és igenis tud szeretni, nagyon tud, Ana! Azt hiszem, hogy Paulnak köszönhetem, hogy valamelyest megváltozott a véleménye rólad és...a szívére hallgatott. Reménykedem, hogy segít abban, hogy elfelejtsd azt a csirkefogót, de nem szeretnék rád erőltetni semmit. Ne higgy a szennylapoknak, Harry nem csalná meg egyik barátnőjét sem és tulajdonképpen, most téged tudhat magáénak. 

- Csak álbarátnő. 

- Biztos vagy te ebben? - kissé eltávolodott tőlem, szemöldökét ugyan úgy emelte a magasba, mint fia. Akaratlanul is, de mosoly kúszott az arcomra, hiába menekültem el, Anne-ben itt van Ő is. - Ana mitől félsz? 

- Nem tudom...gyors minden. Talán ezért zavarodtam össze. Még el sem felejtettem John-t és máris kezdjek bele egy új kapcsolatba? Helyes ez, ha még azt sem tudom érzek-e valamit? 

- Kérdések és kérdések. - száján egy nehéz sóhaj kúszott ki, fejét egy csöppet megrázta. - Ha egész életedben a kérdésekre keresed a választ, lemaradsz a jó dolgokról, kincsem. Hidd el nekem, én is csak felnőtt fejjel jöttem rá erre. Nem mertem belevágni a dolgokba, féltem, de nézd meg... van két csodás gyermekem, akikre büszke vagyok, ennek ellenére mégis szétváltak útjaink a férjemmel. Ana annak ellenére, hogy valaki távozik az életedből még jöhet más. Az, hogy John...rosszul bánt veled még boldog lehetsz. Olyan fiatal vagy szívem...ne add fel ilyen könnyen egy kis szakadék után az utadat, mert, ha nem próbálkozol, honnan tudod, hogy nem tudod átugrani azt, amit lehetetlennek hiszel? Tudom, hogy Harry-vel nem kezdődött jól a kapcsolatotok, de nem hinném, hogy az a csók nem jelentett semmit egyikőtöknek sem. Vagy mitől félsz? Attól, hogy mit szólnak a rajongók? Mert azt hallottam, hogy rettentően szeretnek téged, aláírást kérnek tőled és közös képeket akarnak veled csinálni. Velük hidd el nem lenne gond. - teljes testével immáron felém fordult, szemével csak az enyémre koncentrált. Mielőtt belekezdtem volna a mondandómba egy sóhaj hagyta el a számat, fejemet lehajtottam és az ujjaim tördelését tartottam most a legjobb tevékenységnek, amit tehetek.

- Félek, hogy elvesztem Zayn-t. Tudom, hogy miként vélekedik Harry-ről és az..., hogy mi állkapcsolatban vagyunk...teljesen letörte, vagy nem is tudom mit tett vele, de szemmel láthatólag nem örül neki. 

- Szereted? - törte meg a közben fellépő csendet egy kicsiny gondolkodás után.

- Csak barátilag. - vágtam rá szinte egyből. - Gondolkodni szeretnék ezeken a dolgokon, ezért is szerettem volna visszajönni ide. - mutattam körbe kezeimmel a szobában. - Köszönöm szépen, hogy segítettél Anne. - hajoltam előrébb testemmel, számat az arcára helyeztem el és egy hosszas puszi után távolodtam csak el tőle. 

- Jó éjt drágám! - simított végig arcomon, majd a csészékkel a kezében távozott a szobából. 

- Ana, drágám lassan vacsora! - zökkentett vissza a való világba Anne hangja, ami halkan hatolt be a hallójáratomba. Most is, mint az utóbbi napokban a tetőn ülve tekintek a szemben lévő hatalmas fára, aminek ágai jobbra-balra mocorognak a szél által okozott lökések miatt. Térdemet a mellkasomhoz húzva öleltem át magamat és törtem továbbra is a fejemet a még mindig válaszra váró kérdéseimen. 

- Nem mondták még neked, hogy veszélyes itt ücsörögni? - csapta meg fülemet egy ismerős hang. Fejemet oldalra fordítva tekintettem meg karcsú, izmos alakját, ahogy a tetőn állva engem figyel. Szám nem egyszer nyílott ki, hogy valamit mondjon, de ezt követően rögtön vissza is zárult, hiszen nem tudtam, hogy tényleg itt van-e vagy csak a képzeletem játszadozik velem. Arcán hihetetlenül nagy mosoly ékeskedett, majd egyik kezével a tetőt támasztva lépkedett felém óvatosan. Felém magasodva nézett le rám, tekintetem még mindig értelmetlenséget tükrözött. Mit keres itt? Játszadozott fejemben a kérdés, amit neki is fel szerettem volna tenni, de egyszerűen nem bírtam egy értelmes szót sem kinyögni. - Nem vetted fel a telefont, gondoltam... - hajolt lejjebb, szája szinte súrolta az enyémet.

- Le fogsz esni! - förmedtem hirtelen rá, kezemmel hátrálni kezdtem, majd óvatosan beléptem a szobába, ahol a kezdetektől kezdve meghúztam magamat. Harry is követte a példámat, így pillanatokon belül ismét magam előtt láthattam hatalmas alakját. Mosollyal az arcán közeledett felém, lábam lecövekelt és csupán a légzésünk töltötte ki a szobában fennálló csendet. Elém érve egyik kezét az arcomra helyezte, amin végigsimított, egy tincset a fülem mögé tűrt. Szívem hevesebben vert, ajkam száradni kezdett és úgy éreztem, hogy a szobában nincs elegendő levegő számomra. - Mit keresel itt? Egyáltalán, hogy jutottál fel a tetőre? 

- Már mondtam... nem vetted fel a telefont. Gemma szobájából is ki lehet jutni a tetőre, nem nagy ügy. - rántott vállat, szemeim kidülledtek. 

- Csak...időre volt szükségem. Tudod...nem könnyítettétek meg a dolgomat azzal, hogy folyamatosan hívogattatok. - mosolyra húzódott az ajkam, fejemet megráztam, így a hajam össze vissza kuszálódott.

- És...jutottál valamire? - lépett ismét egyet felém, arcán a mosoly már csak emlék volt csupán. Mintha az ég is így akarta volna a hátam mögötti ajtó kitárult, Gemma hangja csendült fel.

- Öcsi. - hangja meglepett volt, valószínű ő sem tudott Harry érkezéséről. - Anya szólt, hogy ma étterembe eszünk. Gyertek.

- Megúsztad. - sóhajtott egy nagyot, majd kezemnél megragadva húzott ki a szobából, egyenesen a nappaliig. Anne letörölhetetlen mosollyal várt minket, amiről lehetett sejteni, hogy bizony nagyon is tudta, hogy Harry mire készül. A kabátunkat magunkra kaptuk, és együtt indultunk ki a kocsihoz. 

A vacsora, ha úgy nézzük egész nyugodtan telt, viszont az a hír, hogy Harry itt tölti az éjszakát kicsit sem nyugtatott meg. Az érzéseim azt diktálták, hogy..., hogy merjek belekezdeni a dolgokba, de az eszem teljesen mást diktált. És, ha már csak arra gondolok, hogy John-nál is a szívemre hallgattam, kissé elrettentenek a dolgok, viszont...viszont a vacsora alatt készült kép mást mond. Egész éjszaka tudnám bámulni magunkat, ahogy ökörködünk egymás mellett, ahogy Harry-t átkarolva mosolygok a kamerába és, ahogy minden gondom hirtelenjében elszáll, amikor vele vagyok. Abban a pillanatban szinte minden megáll, még a levegő is, és így történhet meg folyamatosan az, hogy levegőért kell kapkodnom, mert úgy érzem, megfulladok. Testem minden centimétere megrándul és a szívem kitörni készül olyankor. És az a csók...az a csók, amit eljövetelem előtt váltottunk, rendkívül furcsa érzés. Csupán a mobilom fénye világítja meg arcomat a sötétségben, ahogy képünket bámulom és azon gondolkodok, hogy mit is jelent nekem ez a fiú.
- Én is ezt csináltam tíz perce, mielőtt rávettem magamat, hogy feljöjjek. - szólalt meg egy hang az ágyam végéből, így a mobilommal felé irányítva világítottam meg egy kicsit az alakját. Lényegtelen és buta tett volt, amit tettem, hiszen már a hangját hallva tudtam, hogy Ő az, aki itt áll velem szemben. Mobilját a kezében fogta, majd arcán egy mosollyal rázta meg egy kicsit, hogy szavát igazolja. Ő is a képünket nézte. Fejemet megrázva paskoltam meg magam mellett a helyet, így négykézláb járva érkezett meg mellém. Percekig csak feküdtünk egymás mellett úgy, hogy egymás szemét vizsgáltuk, majd Harry hirtelen hátával az ágytámlát támasztotta, tekintetével előre bámult. A mellettem elhelyezkedő lámpához nyúltam, hogy egy kis fényt varázsoljak ebbe az elviselhetetlen sötétségbe, így pillanatokon belül elém tárulkozott karakteres arca. Hunyorítva fordult felém fejével, szemét bántotta a fény. Hirtelen ötlettől vezérelve támaszkodtam meg egyik kezemen, számmal arca felé közeledtem, ahol ajkaimat pihentettem meg. Szemeimet becsukva tartottam, illata egyből felkúszott az orromba, amiből önzőn szippantottam még párat. Féltem, hogy észreveszi, hogy teljesen függővé tesz, és lassacskán eléri azt, hogy ne menjek nélküle sehova sem, csak vele legyek és senki mással. Ajkaimat elhúztam onnan, arcom éreztem, hogy pírba borult. Fejemet visszahelyeztem a párnára és onnan figyeltem értetlen tekintetét, édes ajkait, amik büszke mosolyra húzódtak. Kezével felém nyúlt, óvatosan maga felé húzott és fejemet csupasz, fedetlen mellkasán helyezte el. Ujjai mélyen túrtak bele hajamba, játszottak vele, míg ajkaim hasát súrolták. Leheletemmel meleg levegőt fújtam ki, éreztem, hogy szemét becsukja az idegen érzés miatt. Állam alá nyúlt, lejjebb kúszott és szája hirtelenjében tárult elém. Szemei sietős tempóban mozogtak, hogy feltárják az enyémet, ajkamon éreztem leheletét, ami mentolosan csapódott oda.
- Gyere vissza velem. - suttogta ajkamra, egyik keze arcomat simította.
- Harry én... - hangom akármennyire is akartam, hogy komolynak hallatszódjon nem ment, csak dadogás volt, ami a számat elhagyta, semmi több.
- Hiányzol nekünk. A forgatás is olyan nehézkesen ment, azért kerestünk annyiszor. Reménykedtünk benne, hogy ennyi elég volt neked, hogy rájöttél a dolgokra. Azért jöttem, hogy visszavigyelek magunkhoz és, hogy holnap hivatalosan is felfedjük az igazat, hogy mi egy pár vagyunk. Szeretném így meglepni a közönséget...- hangja elhalt, szemei hihetetlenül csillogtak. Arcomon elhelyezkedő keze hátrébb csúszott, egészen a tarkómig, ahol a hajamat kezdte el túrni. Ajkaink ismételten egymásra találtak, azonban most lassabb, lágyabb tempót diktáltak egymásnak. Ledöntött a párnára, egyik kezével az oldalam mellett támaszkodott, míg másikkal szüntelenül túrta a hajamat. Egyik lábát a lábaim között helyezte el, míg kezemmel hátát kezdtem el óvatosan cirógatni. Teste egyre jobban rám tapadt, csókunk egyre vadabbá kezdett válni. Keze eltávolodott a hajamtól, oldalamon kezdett lemenni egészen a fenekemig, majd vissza a hasamhoz, ahol pólóm alá benyúlva kezdett el egyre feljebb menni. Ujjai a mellem alatti részt kezdték el súrolni, amitől automatikusan pattantak ki a szemeim.
- Harry. - suttogtam, hangom ijedten hallatszott még számomra is.
- Ne haragudj, kérlek. Túl sok és túl gyorsan. - hintett egy csókot ajkaimra, majd kezeivel eltolva testét helyezkedett vissza az előbbi pozícióba. Arcát kedves mosoly borította, mellkasa még mindig hevesen emelkedett fel és le. Egyik kezét széttárta, így jelezvén, hogy vár vissza, amit egy szégyellős mosollyal el is fogadtam. Mellkasára elhelyezve a fejemet hunytam le a szemeimet, míg ő egy utolsó csókot hintve a fejemre ringatta magát és engem is mély álomba.

- Vigyázzatok magatokra az úton! - ölelt át még egyszer szorosan Anne, akinek szemében látszottak a kikívánkozó könnycseppek. - Harry vezess óvatosan! - vonta mellkasára fiát, aki egy kacsintással nyugtázta a dolgot.
- Neveld meg az öcsémet! - találtam immáron magamat Gemma ölelésében, aki fülembe suttogott, nehogy a többiek is hallják a titkos szóváltásunkat. - Elvarázsolod őt, Ana! - tolt el magától, arcán jelen volt az a pimasz Styles mosoly.
- Vigyázz magadra, Gemma. - húztam mosolyra az arcomat, majd egész testemmel Harry felé fordultam.
- Indulhatunk? - hangja kedvesen csendült fel, bólintással válaszoltam a kérdésére. Még egyszer utoljára visszanézve Anne-ékre szálltam be a kocsi anyósülésére, ahol az övet megragadva kötöttem be magamat és vártam, hogy Harry mellém beszállva indítson és visszatérjünk oda, ahol a többiek társaságában élhetem tovább a nem mindennapi életemet. És, hogy mi van most pontosan köztem és Harry között? Jó kérdés, de azt hiszem ez a jövő titka! 

TWENTY - SECOND CHAPTER

Mondhatni régen jelentkeztem, elnézést, de csak most jutottam el idáig...és, így sem vagyok teljesen elégedett ezzel a résszel. Szégyellem magamat, hogy ilyet adok ki a kezeim közül, de nem hinném, hogy ha 1000* is írnám át jobb lenne. Nem is írnék most ide többet, szóval... további szép hétvégét nektek!:) 

Have a nice day, 

Sus:*

Disappointment

" Sejtettem, hogy gyors neki, de az eszem helyett, most a szívemre hallgattam." -Harry Styles

Anastasia Hill

Mostanában semmi sincs rendben. Minden annyira érdekes és furcsa, hogy szinte megmagyarázhatatlan, hogy egyik pillanatról a másikra miként fordulhat meg így az a bizonyos kocka. Harry és Zayn közötti vita kezdett rendeződni, ami betudható annak, hogy mind a ketten bocsánatot kértek egymástól, ámbár Zayn kijelentette neki, hogy ne nagyon élje bele magát ebbe a kapcsolatba, mert nem engedné, hogy bármi áron is, de Harry-é legyek. Erre pedig az adott számára biztos pontot, hogy John mellettem volt maradéktalanul. Igen, kijelenthetem, hogy talán engem is megtalált az a bizonyos nyíl, amit az emberek Ámor nyilának hívnak. Amikor velem van..., amikor vele vagyok, mindent elfelejtek. Harry-t, Zayn-t és azokat, akik mostanság igen nagy fejfájást okoztak a számomra. Perrie, miután Zayn meglátogatta őt bocsánatot kért és rájött arra, hogy bizony a felbujtó a csapatban anno Harry volt. Egy hét csupán, ami eltelt a viták és az őszinteségroham kitörése után, így összegezve a dolgot kijelenthetem mindannyiunk nevében, hogy borzalmas hetet tudhatunk magunk mögött. Viszont...a rossz dolgoknak vannak jó oldalai is, ha lehet ezt így mondani, mégpedig az, hogy egy hónapja vagyok boldog egy fiú mellett, akivel sosem gondoltam volna, hogy ilyen komoly lesz a viszonyom. A másik jónak mondható dolog az, hogy Anne és Gemma meglátogattak minket, vagyis inkább engem, hogy biztosak legyenek abban, hogy Harry nézetei ténylegesen is megváltoztak. Nos...azért mondhatjuk, hogy a dolgok jóra fordultak és jelen pillanatban érdekes módon mindenki boldog.

- Ana, itt vagy? - rázta meg kezét szemem előtt Gemma, akinek hatalmas mosoly kerekedett az arcára. Rettentően hasonlítanak egymásra Harry-vel, kezdeném én a szemükkel vagy csak a mosolyukkal, hiszen mind a ketten magával ragadó mosollyal rendelkeznek. - Szívesen megismernénk azt a fiút, aki ennyire elvarázsol téged. 

- Jaj, Gemma! Hagyd már szegényt! - förmedt rá Anne lányára, majd kávéjába belekortyolva szentelte minden figyelmét felém. - Virulsz, Ana! Jó így látni, kincsem. - kezét enyémre helyezte, barátságosan simított rajta párat. Jó volt újra magam mellett érezni azt a személyt, akinek tulajdonképpen az életemet köszönhetem. Ha akkor nem úgy cselekszik, ahogy cselekedett, most ott feküdnék az út szélén...holtan.

- Azt hiszem, szeretem. - hangom halkan csendült fel, arcomat lehajtottam és a kezemet kezdtem el tördelni. Miért vagyok ideges? - Most minden annyira...annyira tökéletes és nyugodt. Idővel szeretném bemutatni nektek, hiszen olyanok vagytok nekem, mint a családom. Anne te kezdetektől fogva úgy gondoztál és ápoltál, mintha a lányod lennék. - fejemet az emlék miatt egy kicsit megráztam, hajam követte a mozdulatot, így egy pillanatra az arcomat eltakarta. A poharat a számhoz emeltem és kiittam belőle a maradék kávét, ami már egy órája várja, hogy elfogyasszam. Anne-re vittem a tekintetemet, akinek könnyek száza gyülekezett a szemében. Egyik kezét arcához emelte, amivel letörölte a kiszökkenő könnycseppeket, majd helyéről felállva közeledett felém. Karját széttárta, mellkasára vont és szorosan ölelt magához. Pólómon éreztem, hogy könnyei áztatnak, de nem érdekelt. Kezeimet összekulcsoltam a derekánál, arcomat mellkasába fúrtam és elfogott azaz érzés, amikor anyu ölelt így. Szemeimet becsuktam és csak az emlékeimnek éltem.
- Te vagy az én kislányom, akit régen elvesztettem, de most megtaláltam. Ana lányomként szeretlek, Gemma pedig a húgának tekint. Annyira sajnálom, hogy Harry..., hogy Harry úgy viselkedett veled, ahogy. Örülök, hogy végre megjött az esze annak a gyereknek, mert nem érdemled meg azt a bánásmódot. Remélem tudod, hogyha bármikor egy kis magányra van szükséged vagy bármire, akkor szívesen várunk vissza Holmes Chapel-be. - kissé eltolt magától, az arcomon lefolyó könnyeket kezével letörölte, miközben arca kedves mosolyra húzódott. - Hidd el, hogy mindenki odavan érted, kincsem! Gyere, menjünk vásárolni. - mellém lépve karolt bele az egyik kezembe, míg a másikat Gemma ölelte át. Így léptünk ki hárman a Starbucks kávézóból, ahol az utóbbi egy órát beszélgetéssel töltöttük el, valami oknál fogva viszont most semmi kedvem nem volt vásárolni, egy kis sétára volt szükségem.
- Nem lenne baj, ha megvárnálak titeket a parkban? - cövekelt le hirtelen a lábam, egyenesen szemben találtam magamat a két elragadó nővel. Szájukról hirtelen lefagyott a mosoly, nem értették, hogy miért változott meg a döntésem ilyen hirtelen. - Tudjátok mostanában sokat kellett vásárolnom a fiúk miatt, és...Eleanor is gondoskodott arról, hogy az utóbbi éveket bepótoljam vásárlás szempontjából. - mentegetőztem a tekintetül láttán, amibe hirtelen megvilágosodás csapott. Anne arca mosolyra húzódott, bólintott egyet. Egy csókot hintve az arcomra fordultak meg és indultak tovább a boltok felé, én meg amilyen gyorsan csak tudtam a legközelebbi park felé vettem az irányt. Az időnek megfelelően a fák már kezdtek kopaszodni és az idő sem volt már annyira elviselhető, mint nyáron. Lábaim lassabb tempót vettek fel, csodáltam a környezetet és a tájat, ami körülvett. A gyerekek hangos nevetése közeledett egyre jobban felém, ahogy beljebb értem a parkba és anyukák százának a kiáltása és nevetése követte a gyerekeket. Boldog családok vettek körbe, ami akaratlanul is, de megmosolyogtatott, hiszen a múltamat vetítette elém, ahogy anyu rohan utánam, nehogy a kis tóba menjek bele, ami a park közepén található, vagy akár csak azt, ahogy a földön elhelyezkedő falevélkupacban ülök és gondtalanul dobálom a faleveleket azokra az emberekre, akikre felnézek, a szüleimre. Hirtelen magam előtt láttam anyám és apám képét és magamat, kiskoromban. Megtorpanva figyeltem az alakokat, szememből már patakszerűen folytak le a sós könnyek, de mégis mosolyogtam. Ezekért a pillanatokért érdemes élni, hogy folyamatosan láthatom őket és emlékezhetek rájuk, még ha csak vizuálisan is, de muszáj voltam visszazökkenteni magamat a valóságba, hiszen bármennyire is fájdalmas, de rá kell jönnöm, hogy már nincsenek ilyen pillanatok. Nincsen anya és apa, már nincs egy maradéktalanul boldog család, csak én...egyedül. Fejemet megrázva tűntek el előlem a képek és jelentek meg helyette azok a gyerekek és szülők, akiket sosem láttam még. Kezeimet arcomhoz emeltem és letöröltem róla a könnyeket, amiket az emlékeim okoztak. Kezemet visszahelyeztem a kabátom zsebébe és így indultam tovább. Sok ember eltekint a természet által nyújtott csodáktól és csak a mindennapi dolgaival törődik, pedig nem kéne, hiszen a kincs itt van a szemünk előtt. Az ősz által nyújtott szépség magával ragadó, ahogy minden évszak tud szépséget nyújtani. A tavasz a virágokat, az újjászületést, a nyár a melegséget és a boldogságot esetleg szerelmet, az ősz az elmúlást és a közelgő újjászületést és a tél... a tél a karácsony közelségét és a hófehér tájat, amit a hóval borított természetnek köszönhetünk. Minden embernek nyitott szemmel kéne járnia és néha egy kicsit a természetbe menekülnie, mert itt tényleg megtalálja az ember a kérdéseire a választ és megszemlélheti azokat a dolgokat, amiket a gépek által nem tud. Illatokat, szépséget és a gyermekek kacaját. Mosolyra húzódott arccal lépkedtem tovább a falevelekkel borított úton, amikor lábam hirtelen megtorpant és az a jókedv, ami előbb jelen volt, elszállt. Már nyoma sem volt annak a boldog lánynak, aki percekkel ezelőtt még az emlékeibe temetkezve sétált itt. Szemeimben könny gyűlt a látvány miatt, a látvány miatt, amit nem akartam látni. John egy lány kezét fogva állt, majd egy csók csattant el. A lány ujján egy hatalmas gyémántgyűrű volt, pont ott, ahol anyu is hordta régen. Nem bírtam mozdulni, lábaim földbe gyökereztek, arcomon már őrületes tempóban folytak le a könnyek. John mosollyal az arcán fordult felém, ami abban a pillanatban, ahogy megtekintett le is fagyott. Egy kérdés kavargott csak a fejemben, amire őszintén szeretném tudni a választ. Miért? Csak ezt voltam képes hajtogatni magamban, de nem maradhattam itt, a látvány szinte szétmarcangolt belülről. Lábaimat járásra kényszerítettem, tengelyem körül megfordultam és indulni kezdtem sietős tempóban. Fejemet lehajtott állapotban tartottam, nem akartam, hogy lássanak. Ahogy egyre távolabb próbáltam menni John-tól egyre közelebb is hallottam a hangját. Próbáltam gyorsabban menni, de szememmel már semmit sem láttam, a könnyek mindent elhomályosítottak. Egy kéz ragadta meg az enyémet, magával szembe fordított, de nem voltam képes a szemébe nézni. Kezemet kirántottam ölelése alól, arcomhoz nyúlt, amit próbáltam minél gyorsabban eltávolítani onnan. Állam alá nyúlva emelte fel a fejemet, hogy szemébe nézhessek, ami most nem mondott semmit. Szemeiben nem volt ott az a mindennapos jókedv, amit akkor láttam, amikor velem volt. Üresség...talán ezzel a szóval lehetne jellemezni, amit láttam.
- Ana... - törte meg végre a közöttünk fennálló csendet, hangja rekedten szólalt fel. - Annyira sajnálom..
- Tényleg? - próbáltam úgy megszólalni, hogy ne látszódjak gyengének, de nem sikerült. - Mit is? Azt, hogy hetekig játszottál az érzéseimmel, miközben van barátnőd?
- A menyasszonyom... - szűrte ki fogai között a szavakat, sóhajok száza hagyta el a száját mielőtt újra belekezdett volna. - Ana én csak boldognak akartalak látni. Nézd..., amit tettem, tudom, hogy helytelen, de...annyira jó volt látni, hogy örülsz nekem, nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat okozok neked... - ismételten kezemért nyúlt, de távolodtam. Elfordultam tőle és lábaim futásnak eredtek. El kellett onnan mennem, mert nem bírtam volna tovább. Futottam...annyira futottam amennyire csak bírtam. Homlokomon gyöngyökben jelent meg az izzadság, kapkodtam a levegőért. A telefonom nem egyszer csendült fel jelezvén, hogy keresnek, de nem érdekelt. Lábaimat tovább vonszoltam egészen a temetőig, ahol anyámék sírja felé közeledtem. Ismételten friss virágok vártak, amikor megérkeztem eléjük, John mindig gondoskodott róluk. A velük szemben elhelyezkedő padra ültem le és térdeimre támaszkodva meredtem magam elé a sírra, ahol tükörképem verődik vissza. Nadrágomon már foltokban jelent meg az arcomról lehulló könnyem, a szél kezdett feltámadni és az égen is gyülekezni kezdtek a sötét felhők. Néha-néha az ég hangos moraja miatt rezzentem össze, de mindezek a dolgok nem tudtak érdekelni. Csak sírtam és néztem a szüleim sírját és a gondolataimba merültem. Vissza akartam oda menni, ahol minden elkezdődött, oda, ahol éltem, ahhoz a házhoz, amit régen az otthonomnak neveztem. Elrugaszkodva a padtól simítottam végig anyámék sírján, majd  még egyszer utoljára visszanézve indultam el a régi házunk felé. Félúton járhattam, amikor az idő is ellenem fordult és az ég leszakadt. A hajam pillanatokon belül vizesen tapadt arcomra, a kabátom már nem nyújtott meleget. Testem remegett a hideg vízcseppek miatt, amit a hideg szellő sem kímélt. Megázva sétáltam tovább, majd perceken belül magam előtt láttam a sárga színű házat, ami sötéten állott, várva, hogy újra valaki lakjon benne. A lépcső előtt állva csuktam be a szememet és adtam át magam az emlékeknek, amikor anyám boldogan fogadott engem.

- Anyu, anyu! - futottam az utcán, hogy anyámat utolérve az ölében tudhassam magamat. Mosollyal az arcán fordult hátra, majd a csomagjait a földre téve guggolt le és tárta szét kezeit. 
- Megvagy! - emelt fel és pördült meg velem, amire mindkettőnk szájából egy jóleső kacaj tört ki. A nevetésünket lehetett hallani az utcán a sárgás színű ház előtt, ahova minden egyes nap boldogan tértem haza. - Gyere, menjünk kicsim apu már biztos nagyon vár! - rakott le a földre, csomagjait ismét kezébe vette, de másik kezével az enyémet ölelte. - Milyen volt a suli prücsök? 
- Unalmas. Nem szeretem, olyan egyedül vagyok. Nem szeretnek, mert okos vagyok. Azt mondják, hogy..., hogy furcsa vagyok, és nem illek a közösségbe. - vállat rántottam, de belülről rettentően éreztem magamat. Az iskolában csupán a tanárokkal tudtam beszélgetni, hiszen a többiek még egy szót sem voltak képesek váltani velem. Abban reménykedtem, hogy majd a gimnáziumban más lesz a helyzet, hogy talán ott majd felfigyelnek rám, de addig is jó néhány évig tűrnöm kell. 
- Ha így gondolják, akkor buták azok a gyerekek Annie! Gyönyörű kislány vagy és nagyon okos! Sokra fogod vinni az életben és apáddal nagyon büszkék vagyunk rád! Sose felejtsd el, hogy mi mindig itt leszünk neked és azok a gyerekek nem tudják, hogy mit hagynak ki veled. - ujjaival letörölte a szememből kiszökkenő könnyeket, majd arcomra egy hosszas csókot hintett. Mosolyra húzódott az arca, majd az ajtót kitárva előttünk lépett be és húzott maga után. Apu már a nappaliban várt minket a szokásos napilapot olvasva. Amikor meglátott minket a szemüvegét levette, az újságot az asztalra helyezte és megfontolt lépésekkel haladt felénk. Anyu ajkaira csókot hintett, szorosan magához ölelte.
- Héé, én is itt vagyok! - csattantam fel nevetve, kezeimet mellkasom előtt összefontam.
- Hallottál valamit szívem? Mintha egy sózsák beszélt volna. - húzódott mosolyra a szája, majd térdhajlatomnál megfogva helyezett el a vállára. 
- Apuu!! - nevettem fel hangosan - Engedj el! - csaptam rá óvatosan a hátára, de nem engedett el. Hirtelen az ölébe kapott, onnan csodálhattam szép mosolyát, amint boldogan lépked anyu mellé. Mind a ketten engem figyeltek, anyu arcomhoz nyúlva simított végig rajta. 
- A legjobb döntés, amit valaha hoztunk. - anyu csillogó szemekkel nézett apuéba.
- Ana, Ana az isten szerelmére! - csendült fel egy ismerős hang, de nem a szüleimé. 

Testem rázkódott, a hideg vízcseppek újra visszatértek, a szüleim képe már nem látszódott előttem. Azon kaptam magamat, hogy a lépcsőn ülök a korlátnak dőlve és szinte már remegek a hideg szél és az eső miatt. Szemeimet óvatosan kinyitva tárul elém Harry arca, akinek haja most a homlokára és arcára tapad. Kezei a vállamon helyezkednek el, előttem guggol. Szemeimből még most is szüntelenül folynak a könnyek, de az eső miatt hál' istennek nem lehet észrevenni, legalábbis annyira. 
- Harry... - hangom halk volt, dideregtem a hideg miatt. 
- Már annyira aggódtunk érted! - mellkasára vont, szíve őrületes tempót diktált. Arcom a mellkasára tapadt, ami szinte másodpercenként emelkedett fel-le a légzése miatt. Hajamba csókolt, szorosan ölelt magához.
- Hogyan... - kezdtem bele, de hangom elhalt. Egy nagy sóhaj volt csupán, ami elhagyta Harry száját.
- Fél órája állított be hozzánk John... Elmesélte mi történt és útnak indultam. Két helyet mondott, ahova jöhettél, először a temetőbe mentem, de ott nem találtak, így reményekkel teli jöttem ide. Percekig szólongattalak, de nem válaszoltál, semmire sem reagáltál. Mindenki aggódik érted. - tolt el egy kissé magától, szemei csillogtak, aggodalom látszott bennük. - Sajnálom! - suttogta közel ajkaimhoz, kezével elsimította vizes tincseimet az arcomból. Szemei őrületes tempóban jártak jobbra-balra, ahogy az enyémet figyelték. Válaszra várt, vagy talán magyarázatra? Fogalmam sincs, de megnyugtatott. Jólesett, hogy itt van mellettem és aggódik értem, annak ellenére, hogy milyen volt a viszonyunk. Kezét még mindig az arcomon tartotta, szánkat egy hajszál választotta el. Nagyokat nyeltem, miközben szemét vizsgáltam. Egy sóhaj hagyta el a száját, majd kezemet megragadva állított fel. - Itt..? - bökött fejével a ház felé, miközben lábaival lépkedett le a lépcsőn.
- Itt éltünk anyuékkal, igen. - válaszoltam röviden, fejemet lehajtva lépkedtem tovább előtte a kocsija felé, de kezemnél fogva visszarántott magához. Egyik keze a tarkómat fogta, míg másikkal a derekamat ölelte. Ajka az enyémre tapadt és hirtelen valami ismeretlen érzés hatolt végig testemen. Kezeimet a tarkójára vezettem, vizes haját túrtam, amire jóleső nyögés hagyta el a száját. Nyelve bebocsátást kért, amit szinte egyből meg is kapott. Nyelvünk forró, gyors ritmusú táncot járt egymással s a levegőt sietős tempóban szívtuk be az orrunkon keresztül. Mindkettőnk arcán a hideg esőcseppek folytak végig, de nem érdekelte egyikünket sem. Tarkómról kezét levezette a derekamra, ahol fel-le járkált, kabátom alá nyúlt, kezét feljebb vezette, de a határt tudta. Hideg kezével a hasamat érintette, mire még jobban összerezzentem. Szorosan magához húzott, éreztem őt..., amitől kissé megijedtem. Kezeimet mellkasára helyezve toltam el magamtól, és  tisztán éreztem, hogy arcom pírba borul. Zihálva meredtünk egymás szemébe, ajkai nem egyszer nyíltak ki s csukódtak is rögtön vissza. Percekig álltunk a szakadó esőben csöndben, amit végül ő tört meg.
- Ugyan olyan volt...hihetetlen... - fejét megrázta, hangja halk suttogásként hallatszott.
- Miről beszélsz?
- Amikor hazavittelek magamhoz, akkor mi... - dadogott, nem találta a szavakat. Szemeim egyre jobban kidülledtek. Mit tett velem?
- M-Mi történt akkor Harry?- dadogtam, pont úgy, ahogy ő tette az előbb.
- Ana, ha azt hiszed, hogy kihasználtam a helyzetet.... - hangja emelkedett, felháborodás hallatszott ki belőle, majd szemében a hirtelen sötétség eltűnt és ismét a mámorító, magával ragadó zöld szín jelent meg. - Megcsókoltalak. - fejét lehajtotta, talán szégyelli magát? - Olyan szenvedélyes volt akkor is, mint most. Hihetetlen, főleg, hogy John-t sosem csókoltad így. Gyere, megfázol. - kezemnél megragadva húzott a kocsija felé, majd az anyósülés felőli ajtót kinyitva várta, hogy beszálljak. Szó nélkül emeltem be a lábamat, majd helyeztem el hátsó felemet az ülésen, majd az övért nyúlva kötöttem be magamat. Tekintetemmel az üvegen lefolyó vízcseppeket kémleltem, miközben gondolatomban teljesen elmerültem. Ő...volt...az...első. Mondogattam magamban szavanként, ízlelgettem a dolgokat. Ő volt az első, akivel csókolóztam és, amikor kérdeztem őt...azaz este után, nem mondott semmit. Vajon a düh vezényelte őt akkor? Arra kaptam fel a fejemet, hogy a kocsi megállt és Harry már nincs mellettem. Ennyire elgondolkodtam volna? Rántottam össze a szemöldökömet, majd az övem kapcsolójáért nyúlva nyomtam meg és engedtem el testemet a fogságából. Az ajtót kitárta előttem, így lábaimat kecses mozdulattal emeltem át. Kezét nyújtotta segítség képen, amit elfogadtam és egy kedves mosollyal kontrolláltam. Az ajtót becsukta mögöttem, majd ujjainkat összekulcsolva indult meg a háza felé. Fogalmam sem volt, hogy miért pont magához hozott, hogy miért tértünk ide vissza, ahol minden elkezdődött, amire csak most kaptam rálátást. Sietős léptekkel haladt az ajtó felé, amit pillanatokon belül kitárt előttem, így szabad utat engedve nekem. Lábaimat átemeltem a küszöbön, majd átázott cipőmet a nappaliban hagytam. Lábamról lefejtettem a zoknit, táskámat a földön helyeztem el, arcomból eltűrtem a vizes tincseket. Tengelyem körül megfordulva találkoztam Harry aggódó tekintetével, amint hezitál, hogy vajon merjen-e közeledni felém. Mosolyra húztam a számat, mire megszüntette a közöttünk fennálló távot. Kezei a kabátomat érintették, lesegítette rólam, majd egy akasztóra helyezte rá. - Menj, zuhanyozz le, addig csinálok neked teát és teszek ki valami száraz ruhát. - arcát apró mosoly borította.
- Köszönöm. - fejemet lehajtva tördeltem az ujjaimat, majd megfordulva indultam meg Harry szobája felé. Az ajtón belépve csapott meg az illata, amiből nagyot szippantottam. Lábaimat további járásra bírva léptem be a fürdőbe, majd magam mögött becsukva az ajtót zártam be a biztonság kedvéért. Vizes, testemre tapadt pólóm széléhez nyúltam, amit áthúzva a fejemen helyeztem el a mosdó szélénél. A nadrágommal meggyűlt a bajom, hiszen nehézkesen sikerült csak a farmeranyagot leimádkozni a testemről. Hajam még mindig vizesen hullott rá a hátamra, így is libabőrre kényszerítve a testemet. A zuhanykabinba belépve nyitottam ki a forró vizet, ami a testemre érkezvén lepte el a meleg minden árnyalatával. Percekig álltam ott és élveztem, hogy testem fagyott állapotból kezd kiengedni, így Harry tusfürdőjéért nyúlva kentem be testem minden négyzetcentiméterét. Hajamat megmostam, majd alaposan elleptem a forró vízzel. A vizet elzártam és a törölközőért nyúlva terítettem rá immáron meleg testemre. Alaposan megtöröltem, majd ismét elrejtettem a törölköző alá. Hajam még nyirkosan hullott rá mellkasomra, így egy mély levegőt véve indultam ki a szobába, ahol valószínűleg már a száraz ruhák várnak. Az ajtót magam előtt kitárva lépkedtem ki lábujjhegyen a szobába, majd hirtelen megtorpantam, amikor Harry-t találtam magammal szemben egy száll törölközőben, ami ágyékát takarta. Kezemmel hirtelen jobban szorítottam a törölközőt, miközben szemem fel-le járkált kidolgozott testén. Kezében egy pólóval és egy bokszerrel közeledett egyre jobban felém, mire légzésem egyre gyorsabb és gyorsabb lett. A tiszta ruhákat az ágyra helyezte, közelebb lépett felém, mire akaratlanul is, de nyeltem egyet. Kezét az arcomra vezette fel, végigsimított rajta. Megtörte a közöttünk fennálló teret, szeme csillogott. Egy sóhaj hagyta el a száját, majd derekamnál megragadva rántott közelebb magához. Ajkát az enyémre tapasztotta, vadul falta. Alsó ajkamat egy kissé megharapta, amire kuncognom kellett. Egyik kezemmel a törölközőt fogtam, míg másikkal a haját túrtam. Igaza volt... vele teljesen más a csók. Teste az enyémhez simult, egyre forróbb lett közöttünk a levegő. A csókja egyre vadabb és szenvedélyesebb volt, keze még mindig a derekamon helyezkedett el. Levegővételünk egyre hevesebb lett, csak néha-néha váltunk el egymástól zihálva.
- Harry én... - távolodtam el tőle. Teste igen érdekesen reagált rám, amit még sosem tapasztaltam, így ez az érzés új volt számomra. Kezeivel megragadta az enyémet, homlokát az enyémen támasztotta meg.
- Ezt te váltod ki belőlem...ne haragudj, ha megrémisztettelek vele. Sosem tennék olyat, amit te nem akarsz, Ana! - hangja lágy volt, szinte a számba suttogta szavait. - Túl gyors, megértem. Öltözz fel, és feküdj le. Fárasztó napod lehetett. - egy csókot hintett homlokomra, majd léptei egészen az ajtóig vitték őt.
- Te hol alszol? - hangom alig hallható volt, még mindig a pillanatnak éltem.
- A kanapén. Jó éjt, Ana! - szája mosolyra húzódott, majd az ajtót maga mögött becsukva távozott. Az ágyra letett ruhákért nyúltam és ennek köszönhetően a testemet takaró törölköző a testemet simogatva földre hullt. A bokszert magamra vettem, majd azt követte Harry egyik pólója, ami az ő illatát árasztotta ki magából. A takarót oldalra söpörve bújtam be az ágyba, s próbáltam minél előbb álomra hajtani a fejemet, de az istenért se sikerült. Az egész nap annyira bonyolult volt, hogy nem tudom mire is kéne nagyobb figyelmet fordítanom és ilyenkor jövök rá, hogy anyámra lenne szükségem. Ő mindig is tudta, hogy mi lenne a legjobb nekem, hogy mit kéne tennem az adott szituációban, de ő már nincs. Nem tudok neki elmondani semmit, nem tudom neki bemutatni a fiúkat vagy talán Anne-t, aki segített nekem. Óó...Anne! Négykézláb járkálva indultam meg az ágy végében pihenő táskám után, amit időközben Harry hozott fel, ha jól sejtem. A telefonomat emeltem ki belőle, majd azt az embert tárcsáztam, aki most talán minden bajomra segít valamit kieszelni.
- Ana? - csendült fel Anne aggódó hangja, egy percig hezitáltam. - Ana, minden rendben?
- Anne... szeretnék veletek visszamenni Holmes Chapel-be. - suttogtam bele a telefonba, mintha annyira nagy titkot mondanék.
- Ó drágám, ez csak természetes! Minden rendben?
- Össze vagyok zavarodva, egy kis...térre van szükségem. Megkérnéd Zayn-t, hogy pakoljon össze nekem néhány dolgot?
- Persze Ana! Akkor holnap találkozunk, próbálj meg aludni! - búcsúzott el, majd bontotta a vonalat. A telefont a mellettem lévő éjjeli szekrényre tettem, majd a szemeimet becsukva próbáltam csakis arra koncentrálni, hogy holnap már Holmes Chapel-ben fogok tartózkodni, messze minden problémától.