FORTY - SECOND CHAPTER

Sziasztook!(: Érettségis tételek már az agyamra mennek. Csütörtökön szóbeli, háát...mit ne mondjak, nagyon fosok, de pozitívan próbálok a dolgokhoz állni. Itt a 42. rész, remélem tetszik. (: 

ui.: Szurkoljatok nekem csütörtökön 8-tól!!:$ Köszönööm:$

Have a nice day,

Susan:* 

Bridgit?

"Mosolyogva fogadta a hírt, amit már rég elkellett volna neki mondanom. Csalódott bennem, amit meg is értek." - Harry Styles

Anastasia Hill

Végre érezhettem azt, hogy elfogadtak minket a rajongóink és még azt is megmerem kockáztatni, hogy szeretnek minket együtt látni. Kedvesek voltak a koncert ideje alatt, ahogy utána is, amint Harry-vel az oldalamon távozhattam, de a Londonban töltött perceim, óráim, napjaim hamar elteltek, ugyanis mindössze csak két napot maradtam. Zayn-el való különös estém után minden megváltozott, én is más lettem, ahogy mindenki más is. Nem tudtam, hogy ők mi okból kifolyólag ilyenek velem, de láttam rajtuk, hogy valamit bizony elhallgatnak előlem. Nem fektettem rá nagyobb hangsúlyt, mert lehet, hogy ezek csak buta elméletek voltak, amit a saját képzeletem alkotott meg valamiféle védelmi zóna képen. Folytattam a turnémat, visszatértem Manhattan csodás, napsütötte világába, ahol továbbra is izgalommal várt a családom. Érdekes volt visszatérni, de ennek ellenére mégis jobban éreztem magamat itthon, mint Londonban a fiúkkal. Igenis zavart Zayn viselkedése és az őszintesége, hiszen most már teljesen tisztán láthatom a dolgokat, noha még mindig semmit sem értek. Tudom, hogy megbántottam őt a szavaimmal, de teljesen összezavart, ami által most még rosszabbul érzem magamat, mint eddig. Azt mondta, hogy Harry össze fog törni, de vajon mire értette ezt? Egyáltalán miért nem volt képes őszintén beszélni velem? Kérdések és kérdések... Utálom őket, hiszen mindent annyira bonyolulttá tesznek, amik egy idő után az embert teljesen kikészítik. Hazatérésem után a napjaimat semlegesen töltöttem el, mondhatni szinte megint bezárkóztam a szobámba. Az ablakom párkányára ülve meredtem a csodás tengeri tájra, a hullámzó tengerre és néha-néha még ezt a látványt az erkélyről is élvezhettem néhány apró extrával együtt. Szerettem, ahogy a sós víz illata egészen eljut hozzám és ezáltal kissé marja a bőrömet, de mindez lényegtelen volt, mivel másra kellett koncentrálnom. Csupán a koncertek miatt jöttem ki a menedéket nyújtó szobából, hiszen tudtam, hogy a rajongóimat nem hagyhatom cserben. Apám elintézte nekem első szereplésemet egy filmben, aminek a forgatása a két hónap múlva kezdődik meg Párizsban, majd Monte Carlo-ban. Próbáltak a kedvemre lenni, hogy valamivel lefoglaljanak, de ők is tudták, hogy nagyon sokat nem tudnak az érdekemben tenni, egyedül kell ezt a csatát megvívnom.
- Szia. - napok elteltével most először sikerült gond nélkül bejutnia Robert-nek a szobámba, amit egy apró mosollyal az arcán reagált le. - Nem...? - szemöldökét felhúzta, idegesen pillantott az ajtóra.
- Nem, gyere. - komoly ábrázattal fordultam vissza a kilátásra, és folytattam a gondolataimat. Őszintén szólva már magam sem tudom, hogy min kéne gondolkodnom, egyáltalán van-e értelme ennek az egésznek, de egyre jobban érzem azt, hogy valamit titkolnak előlem, mindannyian. Nem preferáltam ezt, hogy annyira sem tisztelnek, hogy elmondják mi az, ami oknál kifolyólag ezt csinálnák, de beletörődtem. Vagyis...csak próbáltam. Mantraként mondogattam magamban nap, mint nap, hogy csak óvni akarnak, a legrosszabbaktól megvédeni, s kímélni és ez...kisebb nagyobb sikerrel sikerült is.
- Van egy vendéged. - idő közben mellém szegődött és kezeit a vállamon pihentetve figyelte velem a csodálatos kilátást. Nagyot nyeltem, aminek hangot is adtam, noha nem akartam. Fájdalmasan hunytam le szemhéjaimat, sírni lett volna kedvem annak ellenére, hogy az okát nem bírtam volna megmagyarázni nekik. Jó lett volna csak simán lefeküdni az ágyra és hosszas ideig sírni, hogy ezeket a kellemetlen érzéseket valamiféleképpen kiadjam magamból. Nem romboltam, sosem romboltam mivel az nem az én világom lenne. Sokkal inkább a dühöm eltávolítására a sírást választottam. Érzékeny vagyok, az voltam, az vagyok és az is leszek, amíg csak élek. - Aggódunk érted. - szavai súrolták a nyakamat, szorosan ölelt magához.
- Minden rendben van velem, apu. Csak...csak időre van szükségem. - tengelyem körül megfordultam és mellkasába temettem el az arcomat. Szememet lehunyva szorítottam magamhoz, hogy így is kifejezzem neki azt: szükségem van rá. Elrablásom óta rájöttem, hogy ez az ember a világot jelenti nekem. Megmentette az életemet, ahogy egykoron Anne és Zayn tette. Sokat köszönhetek neki, pedig igazándiból semmi köze sincs hozzám, csupán a volt felesége lánya vagyok. Halk kopogás törte meg a közöttünk lévő nyugodt perceket. Robert válla fölött átnéztem - igaz pipiskednem kellett - és akkor pillantottam meg Őt. Csodálatos szemei alatt sötét karikák ékeskedtek, testét újabb tetoválások fedték, míg haját teljesen más állapotban hordta, mint eddig. Göndör fürtjeinek már nyoma sem volt, elől felzselézett állapotot keltett, de ennek ellenére is még mindig ellenállhatatlan volt számomra. Más lett, nagyon más. Megváltozott, mintha már nem is azaz ember lenne, akibe régen beleszerettem. Szemei még mindig ugyan olyan szenvedéllyel csillogtak, de mégis volt valami ebben a csillogásban, ami rosszat sejtetett. Robert eltolt magától, így hintett egy csókot a homlokomra, majd távozott. Kettesben hagyott Vele. Szótlanul álltunk a szobámban, egymást néztük szüntelenül és most először éreztem azt, hogy ez a csend kínosnak bizonyul mind a kettőnknek. Tengelyem körül megfordultam, hogy az elmúlt hetek látképét mérhessem fel újra, egy nagy sóhaj hagyta el a számat. - Mi változott meg? - suttogtam magam elé, az üvegből láttam, hogy közeledik. Ujjait a hasamon pihentette, fejét a vállamon támasztotta meg, miközben apró csókokat hintett a nyakamra. Nem válaszolt a kérdésemre. - Már nem szeretsz. - folytattam tovább, szememben a könnyek rohamos gyülekezetet hívtak össze. Karja szorosabban fogott, szembe fordított magával. Mélyen vizslatta a tekintetemet, kereset valamit a szemeimben. Talán megnyugvást vagy biztonságot? Magam sem tudom.
- Szeretlek. - homlok ráncolva figyelt még mindig, fejét kissé megrázta, apró csókot hintett ajkaimra. Egyik keze a tarkómra vándorolt, erősen a hajamba túrt. Nyelve bebocsátást kért, amit meg is kapott. Még sosem csókolt így...vágyakozóan, önzően, mintha félne, hogy pillanatokon belül távozni fogok. Mindkét kezét a fenekemnél pihentette, így emelt meg, lábaimat a dereka köré fontam. Lassú léptekkel haladt az ágyam felé, majd ott hanyatt döntve nézett végig rajtam. Ujjaival az ingem gombjaival babrált, tekintetét nem vette el tőlem egy másodpercre sem. Ajkát néha-néha szenvedélyesen megnyalta, lábaim között térdelt. Az utolsó gombokat már tépve távolította el, amik hangos csattanással ékeztek a földre.
Zihálva feküdtem Harry mellkasán, ami rohamos tempóban emelkedett fel s le. Ujjaimmal a hasán játszottam, a pillangós tetoválását rajzoltam körbe újra, s újra, amit előszeretettel csináltam. Szerettem vele lenni, mindig megnyugtatott, kivéve most. Gondolataimban ismételten a merengő és idegesítő kérdések sokaságával próbáltam megküzdeni, ugyanis még mindig minden annyira homályos volt számomra. Nem értettem miért van itt, miért nem beszél velem és mi értelme ennek az egésznek. Már nincsenek rossz álmaim, amiben John-t látom, elfelejtettem őket. Ujjait a fejemhez emelte, egy tincset az ujjára tekert, így játszott vele.
- Megváltoztál. - suttogtam, leheletem súrolta tökéletes felső testét.
- Megváltoztam volna?
- Kívülről és belülről is. - államat megtámasztottam, így figyeltem minden egyes mozdulatát, szeme csillogását.
- Levágattam a hajamat és magaménak tudhatok pár új tetoválást.
- Miért jöttél? - válaszai hallatán egyre érdekesebbnek minősült a dolog, teljesen eltávolodott tőlem.
- Talán baj? - lefejtett magáról, hátával az ágytámlát támasztotta. - Csak szerettelek volna látni.
- Harry az utóbbi időben nem beszéltél velem. Ezért lep meg a dolog. Ha hívtalak, akkor egy percnél tovább nem beszéltél, mert dolgod volt. És tegyük hozzá azt is, hogy csak én hívtalak, te egyszer sem.
- Sokat próbáltunk az istenit is! - idegesen pattant ki az ágyból, ruháit magára kapta. - Szerettelek volna meglepni, de úgy látom nem sikerült. - sietős tempóban hagyta el a szobámat, amit én csak értetlen és zavaros tekintettel figyeltem. Itt hagyott egy száll semmiben, kételyek között. Könnyeim immáron szabad utat nyertek, rohamos tempóban folytak le az arcomon, amit a párnába rejtettem el. Takaróval fedtem el a testemet és lassacskán mély álomba szenderültem.
Miután sikerült felébrednem egyből a fürdőbe siettem, hogy lemossam a testemet fedő izzadtságcseppeket. Pizsamát öltöttem magamra, így haladtam le a lépcsőn, a napnak már nyoma sem volt az égen. Csöndben ültek az ebédlőasztalnál a többiek, tekintetük nem változott semmit, még mindig zavaros volt. Megtorpantam, amikor észrevettem, hogy csak négyen vannak, Harry-nek nyoma sem volt.
- Harry? - halkan csendült fel hangom, Indio fejét kissé megrázta válasz képen. Kezembe temettem el arcomat, könnyeim ismét folyni kezdtek. Lábaimat járásra bírtam, így jutottam ki az erkélyre, és így indultam meg csupasz lábbal a tenger felé, miközben magamat öleltem.
- Héé. - Indio hangja zavart meg, tekintetemet felé intéztem. - Minden rendben? - szorosan a mellkasára vont, ott sírtam továbbra is.
- Miért titkolóztok? - percek múlva sikerült csak megtalálnom a hangomat, könnyeim száma csökkenni kezdett.
- Ana ez bonyolult. - ölében fogott, így indult velem vissza a családunkhoz. Számat tartottam, tudtam, hogy semmit sem tudok majd kihúzni belőle, így beletörődtem abba, hogy a sötétben kell tovább tapogatóznom és talán...talán idővel majd mindent elmondanak nekem, amit most titkolnak.
Egy hét telt el Harry távozása óta és azóta, hogy a fiúkkal beszélgettem. Próbáltam elfelejteni a dolgokat, ámbár ez nehéz volt, hiszen Harry cseppet sem könnyítette meg a dolgomat. Akartam vele tisztázni ezt az egész helyzetet, de nem vette fel a telefont az SMS-re nem válaszolt. Kezdtem reménytelennek érezni a helyzetet, egészen addig, amíg az utcán egy riporter meg nem állított.
- Anastasia Hill? - sietős tempóban igyekeztek utolérni, megsajnáltam a középkorú nőt, így megálltam, mosolyt erőltettem az arcomra. - Válaszolna pár kérdésre? - a szőke hajú nőből áradt a kedvesség, szimpatikus volt.
- Szívesen. - hajamba túrtam, szemüvegem még mindig fedte a szememet.
- Milyen volt átélni az első turnéját?
- Nagyon élveztem, hiszen a rajongóim rettentően kedvesek és megértőek. Igaz csak Londonban és Amerika nagy részén voltam, de boldogan bővíteném az állomásokat.
- Londonban találkozott a barátaival is? Például a One Directionos fiúkkal?
- Igen, természetesen. Jó kapcsolatot ápolok a fiúkkal. - mosolyomat nagyobbra varázsoltam, noha semmi kedvem nem volt most ehhez. Hiányoznak a fiúk és róluk beszélni most rettentően fáj.
- És mit szól Harry Styles - az egykori barátja - új kapcsolatához? - hogy mi?
- Elnézést? - számmal O alakot formáltam és áldottam a jó eget, hogy szememet most a szemüveg takarja.
- Harry Styles és Bridgit Mendler kapcsolatához.
- Óó. - mosolyt csaltam arcomra. - Örülök, hogy boldog. Most pedig, ha megbocsátanak, mennem kell. Viszlát. - testemmel a kocsim felé fordultam, majd gyorsan bepattanva mit sem törődve a nővel adtam gázt. Tövig nyomtam a pedált, nem számított most semmi és senki sem, csak minél előbb otthon akartam lenni. Hát ezt titkolták? Egyetlen egy fontosnak minősülő kérdés járkált a fejemben, ami vízhangot keltett. Pillanatokon belül otthon voltam, de nem voltam képes kiszállni a biztonságot nyújtó járműből. Könnyeim szüntelenül folytak és hihetetlenül álltam mindenhez, többek között ahhoz, hogy a saját családom is titkolta előlem azt a dolgot, hogy a barátom már más lány mellett boldog. Egy zsebkendővel töröltem le arcomat elborító könnyeimet, majd a szemüvegemet visszahelyezve indultam el a lakásunk felé. Lassú, megfontolt lépéssel lépkedtem, kinyitottam az ajtót és egyenesen a nappali felé vettem az irányt. Sejtésem beigazolódott, ott voltak, mindannyian. Robert, Susan, Indio és Exton. A négy személy közül most egyetlen egy élvezhetett felmentést, ugyanis Exton még egy védtelen kisgyermek, aki semmit sem tud semmiről. Szemüvegem még mindig takarta valószínűleg vörös szemeimet, arcomra mosolyt erőltettem és a velük szembeni fotelban helyezkedtem el. Erősen túrtam bele szinte már-már fekete fürtjeimbe, egytől egyig felhúzott szemöldökkel figyelték cselekedeteimet.
- Ana minden rendben? - halk, aggódó hanggal törte meg a csendet Susan, most rá is nagyon pipa voltam. - Zaklatottnak tűnsz.
- Minden rendben van-e? - erőltetett kacaj hagyta el a számat, a karfára támaszkodva löktem el magamat a kényelmet nyújtó berendezéstől, járkálni kezdtem. - Vásárlás után találkoztam egy kedves hölggyel. Tudjátok, sokan állítanak meg, de még senki sem lepett meg ennyire, mint ő. - mutatóujjamat felemelve parancsoltam őket csendre. Na, nem! Most én beszélek, ha már ők nem tették meg. Fortyogok a dühtől. - Azt kérdezte, hogy mit szólok Harry Styles új kapcsolatához. - tárt karokkal álltam előttük, szemüvegemet feltoltam a fejem búbjára, szabad rálátást bocsátottam szemeimre. - Nem tudom, mi fáj a legjobban... - hatalmas sóhaj hagyta el a számat, ujjaimat arcomhoz vittem, letöröltem a kikívánkozó könnycseppet. - Hogy Ő hazudott vagy az, hogy ti hazudtatok. Mert nyilván tudtátok, hiszen furán viselkedtetek. Ha jobban belegondolok akkor azért nem voltak újságok a lakásban. De miért? Miért csináltátok? Egyáltalán mióta?
- Ana...ez bonyolult... - ismételte el a pár napja mondott szavait Indio, mire elegem lett. Táskámat felkapva indultam meg az ajtó felé, majd rohamos tempóban kilépve rajta szálltam be a kocsimba. A kulcsot a helyére helyeztem, gyújtást adtam és tövig nyomtam a gázt. A kerekek csikorogva távoztak el eddigi helyéről, fogalmam sem volt hova menjek. Láttam a visszapillantóból az ajtóban álló embereket, akiket most... most nagyon gyűlölök. Könnyeim homályosították az utat, félre álltam, arcomat kezeimbe temettem bele. Telefonom csörögni kezdett, de figyelmen kívül hagytam, most nincs szükségem senkire, talán...talán csak egy emberre. Mély lélegzetet vettem, ujjaimmal kihalásztam a táskában elbújó kis masinát. Ujjaimmal sürgetően görgettem a neveket, amíg rá nem leltem arra a névre, aki most talán mindent megmagyaráz nekem. Rákattintva tárcsáztam, a fülemhez emelve vártam. Perceken belül, szinte azonnal fel is vette, szomorú volt a hangja.
- Eleanor. - suttogtam bele a kagylóba
- Ana... - sóhajtott, majd hallatszott, hogy valószínűleg egy szobába ment, ahol nyugodtan beszélhet. - Élő adás volt.
- Eleanor. - szipogtam, nem bírtam normálisan beszélni. - Miért csinálta? - könnyeim lassabb tempóban kúsztak le az arcomon, zsebkendővel törölgettem őket.
- Ana ezt nem nekem kéne elmondanom. Vele kellene megbeszélned a dolgokat, mert az úgy... - szavai elhalkultak, ugyanis félbeszakítottam őt.
- Eleanor könyörgöm, hetek óta sötétben élek. Senki sem mond semmit, Harry sem. Múltkor...múltkor nálam volt és hallgatott. Már akkor is vele volt, ugye?
- A fiúkkal Amerikában vagyok, New York-ban. Találkozzunk valahol és mindent elmondok. - megadta magát, hangjából hallottam a nem tetszést, de most ez érdekelt a legkevésbé.
- Kocsiban ülök, ha gondolod, oda mehetek. Vegyél ki egy szobát az egyik hotelban az én nevemre és ott találkozunk. Írd meg hotel nevét és címét. - illetlen módon nyomtam ki barátnőmet, a biztonsági övet bekapcsoltam, majd besoroltam a forgalomba. A rádió volt csupán a kellemes társaságom, ha lehet így mondani.
Egy órás kocsikázás után végre elértem a célomhoz, ahhoz a helyhez, amit Eleanor SMS-ben leírt nekem. Még mindig vörös szememet takaró szemüvegemben flangáltam az utcákon, a recepciós hölgy egyenesen kinézett engem onnan. Bediktáltam a nevemet, majd a szoba számát elmondva irányított a lift felé. Pár perces utazás után sikerült egy mély lélegzet kíséretében kilépnem a liftből, majd elindulni a helyes irány felé, a 204-es szobához. Ujjaimat remegve emeltem fel, majd érintettem a fa ajtóhoz, ami azonnal kitárult előttem. Barátnőm könnyes szemmel állt az ajtó másik oldalán, rögtön mellkasára vont, becsukta az ajtót. Könnyeim útnak eredtek, szemüvegem valahol a földön heverhetett, az idő fogalma elveszett. Egyik pillanatról a másikra történt minden, a kanapén ültem és a fejem vékony combján helyezkedett el. Sós könnyeim már a nadrágján hagytak foltot, ujjai a hajam cirógatták, így megnyugtatva meggyötört lelkemet. A szobában csupán a levegővételeinket lehetett hallani egészen addig, amíg egy hangos sóhaj el nem hagyta barátnőm száját.
- Louis és mindannyian haragszunk rá. - éreztem, hogy fejét megrázta, másik keze az oldalamon simított végig. - Szeret téged, de... - hangja elhalt, egy könnycsepp érintkezett a bőrömmel.
- De őt jobban. - suttogtam bele combjába, tekintetemmel az előttem lévő televíziót bámultam.
- Nem így van Ana. Harry hülyeséget csinált, berúgott és akkor találkozott Bridgit-el. Muszáj vele lennie, akármennyire is fáj neki.
- Muszáj...muszáj.. - dühösen keltem fel, összeráncolt homlokkal figyeltem barátnőm minden mozzanatát. - Miért lenne muszáj? Talán zsarolja őt a lány? Egyáltalán ki ő? - idegesen csapkodtam kezeimmel, Eleanor a kezeit kezdte el bámulni.
- Énekes.
- Szóval híres...
- Az. - suttogta maga elé, hirtelen kapta felém tekintetét.
- És? - szemöldökömet felvonva késztettem a lányt, hogy beszéljen.
- Ana a lány terhes lett. Harry eljegyezte... - bökte ki végül a fájdalmas szavakat, amik késként döfték át a szívemet. Döbbent tekintettel figyeltem az előttem ülő lányt, sírni már nem tudtam, elfogytak a tartalékolt könnyeim is. Kérdések és kérdések, azok a rohadt kérdések, amik nem szűnnek meg, most idegesítően bökdösték a fejem minden egyes szabad centiméterét.
- Mióta? - fogalmam sem volt, hogy tényleg feltettem-e most a számomra legfontosabb kérdést a barátnőmnek, vagy csupán a képzeletem játszik velem.
- Úgy egy vagy másfél hónapja.
- És a múltkori látogatásom? Az ő látogatása egy hete?
- Akkor még nem tudta, hogy ekkora lenne a baj, mármint, amikor Londonba érkeztél. Tudtuk, hogy... - nagyot nyelt, majd folytatta. - megcsalt téged, de nem gondoltuk volna, hogy ennyire felelőtlen volt, hogy nem védekezett.
- A múltkori? - ökölbe szorítottam a kezemet, haragosabban csúszott ki a számon a kérdés.
- Búcsúzni ment, de nem volt bátorsága elmondani. Ana én annyira... - ujjaival felém nyúlt, elutasítottam az érintését.
- Sajnálod, ugye? - idegesen álltam fel a helyemről, az ajtó felé igyekeztem, éreztem magamon Eleanor tekintetét. - Nem kell semelyikőtök sajnálata, mert hazudtatok. Csalódtam bennetek. Mindannyiótokban. - teljes erőmből csaptam be az ajtót, sietős léptekkel igyekeztem az emeleten álló lift felé, majd benyomva a földszint gombot rogytam le a padlóra. Mindenki hazudott nekem...egytől egyig. A szeretteim, a barátaim és... a szerelmem is. Egyedül maradtam, pont, mint, amikor a szüleim meghaltak.