FORTY - FIRST CHAPTER

Sziiaasztoookkk!!(: Tudom, hogy azt mondtam szóbeli előtt nem lesz és majd vasárnap kaptok dupla adagot, de máshogy alakult a dolog. ÍÍÍgy jövő héten vasárnapnál előbb nem jön rész. Csüt-Péntek szóbeli, szombaton meg Bankettezünk. (: Remélem tetszik a rész, hamarosan minden kiderül, már alig várom a reakciótokat!:D Kellemes hétvégét!:*

Have a nice day,

Susan:*

I love you, Ana!

"Tudtam, hogy összefogja törni, de ennek ellenére nem szólhattam neki. Akartam, hogy fájjon neki és tudja, nem bízhat benne többet." - Zayn Malik

Anastasia Hill

Egy hónap telt el azóta, hogy a fiúk nélkül kell eltöltenem a mindennapjaimat, de mint mindennek, ennek is megvan a maga szépsége. Gyorsabban gyógyultam, hogy nem zavartak, noha eddig sem zavarták meg a családunk békéjét, de valljuk be...nehezebb úgy gyógyulni, hogy minden lépésedet idegesen nézik. Így is szembe kellett néznem azzal, hogy Indio tényleg mindenben segít nekem, még abban is, amit saját magam is el tudnék végezni. Reggelivel lep meg minden reggel, levisz az emeletről, annak ellenére, hogy már tökéletesen tudom a lábamat használni a segédeszközök nélkül. Rettentően gyorsan haladtam a javulással, amivel minden orvost és családtagot megleptem. Igazuk volt, csak pozitívan kellett a dolgokhoz állni és hinni abban, hogy bizony ténylegesen is járni fogok a kezelések után. Nehéz volt visszaszokni arra, hogy a saját lábamon járok, és nem tologatnak holmi székben csupán azért, mert képtelen vagyok használni azt a szervemet, amit az Isten járásra teremtett. A búcsú csak nehézségek árán született meg, Harry nem ért hozzám, hiszen tudta, hogy még mindig John sokkja alatt állok, amit az érintéseivel okozott nekem. Még néha-néha megjelent előttem álmomban, nem egyszer keltem fel sírva és zilálva, mert láttam őt az ajtóm előtt. Ilyenkor javarészt átosontam bátyámhoz, aki a takaróját felemelve várt engem. Szerettem, mert megnyugtatott és tényleg minden rosszat elűzött belőlem, amitől meg szerettem volna szabadulni. A fiúkkal folyamatosan tartottam a kapcsolatot, ahogy a rajongóimmal is. Tudattam őket az állapotomról és kedves, szívszorító leveleket kaptam tőlük. Támogatója lettem számos segítségre szoruló programnak, amik főleg a rászoruló vagy beteg gyerekek érdekeit képviselték. Megváltoztam, és ezt én éreztem a legjobban. Nem testi változásra gondolok, mert úgy semmi változást nem lehetett rajtam észrevenni, sokkal inkább a lelki világom sínylette meg ezt az egész elrablásos dolgot, és így... így rájöttem arra, illetve átéreztem azt, hogy a hasonló sorsú gyerekek mit érezhetnek ilyen esetben. Teljesen máshogy gondolkodtam és láttam a világot.
- Sziaaa! - vadul integettem a kamerába. - Mi a helyzet Londonban? - hasamon feküdve figyeltem, ahogy kézfején támasztotta meg a fejét, szemei még az álomvilág sötét bugyrában pihentek valahol.
- Szia, szépségem. - hatalmasat ásított, kezével a szeméhez nyúlt, megdörgölte. - Ahhoz képest, hogy ott mennyi az idő nem látszol fáradtnak.
- Nem bírok aludni. - sóhajtottam. - Miért nem alszol? - feltettem neki a kérdést, noha tudtam rá a választ, hogy miattam kelt fel ilyen korán, hogy az időeltolódás ellenére is tudjunk minden nap beszélgetni.
- Van valaki, akiért érdemes hajnalok hajnalán felkelni. - apró mosolyt küldött felém. Szeme alatt sötét karikák helyezkedtek el, sajnáltam őt, hogy miattam kellett nap, mint nap korábban felkelnie.
- Jövő héten megyek Londonba.
- És ezt csak így mondod? - szájával O alakot formált, tekintete egyből tisztább lett. - Miért nem szóltál előbb? - korholt, tudtam, hogy rosszul érintette, hogy nem értesítettem előbb.
- Visszább az agarakkal, Styles. Meglepetés lett volna. - felültem, az ágytámlának dőltem, ölembe fogtam a laptopot.
- Rendben, rendben! Ne kapd fel a vizet, Hill. - nevetve ismételte meg a cselekedetemet, érezhetően jobb lett a kedve. - Minden rendben van veled?
- Már segítség nélkül is megy a járás, viszont ennek ellenére Indio az ölében hordoz. Szóval készülj, mert hozzászoktam a kényelemhez. Minden rendben van azt kivéve, hogy hiányzol...
- Te is nekem... - arcához kapott, egy pillanatra elrejtette előlem. Annyira más volt, mint eddig. Nem tudtam, hogy mi lehetett a baja, de láthatóan és érezhetően is közömbösen viselkedett velem. - Most megyek Ana. Várom a jövő hetet. - mosolyra húzott szájjal bontotta a vonalat, tekintettemmel még mindig a feketén villogó monitort bámultam. Ez különös volt. Fejemet megrázva csuktam le a laptop tetejét, majd a földre helyezve feküdtem vissza a helyemre.

A napok rohamos tempóban teltek viszont ezeket a napokat szinte csak perceknek éreztem. Minden napra volt valami teendőm a próbákon kívül, amivel szinte minden percre lefoglaltam magamat, így is hasznosítva az időt. Egyre többet beszélgettem a többi fiúval is, akiknek hála a kedvem a magasban repkedett örömöm miatt. Nem gondoltam már John-ra és a rossz éjszakák száma is jelentősen csökkent. Ahogy egyre közelebb kerültem Londonhoz és ezáltal Harry-hez, minden jobb lett. Szerettem volna őket valamelyes meglepni és...így történt meg az, hogy már Anglia fővárosában tartózkodok. Csupán egy nappal előbb érkeztem, ugyanis van egy dolog, amit mindenféle képen el kellett intéznem. Kissé frusztráltan szálltam ki a kocsiból, ugyanis eldöntöttem, hogy a kicsinek mondható turném után véglegesen is visszaköltözök Londonba.
- Ms. Hill. - szakította félbe gondolataimat az ingatlanos, aki már mosollyal az arcán állt a régi házunk előtt. Nagy sóhajok közepette lépkedtem a lépcsőnk felé, ahhoz a lépcsőhöz, ahol egykoron boldogan lépkedtem fel. Rutinosan nyitotta ki előttem az ajtót a férfi, de mielőtt beléptem volna a megszokott ajtón kezemet nyújtva mutatkoztam be neki. - Benjamin Jones vagyok. - mosollyal az arcán rázta meg a kezemet, majd ajkához emelve lehelt rá egy csókot.
- Amerikai? - neve hallatán szemöldökömet felhúztam, lassú léptekkel léptem át az ajtón.
- New York-i. - kezével eltűrte szemébe lógó haját, a nappali felé vezetett. A ház semmit sem változott, talán kissé kopottas lett, a szőnyegen már nem ékeskedett ott a vöröses folt, ami anyámék vérét takarta. Lassan lépkedtem beljebb, mindent alaposan szemügyre vettem, miközben az emlékek sokasága jelent meg az elmémben. - Ms. Hill... - ismét hangja rántott vissza az emlékeim közül, tengelyem körül megfordultam, kíváncsian figyeltem a középkorú férfit.
- Csak Ana, kérem.
- Elnézést. - szabadkozott. - Azt hittem, hogy a gazdagabb embereknek sokkal... sokkal nagyobb és jobb állapotban lévő házak kellenek. Meglepődtem, amikor mondták, hogy ki fog hozzám jönni. De, ahogy értesültünk a médiából Ön támogatja az árva gyerekeket. Biztos hallotta már a ház történetét. - homlokomat ráncolva meredtem a férfira, szavaim ismételten bent maradtak, nem bírtam egy árva szót sem kierőszakolni a számon. - A helyi pletykák szerint, no meg a szomszédok segítségével sikerült kiderítenünk, hogy mi is történt ebben a házban. Két éve történhetett, hogy egy családot kegyetlenül meggyilkoltak. A tettes neve azóta is kérdéses, nem találták meg. Hárman éltek ebben a lakásban, de csak ketten haltak meg. A szülők vesztették életüket... - szavába vágtam, miközben lassan lépkedtünk az emeletre.
- És a lányuk élte túl. - a szobám ajtaja felé lépkedtem, a kilincset megragadva léptem be.
- Pontosan. A történet még Manhattan-be is eljutott? - háttal álltam neki, így nem láthattam az arckifejezését, de a hangjából tisztán hallottam, hogy meglepődött.
- Nem. Legalábbis nem tudom. - testemmel felé fordultam, szeme csillogott a kíváncsiságtól, apró mosoly jelent meg arcomon. - Én vagyok az a lány. - szavaim hallatán szájával O alakot formált, szeme elsötétedett. Számat egy hatalmas sóhaj hagyta el, tekintetemet elszakítottam az övétől és jobban felmértem a falak épségét. Az élénkebb színek jelezték, hogy egykoron ott valószínűleg bútorok óvták az épségét, de most minden helyiség üresen áll rendeltetésünkre. - Tudna ajánlani nekem valakit, aki segítségemre sietne és rendbe tenné nekem a házat? - lassú léptekkel haladtam a férfi felé, aki még mindig döbbenten állt az ajtóban. Fejét kissé megrázta, majd a zsebéből előhúzva a telefont tárcsázott egy számot.
- Alexis? Szia! Szükségem lenne rád... Tudom... Rendben. Küldöm a címet. Leköteleztél. Várlak. - idegesen járkált fel, s alá a szobámban, szemöldökömet felhúzva figyeltem minden lépését. - A barátnőm. - telefonját megrázta, egy mosoly ékeskedett az arcán. - Lakberendező. Öt perc körülbelül és itt van. A közelben lakunk. Épp a kisfiunkkal van otthon. - a szavak kiejtése közben valamiféle büszkeség érződött a hanglejtésén. Megértettem őt, én is büszke lennék a helyében, hogy ilyen fiatalon - kinézete alapján a harmincas évei körül járhat - már van egy gyereke.
- És mi szél hozta Angliába? - utat engedett nekem, elindultunk a nappali felé. A ház részben hasonlított Manhattan-i házunkra, ami közvetlen a tengerpart mellett helyezkedett el. Természetesen a mérete fele akkora volt, de mégis emlékszem még mindig, hogy milyen boldog voltam, amikor hazafele tartottam a szüleimhez.
- Nem az én világom New York. Anyámék egész életükben költöztek a munkájuk miatt, így kénytelen voltam szinte évente új barátokat szerezni. Angliából mentünk New York-ba és...őszintén szólva ez a hely hiányzott a legjobban. Nincs olyan nyüzsgés, mint ott. Tetszik a környezet, a levegő. Egy szóval az én helyem Anglia. Meg... most már ide köt a feleségem, a fiam. - arcomon letörölhetetlen mosoly jelent meg Benjamin meséje után. Látszott rajta, hogy bármit megtenne a családjáért, annak ellenére, hogy nem volt fényes gyermekkora. Számat nyílásra kényszerítettem volna, de ebben megakadályozott egy halk kopogás az ajtón. Benjamin sietve nyitotta ki az ajtót, majd kedvese kezét megragadva vezette beljebb. Apró csókot lehelt ajkára. - Anastasia ő itt a feleségem, Alexis. Reményeim szerint segítségére lesz, jobban ért a házak rendbehozásához mint én. - csillogó szemével a nőt figyelte, sütött belőle a szerelem. - Most pedig távozom Eric biztos már vár. Örülök, hogy megismerhettem Ana. Szebb jövőt Önnek. - kézfejemet megragadva hagyott ott egy csókot, majd a kabátját magára véve távozott. Idegesen figyeltem a velem egy magas nő tekintetét, aki kedves mosollyal illetett meg, táskájából egy apró jegyzettömböt csempészet elő.
- Nos, Anastasia. Miben segíthetek? - apró mosolyt varázsolt arcára, ami szerintem már rutinszerűen került fel oda. Ismételten cselekedetét, majd lábamat járásra kényszerítve indultam meg a konyha felé, hogy az elképzeléseimet szépen sorjában elmondjam neki, hogy egy tökéletes otthont tudjak magaménak, amit már régóta megálmodtam kiskoromban.

Immáron a kocsimban ülve próbálom lenyugtatni magamat, még mindig rettentően nehéz felfogni, hogy a szüleim nincsenek jelen és ennek ellenére mégis azt a házat vettem meg, amiben ők laktak, velem egyetemben. Alexis minden erejével azon volt, hogy a legmegfelelőbb környezetet biztosítsa nekem, hogy modernebbé tegyük a házat, nagyobb teret varázsoljunk a lakásnak. Minden apró pontot végigvettünk és azt kell, hogy mondjam...érti a dolgát. Nagyon kedves, segítőkész és remek ötletekkel állt elő, amik megfelelőek voltak számomra. Beszédes volt, sosem éreztem azt, hogy kellemetlenül kellene neki vagy esetlegesen nekem éreznie magát, így...azt hiszem egy remek üzletet hoztam létre, ha már lehet ezt üzletnek nevezni. Fejemmel a kormányt támasztom, légzésem még mindig szabálytalan, túl gyors. Telefonom ismerős csengésére kaptam fel a fejemet. Little Things, egy dal, ami jelzi, hogy Ő hív. Egy dal, amit Ő énekelt nekem aznap este Manhattan-ban.
- Anastasia Hill Londonban tartózkodik? Vajon Harry Styles miatt látogatott el Anglia fővárosába vagy valami más cél vezényelte a fiatal énekesnőt? - elhallgatott egy percre, hadarva beszélt. - Mondd...mikor akartál szólni?
- Most akartam elindulni hozzátok. Volt némi...elintéznivalóm a városban, így előbb jöttem. Nem hittem, hogy máris benne leszek az újságban. Azt hittem, hogy örülni fogsz... - hangomból némi csalódottság érződött ki, gyújtást adtam, amire a motor hangos morajjal csendült fel. A telefont kihangosítottam, így tudtam egyszerre Harry-re és a vezetésre is koncentrálni.
- Örülök..., hogy ne örülnék neked Ana. - dühöngő hangnemét félre téve szólalt meg ismételten. - A közös házba gyere. Mikor érsz ide?
- Őő... - a mobilt kezeim közé vettem, majd a fülemhez helyezve szálltam ki. Az ajtót becsaptam, beriasztottam és lábaimmal a rég nem látott ház felé közeledtem. - Azt hiszem... - húztam egy kicsit az időt, majd ujjaimat a csengőre téve hallottam, hogy lábak sokasága indul meg, hogy kíváncsiságuknak eleget tegyenek. Az ajtó kitárult előttem, a telefont a zsebembe csúsztattam és egyenesen szembe találtam magamat az öt fiúval. Zayn állt legelöl...és egyikünk sem tudta, hogy most miként üdvözöljük egymást, hiszen eléggé érdekesen váltunk el egymástól. Azóta sem beszéltek állítólag Sarah-val, de ezt mindannyian sejtettük akkoriban, hogy nem lesz valami tartós kapcsolat. Sarah kipipálta a Zayn neve melletti rubrikát és ezáltal minden tisztázva lett. Muszáj voltam valamit tenni...mindannyian néztek és vártak, így arcom mosolyra kényszerült, karomat széttártam és úgy vártam az előttem gondolkodó fiút, aki alaposan megfontolta lépését mielőtt még a karomba vetődött.
- Ó, Ana. - nyakamba mormogta a szavait, apró csókot hagyott ott mielőtt még eltávolodott volna tőlem. Zayn-t a többi fiú követte, akik mindannyian szorosan magukhoz vontak. Harry döbbenten, mosolyogva állt kicsit távolabb a többiektől, így ők utat engedve nekem és neki várták, hogy egymás karjaiba lehessünk újra.  Pillanatokon belül érezhettem megszokott édes illatát, sietős lélegzetvételét, ami most miattam olyan heves. Kócos, keszekusza göndör haját, amibe ujjaim élvezettel túrnak bele, és gyönyörű zöld szempárját, ami szinte belehatol a lelkem mélyébe.
- Szia. - hangja suttogásként jutott el a fülemig, szeme csillogott. Államat a mellkasán támasztottam meg, úgy néztem fel rá.
- Szia. - alsó ajkamat beharaptam, pipiskedve leheltem apró csókot tökéletes ajkaira. - Barnultál.
- Voltunk itt-ott. - semlegesen vállat vont, ujjait összekulcsolt az enyémmel, tekintetével viszont a többieket figyelte ridegen. - Menjünk fel. - homlokát összeráncolta, majd sürgető lépésekkel indult meg a szobája felé.
- Mi a baj? - ujjaimmal köröket rajzoltam mellkasán, órák teltek el az érkezésem óta, már a nap is nyugovóra tért. - Csöndes vagy. - államat mellkasán támasztottam meg, csókot leheltem a bőrére, mire a légzése szaporább lett.
- Már semmi. Hiányoztál. - mosolyt erőltetett az arcára, de szemében még mindig jelen volt az a különös csillogás. - Már nincsenek... - tekintetét rám emelte, nem fejezte be a kérdését.
- Érintettél. - mellé feküdtem, egyenesen a szemébe vájtam a tekintetemet. - Járok, élvezem az érintésedet. Jól vagyok Harry. - ujjaimat arcához emeltem, végig simítottam rajta. Egy apró ásítás hagyta el a száját, így egy csókot hintve ajkaira kapcsoltam le a lámpát, így a szobát immáron csak a Hold sugarai világították be.
A percek rohamosan teltek, ahogy az órák is. Nem bírtam aludni, csak próbáltam mozdulatlanul feküdni Harry ölelő karjai alatt. Kintről zajokat hallottam, így óvatosan lefejtve Harry karjait magamról indultam meg az ajtó felé. Ujjaim lassan találták meg a kilincset, majd amilyen halkan csak tudtam távoztam a szobából. A nappali felé vettem az irányt, majd az erkélyen világító fény felé vezetett az utam. Sejtettem, hogy ki tartózkodik odakint, csak ő szokott ilyenkor kint lenni, hogy valamivel lenyugtassa a testét. Egy mély lélegzetet vettem mielőtt kiléptem a számomra már szokatlan csípős, hideg londoni levegőre. Az ajtót becsuktam magam mögött, felé indultam, közvetlen mellé ültem le, ujjaimmal kezemet melengettem. Percekig ültünk a csendben, csak néztem őt, ahogy szervezetét károsítja a cigarettával. Miként szívja be, s majd fújja ki a füstöt és a végén, amikor már végzett oltja el a tartóban a cigarettát. Testével felém fordult, majd egy hirtelen pillanatban a mellkasára vont, szinte rajta feküdtem. Éreztem mellkasát borító parfümjét, ami vegyül a cigaretta szagával. Bárhol és bármikor felismertem volna az illatát. Zayn illat. Fejem lélegzetvételével egyetemben emelkedett s süppedt is vissza.
- Fogytál. - állapította meg, amint végignéztem testén, ujjaim alatt éreztem a bordáját. - Nem kéne dohányoznod. - államat mellkasán támasztottam meg, mélyen a szemébe néztem, pont, mint  pár órája Harryébe.
- Legalább így dögleni fognak utánam a csajok. - apró mosoly játszadozott ajkán, sápadt arcát elfogadhatóbbá tette. - A cigaretta velem járó dolog, szépségem. - hajamba csókolt, élesen beszívta a levegőt.
- Így is a csajok kedvence vagy, Malik! - korholtam. - Aggódok érted. Hol van az a mosolygós fiú, akit megismertem? Perrie miatt vagy ilyen? Vagy Sarah mondott valamit? - kérdések százát zúdítottam volna rá, hiszen ténylegesen is aggódtam a szinte már csont sovány fiú miatt. Nem tudtam miért... de okoltam magamat amiatt, hogy így nézz ki. Tényleg vissza szerettem volna őt kapni, úgy, ahogy régen volt.
- Ehhez semmi köze sincs Perrie-nek vagy Sarah-nak. Fogytam az utóbbi időben, ez megesik, ha az ember egész nap próbákon van vagy koncerten. Minden rendben van velem Ana.
- De? - tettem fel a ki nem mondott szót, ami közöttünk cikázott.
- De? - kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, mintha nem tudná, hogy miről van szó.
- Ne csináld Zayn. Mind a ketten tudjuk, hogy van valami, ami miatt ilyen vagy. Figyelj. - felültem, kezem közé vettem az arcát. - Tudom, hogy mostanság nem voltunk jóba, amit még magam sem fogtam fel. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk el idáig, de szeretném, ha... ha újra jóban lennénk.
- Ana ezen már nem tudunk változtatni. - ujjaimat lefejtette magáról, beletörődően sóhajtott egyet.
- Miért nem? - szemöldökömet felhúzva meredtem rá, semmit sem értettem. Kérdésemre nem felelt, csak ujjait tördelte, a cigarettás dobozáért nyúlt. Kivettem kezéből a dobozt, nem bírtam nézni, ahogy tönkreteszi magát. - Miért nem, Zayn? - kérdésemet megismételtem, a kezemben lévő dobozt szorongattam.
- Az istenit Ana...nem hagyhatnánk annyiban? Nem lehetünk barátok és kész... - rám förmedt, erősen a hajába túrt, ami nekem fájt. Áucs...
- Nem. Szeretném tudni, hogy mi az oka annak, hogy gyűlölsz.
- Egyáltalán nem gyűlöllek. - idegesen felállt a helyéről, kezét az arca elé tette, hogy elrejtse előlem magát.
- Akkor viszont csak a sötétben tudok tapogatózni. - suttogtam magam elé, tekintetem a sötét tájat kémlelte.
- Szeretlek Ana. - Zayn megtört hangja zökkentet vissza a való világba, döbbenten néztem a fiúra, aki előttem állt. Remegő lábakkal álltam fel a biztonságot nyújtó hintaágyból, egyenesen előtte álltam.
- Én is szeretlek Zayn.
- Nem. - fejét megrázta, közelebb lépet, így megszakítva a közöttünk fennálló távot. - Szerelmes vagyok beléd, Ana. Nem bírlak kiverni a fejemből és a tény, hogy Harry-t szereted...megőrjít. Megőrjít, mert tudom, hogy össze fog törni.
- Nem szerethetsz. - suttogtam, bizonytalanul ejtettem ki számon a szavakat. A mondatait ízlelgettem.
- Miért ne szerethetnélek? - csattant fel. - Csak Harry szerethet? Az isten áldjon meg! Gyönyörű vagy Ana. Még életemben nem éreztem ilyet! - lehajtott fejemet államnál fogva felemelte, hogy szemünk rátaláljon egymásra. Szemét lehunyta, fejét megrázta és egy gyors mozdulattal csókot lehelt ajkamra. - Jó éjt, Ana! - lábait gyors tempóban szedte, magamra hagyott. Földbe gyökerezett lábbal álltam percek múltával is a verandán, még mindig nem fogtam fel mi történt. Kezemet a számhoz emeltem, egyenesen a forrón izzó ajkaimhoz, amik a száját érintették. A hintaágyra rogytam, ledőltem rá és tekintettemmel a csillagos eget kémleltem. Minden figyelmemmel és gondolatommal az előbb történteket játszottam újra. Tehát tényleg igaz volt, amit Eleanor mondott. Zayn szeret és ezért távolodott el tőlem. Kérdések sokasága zavarta meg ismételten nyugodtnak mondható elmémet, amik válaszra vártak ugyan, de természetesen mindhiába. Noha tudtam, hogy lassacskán ismételten Manhattanban fogok tartózkodni, aggasztottak a szavak, amiket Zayn nekem szánt. Nem tudom mit miért csinált, mire célzott, de utána kell járnom. Utálok sötétben tapogatózni és most...most pontosan azt csinálom.