FORTY - FOURTH CHAPTER

Sziasztook!(: Gondoltam mivel meghaladtuk az 50.000 oldalmegjelenítést megleplek titeket:$ Remélem tetszeni fog, hiszen elérkeztünk a blog fordulópontjához. Szavakat félre téve, jó olvasást kívánok nektek!:$ 

Have a nice day,

Susan:*

Zayn? 

"Láttam, hogy boldoggá teszi és tudtam, hogy a kapcsolatuk erősebb lesz, mint képzelhettük volna. Meglepet Zayn kérdése és csak remélni tudtam, hogy Ana jól dönt." - Robert Downey Jr.

Anastasia Hill

Minden olyan gyorsan történt, hogy lényegében most mindent gondtalannak és jónak hiszek. Fogalmam sincs, hogy mi történt azután, hogy a riporterek hada az életemre tört, de néhány dolog olykor-olykor ködösen bár, de előjön az emlékezetemben. Egy éles fájdalmat éreztem csupán és Indio dühös, sürgető hangját, amint próbál valamiféleképpen közelebb férkőzni hozzám. Még rémlik, hogy szirénák hangja bántotta a fülemet, de többre tényleg nem vagyok képes visszaemlékezni, elájultam. Szemeimet most sokkal nehezebbnek érzem, mint eddig, mintha egy húsz mázsás súlyt pakoltak volna rájuk. Jól esik most a pihenés, de ennek ellenére gondolataimat mégis zavarja valami és nem más, mint a gépek pityegő hangja, és azaz ismerős orrfacsaró szag, ami a kórházakban van jelen. Ujjaimat mozgatni kezdtem, szemeimet minden erőmmel próbáltam kinyitni és percek múlásával sikerült hunyorogva az elém táruló képet valamennyire felmérnem. Noha próbáltam mozogni, nem sikerült ugyanis egyik lábamra súly nehezedett és a szobában lévő kis lámpa fénye túl tompa volt ahhoz, hogy rálátást nyerjen a lábamat fedő tárgyra. Füleim most roppant érzékenyen álltak rendelkezésemre és valószínűleg ebből az okból kifolyólag hallhattam meg a folyosón beszélgető apámat. Füleimet hegyeztem, hogy minél tisztább szavakat vehessek ki, de rájöttem, hogy nem az én hallásom lett jobb, hanem Ő beszél magához képest hangosabban.

- Biztos, hogy jó a teszt? - idegesen helyezte át súlyát egyik lábáról a másikra, kezét összefonta mellkasa előtt. 

- Mr. Downey. A vérkép nem téved. A lánya áldott állapotban van. - szavai villámcsapásként hatoltak belém és minden dolog, ami történt értelmet nyert. Akaratlanul is, de kezemet a hasamon pihentettem és szemeimet lehunyva emlékeztem vissza arra a pillanatra, amikor mindenre fény derült. 

~ Manhattan napfényben úszott, mint mindig, de ez a reggel is máshogy indult, mint a többi. Az utóbbi időben kissé túlhajszoltam magamat, ami érthető, hiszen az eddig történtek megviseltek engem, ahogy a szervezetemet is. Szédülés, hányinger és még sorolhatnám, hogy mostanság mik történnek velem a nap folyamán, de végre túl vagyunk a klip forgatásán, így van időm, hogy meglátogassam a kedves doktoromat. Indio-val javult meg annyira a kapcsolatom, hogy már-már beszélgetek is vele, de még mindig mérhetetlenül dühös vagyok rájuk a hallgatásért. A tegnapi nap folyamán mutatták be világszerte a Hit the lights klipjét, ami meglepetésként ért mindenkit a gyors megjelenése végett. Rengeteg szabadidőm volt miután kiderült minden és én...én menekülésre fogtam a dolgokat. Los Angelesben sikerült egy hetet eltöltenem úgy, hogy senki sem figyelt fel rám és ez idő alatt éjjel-nappal a számom megírásán ügyködtem. Noha sokak szerint Harry-nek való célzás az egész azért ez így, nem igaz. Jó, ténylegesen is utalni akartam, hogy már kicsiny lelkem valamelyest összeszedte magát, de egy jobb jövő reményében is íródott. Célozni akartam a fiataloknak és a velem egykorúaknak, hogy érdemes néha-néha elengedni magukat és élni az életet, hiszen ezeket az időket már nem tudjuk visszaszerezni, ki kell élvezni minden egyes percét, amíg fiatalok vagyunk. 

- Megjöttünk. Bemenjek veled? - Indio ujjaival a vállamon simított végig, így az üvegnek támasztott fejemet most felé fordítottam, mosolyt erőltettem arcomra. Fejemet megráztam egy kicsit, amivel jeleztem, hogy jobb, ha itt marad a kocsiban és itt várakozik. Ujjaimmal a kilincset öleltem át, majd a táskámat megragadva léptem ki a terepjáróból. Megfontolt léptekkel haladtam a kórház felé, majd lépteimmel egyenesen a recepció felé siettem. 

- Jó napot! Anastasia Hill vagyok. - szemüvegemet felcsúsztattam, idegesen ütögettem ujjaimmal a fa pultot. 

- Jó napot Ms. Hill! Dr. Baker már várja önt. Csak menjen végig a folyosón és a 105-ös számmal ellátott kórterembe nyisson be. - apró mosoly játszott a lány száján, aki talán még nálam is fiatalabb lehetett. Aprót biccentettem a fejemmel, így jelezvén, hogy preferálom a segítségét, majd a táskámat megragadva indultam el az előbb elmondott szoba felé. 

- Még nagyon az elején van Anastasia. - a doktor az előbb mondottak után biztatóan nyújtott felém egy kis füzetet, még mindig nem jutott el a tudatomig, amit mondott. - Két hetes lehet körülbelül. Még nem lehet megállapítani, hiszen a magzat nagyon parányi. Ebben a kis könyvben mindent megtalál, ami választ adhat a kérdésére. Ha az abortusz mellett döntene, akkor hamarosan el kéne végeznünk a beavatkozást, ugyanis nem tesz jót önnek sem, ha túl későn avatkozunk be. 

- Szóba sem jöhet az abortusz. 

- Anastasia... ön nagyon fiatal még egy gyerekhez. A karrierjét is tönkreteheti egy felelőtlen döntéssel. - sóhajok közepette ejtette ki érthetően minden egyes szavát, szememben a könnyek gyűlni kezdtek. Ujjaimmal szorosan fogtam a kezemben lévő kis füzetet, amin egy kisbaba helyezkedett el. Az ágyról lehuppantam és a táskámat a kezembe véve készültem a távozásra.

- Nem fogom megölni a gyerekemet, még ha ez az egész dolog terven kívül is jött létre. Szeretném, ha a média erről nem szerezne tudomást. Remélem, bízhatok önben! - szemöldökömet felhúztam, majd a fejemen lévő napszemüveget a szemem elé helyeztem. 

- Nyugodjon meg, számon lakat. Várom a vizitelésre Ana és sok szerencsét önnek. - utolsó mondata után a kilincset megragadva tártam ki magam előtt az ajtót, majd amilyen gyorsan jöttem olyan gyorsan távozni is szerettem volna. Az bejárati ajtót tolva jutottam ki a meleg, párás Manhattani levegőre, majd kiérve vakuk százával találtam szembe magamat. A riportra váró nők és férfiak a mikrofonjukkal közeledtek felém, körbevettek, így zsákutcát alkotva. Fejemet lehajtva próbáltam utat törni magamnak, miközben fülembe szinte már-már ordibálva tették fel a Harry-vel kapcsolatos kérdéseket. Egyetlen út volt, ami menekülésre alkalmas volt, egy kis rés, így azt kihasználva futottam el. Az útra léptem, de ekkor a nevemet kiáltva Indio indult el felém. Hátulról ütést éreztem, majd a fékek csikorgatását és a bátyám egyre közeledő alakját, ami halványodni kezdett. Istenem, csak a baba élje túl! ~

Szememből a könnyek szüntelenül folyni kezdtek az emlékek miatt, majd kinyitva azokat találtam szembe magamat apám és Indio ideges, döbbent tekintetével és egy ismeretlen férfiéval, aki véleményem szerint az orvosom lehet. A férfi fehér köpenyt viselt, majd az ágyam végében lévő kórlapra vetett még egy utolsó pillantást, mielőtt még közelebb lépet volna hozzám. 

- Jó napot Anastasia! Mr. Jones vagyok, az orvosa. Emlékszik valamire vagy érez valami fájdalmat? - köpenyéből egy kis lámpát vett elő, amivel a szememet kezdte el vizsgálni. 

- Egy ütésre, de attól többre nem. Mi történt? - könyökömre támaszkodva kúsztam egy kicsit feljebb, arcom ráncra burkolózott a lábamban érzett fájdalom miatt. 

- Óvatosan Anastasia! - korholt az orvos, kezemnél megragadva segített feljebb. - Egy kocsi ütötte el, ami következtében eltörött a bal lába. Begipszeltük és két hét pihenőre írtuk ki, ami alatt kímélnie kellene magát. Semmi fellépés, semmi megerőltetés. Mankót már biztosítottunk a számára, ezt Mr. Downey-al már mind megbeszéltem. Ha fájdalmai adódnának, akkor írtunk fel önnek gyógyszert, de tényleg csak akkor szedje be, ha nagyon muszáj. 

- És a... baba? - suttogtam, alig hittem el, hogy számon kicsúszott valami. 

- A gyermeke nem sérült az ütés következtében, de ez köszönhető jórészt annak, hogy háttal állt a baleset során. Miatta is próbálja magát kímélni Anastasia, mert az Ő életéről is szó van most. Még a mai napon bent tartjuk, de holnapi nap folyamán nyugodtan haza is mehet, ha úgy gondolja. - az orvos rám, majd Robertékra nézett, majd egyet biccentve felénk távozott. Mind a ketten mellém szegődtek, dühösnek látszottak.
- Mióta tudod? - Robert hihetetlenül csalódott hanggal illetett meg, tudtam, hogy Ő lesz az, aki ezt a gyereket ellenezni fogja. - Zayn lassan itt lesz... - sóhajtozva ült le mellém, szörnyülködve nézett végig rajtam.
- Z-Zayn? - dadogva ejtettem ki a fiú nevét, aki fontos személy volt az életemben, annak ellenére, hogy az utóbbi időkben nem volt valami jó a viszonyunk.
- Indio egyből felhívta, ahogy a baleseted történt és kötelességének érezte, hogy eljöjjön hozzád. De ne terelj, Ana! - mellkasa előtt összefűzte a kezét, szemöldökét felhúzva várta a válaszomat.
- A baleset napján tudtam meg és mielőtt még felvetnéd, nem vetetem el. Ahogy az orvosnak neked, nektek is elmondom, hogy már egy élet növekszik bennem. Lehet egy hiba ez a gyerek, de az én gyerekem! - egyre hangosabban szökött ki számon a hangom, meglepődtek a körülöttem lévők. - Szeretném, ha ezt senkinek sem mondanátok el. Főleg nem Zayn-nek.
- Miért? - Indio ujjaival egy-egy könnycseppet törölt le.
- Miért? Miért? Ennyire fafejű még te sem lehetsz Indi. Csak gondolkodj el!
- Hány hetes vagy Ana? - Robert kezdte felfogni a dolgokat, kutakodott.
- Két hetes, körülbelül. - vállat vontam, ujjaimat kezdtem el tördelni és ezáltal minden figyelmemmel ezt a tevékenységemet követtem végig.
- De hát Harry... - Robert a szája elé kapott, halk kopogás hallatszott az ajtón. Mutatóujjamat a szám elé helyeztem, Indio az ajtó felé sietett, hogy kitárja a vendégünk előtt. Pillanatokon belül Zayn karikás szemeivel találtam szemben magamat, fáradt volt. Robert és Indio csókot hintett a fejemre, majd kezet rázva Zayn-el távoztak. Zayn könnyes szemekkel nézett végig rajtam, erősen a hajába túrt, így közeledett felém. Szó nélkül ült le Robert helyére, majd kezét összefűzte az enyémmel, arcát azon helyezte el. Könnyei eláztatva ujjaimat folytak végig rajta, egészen a fehér lepedőig.
- Minden rendben van Zayn. - szabad kezemmel, amiben az infúzió csöve helyezkedett el Zayn hajába túrtam, testemmel próbáltam arrébb mozdulni, amire egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat.
- Ne haragudj rám, hogy nem kerestelek. A többiek mondták, hogy hívjalak, de a múltkor...a múltkori után nem volt erőm, hogy beszéljek veled. Harry is annyira hülye volt... fel is akartalak hívni meg nem is. Nem voltam önmagam az utóbbi időben Ana, annyira.... annyira felkavartak az érzések, hogy most először éreztem azt, hogy nem tudom, mi lenne a helyes. - fejét felemelve kezdett el hadarni. Ujjamat a szája elé helyeztem, most először sikerült egy őszinte mosolyt varázsolni arcomra. Zayn szájával csücsörítve hintett egy csókot az ujjamra, majd összefűzött kezeinkre fektette a figyelmét. - Tetszett a kliped. - könnyektől ázott szemeit enyémbe fúrta, nagyot nyelt mielőtt folytatta volna. - Jól áll az új külső, kivéve a gipszed.
- Remélem, majd aláírod. - ajkamat lefele kanyarítottam, de erre a cselekedetemre mind a kettőnkből egy szívbéli kacaj tört ki. - Miért jöttél? - komolyra fordítottam a szót, szorosabban szorítottam az ujjaimat ölelő kezét.
- Amikor Indio telefonált, akkor leperegtek előttem a képek. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy lássam jól vagy. Egyből repülőre szálltam, Paul elintézett nekem egy magángépet, így előbb itt lehettem. Mikor engednek ki? Egyáltalán, hogy történt? - kérdések százát tette fel nekem, így egy mély lélegzetet véve kezdtem el neki mesélni, hogy mi is történt valójában. Mindent el akartam neki mondani, kivéve egy dolgot, hogy áldott állapotban vagyok, ráadásul egy jónak mondható barátjától, Harry-től.

A napok sietős tempóban hagyták el egymást, így kerültem egyre közelebb a forgatás napjához, ami szinte már a nyakamon volt. Zayn egyetlen egy percre sem hagyott magamra, pedig nagyon jól tudta, hogy neki kötelességei vannak, mégpedig az, hogy próbákon jelenjen meg, ahogy a többi barátja is. Különösebben nem érdekelte őt, hogy nincs jelen egy fontosnak mondható eseményen, csak velem törődött, ami hihetetlenül jól esett és váratlanul is ért egyben. Minden kívánságomat figyelte, segített a mankóval járásban és néha-néha még, amikor engedtem akkor az ölében hordozva vitt egyik helyről a másikra. Jól éreztem vele magamat és sokszor elfelejtettem, hogy Ő kiknek is a barátja. Tisztelettel volt rám, sosem említette Harry-t, ami jólesett számomra, mert addig sem kellett vele törődnöm. Hiába bíztam Zayn-ben, képtelen voltam neki elmondani azt a tényt, hogy Harry nem csak egy lánynak csinált úgymond bajt, hanem másnak is. Gyáva voltam, de ennek ellenére boldog, mérhetetlenül boldog. Minden nap nevettünk, rajzolt a gipszemre és, amikor levették azt szörnyülködött a lábamat takaró zúzódások miatt. Nyugtattam őt és láthatóan apuék is boldogok voltak, hogy a közelemben van a fiú, aki a lányuk arcára mosolyt varázsolt. Rengeteg közös képet osztott meg a Twitteren, ami miatt valószínűleg már sokaknak megfordult a fejében, hogy mi egy párt alkotunk. Olykor-olykor egy csókot lehelt ajkamra, de többet ő sem mert, ahogy én sem. Féltem, hogy megbántom őt, de kezdtek az érzéseim jóval nagyobb lépcsőfokra érni, mint eddig. Tényleg könnyebb volt a többiek nélkül, csak mi voltunk és semmi más. Azonban ez sem tarthatott sokáig, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy egy napon vissza kell térnie Angliába. Egyetlen egy reményünk az ott esedékes díjátadó volt, amire utólagosan lettem meghívva a hirtelen történt balesetem miatt, így az utolsó pillanatban tettek be fellépőnek is, ahol bemutathatom újdonsült számomat, amit titokban irkáltam, míg Zayn nyugodtan, biztonságban aludt mellettem. Úgy éreztem, hogy a fiú által visszakaptam az életemet, hogy a régi önmagam lehetek, de még egyikünk sem merte feltenni a másiknak, pedig mind a ketten éreztük, hogy kezd másba átmenni a dolog közöttünk. De vajon ez mindig így lesz? Vajon közénk állhat Harry vagy végre boldognak érezhetem magamat egy fiú mellett, aki talán jobban szeret, mint Ő? Vagy a legfontosabb kérdés, hogy milyen érzést váltana ki belőle a hónapok múlva világra jövő gyermekem? És megint leragadtam itt..., a kérdéseknél.
- Min gondolkodsz? - Zayn fáradt hangja zökkentett vissza a való világba, ujjaival végig simított arcomon. Pucér mellkasán helyeztem el a fejemet, kezemet átvetettem rajta.
- Ezen, azon, mindenen. - szemeimet lehunyva szippantottam be mélyen az illatát, szorosabban húztam magamhoz. - Jelentek már meg cikkek a közös képeink miatt? - suttogva ejtettem ki szavaimat, leheletem súrolta a bőrét.
- Nem érdekel a média.
- És a többiek? - oldala mellett támasztottam meg a kezemet, így nyomtam fel magamat, hogy a szemében rejlő igazságot vizsgálhassam meg.
- Örülnek, hogy jól vagy. - egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrt, mosoly játszott az arcán.
- Nem erre gondoltam. - lemondóan sóhajtottam egyet, kezem meg-megremegett a súlyom alatt, elgyengültem.
- Találgatnak. - vállat vont. - Ahogy én is.
- És én is. - mellé szegődtem, lábaimat felhúztam és a térdemet öleltem át.
- Mitől félsz? - hangját közelebbről hallottam, mellkasát a hátamnak támasztotta, míg állát a nyakamnál helyezte el.
- Azon kívül, hogy összetörlek?
- Nem törnél. - vágta rá szinte egyből, gondolkodás nélkül.
- Zayn komolyan boldoggá tettél az utóbbi két hétben, de mi lenne, ha Harry-vel találkoznék? Nem akarom, hogy csak miattam cikázz köztem és a fiúk között, mert az önzőségre vallana, és helytelen cselekedett lenne.
- Szeretlek Ana. Akármennyire is szeretnéd, hogy ne szeresselek, nem tudom megtenni. Az első pillanattól kezdve érzem azt a különleges érzést, ami közted és köztem folyik. Hidd el, hogy el tudnám veled feledtetni őt, csak engedd meg nekem! - maga felé fordított, apró csókot hintett ajkaimra, amibe mind a ketten belemosolyogtunk. - Holnap hazamegyek. Mi lenne, ha egy nap elteltével utánam jönnél, és együtt lennénk? A többiek nem tudnának róla. Bemutatnálak a szüleimnek, együtt vacsorázhatnánk. - homlokát az enyémnek támasztotta, szorosan a mellkasának döntve tartott. - Szeretném, ha végre adnál nekem egy esélyt. Eleanor szerint szeretsz engem csak még magadnak is félsz bevallani. És... véleményem szerint is táplálsz irántam érzéseket. De akkor mi a baj?
- Félek, hogy nem szeretnélek úgy, mint Harry-t. Sőt... nem tudom, hogy fogok-e még úgy szeretni valakit. - lemondóan sóhajtottam egyet, ujjaimat kezdtem el pásztázni, mert tudtam, hogy ez valószínűleg nem esett jól a velem szemben elhelyezkedő fiúnak.
- Eleanor szavait idézve: Ha meg sem próbálod, honnan tudod, hogy nem működne? Tudom, hogy szeretnél Ana, látom és érzem is, ahogy Indio és Robert is. Látják, hogy viszonyulunk egymáshoz, hogy boldog vagy velem. Miért nem bízol bennem, Ana? - államnál megragadva emelte fel a fejemet, így kényszerítve, hogy szemébe nézzek. Kissé megráztam fejemet, hajamba túrtam, majd ismételtem hatalmas mogyoróbarna szemébe meresztettem az enyémet.
- Nem benned nem bízok Zayn, hanem magamban. Ez az egész... annyira rossz. El van rontva. Nem érzed, hogy mennyire bonyolult ez a helyzet? Hogy lehetetlenség ezt megoldani? - idegesen tártam szét a karjaimat, homlokomat összeráncoltam.
- Lehetetlen? - állán végig simítva ismételte el az utolsó mondatomat, majd mosollyal az arcán nézett bele a szemembe. - Van rá egy megoldás! - bal kezemet megragadva simított végig rajta, egy pillanatra sem szakította el a tekintetét az enyémről.
- Mi-Micsoda? - dadogtam ijedten, pislogni sem volt erőm.
- Gyere hozzám feleségül! - suttogta ajkaimra a szavait és ebben a percben éreztem, hogy minden egyes csepp vér, ami a testemben fellelhető, eltűnt. Arcom és kezem is hideggé vált, nem érzékeltem, hogy lenne vérkeringésem, ami testemet fűti az ilyen helyzetekben. Az egyetlen hőforrás, ami most rendelkezésemre állt az Zayn ajka volt, ami hevesen, sürgetően tapadt rá az enyémre, én pedig még mindig sokkolt állapotban ültem ott, mint egy viaszbábú, ugyanis nem hittem el, hogy az előbb tényleg azt kérdezte tőlem, amit hallottam.