THIRTY - EIGHTH CHAPTER

Sziasztooookkk!!(: Megjött a 38. rész.ÚÚ :$ Annyira vártam, hogy ezt megírhassam, már nagyon várom a végét is. Persze nem azért, mert annyira véget szeretnék vetni a blognak, csak..csak az írói izgalom hat rám. Remélem tetszeni fog. Picit rövidebb lett, mint az előző, de remélem nem gond.(: Üdvözlöm az új feliratkozókat, a díjakat most már tényleg kiteszem! Hihetetlenül jók vagytok! Imádlak tieteket. És, hogy reklámot is csináljak mára. Hallottátok már Seli új számát???:$ KATT, ha még nem!:P Köszönöm a kommenteket és mindent! (: <3 

Have a nice day,

Susan:*

Premiere

"Semmit sem tudtam tenni. Mindenki döbbenten nézte végig, amint elviszik őt." - Robert Downey Jr.

Anastasia Hill

Ahogy gondoltam minden megváltozott. Ne arra gondoljatok, hogy valami tárgyilagosan lett más, hanem jóval inkább az emberek körülöttem. Ahogy telt az idő, úgy lettem egyre idegesebb és frusztráltabb, amit a többiek is észleltek rajtam, ezáltal kerülték is a társaságomat. Tudtam, hogy ezzel nem cselekszem jól, de nagyon jól sejtették azt, hogy ez a legmegfelelőbb és legtöbb, amit tehetnek értem. Gondolkodnom kellett és ezt csak nyugodt környezetben hozhattam létre, de valljuk be így sem sikerült semmire sem jutnom. Nem dönthet egy ember ilyen fontos dologról hirtelenjében! Noha ezt elvárták tőlem és mind a két személy - Harry és jelen esetben Robert - nagyon igyekezett, hogy az ő oldalán távozhassak, miközben Ő felemelt fővel tudhat maga mellett. Semmi sem volt egyszerű, de ki mondta, hogy az lesz? Akárhányszor mondogattam magamban, hogy még van időm ezen agyalni, ráérek még csak azt értem el, hogy halogattam és elérkeztünk ahhoz a fontos eseményhez, ami miatt tulajdonképpen a fiúk jöttek. Természetesen lelkem minden centiméterével azt kívántam, hogy bárcsak megállhatna az idő, hogy bárcsak sose mennének el, de ilyet senkitől sem kérhettem, önzőségre vallana. Akármennyire is szerettem volna ezt, nem jött létre, ugyanis az idő most valami hihetetlen gyorsaságban iramodott előre, így is nehezítve a dolgomat. A mindennapjaimat java részt a szobámban töltöttem bezárkózva, ha nem így tettem kora reggeli órákban futásnak eredtem a tengerparton, ami olykor-olykor segített a problémáim megoldásában. Próbáltam egy sorrendet felállítani, hogy miért szeretem Londont vagy esetlegesen Manhattan-t, de minden egyes alkalommal döntetlenre sikerült a közöttük fennálló mérkőzés. Néha már a hajamat téptem az olykor fennálló feszültség miatt, néha pedig csak szimplán sírni lett volna kedvem a sötét szobában. Erre még pluszban rájátszott az, hogy Zaynt elveszítettem. A hajós kalandunk után teljesen eltávolodtunk egymástól, ami azért szomorú, mivel ő sem kereste a társaságomat. Teljesen belegabalyodott Sarah hálójába, aminek persze örülök, mert boldog egy lány mellet, de egyikünk sem gondolja úgy, hogy ténylegesen is a szerelem miatt van a lánnyal. Tudtuk, hogy valószínűleg a távolság miatt nem lesz hosszú életű a kettejük kapcsolata vagy esetlegesen már a búcsúzás pillanatában külön utakon fognak járni, de azért volt egy apró remény, hogy Zayn boldoggá teszi Sarah-t és fordítva.
- Bejöhetek? - Harry rekedtes hangja törte meg a gondolkodásomat, apró mosolyt varázsoltam arcomra. Sajnáltam őt. Tényleg sajnáltam, hiszen ezzel a bezárkózásommal őt is eltaszítottam magamtól. Napok óta kerültem őt, ahogy mindenki mást is. Aprót bólintottam a fejemmel. - Apád küldött, hogy szóljak, lassan indulunk. Csodálatosan nézel ki. - hátam mögé lépett. Tekintetemmel a tükörben lévő képünket figyeltem, arca fiatal volt, vidám és gondtalan. Végig néztem rajta, öltönyt viselt, mesésen nézett ki. - Tetszik ez a kivágás. - ujjai végigsiklottak a hátamon, testem libabőrbe burkolózott érintése miatt. Szemeimet lehunyva tartottam, mélyeket lélegeztem. - Minden rendben? - állát a vállamon támasztotta meg, leheletét éreztem a nyakamon.

- Kicsit sokat mutat, de Susan választotta. - fejemmel hátrahajoltam, egy csókot nyomtam a fejére. - Azt hittem, hogy ilyenkor már tudni fogom, hogy mit akarok, hogy megyek-e vagy maradok, de tévedtem. Hiába zártalak ki egy kis időre az életemből titeket, semmit sem segített. Olyan bonyolult minden... ez az egész. - karajaimat széttártam, tengelyem körül megfordultam, így meredtem bele csodálatos zöld szempárjába. - A premier után végleges választ adok, rendben? Sejtem, hogy ez...ez titeket is megvisel.
- Ana ez csak rajtad múlik. Én várok rád, mindig is várni fogok, akárhogy is döntesz. Elfogadom, ha itt maradsz, mert én mondtam neked, hogy vannak megoldások. Mindig vannak ésszerű megoldások, így akárhogy is döntesz, én a közeledben leszek. - apró, puha csókot lehelt ajkaimra, keze a ruha kivágásánál csúszkált fel, s le. Mélyen szippantotta be jól megszokott illatát, ami valami oknál fogva, de lenyugtatott. Nem is tudom mi a fenéért távolodtam el tőle az utóbbi napokban, hiszen maga a fiú jelenléte különlegesen hat az elmémre. Még egy utolsó mély lélegzetet vettem, majd eltolva magamtól egy kicsit kulcsoltam össze ujjainkat és indultam meg vele a lépcső irányába.

Ha azt mondom, hogy fergeteges volt a film, akkor nem mondtam el mindent. Annak ellenére, hogy jelen voltam a forgatás szinte minden apró pillanatánál még számomra is újnak nevezhető volt a végkifejlet. Apám és Gwyneth Paltrow - Pepper - is, ahogy mindenki más remekül teljesített. Mindannyian tátott szájjal néztük végig a közel két órás filmet, ami emlékeztetett arra, hogy mennyire is szeretek itt tartózkodni, Manhattan-ban. Egész végig gondolkodtam miközben figyeltem apám remek teljesítményét, átgondoltam mindent újra, végigrágtam magamat az eddigi együtt töltött perceken és... sikerült döntést hoznom. Megígértem, hogy mindenkit tájékoztatok, hogy elmondom, hogy ki mellett fogok tovább boldogan élni. A premier utáni percek óráknak érződtek, hiszen a riporterek minden apró mozzanatot szerettek volna magukénak tudni. Kíváncsiságuk határtalan volt, főleg, hogy most már engem is kérdezgettek mind a magánéletemről és mind a Harry-vel való kapcsolatom miatt is. Nem szerettem a "hírnév" ezen oldalát, amikor is a média mindenféleképpen be szeretne tekinteni abba a részedbe, ami egyébként egyáltalán nem tartozik rájuk. Így, próbáltam valamennyire elkerülni ezeket a kérdéseket, amit egy idő után ők is észrevettek. Mosollyal az arcomon fordultam apám felé, aki éppen Gwyneth-el folytatott beszélgetést Susannal egyetemben.
- Beszélhetnénk? - ujjaimat vállára helyeztem el, döbbent tekintettel fordult felém. - Persze csak, ha ráérsz. Mellesleg mesés alakítás volt, Gwyneth! - apró mosoly játszadozott arcomon, bámulatos ennek a nőnek a megjelenése és az alakítása is.
- Jaj, Ana! - kuncogva legyintett egyet. - Apád mellett minden könnyebb. Csodálatosan nézel ki. Ez a ruha mesésen áll rajtad! - karomon végig simítva pillantott rám, majd a szüleimre.
- Susan érdeme az egész. - tekintetem a nő felé kalandozott, aki kissé belepirult a bókomba. - Elrabolhatnám egy percre apámat?
- Természetes, drágám. - Gwyneth és Susan hangja egyszerre csendült fel, amire mind a ketten felnevettek.
- Egy perc, hölgyeim. - illedelmesen kérte el magát a hölgyek társaságából apám. Susan rögtön visszafordult Gwyneth felé, akivel folytatták az eléggé mélyre ható beszélgetést. Apám egy kissé távolabb lépkedett velem, ahol a kíváncsiskodó tekintetek nem hallhatják, hogy mit beszélünk, így a limuzinunk mellett megállva néztem bele mélyen a szemébe. Idegesen tördeltem az ujjaimat, próbáltam magamban összetett mondatokat alkotni. - Igen, Ana? - hangja lágyan csendült fel, késztetett rá, hogy szemébe nézzek.
- Apa, téged akarnak! - mielőtt megszólalhattam volna Indio törte meg a közöttünk fennálló csendet, értetlen tekintettel figyelt mindkettőnket. - Megzavartam valamit?
- Ana valamit mondani akart. - fájdalmasan jutottak el szavai a fülemig, sejthette, hogy miről van szó. Kezeit összefűzte mellkasa előtt, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát.
- Ó. - csupán egyetlen betű, ami több döbbenetet hordozott magában, mint bármi más. Indio is csatlakozott apja társaságához, így már ketten meredtek rám, ami őszintén szólva eléggé frusztráló és idegesítő volt.
- Visszamegyek a fiúkkal Londonba. - hangom a végére elhalkult, tekintetüket figyeltem felváltva. Mindkettejük arcáról lefagyott a mosoly, nem erre számítottak.
- Mi? - Indio szólalt meg először, homlokát összeráncolta, szemét összeszűkítette.
- Az utóbbi pár napban lehetőségem adódott, hogy jobban átgondoljam, hogy vajon mi a számomra legmegfelelőbb dolog vagy döntés, ki, hogy nevezi. Felállítottam két lehetőséget, miszerint is Ti vagy Harry, avagy Manhattan vagy London. - mutatóujjamat felemeltem, ugyanis Indio szája beszédre nyílt. - Hallgass meg, kérlek. Utána én is végighallgatlak. Szóval... Mindig ugyan arra a döntésre jutottam, akárhányszor átgondoltam, hogy mindenhol jó. Mind a két helyhez tudok negatívumokat és pozitívumokat is sorolni, amik kiegyenlítik egymást. Szeretlek titeket, ahogy őket is. - fejemmel a túloldalon riportot adó fiúk felé böktem. - De döntenem kellett. A film alatt gondoltam végig újra mindent... titeket, őket. Egy éve elhagytam azt a személyt, akit szerettem. Olyan dologgal kínálkozott fel, amit..., amit nem várnék el tőle. Áldozatot hozna értem. Éppen ezért tevődött fel bennem az a kérdés, hogy vajon én megtenném-e érte? Csodálatos volt veletek ez az egy év, de muszáj visszamennem oda, ahol eddig éltem, ahol a szüleim laktak, ahol az eddigi életemet töltöttem. Remélem megértitek és... tartjátok velem a kapcsolatot. Ahogy mondtad - Robert felé fordultam. - megtehetjük mind a ketten, hogy meglátogassuk a másikat, sőt...örülnék neki, ha eljönnétek Londonba és ott maradnátok egy ideig. Semmi sem lehetetlen. - mondandóm végére teljesen elhanyatlott a hangom, könnyeimmel küszködtem.
- De hisz...de hisz most kaptalak vissza. Mármint. Istenem... egy évet kaptam belőled és majdnem húsz évet nélküled. Erre most... - dadogva ejtette ki bátyám a szavait, még sosem láttam ilyennek. Rob kezét a vállára helyezte, úgy húzta magához közelebb, de az ő tekintete teljesen más volt, mint Indio-é.
- Fiam. - aprót ütött Indi vállára, ami mosolyra késztette a számat. - A húgod felnőtt érett nő. Nem befolyásolhatod őt a döntése meghozásában. Így döntött, valószínűleg ezt érezte a legmegfelelőbbnek. Hidd el nekem is fáj, már most hiányzol drágaságom, de nem tarthatlak itt. - apró mosolyt küldött felém, tudtam, hogy őszintén beszél. Mindenféleképpen meglátogatunk Londonban, nem fogsz tudni majd minket lerázni olyan könnyen.
- Jaj, apu! - könnyeimnek szabad utat engedtem, a nyakába ugrottam. - Annyira szeretlek titeket. - nyakába temettem arcomat, így eláztatva elegáns öltönyét. Szüntelenül folytak és folytak, nem volt megállás mégis valami oknál fogva lélegzetvétele és kezei simítása a hátamon lenyugtatott.
- Tudom kincsem, tudom. Mindig is egy lány gyermekre vágytam. Olyanra, mint te. Gyönyörű, hibátlan, kedves, jó szívű, egy szóval tökéletes. Sosem magadat nézed először, hanem a másikat. Hogy Ő mit fog érezni és nem te. Ezért vagy olyan jó ember, kincsem. Ne engedd, hogy valaki megváltoztasson és főleg azt ne, hogy valaki kihasználja az érzéseidet. - hangja suttogásként hatolt be a fülembe, tudtam, hogy kire célozgat.
- Harry-re gondolsz? - mély lélegzetet vettem, kezeimmel letöröltem a nedvességet az arcomról és így húzódtam el tőle.
- Mondjuk. Általánosságban gondoltam, de lehet példának a barátodat venni. Bízom benne, legalábbis jobban, mint, amikor megismertem, de vigyázz vele légy szíves. Olyan szeleburdi az a gyerek, míg te... Nem is tudom, hogy fejezhetném ki magamat Ana. Annyira ragaszkodsz hozzá, annyira mellette vagy, míg Ő ezt teljes mértékben kiélvezi. Persze ez nem baj, élvezze csak ki, hiszen van mit, de tartsd a tisztes távot. Nem akarom, hogy összetörjön és sérülést okozzon neked. Olyan törékeny a lelked, mint anyádnak. - arcomhoz emelte kezét, végig simított rajta. - Indio-val megleszünk mi. - mosolyogva bökött bátyám felé, akinek különösen csillogtak a szemei.
- Ölelés? - suttogtam felé, féltem, hogy ettől a pillanattól kezdve eltol magától. Aprót bólintott, így egyet lépve már előtte is termettem. Kezeimet összefűztem a tarkója mögött, szorosan szorítottam magamhoz.
- Remélem tudod, hogy most egy kicsit haragszom rád. - szavait nyakamba mormogta, mélyeket lélegzett.
- Tudom. - egy csókot nyomtam arcára, kezét összekulcsoltam az enyémmel és gyönyörűen világító barna szemeibe mélyedtem. - Szeretném majd megmutatni anyánk sírhelyét és a lakást, ahol éltünk. Ha Londonba jössz, egyből hívj, rendben? - búcsúzásként hallatszottak a szavaim, noha tudtam, hogy még pár napig jelen leszünk az életükbe, de már most szerettem volna tudatni arról, hogy attól, hogy nem leszek jelen az életében még bármikor számíthat rám és terveim is vannak vele.
- Igenis, hölgyem! - igazi szívbéli kacajt hallatott, tekintetével a mögöttem távolabb álló tömeg felé bökött. - Már vár! Menj, majd otthon megbeszéljük a továbbiakat Hill! - hangja komolyan csendült fel, mintha egy tárgyaláson lettünk volna, amikor is a vádlottnak kiszabják a büntetését. Apró kacaj hagyta el a számat, ujjaimmal elengedtem az  övét. Tengelyem körül megfordultam és elindultam a járda mentén. Még magamon éreztem apám és bátyám tekintetét, miközben lábammal sietősen igyekeztem az előttem várakozó fiú felé. Semmi sem kerülhette el a figyelmemet, legalábbis ezt hittem egészen addig, amíg meg nem hallottam egy különös hangot.
- Anastasia Hill? - közvetlen mellettem csendült fel a hang, így oldalra fordultam, még mindig levakarhatatlan mosoly ékeskedett arcomon. Egy terepjáró parkolt csupán, aminek ablaka kissé le volt húzva. Homlokomat összeráncoltam.
- Igen? - legkedvesebb hangommal illettem meg az illetőt, még mindig fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Az ajtó kinyílt, egy maszkos férfi termet előttem, aki csuklómnál megragadva rántott magához. Erősen szorított, egyik kezével félre tolta a fejemet és egy éles fájdalmat éreztem az ütőeremnél. Egy tűt nyomtak oda és valami különös folyadék hatolt be az erembe, így elgyengítve a testemet. Hirtelen fáradt lettem és sötétülni kezdett körülöttem a világ. Semmire nem tudtam reagálni, csupán a hangokat hallottam, amint a barátaim és a családom próbál minél közelebb férkőzni hozzám, mindhiába. Testemmel nem bírtam mozogni, csupán azt éreztem, hogy elhelyeznek a hátsó ülésen. A kocsi elindult, hihetetlen gyorsaságban szelte az utakat. Szememet eltakarták egy különös anyaggal, gondolataim máshol jártak. Fogalmam sincs, hogy ki az, aki ezt tette velem, egyáltalán mit akar velem kezdeni, de féltem. Féltem és csak egy dologra tudtam gondolni, mégpedig arra a bizonyos fenyegetésre, amit előlem titkoltak.
Az út többi részét eszméletlenül töltöttem. Nem tudom mennyi időt tölthettem úgy, de akkor eszméltem csak fel, amikor zajokat hallottam magam körül, testem le volt kötve, véleményem szerint egy székhez. Iszonyatos bűz terjengett a helyiségben, férfihangok sokasága szólalt meg mellőlem.
- Hahó. - hangom megtörve csendült fel, rettegtem.
- Felébredt! - egy számomra ismeretlen hang szólalt fel, lépései egyre közelebb hallatszódtak. - Gyönyörűm. - közelebb hajolt, lehelete égette a bőrömet. - Kár, hogy nem érhetek hozzád. - gunyoros volt a hangja, fejemmel amennyire csak tudtam elhajoltam.
- Tűnés! - egy másik férfihang törte meg a kettőnk között fennálló csendet, de ez...ez valami miatt ismerős volt a számomra. - Ana, Ana. Nem hittem volna, hogy találkozunk. - hangja egyre hallhatóbb volt. - Apád rendesen elcseszte az életemet. - korholt, erősen ragadta meg az arcomat. Egy érintés, egy érzés és szinte villámcsapásként hatolt be a tudatomba egy név.
- John?