FORTIETH CHAPTER

Hey, Darlings!(: Nagyon szépen köszönöm a kommenteket! Igyekszem rájuk válaszolni a hétvége folyamán!:* Remélem elnyeri tetszéseteket! ÉSSS kerek szám! HÚH. Köszöntöm az új feliratkozókat, nagyon örülök, hogy itt vagytok! <3 Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még :") Szeretlek titeket! Kellemes hétvégét!

Have a nice day,

Susan:*

Home...Sweet Home.

"Amikor meghallottam, hogy mi baja úgy éreztem, hogy innentől kezdve minden percben mellette kell lennem." - Indio F. Downey

Anastasia Hill

A falon lévő óra mutatója egyre közelebb juttatott a halálhoz, ugyanis reménykedtem abban, hogy nem fognak értem fizetni. Lehetetlenséget kértek, ugyanis ilyen nagy összeget képtelenség készpénz formájában összeszedni. Ez az egész játék arra ment ki, hogy megmutassák apámnak - Robertnek -, hogy milyen érzés az, ha elvesznek tőled valakit - vagy esetlegesen valamit - , ami fontos számodra. Minden gondolatommal azon voltam, hogy próbálkozzak a szökésen, de begyógyszerezve ez kissé nehéz dolognak minősül. A fejem kóválygott és a szemem világa sem állt teljes mértékben rendelkezésemre. A szobát csupán a lélegzetvételem és az infúzió halk csöppenése töltötte be, ami már jócskán zavarta a fülem még épp világát. John idegesen járkált fel, s alá, de nem miattam volt ez, félt a lebukástól. Legutóbbi találkozásunk óta rettentően nagy változáson ment keresztül, szakállat növesztett és haját befonatta. Testét tetoválások borították, ami félelmet keltettek az emberben már csupán attól, hogy rájuk néztek. Féltem tőle, pedig régen még közöm volt hozzá. Szám száraz volt és már a könnyeim sem potyogtak, mint pár órája. Éreztem, hogy testem kezd kiszáradni, szomjas voltam.
- Másfél óra és vége. - élvezettel suttogta bele fülembe, keze a hasamat simította végig. Érintésére bőröm libabőrbe burkolózott, undorodtam tőle.
- Miért csinálod? - hangom meg-megtörve kúszott ki ajkaimon, fogytában volt az erőm. - Ha...ha megtalálnak, akkor évekre lecsuknak. Add fel magad és talán figyelembe veszik, hogy önként mentél el. - próbáltam valamiféleképpen rávenni arra, hogy elengedjen és mondjon le arról, hogy elveszi az életemet, de tekintetét figyelve nem láttam azt, hogy meghatották volna  a szavaim.
- Mindig olyan információéhes vagy, Ana. - kezét az arcomhoz emelte, végigsimított rajta. Másik kezét lejjebb csúsztatta a hasamon, immáron a combjaimat érintette. Könnyeim újra folyni kezdtek az érintései miatt, nem tudtam semmit sem csinálni. - Elmesélek neked egy kis történetet egy fiúról, aki élvezte a gazdaságot, mindaddig, amíg ez a felhajtás meg nem zavarta a lelki világát. Egy kis kávézóban dolgozott, hogy így is önállósuljon, de ez nem ment neki. Egy lány volt az, aki biztatta a munkára, egy lány, aki szegény volt és csupán azért dolgozott, hogy segítsen a szüleinek. Sosem tudtam, hogy mi az, ami életben tartja a lányt, sajnáltam őt és pont ezért segítettem neki, amikor a szülei meghaltak. A szeme láttára kezdett a lány szépen lassan leépülni, mígnem kórházba nem került. Talán szerette őt a fiú, de lehet, hogy csak szánalom volt az egész. Volt neki barátnője, akit már el is jegyzett, de mégis vonzotta őt a lány különlegessége. Kapott egy borítékot, ami igaz nem számára szólt, de mégis elolvasta. Tehetetlennek hitte magát, segíteni akart a lányon, a tenyerén hordozni őt, de ekkor jött egy telefon, magára kellett hagynia az árvát a kórházban. Az apja hívta, kirúgták őt. A gazdag fiú kezdett elszegényedni, amiről senki sem tudott. Nem adta fel, reménykedett, hogy apja visszakapja az állását, de ez nem így lett. Viszont a fiú, a fiú látott valamit. Egy cikket. A rég nem látott lányról és arról az emberről, aki tönkretette őket. - hangja elhalt, összeszűkült szemmel nézett rám.
- Robert. - suttogtam apám nevét, szememből egy könnycsepp folyt ki.
- Pontosan, így már ismerős a történet nem? De még koránt sincs vége. - ajkát az ajkamra helyezte, eltávolodott tőlem, arcomra undor nyoma ült ki. - Apám két részt is rendezett a Vasemberből, erre a harmadiknál kirúgták. Nem csak őt tették tönkre, hanem az egész családomat. Visszaszorítások keletkeztek, de a ház, amiben laktunk... túl nagy volt és túl költséges. Így el kellett adni azt a helyet, ahol az egész gyermekkoromat töltöttem. Apámék belenyugodtak a helyzetbe, de én nem bírtam. A menyasszonyom elhagyott, mert nem tudtam teljesíteni a kívánságát, egyedül maradtam, míg te... te boldogan élhettél egy olyan emberrel, aki még csak nem is az apád. Tudod milyen érzés volt ezt látni? Hogy a csóró, elgyengült lány semmiben sem szenved hiányt, míg én nézem, ahogy apám egy kis szutyokban él az anyámmal? Persze erről te nem tehetsz drágaságom, nem neked szól a bosszú, csak te vagy azaz ember Robert életében, akiért mindent megtenne. Tudod...először csak a pénzről szólt minden, aztán átment valami mássá. Talán bosszú, talán nem. Szerettem volna, ha szenved, ha tényleg tudja, milyen az, ha elvesznek tőle valamit. Te voltál a legelérhetőbb, hiszen a felesége vagy a fia mindig mellette volt. Te pedig a fiúk és a család között cikáztál. Itt már nem a pénz a lényeg, hanem a bosszú. Lehetetlent kértem tőle, tudom, hogy nem fogja tudni összeszedni a pénzt. Kár érted, szépségem. - ujjaival még mindig az arcomat simogatta, dülledt szemmel figyeltem őt, hiszen tudtam, hogy nem viccel.
- De börtönbe fogsz kerülni. Ez nem is érdekel?
- Ha tudom, hogy egy örök életre tönkretettem őt, akkor nem. Lassan neki is kezdünk, készítsd fel magadat.
- John... szomjas vagyok. - számat próbáltam megnyalni, de alig volt valami folyadék, amivel kissé megnedvesíthettem volna.
- Azért van az infúzió. - egyik ujjával az üvegre pöccintett, amitől az apró hangot adott magáról. És ekkor egy ötletem támadt, ami valószínűleg be fog fuccsolni, hiszen alig van valami életerőm.
- Akkor hadd menjek ki a mellékhelyiségbe. - homlokát összeráncolta, kezét összefűzte maga előtt. - Kérlek. Órák óta nem voltam, már nem bírom tartani. - könyörögtem, akármennyire is utáltam miatta magamat. John tekintete ellágyult, majd a kezemből kihúzta az infúziós tűt, a szíjakat meglazította, így szabadon bocsájtotta kezemet és a lábamat. Kezéért nyúltam segítség gyanánt, magamtól nem bírtam megmozdulni. Mikor sikerült végre talpra állnom pár mély lélegzetvétel után sikerült vele egyetemben elindulnunk. Egy ajtó felé siettünk, amin a WC felirat volt leolvasható. Mind a ketten megálltunk az ajtó előtt, majd kérdő tekintettel figyeltem a mellettem álló fiút, aki még mindig szorosan fogta a kezemet. - Innen már menni fog egyedül. - kezemet kirántottam az övéből, egyikkel az ajtót támasztottam meg, míg a másikkal a kilincset szorítottam. Kitártam magam előtt az ajtót, majd imbolyogva léptem be a büdös, dohos szagú helyiségbe. Szememmel körbe néztem, menekülési útvonalat kerestem, amikor megtaláltam talán a reményem sugarát. Egy másik ajtó nyílt valahova, így halkan szinte lábujjhegyen lépkedve értem el a másik ajtóhoz. Ujjaimat a rozsdás kilincsre helyeztem, majd amilyen halkan csak tudtam kinyitottam azt. Az ajtó egészen az útra nyílott, így egy mély sóhaj kíséretében szedni kezdtem a lábamat, futottam, ahogy csak bírtam, addig, ameddig egy telefonfülkéhez nem értem.

Egy puha matracot éreztem a hátam alatt, amihez orrfacsaró kórházi szag tartozott. Emlékeimben csak annyi él, hogy megszöktem és Robert-et tekintettem meg a többiekkel egyetemben az utca végén, tőlem nem messze. Hátamban egy éles fájdalom jelentkezett, ami térdre kényszerített. Emlékszem, hogy térdeim roppantak a földdel való találkozáskor, fájt, ahogy a hátam is. Koránt sem tökéletes látásom akkor még rosszabbá vált és már csak a hangok voltak számomra azok is kevéske ideig. Szemeimet mintha súlyokkal rögzítették volna le olyan nehezek voltak, de ennek ellenére próbálkoztam. Pislogva emeltem fel szemhéjamat, noha nehezemre esett, mivel még mindig gyengének éreztem magamat. Látásom valamiképpen javult, de még mindig nem láttam tisztán a körülöttem lévő tárgyakat. Kezemet Robert szorongatta, miközben a többiek idegesen járkáltak fel, s alá.
- Milyen jó titeket újra látni. - hangom alig akart megcsendülni, abban sem voltam biztos, hogy ténylegesen is hallották, hogy beszélek. Mindenki felém kapta a fejét, könnyekkel ázott tekintettel közeledtek felém. Robert felpattant a helyéről, ajkát az arcomra nyomta, könnyei lefolytak róla. - Hé, minden rendben van. - kezemet az arcához emeltem és végigsimítottam rajta.
- Szólok az orvosnak. - Harry aggódóan nézett felém, szemében valami különös csillogás és titokzatosság ragyogott fel. Pillanatokon belül eltűnt a szobából, ismételten Rob-ra és a többiekre koncentráltam.
- Mi történt? - próbáltam a tekintetüket felmérni, de semmit nem bírtam belőle kiolvasni. Másik oldalamon helyezkedett el Indio, aki egy hamiskás mosoly kíséretében simított végig a karomon. Senki nem válaszolt, mindannyian mereven bámultak rám. Testemmel megfeszültem, próbáltam felülni, de nem bírtam. Egyre kétségbeesettebb lettem, ordítani akartam. - Miért nem tudom a lábamat mozgatni? - egyre dühösebb lettem, hiszen a körülöttem lévők nyilván többet tudnak az állapotomról, mint én. A szobában a csend uralkodott, a feszültséget szinte látni lehetett közöttünk.
- Ms. Hill. Örülök, hogy felébredt. - egy fiatalnak mondható orvos lépett be a szobába Harry mellett. -Megkérhetem a hozzátartozókat és barátokat, hogy távozzanak, amíg beszélek Ms. Hill-el? - arcára kedves mosolyt varázsolt, amivel egy percig megnyugtatott engem. A többiek egyet bólintva álltak fel a helyükről, majd távoztak a szobából, így kettesben hagyva engem a doktorral. Egy kis dossziéval jött közelebb hozzám a kezében, majd az ágy melletti helyen helyezkedett el, ahol eddig Rob foglalt helyet.
- Miért nem tudom mozgatni a lábaimat? - én törtem meg először a csendet, immáron könnyeimnek szabad utat engedve figyeltem a doktorom minden mozdulatát.
- Taylor Graham a nevem, de szólítson csak Taylor-nak. Ms. Hill... - hangja elhalkult, a papírjait az ágy végébe helyezte el.
- Szólítson csak Ana-nak. - mosolyt erőltettem arcomra, noha semmi okom nem volt a boldogságra.
- Ana. - bólintott, újra nyílásra nyitotta a száját. - A lövés következtében, ami a hátát érte megsérült a gerince. A műtét során minden adódó kárt rendbe hoztuk, a leletei jók viszont valószínűleg sérült a járással kapcsolatos ideg. Ezért nem bírja mozdítani a lábát. - szavai érthetően kúsztak be a hallójáratomba, de csupán annyi jutott el a tudatomig, hogy lebénultam.
- Örökre így marad? - mozdulatlanul meredtem magam elé, még pislogni sem volt erőm.
- Dehogy is. - nevetett fel cinikusan. - Ana önnek újra meg kell tanulnia járni. Először nehéz lesz, de nem kérek öntől lehetetlent. Itt a családja... a barátai, majd ők segítenek mindenben, higgye el nekem. Kijelöltem magának egy ápolónőt, aki minden nap megy majd, hogy segítsen mozogni. Sok páciensem volt, akinek újra kellett tanulnia a járást, de nem adták fel. Nehéz feladat, de nem lehetetlen. - kezével az enyémet ölelte, szavai megnyugtattak, de mégis kérdések sokasága nyugtalanította a tudatomat.
- És mi van, ha nekem mégsem sikerülne?
- Ilyen opció nálam nem él, Ana. Sikerülni fog, természetesen csak akkor, ha nem így áll hozzá. Pozitívan álljon mindenhez, ne negatívan. - az utolsó szavát hangosan kiemelte, helyéről felállt, majd a papírját megragadva távozott a szobából.
Egy hét után hagyhattam ott a kórház nyomasztó falait, amit már kezdtem egyre jobban megszokni. Túlestem az első olyan napomon, amikor megismerhettem a mellém szánt ápolót, aki türelmesen állt hozzám mindvégig. Noha tudtam, hogy nem lesz könnyű dolga se neki sem nekem, próbáltam a legjobb formámat fogni, még ha ebben a helyzetben ez nem is könnyű. Rettentően nehéz volt az első óra, feladni készültem. Azóta persze mindenki próbált lelket önteni belém - kisebb nagyobb sikerrel -, ami miatt már teljesen másképp látom a világot. A tolószékemben ülve érkeztem haza a jól megszokott házunkba, ami a tengerpart mellett helyezkedik el. Amíg a fiúk itt vannak ebben a házban leszünk továbbra is, viszont a kis csapat, akik most a nappaliban állva, mosolyogva vártak magyarázatra szorulnak. Mondanám én, hogy felállva akartam nekikezdeni a beszédemnek, de nem tudtam így kezdeni, ugyanis már az elmémben is tudatosult, hogy jelen pillanatban ez a kis szék nyújt nekem biztonságot.
- Közelebb tolnál? - fejemet hátrahajtva mosolyogtam rá bátyámra, aki eltűnésem után egy percre sem marad távol tőlem. Mellém kuporodva ragadta meg a kezemet, majd torkomat kissé megköszörülve néztem végig a vendégeinken. - Mielőtt történt velem ez a kis baleset egy nagyon megfontolt döntést kellett hoznom. Már apámékkal közöltem, amikor feléd indultam Harry. Veled akartam lenni, visszaköltöztem volna Londonba. - hangom elhalkult, tekintetemmel az érintetett figyeltem.
- Múlt idő. - suttogta maga elé, szeme csillogni kezdett.
- Kezelésekre van szükségem Harry. Nem akarom, hogy melletted így lássanak. Nem tenne jót sem a te hírnevednek, sem az enyémnek. Nem szeretném, ha minden percedet velem töltenéd, azzal, hogy engem figyelj és vigyél ide-oda. Egyik kezelésről a másikra. Folyamatosan koncertjeid vannak és lássuk be mellém kell valaki, aki segít. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rád nem számíthatok, mert ez nem így van, de nekem... nekem most maradnom kell. - hangom elhalt, könnyeim folyni kezdtek.
- Ide költözök addig. - idegesen pattant fel a helyéről, össze vissza járkált a nappaliban, amit a többiek értetlen tekintettel követtek végig. - Veszek egy házat, elkísérlek a kezelésekre.
- Harry, drágám! - Anne aggódva lépett oda fia elé, két keze közé vette arcát. - Ana-nak most a családjára van szüksége. Nem szeretné, ha miatta feladnád az életedet és a karrieredet. Csak adj neki időt, hogy nyugodt környezetben tudjon felépülni. Azzal segítesz most neki a legjobban, ha nem leszel a terhére és, amikor teljesen felépül, akkor újra együtt lesztek. - finoman simított végig fia arcán, öröm volt őket nézni.
- Tényleg? És ez mennyi idő lesz? Egy hónap, talán kettő? Vagy egy év? - karjait széttárva meredt ránk, fortyogott a dühtől, amit teljes mértékben megértettem.
- Jó napot, jó napot! - csendült fel az ápolóm hangja az előtérbe, majd pillanatokon belül egy karcsú test is társult a hanghoz.
- Jó napot, Gertie. - apám sietős tempóban termett a középkorú hölgy előtt, akinek gyönyörű szép hosszú haja volt, kék szeme és karcsú alakja. - Jöjjön beljebb, már vártuk. Felállítottuk a helyet, ahol tudnak Ana-val dolgozni.
- Köszönöm. - apró kuncogás hagyta el a száját, ami fiatalabbá tette a nőt. - Most viszont... - hangja elhalkult, a többiek észlelték, hogy mit szeretne ezzel mondani, így Harry kivételével mindenki önszántából távozott a nappaliból. Anne karon ragadta a fiát és a terasz felé igyekezve lépett ki Harry-vel egyetemben. Ketten maradtunk Gertie-vel, aki a székem fogantyúját megragadva tolt arrébb oda, ahol a számomra könnyebb tanulást biztosító tárgyak helyezkedtek el.
Két órás próbálkozások után sikerült valamelyest egyedül elindulnom a két oldalamon lévő rúd segítségével. Szerettem, hogy Gertie folyamatosan biztatott, hogy ne adjam fel, de ennek ellenére mindig akadtak olyan perceim, amikor csődöt mondtam. Nem volt könnyű, ezt sokan tudatták velem, noha ennek ellenkezőjét gondoltam, mindaddig, amíg el nem kezdtük a lábamat edzeni.
- Egyre jobb és jobb, Ana. - tapsikolva állt a pálya végén, nevetése miatt szájánál rakoncátlan ráncok képződtek. - Pár hónap és már ezek nélkül is útnak indulhatsz.
- Úgy érzem, mintha húznám a lábamat. - sóhajok közepette fordultam meg, óvatosan a rúdba kapaszkodva.
- Húzod is, de most azzal ne törődj. Nem szabadna még itt tartanom veled, de annyira jól haladsz, hogy feleslegesnek tartottam, hogy húzzuk az időt. Ana türelmesnek kell lenned. Tulajdonképpen te most egy kisgyermek vagy, aki megtanulja, hogy hogyan induljon el, hogyan emelje a lábát és hogyan tartsa magát egyensúlyba. Már számtalanszor elmondtam, hogy türelmesnek kell lenned, hiszen ilyen akaraterővel nincs miért aggódnod. Mégis van valami, ami elvonja a figyelmedet.
- A barátom... - kezdtem volna bele, már fejemben meg voltak fogalmazva a mondatok, de Harry aggódó, kíváncsi tekintetével találtam magamat szemben. Arcát mosolyra húzta, de ez nem ért el a szeméig.
- Szia. - hangom halkan csendült fel, próbáltam előrébb haladni.
- Segíthetek? - közelebb lépett, szeme különösen csillogott. Idegesen vezettem tekintetemet Gertie-re, aki mosolyogva bólintott egyet. Harry mögém lépett, hajamba csókolt, majd kezét a derekamra vezette, ahol ujjai simítani kezdték a bőrt. Szememmel komoran meredtem magam elé, miközben testével hozzám simult, tolni kezdett előre. Képek jelentek meg előttem, testem megremegett az érintés hatására, szememből könnyek száza folyt ki.
- Engedj el! Ne érj hozzám! - kiáltottam csukott szemmel, kezemmel elengedtem a rudat, minél előbb meg akartam szabadulni John undorító érintésétől, ami sikerült is. A földre hulltam, oldalam hangosan érkezett meg a földre, majd szemeimet kinyitva döbbentem rá, hogy itthon vagyok. Könnyes szemmel meredtem az ijedt tekintetű Harry-re, aki tudatlanul állt a dolgokhoz. Gertie kezét éreztem az enyémen, felsegített, majd ismételten a korlát biztonságában érezhettem magamat. Nagyot nyeltem, miközben egy pillanatra sem halasztottam el az előttem álló fiú tekintetét. - Harry én... - suttogtam magam elé, könnyeim szüntelenül folytak végig arcomon.
- Most már mindig így lesz? - remegve ejtette ki szavait, kezével durván a hajába túrt. - Nem érhetek soha többet hozzád anélkül, hogy Őt látnád magad előtt? Az isten verje meg ezt az egész rohadt helyzetet. - kezével leverte az asztalon lévő vázát, majd rohamos tempóban hagyta el a szobát. Lehajtott fejjel gondolkodtam az előbb elhangzottakon. Vajon tényleg így lesz most már? Fejemben csak ez az egyetlen egy kérdés kavargott, miközben arcomról egészen a padlóig csöpögtek le a könnyeim. Kétségbe voltam esve, mert fogalmam sem volt, hogy hogyan lesz tovább és azt főleg nem, hogy ezek után vajon együtt maradunk-e Harry-vel.