II./II. CHAPTER

Sziasztok fiatalok!(: 

Hát megérkezett a második évad második része, ami - ha szemfülesek vagytok - már tartalmaz egy-két izgalmat is. Köszönöm szépen az előző részhez kapott kommenteket, drágák vagytok, mint mindig. Tudom..mostanában el lustultam a válaszolgatás terén, de nehogy azt higgyétek, hogy annyira sem veszem a fáradtságot, hogy elolvassam, mert ez nem így van!(: Minden kedves szavatokat elolvastam! Szavakat félre téve, bocsánat!
Jó olvasást, remélem tetszeni fog!(: 

Have a nice day,

Susan:*

..: Első londoni nap:..

"Hittem abban, hogy boldog lehetek, de a titkok, amik egyre jobban körbevették szánalmas kis életemet, kételyeket okoztak amúgy sem egyszerű lelkemnek"

Anne Malik
Nem igazán hiszem, hogy én valaha is a reggeli emberek közé fogok tartozni, ugyanis még mindig nincs ínyemre, hogy hajnalban szólaljon meg azaz átkozott vekker. De nincs mit tenni, hiszen még be kell pakolnom a nagy útra, amit már epekedve várok. Ane-el az utóbbi időt rendesen bepótoltuk és többek között rávettem magamat arra is, hogy megnézzem újnak mondható klipjét is. Hát igen, ahogy gondoltam teljesen más kategória, mint én. És ezt nem rosszból mondom, hogy az anyámat lenézzem vagy ehhez hasonlók, csak kissé maradinak érzem magamat, hogy néha már-már az anyámat nézik a testvéremnek. Büszke vagyok rá, hiszen nem volt neki könnyű idáig eljutnia, de az évek során ő is megváltozott, ahogy minden sztár ilyenkor szokott. Természetesen azért ő is kitűnt a tömegből, mivel nem hordta fent az orrát és nem volt beképzelt azért, mert Ő Anastasia Hill a híres énekesnő és Zayn Malik boldog felesége. Nem a hírneve miatt csinálja ezt az egészet, sokkal inkább az őt istenítő rajongók miatt. Egyetlen egy szennylapot sem olvastam el, amit szüleimről írtak, mert nagyon jól tudtam, hogy javarészt hazugság, ami róluk vagy bárki másról szólt. Nem törődtem a sikereikkel és egyáltalán nem kutattam utánuk, noha megtehettem volna, hiszen mindig is úgy éreztem, hogy egy burokban élek, ahol nincs igazság, csak kegyesnek mondható hazugság.
- Kávémérgezést kapsz. - álmosan vonszoltam magamat a konyhába, ahonnan egy bögre feketekávéval léptem ki. Már javában fent volt két öcsém, akik epekedve várták, hogy valami neves eseményen részt vehessenek az este folyamán. Lassan csoszogtam Jason felé, aki mosollyal az arcán húzott közel magához, arcomat a mellkasán pihentette meg. - Mizu szülinapos? - ujjait mellkasom előtt fonta össze, miközben orromat elérte szokásos, kellemes illata, amit magából árasztott.
- Húsz éves lettem, ezen kívül semmi különös. - grimasz nélkül kortyoltam egy nagyot a kávémból, amit fintorogva figyelt végig öcsém. - Milyen volt Párizs?
- A szokásos. - nem törődöm hangnemben szólalt meg, vállát kicsit megrántotta ezzel is tanúsítva azt, hogy ez neki már nem új dolog. - Sok fotós és mérhetetlenül nagy giccs. - ajkát a hajamba fúrta és még jobban szorított magához.
- Az... - hangom elhalt, az asztalon lévő újságra szegeztem a tekintetemet, amin anyu és a fiúk voltak láthatóak. - Jó? - kijelentésem sokkal inkább kérdésnek hallatszott, mintsem kijelentésnek.
- Hallom ma indulsz Angliába. Brr. Vigyél meleg dolgokat, mert tudod, hogy ott nincs ilyen szép idő, mint itt.
- Két óra és indulok. - semlegesen vállat vontam, miközben öcsém szoros öleléséből bújtam ki, hogy elkezdhessem a készülődést a nagy útra. - Mentek ma valami eseményre? - a konyhából kiéve torpantam meg a lépcső előtt, hogy kérdésemet öcsém felé intézhessem.
- Díjátadó. Hé, Anne... - a kanapétól elrugaszkodva indult meg felém lassan, homlokát ráncok borították be, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Teste kigyúrt volt és bőre színe sejtetést adott, hogy milyen vér csörgedezik az ereiben. Olyan helyes és sármos volt, mint édesapánk; Zayn Malik. Teljes mása volt, noha mostanra már jócskán izmosabb és erősebb, mint ő. - vigyázz magadra Angliában, rendben? Akármennyire is hihetetlen aggódunk érted, és ebbe a többes számba anyu is benne van.
- Mindig vigyázok. - kacéran rákacsintottam, majd egy hosszas csókot nyomva arcára siettem fel a lépcsőn, hogy végre valahára eleget tehessek vágyaimnak.
Hosszas utazás és izgulás után szállhattam le London Luton repülőterén, ami részben hasonlított az otthoni helyhez. Az emberek mit sem törődve a másikkal rohantak dolgukra, hogy minél előbb elvégezhessék azt, de azért még sem keltett ez az egész olyan hatást, mint otthon, Amerikában. A hír, miszerint is London lényegében más légkörrel rendelkezik, mint Amerika; igaz, amit már kiszállásom után tapasztalhattam. Élveztem, hogy a levegő szinte marja arcomat, hogy a megszokott égető érzést most a hűvös, lágy szellő váltja fel. Szerettem! Már most beleszerettem a koránt sem olyan nyüzsgő helybe, mint Amerika. Szemeimmel vadul keresgéltem a tömegben egy bizonyos férfit, aki a Niall nevet tudhatja magának, akiről csupán annyit tudok, hogy középmagas és szőke hajú. Hát köszönöm anya, igazán kisegítettél ezzel az információval. Akármerre is kaptam a fejemet, mindig egy szőke fiúba botlottam, aki illett anyám csekély leírására.
- Anne? Anne Malik? - egy szemüveges férfi lépett elém, eléggé sportos, már-már igénytelennek mondható ruházatban. Gatyája, ahogy pólója is lógott rajta, haját egy baseball sapka alá rejtette el, de ennek ellenére mégis volt valamilyen különleges kisugárzása. Mintha ismertem volna...évek óta, de ez lehetetlen, ugyanis anyám egyetlen egy külföldi barátját sem mutatta be nekem. Nem mintha érdekelt volna.
- Ü-hüm. - vadul bólogattam, ajkaimon csak hümmögő hangokat tudtam kiejteni. - Ön meg biztosan Niall. - kezemet nyújtva adtam meg a tiszteletet, noha sejtésem szerint anyámmal egykorú lehet. A sok etikett óra, amire hozzá teszem magam jelentkeztem azt hiszem megtette a hatását. Kiskoromban még úgy véltem, hogy az élet móka és kacagás; hogy a hírnév csupa jó dolog, de ahogy cseperedtem, úgy változtak meg a gondolataim is. Már hasztalannak találtam azt, hogy elpocsékoltam drágának mondható időmet az etikett órára, hogy egy ideig én is jártam a puccos díjátadókra vagy film premierekre. De ez megszűnt, ahogy a média számára Anne Malik is. Sokan találgattak, hogy mi is történt velem és egy ideig még számos újságban is hangot adtak hiányomra, de egy idő után valami oknál fogva eljutott a gondolatukig az a dolog, hogy talán én nem kérek ebből az egészből. Hogy talán felnőttem és nem érdekelnek a médiával kapcsolatos dolgok. Jól gondolták, nem kértem a hírnévből.
- Jaj, kérlek. - bőröndömet megragadva indult meg a kijárat felé fejét lehajtva. - Nem vagyok én olyan öreg, hogy magázódjunk. Van egy majdnem veled egykorú lányom, szóval bátran tegezz. - apró mosolyt festett arcára, ami által kivillantak csodásan fehér, s egyenes fogai. Valami volt ebben a fickóban, ami roppant pozitívan hatott rám és még világnézetemet is megváltoztatta anyámmal kapcsolatban. - Gyere, Ana kérésének eleget teszek. - fejével aprót biccentett a kinyitott kocsiajtó felé, amit illedelmesen megköszöntem. Óvatosan ültem be az anyósülésre, s miközben a biztonság kedvéért bekötöttem magamat figyelemmel kísérhettem, hogy a szőke férfi megkerüli a kocsit és elhelyezkedik mellém. Rutinosan kötötte be magát, s adott gyújtást a kocsinak, ami meglepően csendes volt. Arca karakteres volt, tiszta és lágy. Öröm volt ránézni mosolygós arcára, ami most valamiféle megnyugvást mutatott ki. Mintha örült volna, hogy bezárkózhat a négy fal közé. Ismerős volt ez az érzés. Akkor érzem, amikor utcára kényszerülök, ki a nagyvilágba, ahol emberek száza lesi érdeklődve az esetlegesen arra tévedő sztárokat. Talán félt..., hogy megismernek engem és emiatt rátámadnak? Butus ötletem miatt akaratlanul is, de ráncba borítottam homlokomat, miközben az immáron versenyt futó esőcseppeket kémleltem az üvegen. - Most voltál húsz éves, igaz? - a hosszadalmas csendet ő törte meg, így kénytelen voltam az ablak üvegén pihentetett arcomat elemelni.
- Igen. - aprót biccentettem a válaszom megerősítése végett, amikor megláttam a műszerfalra ragasztott apró képet. Nem szúrt nagyon szemet, de, aki alaposan odafigyelt észrevette. A képen hárman helyezkedtek el; Niall mellett még két csodás, gyönyörű nő. A kisebb lány szeme vakítóan kék volt, akárcsak a mellettem ülő fiúé, ami sejtette, hogy valószínűleg a lánya. - Hány éves a lánya, Niall?- tekintetemmel még mindig a lányt kémleltem, barna haja derekáig ért; irigységre méltóan dús volt. Egy piros lámpánál állva éreztem szükségét, hogy a férfire emeljem kékeszölden izzó szempáromat, hiszen a hosszas csönd kezdett nagyon gyanús lenni. Szeme szinte megvetően mért végig, egészen addig, amíg kérdésemet újra fel nem tettem neki; máshogy. - Hány éves a lányod, Niall? - bocsánatkérő mosolyt küldtem felé, miközben láthatóan sűrűn váltogattam keresztbe font lábaim cserélgetését.
- Kate most volt nemrég tizennyolc éves. Kész hölgy... - hitetlenül rázta meg fejét, ami hatására baseball sapkája előrébb dőlt. Egyik kezét elemelte a kormányról, hogy frizuráját takaró sapkát a helyére helyezze. - És milyen újra Londonban? - halkan csúsztak ki száján a szavai, ami meglepően hatoltak be hallójáratomba. Szemöldökömet felhúztam, amit sokszori fejrázás követett soron.
- Elnézést?
- Óó. - hangjában lehetett érezni, hogy valami olyasmit kérdezett vagy árult el, amit nem szabadott volna és... látszott is rajta, hogy hirtelenjében nagyon is frusztrált és ideges lett. Ujjaival rohamosan dobbantott egyet, s majd kettőt a kormányon, ami bántotta a hallásomat. - Ana jól van? - mit sem törődve előbbi kérdésemmel témát váltott, amivel tudatott; nem akar róla beszélni. Minden kezdett egyre furcsább lenni. A ház, az idegen férfi és most ez a titok. Alaposan felmértem a mellettem ülő Niall nevezetű férfit és kezdett bennem összeállni a kép. Szőkére festett barna haj, csodálatos kék szemek és a kedvesség egy barát lánya iránt. Nem tudtam, hogy jól sejtettem-e, de a különbségek, amik jelen voltak passzoltak. Talán ő az apám?
- Élvezi a felhajtást, ahogy a testvéreim is. - semlegesen vállat vontam, ami felkeltette az érdeklődését. Mindig ilyen kíváncsi szempárral találom szembe magamat, amikor nemtörődöm hangnemben beszélek a szüleimről vagy esetlegesen a testvéreimről. Ők nem értik. Nem értik, hogy milyen rossz egy olyan világban élni, ahol normálisan még orrot fújni sem fújhatok, mert minden percben figyelnek és információéhesen a nyomomban loholnak. Nem élhetek úgy, mint egy rendes gyerek, mert a szüleim múltja és jövője meghatározza és befolyásolja azt. - Mikor láttad utoljára az anyámat? - kutakodóan próbáltam lassacskán több információt bekebelezni úgy, hogy ártalmatlannak tűnő kérdésekkel halmoztam el Niallt.
- Tizennégy éve körülbelül.
- Szóval akkor én már megvoltam. Találkoztunk is? - testemmel próbáltam a lehető legjobban felé fordulni, hogy minden egyes mozdulatát vagy mimikáját felmérjem. Megtanultam többek között azt is, hogy egy-egy ránc milyen mondanivalót tartogathat, ahogy az ember lélegzetvétele is.
- Persze, akkor már hat éves voltál és Ana hasában már ott növekedett Matthias is.
- Azt állítottad, hogy voltam már Londonban. Erről én miért nem tudok? - lassacskán, de biztosan visszatértem az elfeledni készülő témára, ami úgy látszott kínos volt Niall számára. Arcára levakarhatatlan mosoly ült, ami sejtette, hogy túl korán, túl hamar tértem vissza rá.
- Riporternek készülsz? - hangos kacaja az egész légteret betöltötte, ami engem is nevetésre kényszerített. Fogalmam sem volt, hogy miért nem láttam közel tizennégy éve ezt a férfit, hogy anyám miért nem mondta el nekem az igazat. És a legfontosabb, hogy miért is titkolóznak előttem?
- Talán. De lehet nyomozó leszek. - visszafojtott kacagásom miatt kénytelen voltam fogaim rabsága alá küldeni alsó ajkamat, mert félő volt, hogy Niall jókedve miatt én is hosszas nevetésben török ki, ismét.
- Vagy énekes, nem? - apró kacsintása miatt szeme sarkába rakoncátlan ráncai jelentek meg, amik még így is fiatalnak mutatták a mellettem ülő fiút.
- Testvéreimmel ellentétben kerülöm a médiát. - jókedvemnek hirtelenjében már nyoma sem volt, ugyanis valami oknál fogva, de sosem volt kedvem énekelni. Láttam, hogy anyám és apám is tehetségesek, de sosem voltak ott mellettem ezáltal. A hírnév elvette őket tőlem és ezért utáltam is egy ideig körülöttem mindenkit. Taylor volt az egyetlen, aki valami oknál fogva, de próbált a zenei világ felé elcsalni, így néha-néha sikerrel járt egy-egy dal megírása végett. Segítettem neki és együtt próbáltunk összedobni néhány dalt, ami vagy kudarcba fulladt, vagy éppenséggel az ellenkezője történt vele; kasszasiker lett. - Manager leszek. De még vonz a szervezés is. Igazándiból még nem tudom, nem döntöttem el. - ismételten vállat vonva válaszoltam és látszott, ahogy érződött is, hogy távolabb kerültünk egymástól. Percek elteltével egy kicsinynek mondható ház előtt parkolt le Niall, tekintetével hosszú ideig csak a házat kémlelte. - Köszönöm szépen a fuvart. Igazán kedves volt tőled, hogy elhoztál. - a kilincset megragadtam és ujjaim szinte reflexből már nyomták is le az apró kijutást biztosító tárgyat.
- Anne. Itt a számom, ha valamire szükséged lenne. - egy apró mosoly kíséretében nyújtotta át a kis cetlit, amin kézzel írott, néhol erősebben rányomott számok voltak kivehetőek. Az ülésben hátradőltem, hogy a kis fecnit becsúsztathassam farmerom zsebébe, majd egy utolsó Viszlát-ot eldünnyögve szálltam ki, és indultam el a bőröndömmel a kezemben a ház felé. Mély levegőt szívtam mielőtt a kulcsot elfordítottam volna; a kocsi még mindig a hátam mögött állt várva, hogy biztonságban beérjek.
A lakásba beérve teljesen anyám stílusa fogadott, ami nem volt meglepő, hiszen sejtettem, hogy valószínűleg rég nem látott lakását valaki alaposan gondozza. Tetszett és egyben el is ragadott, de az idő múltával már unalmasnak bizonyult egyedül otthon ülni és várni a megváltást, ami bizonyára sosem jött volna el. Így döntöttem el, hogy nem ülök tétlenül, inkább körbenézek, hogy addig is összekössem a kellemest a hasznossal. Szükségem volt kávéra, ami megnyugtatta testemet, és ezáltal még várost is nézhettem. Farmerkabátomat magamra ölve zártam be alaposan az ajtót, majd csúsztattam az egyik eldugott zsebbe, ahol a telefonom is lapul. A város már sötétségben úszott, amit néhol egy-egy utcai lámpa fénye tört meg. A levegő sokkal hidegebb volt, mint, amikor érkeztem, de ez egyáltalán nem zavarta a testemet, sőt... jólesett neki. Minden apró házat vagy esetlegesen boltot felmérve lépkedtem tovább a kietlen, kihalt utcán, amikor egy Costa kávézó kivilágított logóját nem pillantottam meg. Hálát adva az úrnak siettem a kávézó felé, aminek ajtaját magam felé húzva jutottam be. A hely üres volt,  mint az utca, de a késői időre nézve ez nem volt meglepő. Meg kellett szoknom azt, hogy nem Amerikában vagyok, ahol az sem furcsa, ha hajnali háromkor tévedsz be a hozzád legközelebbi McDonald’s-ba.
- Jó estét. - köszöntem illedelmesen, ujjaimat összedörgölve csiholtam némi melegséget. A pult elé lépve néztem végig alaposan a felsorolt italokat, amikor megtekintettem a számomra legtökéletesebbet. A pult mögött viszont csak üresen tátongó helyett találtam, ami kissé aggasztott a késői órákban.
- Chris! - a tőlem nem messzi raktárból egy őszes, mégis jó kondícióban lévő férfi lépett ki, akinek hangja nagyobb volt, mint termete. - Vevő! - kiáltotta el magát ismét. - Elnézést, kedveském. Elég kótyagos a gyerek. - bocsánatkérő pillantással tért vissza helyére, én pedig tekintetemmel és testemmel is visszafordultam az előbb még üresen álló helyre. Az állam a padlót súrolta, amikor megtekintettem a piszkosul fiatal fiút, bozontos, mégis szexis hajjal és hihetetlenül barna szemmel. Arcán kaján vigyor ült, amivel véleményem szerint minden lányt levesz a lábáról. Tekintetem arcáról a ruháján lévő kis táblára tévedt, ami a Christian nevet fogadta magába.
- Segítsek a döntésben, vagy már van valami fogalmad arról, hogy mit kérsz? - hangja lágy volt, pedig imádkoztam, hogy legalább az legyen rossz, ha már a fiú felér egy adonisszal. Lányos zavaromban krákogtam párat, míg sikerült hangomnak hangot adni.
- Almás-pités kávét kérek. - apró, félénk mosoly jelent meg arcomon, míg vártam, hogy a fiú a gépbe pötyögve szentelje ismét nekem gyönyörű őzike szemeit.
- Jó választás. Három font. - a kért összeget a kis tálba helyeztem, míg súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem át. Te jó ég! Csattantam fel magamban, amikor a fiú mosolyogva nézett végig rajtam. Mi a frász van velem? Kidülledt szemekkel próbáltam a táblákon elhelyezkedő kávékat és limonádékat figyelni, de ez nem sikerült, ugyanis a fiú jobbnak minősült, mint holmi vacak kávék. - Foglalj helyet, majd kiviszem, ha kész. - aprót biccentettem válaszadás helyett és egy ablak melletti helyet választottam, ahonnan nappal kiváló rálátás nyílik a rohanó világra. Egy ideig jó dolognak tűnt a tükörképemet bámulni, miközben a kinti világban szinte semmi sem történt, de gondolataim akaratom ellenére is elkalandoztak. Még mindig furcsálltam a délután történteket, azt, hogy Niall titkolózott, ahogyan a szüleim is. Jó volt elmenekülni otthonról, de mégis most, hogy a válaszokat követeltem, hiányzott az otthoni környezet. - Héé, minden rendben? - a kávés fiú lágy hangja törte meg egyre csak mélyülő gondolkodásomat, amit órákkal később sem untam volna meg véleményem szerint. Megemésztett a tudat, hogy hazudnak és ez egyben fájt is. Nem tudtam senkivel sem beszélni, ugyanis mindannyian tudtak valószínűleg arról, amiről én nem.
- Óó. - tekintetemet a fiúra kaptam, aki valószínű már nem először próbál kirángatni a gondolataim közül. - Persze, köszi. - ujjaimmal a forró kis poharat érintettem, ami a manhattani nyári napokat juttatta eszembe.
- Nem baj, ha... - zavartan a tarkójához kapott, miközben ujjaival a velem szembeni széket húzta ki. Fejemet megrázva tudattam vele, hogy nem bánom, ha helyet foglal, eközben pedig próbáltam aprót kortyolni a gőzölgő kávéból. - Új vagy itt, igaz? - mosollyal az arcán törte meg a közöttünk fennálló csendet, amit örömmel fogadtam.
- Csak átutazóban vagyok egy ideig... Tulajdonképpen csak a hétvégére jöttem.
- Óó. De ha jól értelmezem, akkor ideköltözöl? - ujjait maga előtt összefűzve dőlt előre, hogy mellkasa érintette az asztalt. Szeme kacéran csillogott, míg fogával rabul ejtette alsó ajkát.
- Talán igen, talán nem. - semlegesen vállat vontam és újabb korty kúszott le torkomon, melengetve azt. - Ez sok mindentől függ.
- Például? - vágta rá szinte egyből. Szememet összehúzva figyeltem az előttem ülő fiút, aki idegesítően sokat akart tudni rólam. - Bocsánat. Nem akartam a magánszférádba gázolni. - védekezően maga elé emelte a kezét és éreztem a hangjában a megbánást. Utolsó kortyomat kiívva a pohárból helyeztem azt el az asztalon, majd egy hatalmas lemondó sóhaj kíséretében ráztam meg a fejemet.
- Semmi baj, csak... hosszú napom volt. A diplomától, az állástól. Semmi sem köt Londonhoz. Vagyis... azt hiszem semmi. - homlok ráncolva meredtem el, még magam sem tudom köt-e ide valami.
- Amerikából jössz, ugye? - kuncogó hangjára felkaptam fejemet, amire csak egy duzzogó pillantással tudtam reagálni. - Az akcentusod.
- Értem, értem. Sejtettem, hogy arra célzol, de nem tudok mit tenni ellene. Húsz éve ott élek, tudod...ott az lenne a fura, ahogy te beszélsz.
- Ha húsz éve ott élsz miért pont egy ilyen kicsinek mondható országot választottál utazásod célpontjául?
- Mert itt... - szemeimet lehunytam, hogy jól megfontolt választ adhassak, amivel nem árulok el túl sokat a fiúnak. - minden olyan nyugodt. Nincs nyüzsgés, kedvesek az emberek és... családias. Jó volt kicsit elmenekülni onnan, hogy megtudjam itt milyen az élet. Mindenki olyan melegszívűen beszél Angliáról, hogy kedvet kap az ember ahhoz, hogy ellátogasson ide. Csillogó szemeik szinte késztetnek arra, hogy jegyet válts, és az első adandó repülőgépre felszállva eljuss ide.
- Akkor valami egy bennünk. - hitetlenkedve rázta meg fejét, amit haja hűen követett. - Én innen szeretnék elmenekülni, hogy úgy fogalmazzak, mint te.
- És te mi elől menekülsz? - mellkasom előtt összefontam kezemet, de tekintetemmel biztattam a fiút a beszédre.
- Ezt te nem értenéd meg. Bonyolult. - kezével legyintve egyet nyugtázta a dolgot. Ugyan...nem érteném? A szüleim sztárok...ennél rosszabb nem lehet semmi más! Fejemben a fiú fölé magasodtam és korholó hangnemben illettem meg, de ezt a való életben nem tehettem meg.
- Chris! Zárunk! - ismételten a raktáros férfi hangja csendült fel.
- Hát, akkor én megyek is. - táskámat megragadva nyújtóztattam ki elgémberedett testrészeimet, majd a fiú mellett sétálva értem el a bejárati ajtóhoz, ami egyben a kijutást is biztosította. - Örülök a találkozásnak. - a kilincset megragadva figyeltem, ahogy a fiú nem egyszer nyitja ki a száját, s csukja is be rögtön.
- Nem folyatjuk ezt nálam? - kérdése meglepett és egyszerre fel is háborított. Uram atyám...nem lehet valaki ilyen helyes és ekkora seggfej is egyben! Ajkaimat nem bírtam visszafogni, hangos nevetésben törtem ki.
- Ohh...figyelj, Christian. Ez lehet, a többi lánynál bejön, de nálam nem. Aranyos fiú vagy és tényleg köszönöm ezt a hosszúra elnyúló bizalmas beszélgetést, de most megyek. További szép estét!
- Akkor legalább a nevedet hadd tudjam, ha már te tudod az enyémet. - csuklómnál megragadva tartott a helyemen, amit egyáltalán nem preferáltam. - Kérlek. - lágyabb hangszíne belsőmet egyből ellágyította, amit utáltam, de vigyáznom kellet, hogy semmi biztos információt ne áruljak el neki.
- Anne. - apró mosolyt küldve felé léptem ki a csípős esti levegőbe, majd ujjaimat kabátom zsebébe elhelyezve indultam meg anyám hőn szeretett háza felé. Hogy lehet valaki ennyire jóképű, de egyben balfék is? Még mindig dühvel teli gondoltam vissza az előbbi incidensre, amikor is Christian kissé... ugyan Anne, ne légy ennyire hülye. Kissé? Kissé nagyon elvetette a sulykot. 

II./ I. CHAPTER

Sziasztok!(: 

És megérkezett a második évad első része, ami igaz még nem tartalmaz olyan sok információt, de valahol el kell kezdeni. Remélem azért ennek ellenére olvasható lett. (: Köszönöm szépen a számtalan kommentet az előző részekhez, begyszó válaszolok rájuk, csak mostanság szétestem. De ezért van a nyár. (: Igyekszem a következő résszel. További jó időtöltést és nyarat nektek!(: :* 

Have a nice day,

Susan:*

..:Záró dolgozat:..

"Rossz érzés, amikor magad sem tudod, hogy ki is vagy valójában. Különbözök tőlük, amit ők is látnak, de ennek ellenére mégis szeretnek. A kérdés viszont még mindig ugyan az; Ki vagyok én?" 

Anne Malik

[ zene ]

Sosem értettem, hogy az emberek miért szeretnek más életében kutakodni és kíváncsiskodni, csupán azért, hogy más emberek számára hamis információkat tudósítsanak. Félreértés ne essék, nem egy átlagemberről beszélek, hanem sokkal inkább az engem körülvevő sztárokról. Nincs könnyű életem és ezt szüleim sem könnyítették meg azzal, hogy világszerte ismerik őket; és tudják, hogy ki is az az Anastasia Hill vagy esetlegesen Zayn Malik. Persze ezt testvéreim élvezik. Élvezik, hogy van körülöttük mozgás és őket is minden adandó pillanatban lekaphatják, de én más vagyok, mintha nem is az ő gyerekük lennék, csupán egy lány, akit évekkel ezelőtt magukhoz vettek. Különcnek érzem magamat, hogy napokig; sőt hónapokig a tanulás volt az egyetlen út vagy kikapcsolódás, amit ismertem, ugyanis szerettem volna egyedül, segítség nélkül építeni a jövőmet. Igen... testvéreimmel ellentétben én kimaradtam minden fontosnak mondható dologból, amióta a pubertás korba léptem és kötelesnek éreztem, hogy ténylegesen is megmutassam a világnak, hogy vagyok valaki a szüleim neve nélkül is. Persze ezt érdekesen fogadták a többiek, hogy szinte már-már tagadtam a nevemet, hogy kikkel élek együtt, csakis azért, hogy nyugodt környezetben tudjak élni és fejlődni. Testvéreimmel ellentétben nekem nem szerepelt a terveim között a szereplés, éneklés vagy ezekhez hasonló dolog, maradtam csak a verejtékkel teli munkának köszönhető zongoránál, amit szüleimnek köszönhetek. Talán az egyetlen jó dolog abban, hogy van hírük a világban, hogy a legnevesebb zongoristánál tanulhattam meg zongorázni, így is eleget téve vágyaimnak, hogy valamilyen hangszeren bizony játszhassak.
- Boldog huszadik születésnapot, drágám! - Taylor rontott be a szobába, így kizökkentve mélyen merengő gondolataimból, amibe az idők előrehaladtával egyre jobban beleestem. Sokan mondták, hogy ebben javarészt hasonlítok anyámra; aki ugyan ilyen kótyagos és gondolataiba merülő volt, mint most én. Szerettem a szüleimet...tiszta szívemből, de ennek ellenére mégsem mondhatom azt, hogy felhőtlen volt a kapcsolatunk. Mivel én kizártam az életemből a médiát, így valamilyen szinten őket is. Ezért ápolnak talán jobb kapcsolatot a testvéreimmel, akik minden alkalmat kihasználnak egy-egy esetleges filmpremier esetén. A székemet hátratoltam, hogy könnyebb mozgást biztosítsak magamnak. Ízületeimet megmozgatva öleltem át anyám régi barátnőjét Taylor Swift-et az énekesnőt, aki minden egyes héten felhív, hogy tudatosuljon a velem történt dolgokról.
- Boldog lenne, ha már túl lennék a záróvizsgán. - nem tetszően húztam el a számat, majd helyemre visszaülve dőltem hátra a székben, hogy teljes figyelmemet a plafonnak szentelhessem. Az utóbbi időben még az is sokkal érdekesebbnek minősült, mint a már századjára átismételt tananyag.
- Holnap vizsgázol? - apró mosolyt küldött felém, amire csupán egy bólintás volt a válaszom. - Minden rendben lesz. Gondolom akkor ma nem is ünnepelsz.
- Szombaton reggel utazok Londonba. - nemtörődöm válaszommal magamat is megleptem, hiszen mindig is vonzott a Brit főváros, ennek ellenére sosem sikerült eljutnom oda, egészen mostanáig. - Barátokkal kiruccanunk, és ott ünnepelünk. - apró mosolyt küldtem felé, amikor láttam, hogy ábrázata meglepőre vált. Táskájából egy apró ajándéktasakot húzott elő, ami alaposan be volt csomagolva, hogy a kíváncsi tekintetek elől elrejtse magát. Lassan állt fel az ágyamról és komótos, alaposan megfontolt léptekkel ért el elém. Egy apró csókot hintett fejem búbjára, miközben piciny ajándékát asztalomra helyezte el, egyenesen a jegyzeteimre.
- Gondolom Ana-val még nem beszélted meg. Nem fog örülni neki, tudod, hogy félt! Apropó...láttad az új videoklipjét? 

- Még nem...de majd valamikor időt szakítok rá. - ismételten vállat vonva reagáltam a mondatára. - A tied viszont elnyerte tetszésemet, ismét. 

- Óó, annyira, hogy el is énekelnéd velem? - sejtette a válaszomat, de ennek ellenére minden egyes alkalommal bevetette nálam titkos báját, amivel próbált rávenni arra, hogy adjak hangot az állítólagos tehetségemnek. De nem akartam. Nem is fogom akarni, mivel más céljaim vannak az életbe. Van elég sztár a világon. Kuncogva ráztam meg a fejemet, hogy tudósítsam őt a válaszomról, amire kissé komolyabb ábrázattal reagált. Tudtam, vagyis csak sejtettem, hogy ez valamiféle tématerelés volt, amolyan vihar előtti csend. - Ma jön haza Ana. Szeretném, ha elmondanád neki Angliát, mert nem akarom, hogy tőlem tudja meg hol vagy. Beszélgess vele és most... most az egyszer hanyagold a tanulást. Úgy sem jó vizsga előtti napon belevetni magadat a dolgokba, mert csak jobban összekuszálódnak a dolgok. Anyád úgy érzi, hogy nem szereted őt. - hangos sóhaj hagyta el vörösen izzó ajkait, amik tökéletesen illettek hófehér, már-már sápadt bőréhez.

- Badarság. Szeretem őt, hiszen az anyám, de... 

- De? De mi, Anne? - guggoló helyzetben helyezkedett el előttem, kezét a térdeimen helyezte el és kéken virító szeme szinte a lelkem mélyéig hatolt be. 

- Sosincs velem. Néha úgy érzem, hogy te többet törődsz velem, mint Ő. Megértem, hogy kizártam az életemből azáltal, hogy megtagadtam a szereplést, de... nem volt itthon, amikor nővé értem, amikor Nicolas elhagyott. Csak rád számíthattam ilyenkor, mivel Ő éppen a világ másik felén volt. És ne mondjátok, hogy ezt értem teszi, mert nem. Valahogy különcnek érzem magamat a családban, akit mindenki kinéz. Mintha kiskoromba egy árvaházból hoztak volna haza. Sokkal könnyebb a fiúknak, hiszen ők ezt az egész felhajtást élvezik, de én nem. Nem akarok rivaldafényt, hírnevet, hogy csupán azért, mert Malik vagyok, máris a lábam előtt heverjenek. Szeretném a saját sorsomat magam irányítani, ahogyan szeretnék önmagam fejlődni a munka miatt. - hirtelen minden kitört belőlem, ami már régóta nyomja lelkemet. Nem hittem volna, hogy ennyire bánt és zavar anyám hiánya, aki tényleg minden fontos alkalmat kihagyott az életemből. 

- Anne hidd el, hogy Ana számára te vagy a legkülönlegesebb. Egyszer erre rá fogsz jönni, ha nem ma és nem holnap, de egyszer biztosan. Szeretné, ha nem olyan anyagi helyzetben élnél, mint Ő akkor és... szerintem teljes mértékben tiszteletben tartja a döntésedet, hogy a saját lábadon szeretnél megállni. És az, hogy..., hogy én voltam úgymond az "anyád" - ujjaival idézőjelet formált, egyensúlyát egy pillanatra elveszítette. - megtiszteltetés, hiszen tudod, hogy ilyen öreg fejjel még mindig nincs gyermekem, de téged annak tekintelek. Tudod jól, hogyha bármi baj van, rám számíthatsz. - apró csókot nyomott arcomra, majd helyére visszalépve folytattuk tovább az egyre elmélyülő beszélgetésünket. Néha tényleg úgy éreztem, hogy Ő az anyám Ana helyett, hiszen ezzel még magyarázható is lett volna kékeszölden virító szemem, amit fogalmam sincs, hogy kitől örökölhettem. Anyámnak és apámnak is barnán csillogó szemei vannak, ahogy testvéreimnek is. Ez volt már régóta, ami bántotta a lelkemet, de nem fektettem rá nagyobb hangsúlyt, mivel tudtam, hogy nem kapnék rá érthető magyarázatot. Fejemet ölébe fektette, miközben ujjaival folyamatosan szántott végig barna, dús fürtjeimen. Egy idő után minden kezdett homályosulni, ahogy a kellemes érzés egész testemen végighatolva nyugtatta meg azt. Szerettem, ha ezt csinálták velem, ugyanis kiskoromban édesanyám mindig így altatott el és ez...akaratlanul is, de beivódott elmémbe.
A szoba már sötétségben úszott, amikor szemeim lassan, fáradtan nyíltak ki és érzékelték, hogy bizony jócskán eltelt pár óra amióta ledőltem Taylor ölébe. Talán még mindig aludnék és az igazak álmát álmodnám, ha valaki be nem süppesztette volna mellettem az ágyat. Nyöszörögve keltem fel, amikor észrevettem egy karcsú alakot magam mellett. Jellegzetes illata azonnal tudatta velem, hogy ki is ő valójában, hogy igaz kissé későn, de sikerült ideérnie a huszadik születésnapomra. Az ágyam melletti kis polcon lévő lámpát kapcsoltam fel, ami halovány fénnyel világította be a tengerre néző szobámat.
- Boldog születésnapot, kincsem. - anyám közelebb kúszott hozzám, homlokomra egy hosszas csókot nyomott. - Párizsból hoztam, remélem, tetszik. - szorosan a mellkasára vont, majd velem együtt dőlt vissza a puha, kényelmes párnák közé.
- Parfüm? - fejemet felkapva figyeltem az asztalon lévő kis dobozkát, amiben valószínű valamilyen drága, márkás parfüm foglal helyet. - Köszönöm, de tudod, hogy nem kellett volna. - fejemet anyám mellkasára hajtottam vissza, ahonnan tisztán hallottam hevesen dobogó szívverését.
- Taylor hívott, hogy volt itt és ne haragudj, amiért elment; nem akart felkelteni. - apró csókot hintett fejem búbjára. - Miért nem mondtad, hogy elutazol a vizsgád után? - korholt és tudtam, hogy csak erre a pillanatra várt, hogy felhozhassa azt, amiről barátnője előbb tudott, mint ő saját maga.
- Elfoglalt voltál és gondoltam nem telefontéma a kiruccanásom. - törökülésben helyezkedtem el, hogy jobban felmérhessem kedvének helyzetét. - Neki sem akartam elmondani, csak kiszaladt a számon. Diplomaosztóra visszajövünk, csak tudod... - vállat vontam és tekintetemmel a kezemet kezdtem el pásztázni. - régóta vágyom már Londonba és a lányok ünnepelni szerettek volna. Gondoltam miért is ne ünnepelhetnénk ott? Ők vasárnap mennek majd és mielőtt kérdeznéd; azért megyek egy nappal előbb, mint ők, hogy körülnézhessek.
- Rossz anya vagyok? - suttogó hangja tele volt félelemmel és pánikkal, amint tudósítottam őt a terveimről. Hirtelen kaptam fel a fejemet és egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Anyám szeme abnormálisan csillogott, ami jelezte számomra, hogy hamarosan kitörni készülő könnyei kiszabadulnak szeme rabságából. Aprót ráztam a fejemen és próbáltam összeszedni a gondolataimat, amit már régóta szerettem volna neki elmondani.
- Nem vagy rossz anya. Nem erről van szó. - hatalmas sóhaj hagyta el a számat, tekintetemet ismételten elkaptam övétől.
- Csak?
- Sosem vagy itt, amikor szükségem lenne rád. Remek anya vagy... a fiúk számára. De kérlek, ezt ne most beszéljük meg, mert ezer dolgom van még reggelig.
- Anne... - óvatosan felém kúszott, de határozottan elrugaszkodtam az ágyról és a fürdőm felé igyekeztem. Tudtam, hogy helytelen így viselkedni vele, de szerettem volna, ha egy csöppnyit is érzi, milyen hatalmas lyukat éget az emberbe az, ha valakit eltaszítunk magunktól. Vagyis...nem is tudom ő mit tett velem.
- A vizsgáimra szeretnék minden erőmmel koncentrálni. - sóhajtottam mielőtt az ajtómat tártam volna ki magam előtt, távozásra biztatva őt. - Köszönöm a parfümöt. Holnap azzal fújom be magam. - szeretetem jeléül átöleltem őt és egy jó éjt puszit nyomtam kerek arcára. Furcsamód, de nem látszott rajta a kora, hogy valójában mennyi idős is. Ezt csak azok tudták, akik ismerték őt; vagyis a fél világ.
- Jó éjt, kincsem. - keserves hangnemben ejtette ki szavait, majd egy utolsó mosolyt küldve felém távozott a szobámból. Ajtómat becsuktam miután anyám karcsú, még mindig fiatal alakja távozott, majd lassú léptekkel, pizsamámat megragadva igyekeztem a fürdőm felé, hogy egy frissítő zuhany után utoljára átnézzem az életemet meghatározó jegyzeteket.
Fáradtan és frusztráltan lépkedtem a főiskola területén, amikor megtekintettem a boldogságtól majd kicsattanó barátaimat, amint éppen felém közelednek. Mindannyiuk kezében ott lapult egy kis mappa a vele járó tollal, amivel majd az órák hosszi dolgozatot fogják véleményem szerint hibátlanra megírni. Okosak voltak, noha sosem fordítottak hosszú órákat a tanulásra; csak figyeltek és az agyukban tárolták az információkat. Szerettem volna ilyen lenni; akinek nem kell heteket, sőt hónapokat tanulnia csakis azért, hogy vigye valamire az életbe.
- Szia, gyönyörűm. - Nicolas mellkasára vonva üdvözölt és annak ellenére, hogy régebben szorosabb szálak fűztek egymáshoz; barátságunk megmaradt. Természetesen én még mindig többet érzek iránta, mint kéne, de erről sosem beszéltem neki. Majd idővel elmúlnak a dolgok, ahogy minden más is. - Készen állsz egy hibátlan záró dolgozatra te kis szervező avagy manager? - vállamon átvetette karját és így indultunk meg a csajokkal magunk mellett az épület felé.
- Annyira irigyellek, hogy egyáltalán nem izgultok. Engem majd szétvet az ideg. Belegondolni és szörnyű, hogy az utolsókat fújjuk együtt. - nemtetszően elhúztam a számat, amire a többiek hangos kacajjal reagáltak.
- Gondolj arra milyen jó lesz a hétvége. Fogd fel úgy, hogy ez egy dolgozat, semmi más. Lényegében az is. De most ne beszéljünk erről. A mamád klipje hihetetlenül... - Tess a levegőt kapkodta, miközben kereste anyám új klipjére a megfelelő szót.
- Dögös. Mondd ki, hogy dögös. - Nicolas aprót lökött rajtam, majd a tanterembe beérve engedett utamra, hogy ő is, ahogy a többiek is elfoglalhassák a számukra kiszabott helyet. Nagyot nyelve foglaltam el a székemet, majd a tollamat elővéve vártam, hogy befejezhessem életem "remekművét".
Hosszú órás írás után azért kellemes volt a nappalinkban ledőlni a kanapéra és mindent figyelmen kívül hagyni. Ölemben a laptoppal a holnapi repülőjáratokat kémleltem, amikor anyám helyezkedett el mellettem egy apró dobozkával a kezében. A laptop tetejét lecsuktam, majd a dohányzóasztalra helyeztem el, hogy semmiféle akadály ne legyen kettőnk között, amíg "komoly" beszélgetést folytatunk egymással. Rettegtem attól, hogy a tegnap esti kínosnak mondható témát szeretné újra megvitatni, legalábbis folytatni, de nem így történt. Szó nélkül nyújtotta felém a fekete dobozt, amiben egy apró kis kulcs helyezkedett el anyám nevével ellátva. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a kis tárgyat, majd anyámra vezettem a tekintetemet, aki érdeklődve figyelte minden mozdulatomat és reakciómat.
- Ez mi? - tettem fel végre a fejemben kószáló kérdést, mivel fogalmam sem volt, hogy ez a kulcs mihez való.
- A londoni lakásom kulcsa. Szeretném, ha ott tartózkodnál, ugyanis rettentően sokat jelent nekem az a ház. - komoly ábrázattal közölte velem mindezt és tudtam, hogy igazat mondd. Valószínűleg ez az a ház, amiről már oly sokat mesélt, ahol kiskorában élt a szüleivel együtt, akik tragikus körülmények között távoztak az életéből. - Holnap rendelkezésedre áll a magánrepülőm és az egyik barátom, aki Írországban lakik, de most Angliában tartózkodik és kimegy eléd, majd elszállít a házhoz. Szőke férfi, Niall  a neve. Szerintem egyből felismered. - apró mosoly játszott a száján, ami megmelengette a szívemet. Most először érzem azt, hogy törődik velem és ténylegesen is szeretné rendbe hozni azt, amit elrontott. Törődik velem, ami mindennél többet ér, hiszen szeretem őt; szeretem az anyámat.
- Anya ezt nem fogadhatom el...ez...túl sok. - akármennyire is élveztem, hogy ilyen nagylelkű velem kapcsolatban, a többiek jutottak az eszembe. A két fiú testvérem, akik ugyan minden jóban részt vettek, mégis önzőség lett volna egy lakást elfogadni, annak ellenére, hogy tudtam ez semmi számára.
- Ez az én diplomaajándékom. Rád szerettem volna hagyni ezt a lakást, mert... mert sokat jelentesz nekem Anne. A fiúk meg úgyis kapnak apádtól valami fényűző palotát. - nevetve legyintett egyet a kezével, másikkal az enyémet ölelte át. - Hogy sikerült a záró dolgozat?
- Annyira nem volt vészes, noha biztos vagyok benne, hogy ejtettem hibákat.
- Az én nagy lányom, aki holnap világot fog látni. Tudtam, hogy sokra fogod vinni, de többre vihetnéd, ha... - hangja elhalt, amint látta, hogy mutatóujjamat felmutatva intem őt csendre.
- Szeretnék magam fejlődni, nélkületek. Köszönöm, amit eddig értem tettetek, de magamtól akarok mindent elérni.
- Ott maradsz? - halkan csendült fel vékonyka hangja. - Londonban? - folyatta, de ez után már csendben várta a válaszomat.
- Ott szeretnék szerencsét próbálni. - egy biztató mosoly keretében ejtettem ki szavaimat, noha ez egyáltalán nem hatott anyám lelkére, ugyanis arca furcsán eltorzult. Vajon miért nem örül, hogy Londonba utazok és a későbbiekben valószínűleg oda is költözök? Úgy érzem van valami ott, ami miatt nem akar engem ott tudni. Talán a szülei emléke nyomja még mindig a lelkét, de úgy érzem más is van a dologban. 

FIFTIETH CHAPTER - EPILÓGUS

Nem is tudom, hogy mit kéne írnom...egyáltalán kéne-e, mivel a blog folytatódni fog, de Ana és Harry élete ezennel lezárul. Rettentően sokat jelentett nekem ez a blog, talán megmerem kockáztatni azt, hogy jobban a szívemhez nőtt, mint az előző. Sokkal nagyobb "sikere" volt és a legfőbb, hogy ti végig támogattatok. A sok hozzászólás és díj, amivel elleptetek csak biztatott arra, hogy ne fejezzem be a történetet, amikor egy-egy fáradt napomon nem volt sem erőm, sem kedvem írni. Ez volt az én mentőövem és kikapcsolódásom. Az érettségis időszakon végig segítettetek és támogattatok és el sem hiszitek ez mennyire, de mennyire sokat számított nekem. Remélem ezen túl sem fogok csalódást okozni és szeretni fogjátok a II. évadot, mert már fejben minden megvan a történettel kapcsolatban. Köszönöm nektek ezt a csodás "majdnem" fél évet, a sok-sok kommentet, feliratkozást és mindent!(: Utoljára az első évadban:

Have a nice day,

Susan:*

"Ha van igazán rohadt dolog ezen a nyavalyás világon, egy dolog, amitől az ember totálisan össze tud zuhanni, és abszolút lemegy elmehülyébe, az a reménytelen szerelem!"

Anastasia Hill

Ha azt mondta volna valaki nekem évekkel ezelőtt, hogy Zayn Malik lesz a férjem, akivel boldogan élem a mindennapjaimat Manhattanben, valószínűleg kinevettem volna őt az ilyen felvetések miatt. Számos újságcikk jelent meg rólam és Zaynről, amiben azt vitatták, hogy a mi kapcsolatunk fele annyira sem jó, mint amikor Harry-vel alkottam egy párt. Természetesen ezeket mind a képekről alkotott vélemény után írták, de ez egy idő után nem így volt. Miután sikerrel megérkeztünk Manhattanbe, az új világba vagy, ahogy Zayn mondaná egy új kezdetbe minden megváltozott. Kezdtem egyre jobban beleszeretni és elfelejteni mindent és mindenkit. Három évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen ajánlatot tesz, azt meg főképp nem, hogy harmadik gyermekemet várom a hasamban. Fiunk születése sokkal zökkenőmentesebben ment, mint Anne-nél, így egy megkímélt éjszakán eshettünk akkor át. Jason le sem tagadhatná, hogy Zayn fia, ugyanis mogyoróbarna szemei szinte árulkodnak róla, hogy ki is az apja. Három éves létére rettentően okos és értelmes gyermek, noha ennek ellenére ő sem veti meg a szórakozást a tengerparton. Természetesen Anne balesete óta jobban figyelek rájuk, mint bármi másra, ami Zayn szerint néha már-már betegessé sikerül. De mit tehetnék? Csak a lányom életéről volt akkor szó, amit majdnem el is vesztett és nem szeretném, ha esetlegesen ez újra előforduljon a rosszcsont lurkók miatt. Anne teljesen más lett, felnőtt, ami meglepően érintet engem és Zaynt is. Sőt... ki is jelenthetem, hogy mindenkit meglepett azzal, hogy hirtelen vált felnőtté, hogy érettebben gondolkodott némelyik felnőttnél is, ami minden egyes vendégünket elgondolkodtatott arról, hogy mit csinálunk mi Anne-el, hogy így vélekedik a világról. Semmit! Mindig csak ennyit tudtunk mondani Zayn-el, mert mi magunk sem értettük kislányunk világnézetét és már eltervelt jövőjét, ami ígéretesnek hangzik.
- Mamiii. Mamiii. - zökkentett ki gondolkodásomból kisfiam, aki szaladva indult meg felém. Lába nyomát a homok magába tartotta és néhol gyorsan szedett lábai miatt a homok a levegőbe került. Kis hajacskája felfele volt állítva, ugyanis mindig apjára akart hasonlítani, ami nem volt nehéz, hiszen kinézetre kiköpött Zayn volt. Hasamon végig simítva vártam a kisfiút, aki pillanatokon belül zihálva ért elém. Lábamat átkarolva húzott magához szorosan és éreztem, hogy kicsiny szíve milyen gyors tempót diktál magának. Akaratlanul is, de ilyenkor majd kiugrott a szívem az aggodalmak miatt, noha semmi okom nem volt rá, csupán futkorászik, ahogy minden más gyermek is.
- Lassabban kicsim. - lejjebb hajoltam, hogy egy szintbe kerülhessek a kisfiúval, aki csillogó szemekkel figyelt engem, majd kis ujjaival a hasamat érintette. Számtalanszor kérdezte meg, hogy miért ilyen nagy a hasam, de még nem értette meg azt, hogy miként került be oda már most szeretett öccse. De mindketten tudtuk Zayn-el, hogy ezt még korai is lenne elmagyarázni, még pár évig ráérünk ezzel. Ujjaimmal végig szántottam már-már fekete haján, amire kissé hátrább lépett.
- Mamii - korholt vékonyka hangján, piciny karjait összefűzte maga előtt. - Most nem olyan a hajam, mint apunak. - édes ajkait lefele biggyesztette, amire akaratlanul is, de egy kacaj tört elő a számból. Nem szerette, ha a hajához nyúl bárki is Zayn-en kívül én pedig... én pedig mindig is szerettem volna a gyermekeim haját néha-néha megigazítani. Míg Jason ezt nem viselte el, addig Anne előszeretettel feküdt mellém esténként, hogy haját fésülgessem vagy netán tán ujjaimmal szántsak végig rajta. Két különböző személyiség, de ez látható is.  Fejemet megrázva hajoltam lejjebb, hogy hónaljánál megragadva az ölembe tudhassam. Apró kacaj hagyta el a száját, amikor felemeltem, karjait összefonta nyakam körül és apró puszikkal halmozott el. Lábait mozdulatlanul tartotta, mivel tudta, hogyha rugdos azzal nem csak nekem, hanem testvérének is árt. Lassan lépkedtem vele az emelet felé, majd Anne ajtajának kilincsét megragadva nyitottam be. Az ágyán feküdve olvasott egy könyvet, amit még Roberttől kapott a múltkor.
- Nem jössz le, kincsem? - Jasont a földre tettem; Anne mellé helyezkedtem el, majd hosszú, göndör tincsein végig simítva figyeltem minden apró mozzanatát.
- Megjöttek a vendégeink? - arcát az ölembe helyezte el, miközben onnan tekintett fel rám.
- Gyere, menjünk játszani. - testével előre dőlt, hogy megkönnyítse az ágytól való eltávolodásomat, majd mindkét oldalamon a gyermekeimmel indultunk vissza a napsütéses tengerpartra. Anne felhelyezte fejére a szemüvegét, amit ő maga választott. Szívem mindig hevesebben dobban, amikor olyan tárgyakat választ magának, mint Harry-nek van, főleg úgy, hogy három teljes éve látta őt utoljára. Mind a ketten jobbnak láttuk, ha gyermekeink nem tudják az igazat; ha abban a hitben élnek, hogy mi vagyunk a szülei. Ő is, ahogy én is más kontinensen lakok, távol tőle, távol mindenkitől. A forró homok égette a talpamat, csupán emiatt sikerült észhez térnem és a kicsikre koncentrálni, akik már hevesen közelítették meg a hűsnek mondható vizet. Élvezet volt őket látni, ahogy szeretik egymást és mindenben támogatnak is nem csak minket, hanem egymást is. Nem tudták, hogy más az apjuk, hogy csak én vagyok az, ami összeköti őket, de ennek ellenére még sosem tevődött fel bennük az a kérdés, hogy Anne szeme és haja színe miért különböző, mint Jasoné. Lassan közeledtem feléjük végig mosollyal az arcommal, ám, amikor Anne-t elértem kezemnél fogva megragadva húzott kissé beljebb. Jason követett minket és mind a két rosszcsont előszeretettel vizezte össze már korántsem száraz ruhámat. Jason sikítva rohant el tőlünk, így Anne-t magam elé tolva meredtem a kisfiú alakjára, aki apja felé rohant. Zayn alakja egyre tisztább volt és maga mögött hagyva barátait emelte magasba kisfiát. Mindenki itt volt, kivéve egy személyt, Harry menyasszonyát, Bridgit-et.
- Félek. - suttogta felém Anne, aki immáron mellettem sétált az egyre hangoskodó tömeg felé. Apró mosolyt küldtem felé, szememmel kacsintottam, amire egy édeskés, huncut félmosollyal illetett meg. Kétség kívül Harry lánya.
- Nem bántanak. Ők a rokonaid. - egy hosszas csókot nyomtam piros, napkapta arcára.
- Anya... - suttogta még mielőtt felálltam volna. - Ki az a fiú a göndör hajú bácsi mellett? - fejével Harry felé fordult, aki mellett ott állt kisfia, Christian. Barna szemét anyjától örökölte, míg haja csakugyan olyan volt, mint Anne-nek. Arcán félénk mosoly ült, apjába kapaszkodva remélt biztonságot, noha nem volt oka félni; mi nem bántottuk volna.
- Ő Harry bácsi kisfia. Christian. - kezecskéjét összekulcsolva az enyémmel folytattuk utunkat a többiek felé, akik más mosolyogva vártak minket. Mindenkit alaposan átöleltem és fogadtam a bókokat, amiket kaptam, de egy embernél akaratlanul is, de többet időztem. Harry semmit sem változott, talán kissé megöregedett, amit tanúsítottak szeme alatti ráncai, de ezek mit sem változtattak a fiú kinézetén. Ugyan olyan szívdöglesztő volt, mint hét éve.
- És lassan megszületik a kisöcsém. - Jason büszkélkedő hanggal húzott vissza Harry bámulásából, ujjacskái hasamat simították végig. - Én leszek a nagy bátyó. - alsó ajkába harapva nézett végig a felnőtteken, akik visszafojtott mosolyukat próbálták elrejteni a kisfiú elől.
- És mi is lesz a kisöcséd neve te oltalmazó bátyus? - hajába túrva kérdeztem a kisfiút, akinek köszönhetően nem kellett bajlódunk az új jövevény nevét illetően.
- Mammiii. - visított fel, ismételten dühös tekintettel illetett meg, de most a könnyek miatt, amik szemében gyülekeztek nem bírtam nevetni. - Megint elrontottad a hajamat. - apja felé indult, aki nyugtató mosollyal az ajkán húzta szorosan a mellkasára.
- Zayn le sem tagadhatod, hogy a fiad. - röhögve bökte vállon Louis az említettet, aki gyerekesen kiöltve nyelvét reagált az elhangzottakra. - Gyerekes. - ismételte meg Zayn cselekedetét Louis.
- Apuuu, megyünk játszani a fiúkkal? - csillogó, könnyáztatta szemeivel kérlelte apját, aki csak bólintva egyet hívta el a többieket is. Kettesben maradtam vele...Harry-vel és a gyermekeinkkel.
- Te nem mész Chris? - kisfia vállára helyezte el a kezét, fejecskéjére apró csókot hintett.
- Majd talán később. - féloldalas mosolyával csakugyan Anne-t idézte fel előttem, aki szégyenlősen ácsorgott mellettem.
- Anne nem mutatod meg Christiannak a partot? Biztos tetszene neki, és rengeteg jó búvóhelyet tudsz. - lágy hangon szólítottam meg kislányomat, aki csak egy aprót bólintva; teste előtt összekulcsolt ujjaival lépkedett Christian mellett. Harry arcát, ahogy az enyémet is egy mosoly kerekítette a gyerekek láttán. Hajamba a lágy, meleg szellő kapott bele, ahogy egy kis farönkszerűségre ültünk le közel hozzájuk az esetleges bajok elkerülése végett. Percekig csak csöndben figyeltük, ahogy Anne és Christian elmélyülve építenek a homokból várat, néha-néha egymást tekintik meg lopva, nehogy a másik észrevegye azt.
-  Olyanok, mint mi. - egy sóhaj kíséretében fordult felém és lopva érintette meg ruhám rejteke alatt lévő kezemet, ami melegséggel töltötte el a testemet. - Én is így figyellek téged még a mai napig is.
- Ahogy én is, de ez semmin nem változtat már Harry. - kezemet hirtelen kaptam ki az övé közül és éreztem, hogy még mindig változatlanul vonzódunk egymás iránt. - Szeretem Zayn. - sóhajtottam, testemmel felé fordultam, hogy szemébe tudjam mondani az igazságot. Szerettem volna látni gyönyörű zöld íriszeit, amik olyan áhítattal figyeltek, mintha lelkem mélyéig képesek lennének behatolni. Igazat mondott. Még mindig ugyanolyan szenvedéllyel csillogott a szeme, mint régen; ajkait szüntelenül harapdálta talán idegességében vagy csak a szenvedély visszafojtása miatt. Ha látta volna...ha érezte volna, hogy lelkem miként küzd az ellen, hogy őszintén elmondjak neki mindent; hogy mennyire sajnálok mindent és, hogy sajnálom, hogy ketté kellett válnunk. - Nem hittem volna, hogy utánad csak egy csöppnyit is lehetek boldog, mert lássuk be szívem minden centiméterét te birtokoltad, s most is ezt teszed. Hiszem, ha ott maradtam volna, ha Zayn nem hozott volna el, akkor most vele is minden más lenne, de nem így lett. Cselekedett és most... most második fiamat várom tőle, ami tanúsítja, hogy mennyire, de mennyire is jól érzem vele magamat.
- Christian mindig kérdezi, hogy miért nincs testvére. Tudod rettentően fáj, hogy hazudnom kell neki és úgy érzem minden egyes új napon, hogy nem bírom tovább és elmondom neki a teljes igazságot.
- Mi értelme lenne annak, hogy egy másik országban él a féltestvére? Még kicsik Harry. Anne csupán hat éves, ahogy Chris is és... - szemeimet égettek a könnyek miközben próbáltam fejemet az ég felé emelni, hogy valamennyire sikerüljön csökkenteni szememben tornyosuló érzelmeimet. - Harry mi nem fogunk találkozni. - sóhajtottam ismét, szememet lehajtottam. - Nem költözünk vissza Londonba és nézd. - mutattam körbe, amikor szemem kislányomon akadt meg. Akaratlanul is mosolyra késztette arcomat, hogy göndör fürtjeibe apjához hasonlóan túrt bele és most először láttam őt maradéktalanul boldognak. - Megfelelő környezetben él, boldogan. Zayn lányaként szereti és három év telt el az utolsó találkozónk óta. Folytatom, amit eddig csináltam és mindig értesülhetsz Anne állapotáról is. Nem zárlak ki az életéből, minden percben vele leszel...igaz nem fizikailag és testileg, hanem csak lélekben.
- Meg akarom őt védeni... itt akarok lenni, amikor először törik össze a szívét. Szeretnék az élete részese lenni, de megértelek és elfogadom a döntésedet. Helyesen cselekszel, mint mindig. Nem érdemlem meg őt, hiszen én rontottam el a dolgokat és köszönöm...köszönöm, hogy nem zársz ki teljesen Anne életéből.
- Hidd el... - kezem az övén simított végig, miközben egy biztató mosolyt küldtem felé lányom jólétéről. - Zayn mellette lesz mindig. Megvédi őt a fiúktól és gondoskodik arról is, ha esetlegesen majd egyszer egy fiú lelkileg összetöri őt. Itt leszek neki én, Zayn és a testvérei is.
- Jó így látni Őt, őket. - fejével Anne és Zayn felé bökött, aki jelen pillanatban minden erejével azon volt, hogy barátait legyőzze kisfiával egyetemben a fociban, amit a parton rendeztek.
- Jót tett neki az új környezet és a gyerekek. - vállat vontam, kezemet a hasamon helyeztem el.
- Boldog és Ő a legmegfelelőbb számodra. Örülök, hogy mellette állapodtál meg és nem egy seggfej mellett. - apró kuncogás hagyta el a száját, ami fiatalabbá tette, mint ami volt. Szerettem őt látni és főleg jólestek szavai, hogy így gondolta a helyzetet. Noha mindketten tudtuk, hogy Ő lett volna a legmegfelelőbb mellém, nem mondta sem ő, sem én. - Mi lesz a kicsi neve?
- Mathias. Jason választotta, vagyis sokkal inkább könyörögte, hogy ez legyen az öccse neve. Nekem megtetszett és Zayn is megbékélt a névvel.
- Anne nem gyanakszik? - sejtettem, hogy ez a kérdése már régóta a fejében kavarodik és ismétli magát, hogy választ kaphasson rá.
- Még fiatal, hogy ezzel foglalkozzon és őszintén szólva nem hinném, hogy valaha is majd felteszi nekem azt a bizonyos kérdést, amitől rettegek. Teljesen más személyiség, mint Jason. Míg Anne nyugodt és visszahúzódó, addig Jason az ellentéte. Anne sokkal jobban igényli a szeretetemet, mint a fiam, de ez nem is baj, csak örülök neki. Szereti a könyveket és már most nagyon értelmes, de nem énekel. Jason szeret énekelni és csöppnyi hangja már most szirénként hat az apjára, de... Anne-t egyszerűen nem bírjuk rávenni. Érdeklődik a zongora iránt, amit szorgosan próbál tanulni; nagyon ügyesen veszi az akadályokat és a tanára szerint hatalmas tehetség veszett el benne.
- Olyan visszahúzódó és távolságtartó, mint te, amikor megismertünk téged. Ebben rád hasonlít. Majd idővel hidd el énekelni fog. Csak várjátok ki türelmesen és ne erőltessétek. - suttogta felém, miközben testével egy pillanatra sem mozdult el. - When he opens his arms and holds you close tonight, It just won’t feel right, ‘Cause I can love you more than this, yeah. - közelebb csúszva kezdett el énekelni, halkan, hogy csak én halljam, senki más.
- Harry. - szemeimet lecsukva szívtam be mélyen mámorító illatát, ami azóta semmit sem változott.
- Anyuu, Anyuuu. - zökkentett ki minket a pillanat hevéből Anne, aki lábait szedve futott felén egy szál virággal a kezében. Amint elénk ért egy félénk mosollyal illette meg Harry-t, aki csak hosszú ujjaival simított végig kicsiny kis fején. - Nézd mit kaptam Christől. - alsó ajkába harapva nyújtotta felém a kis virágot; öröm volt nézni csillogó szemeit, amik arról árulkodtak, hogy örül a fiú kedves gesztusának. Harry felvont szemöldökkel figyelte az ölemben kucorgó kislányt, aki fejét ide-oda kapdosta. Egyszer engem illetett meg figyelmével, míg máskor Chris barnán izzó szemét vette célpontba.
- Milyen kedves Christiantól. Megköszönted neki? - apró csókot nyomtam lányom fejére, majd egy rakoncátlan tincsét, ami a szemébe lógott füle mögé tűrtem. Lányom aprót bólintott, arcocskája szokatlanul piros volt.
- Anyu... - suttogta, hogy csak én halljam, de láthatóan hangja nem volt olyan halk, mint amilyennek szánta. - Volt már veled olyan, hogy valakit annyira szerettél, hogy nem akartad elveszíteni? De tudod...úgy... - gondolkozott el édesen, szemét az égnek emelte, ahogy tagoltan ejtette ki szavait. - úgy teljes szívedből.
- Volt kicsim. Volt. - hosszas csókot nyomtam kerek arcocskájára, szemét kérdőn rám emelte.
- És ki volt az?
- A papád, kicsim. - sóhajtottam egy nagyot miközben fél szemmel Harry tekintetét vizslattam. - Az apukádat szerettem és fogom is szeretni, mindig.
- A papa szerencsés. - kuncogott fel, majd ölemből lehuppanva futott vissza a barna hajú kisfiúhoz, aki kezét nyújtva várta őt. Összekulcsolt kezükre és távolodó alakjukra öröm volt nézni, noha tudtuk, hogy hibáznak, hogy mi hibázunk ez még nem érdekelt minket. Aggódóan pillantottam Harry-re, aki ugyanolyan csodálattal figyelte a két gyermek alakját és ez...ez elindított bennünk valamit. Ujjaimat összefontam nyaka körül és szorosan öleltem magamhoz. Illatát mélyen beszívtam és azt hiszem Ő is így cselekedett. Megőrzött magának, hogy örökre itt legyen velem.
- Szeretlek, Ana. - suttogta még utoljára, mielőtt eltávolodott volna tőlem. - Örökre szeretni foglak.
- Én is téged, Harry. Én is. - fájdalmasan ejtettem ki ajkaimon a szavaimat, hiszen igaz volt. Minden igaz volt, amit mondtam neki. Miután lassan, de biztosan eltávolodtunk egymástól egy mosollyal az arcunkon álltunk fel és indultunk el a többiek felé, akik még mindig küzdöttek egymás ellen, hogy övék legyen a győzelem. Tudtam...tudtam, ahogy Harry is tudta, hogy ez a szerelem...ez az érzés, amit érzünk egymás iránt örök lesz, de ennek ellenére nem lehettünk együtt. Lehetetlen volt és előre tudtuk és láttuk is, hogy ez egy reménytelen, de örök szerelemnek fog bizonyulni, ami tényleg a sírig fog tartani. Szerettem őt, de áldozatokat kellett hozni, amit ő is tudott; pont ezért tartotta távol tőlem magát és lányunktól fiát, Christiant. De hát mit lehetne tenni? Csak őket óvtuk, ahogy saját magunkat is a csalódástól és attól a borzasztó érzéstől, hogy mindkettőnk oldalán más van; más mellett vagyunk boldogak. És, hogy ezek után mi lesz vajon velünk? Magam sem tudom, de csak reménykedni tudok egy szebb jövőben, ahol mindenki boldog, főleg a gyermekeim, akik miatt bármire képes lennék, mert ők a mindeneim.

FORTY - NINTH CHAPTER

Sziasztook!(: Tudom, ma már jelentkeztem, de, ahogy ígértem siettem. http://lifeistooshort-to-wait.blogspot.hu/p/second-season-trailer.html Erre a linkre kattintva megnézhetitek a második évad kis bemutatóját, illetve megmondhatjátok, hogy felkeltette-e az érdeklődéseteket. 

Have a nice day,

Susan:*

Anne?!

"Eleanornak igaza volt: El kellett vinnem őt Londonból." - Zayn Malik

 Anastasia Hill

Rájöttem, hogy a fájdalomnál van valami, ami még rosszabb. A reménytelenség. Reménykedtem, hogy semmi baj nem lesz a szülés pillanatában, hogy minden baj nélkül világra hozhatom a lányomat, Harry lányát, de valami oknál fogva ez a remény kezdett alább hagyni. Az éjszaka közepén görcsös érzésre kellett kelnem és rájönnöm arra, hogy bizony  valami baj lehet, amit tanúsított a lepedőn lévő vérfolt is. Idegesen keltettem fel a mellettem édesen szuszogó Zayn-t, aki szinte ugyan olyan aggodalommal és félelemmel rohant velem a kocsi irányába, hogy minél előbb biztos, tapasztalt kezek alatt tudhasson engem. Arcomat szüntelenül áztatták a könnyek és egyáltalán nem a testemet görcsben tartó fájdalmak miatt, jóval inkább gyermekem élete volt az, ami könnyeimet kicsalta szemem fogságából. Féltem-e? Jóval inkább mondanám a félelem szó helyett a rettegést, ami uralta az egész kocsit. Tudtam, hogy Zayn is fél attól, hogy a bennem lévő csöppség valami miatt, de nem éli túl az utat és ezt jelezte az is, hogy jóval gyorsabban hajtott a megengedettnél, de ez most egyikünket sem érdekelte. Kezdtem mindent máshogy érezni, fáradt voltam és szemeimet mintha valamilyen nehéz erejű súly uralta volna, ami késztette őket a lecsukódásra. Nem lehettem gyenge, de mégis elhagyott az erőm. A kocsi hatalmas fékezéssel érkezett meg a legközelebbi kórházhoz, de nem bírtam mozdulni, nehéznek éreztem mindenemet. A mellettem lévő ajtó kicsapódott és pillanatokon belül már Zayn öléből élvezhettem a kilátást, ahogy szinte már-már futva közeledik az ajtó felé. Belépésünk után azonnal felkeltettük a figyelmet, egy tolókocsit toltak felém, amibe óvatosan beleültetett Zayn és szorosan a nővér mellett követett minket. Egy kórterembe toltak, látásom, ahogy hallásom sem volt már a régi, minden kezdett tompulni. Az ágyra emeltek és rögtön a vénámat keresve infúziót adtak elgyengült testemnek. Akármennyire is tiltakoztam - már amennyire tudtam - a ruháim lekerültek rólam és egy orvosi köpeny volt csupán, ami testemet takarta. Emberek sokasága sürgött-forgott körülöttem különböző eszközökkel a kezükben, miközben tekintetemmel végig idegesen pásztáztam a monitor képét. Az idegeső pityegő hangok tisztán hatoltak bele az elmémbe, ott lyukat fúrva. Csupán ez volt az egyetlen dolog, amit tisztán és érthetően hallhattam, az emberek zaja háttérzajként, halkan hatolt bele a gondolataimba. Homlokomon gyöngyökben képződtek az izzadtságcseppek, amik egymásba tolulva folytak le az arcomon. Hajamat összefogták és egy zsák szerűséget húztak rá. Hasamat ultrahanggal vizsgálták, szememmel Zayn-t kerestem, aki könnyes szemmel folytatott beszélgetést egy zöld ruhás alakkal.
- Doktor úr! Lassul a szívverés. - idegesen, sürgetően szólalt fel a hasamat vizsgáló hölgy. - A vérzés az infúzió hatására sem csökkent! - felállva engedte oda az orvost, aki egy lámpával világította meg barna szempáromat, amik most véleményem szerint nagyon élettelenül csilloghatnak. Zayn már egy kék köpenyt viselve ragadta meg kezemet, amit próbáltam erőmnek megfelelően szorítani. A doktor szemével a monitort kémlelte, míg kezével a hasamat tapogatta erősen. Arcára különös grimasz ült ki, testével és tekintetével is a többiek felé fordult és valamit mondott nekik.
- Mrs. Malik. - hajolt fölém, Zayn óvatosan törölgette egy ruhával a homlokomat, hogy eltávolítsa onnan a zavaró izzadtságcseppeket. - Hall engem, asszonyom? - óvatosan vállamra helyezte a kezét, azonban arra sem volt erőm, hogy számat nyílásra kényszerítsem. Aprót biccentettem a fejemmel, infúziós kezemet a férfiéra helyeztem. - A baba már a szülőcsatornában van és a vérzés sem csillapodott. Anastasia nyomnia kell, hogy mindkettőjük életét meg tudjuk menteni. A császármetszés már nem hozható szóba. - nagyokat nyelve biccentettem ismét, Zayn kezét az előbbinél is jobban szorítottam, majd szememet becsukva próbáltam teljes erőmből nyomni egyet. Éreztem azt a feszülő érzést, mintha belülről valaki szeretne szétfeszíteni és ezzel megölni engemet, de tudtam, hogy ezt mind a gyermekem okozza. Küzdenem kellett, hogy túlélje és most először nem érdekelt, ha esetlegesen is életem árával kell fizetnem, hogy Ő éljen. Nyomtam, ahogy csak tudtam, de ennek ellenére testem nem akaró szűnő fájdalommal és fáradtsággal jelzett nekem, hogy abba kéne hagynom a fárasztó tevékenységet. Nem adtam fel, küzdenem kellett ezt tudtam nagyon jól és ebben végig segített nekem Zayn, aki már-már elfehéredett arccal próbált nem figyelni az ágy végében történő cselekvésekre. Testem könnyed lett és a testemre mérő fájdalom is enyhült, ahogy a feszítés is. Mintha távozott volna belőlem valami, a gyermekem, aki sírva jelezte nekünk, hogy minden rendben van vele. Fejemet felemeltem, hogy jobban szemügyre vehessem, de a nővérek sürgető tempóban távoztak vele a kórteremből. Idegesen kapkodtam a fejemet, amikor a számomra még ismeretlen orvos lépett mellém, arcán mosoly ült, ami kissé megnyugtatta nyugtalan lelkemet.
- Minden rendben van a kislányával, Mr. és Mrs. Malik. Csak rutin vizsgálatok. Próbáljon meg pihenni és még egy apró fájdalmat elviselni, amíg önön is elvégezzük a rutinos dolgokat. - hátra dőlve meredtem Zayn csillogó szemeibe, amik nyugodtságot tükröztek és büszkeséget. De lelkem valami miatt még nem szűnt nyugodni, ugyanis még nem tudja, hogy a gyermek, akiért úgy odavan, nem az övé, hanem göndör hajú barátjáé, Harry-é.

3 évvel később...

- Apuu, apuuu. - rántott vissza a való világba kislányom, aki már-már érett hölgynek is nevezhető. - Miért nem válaszol a mami?- a visszapillantó tükörből láttam lebiggyesztett telt ajkait, amit tőlem örökölt és göndör kis fürtjeit, amik össze vissza álltak volna, ha nem lettek volna elrejtve rózsaszínű sapkája alá. Apró kezei között azt a rózsaszínű macit szorongatta, amit még születése után Harryéktől kapott. Ragaszkodott hozzá, mintha tudta volna, hogy azt az apja adta neki.
- Gondolkodik, ahogy szokott. Biztos rólad fantáziálgat. - apró kacajjal válaszolt a lányunknak, egy pillanatra sem vette el tekintetét az útról.
- Róllaaamm? - húzta el a szót, alsó ajkába harapott miközben édes vigyorral illetett meg minket. Nagyon hasonlított Harry-re, nem csak kinézetre, hanem belső tulajdonságai is fellelhetőek voltak benne. Csintalan volt, de ennek ellenére mindig is követelte a szeretetet. Akaratlanul is, de ilyenkor Harry jutott eszembe, amikor anyját választásra követelte befogadásom miatt. Követelte a figyelmet és a szeretettet, amit akkor úgy értelmezett, hogy én elvettem tőle, pedig nem úgy volt. És gyönyörű zöldeskék szeméről lerí-t, hogy nem Zayné a kislány, akit nevelt. Sejtettem, hogy tudja, hogy a kislány már jóval azelőtt megfogant, mint Ő azt tudta, de egyszer sem vont kérdőre miatta. Visszafordíthatatlanul szerelmes volt belém és ezt a hasamban növekvő csöppség is bizonyította. Nem tudott még róla, hogy áldott állapotban vagyok, de ezen a hétvégén pont, mint három éve a tudtára adom. Nos, igen. Gondolom, feltevődik mindenkiben a kérdés, hogy mi is van pontosan velünk? Megvagyunk. Havonta látogatjuk egymást a többiekkel, akik örvendezve csodálják a gyerekünket és ezen a hétvégén lesz az a bizonyos esemény is, amikor Christian és Anne szülinapját egybe véve ünnepeljük meg. Egy kis tóparti házat béreltek ki, hogy nyugodt környezetben jöhessen létre az ünneplés, annak ellenére, hogy már jócskán hidegnek nevezhető az idő.
- Mindig rólad gondolkodok édesem. Mindig. - fordultam hátra hirtelen a mosolygós kislányhoz, aki tündéri kacajjal illetett meg. - Anne Malik a rosszcsont kislány, aki már három esztendején is túl van. Gondoltad volna ezt apuci? - szempillámat rebegtetve fordultam vissza Zayn felé, aki kissé megrázva fejét állt be egy csodálatos tóparti ház feljárójára. Számmal O alakot formálva bámultam a messziségbe, egyszerűen mesésen nézett ki a maga ijesztő kinézetével a ház.
- Bizony ám, lassan kész hölgy leszel, kicsim. És mekkora híred ment, amikor megszülettél. - apró csókot lehelt ajkaimra Zayn, és akaratlanul is, de ismételten elkalandoztam. Anne születése után minden fellelhető rokon meglátogatott minket, még Anne is, aki csodálattal mérte fel unokáját. Noha ő erről nem tudott, mégis szerette a kislányt, akit utána neveztem el. Persze, amikor tiszta, napsütéses idő köszöntött be Londonban egyből a szabadba rohantam kislányommal, amit a fotósok előszeretettel örökítettek meg. Pár hetes korában már a címlapokon tündökölhetett, mint Zayn Malik és Anastasia Malik újdonsült szeretett lánya. Szerettem őt, talán jobban is, mint kellett volna, de az anyai ösztönök eluralkodtak rajtam és nem tudtam mit tenni. A tenyeremen hordoztam őt, sőt most is azt teszem. Az ajtó csapódása volt, ami ismételten kizökkentett a rózsaszínfelhőbe bugyolált világomból és Zayn alakja, amint kezében Anne-el várja, hogy kiszálljak, és csatlakozzak hozzájuk. Mosollyal az arcomon nyúltam a biztonsági övem kapcsáért, ami egy kattanással jelezte, hogy elengedett fogságából. Pillanatokon belül már kint álltam velük, a hideg szél belekapott hajamba, arcomat megcsípte. Anne a földön állva egyik kezét felém nyújtott, míg másikat Zayn-nek, amit mind a ketten előszeretettel elfogadtunk és így indultunk útnak a ház felé, ami már epekedve várta, hogy belépjünk kapuján.
A nagy túrát tervezték a többiek, míg én ujjaimat tördelve ringattam az ölemben szuszogó kislányomat. Mindannyian mennek kivéve engem, Anne-t, Harry-t és kisfiát. Bridgit mivel turnén van nem tudott megjelenni a családiasnak mondható találkozón, így Harry jött csupán fiával egyetemben. Örültem neki természetesen, de az, hogy kettesben kell vele lennem egy légtérben, frusztrált. Mosolyt erőltetve az arcomra köszöntem el a többiektől, amivel sikeresen felkeltettem mélyen alvó lányomat, aki mintha két órája talpon lenne futkározott Christiannal együtt.
- Minden rendben veletek? - egy röpke mosollyal az arcán törte meg az órák hosszi csöndet Harry, aki kisfiát öltöztette, hogy meg ne fázzon a kinti hűvösben. Ugyan így cselekedtem lányommal kapcsolatban, ugyanis előszeretettel követte mindenben a kisfiút.
- Ü-hüm. - hümmögtem, miközben szemöldökömet összehúzva koncentráltam a kabát beakadt cipzárjával.
- Maammiii. - ölelte át a nyakamat Anne, egyensúlyomat ezzel a cselekedetével romba döntötte. Egy erős kezet éreztem a hátamon, ami végig simított gerincemen. Nélküle elestem volna, de érintése szinte égette bőrömet. - Majdnem eldőltél, mamii. - nyomott egy nyálas puszit arcomra a gyönyörű kislány, akire rápillantva mosolyognom kellett. Őt láttam. Ő volt előttem csak lányként. Teljesen rá hasonlított és le sem tagadhatta volna, hogy az Ő vére csörgedezik az ereiben.
- Kész is vagyunk. Mehetsz. - sapkáját még megigazítottam a fején mielőtt kirohant volna az ajtón, majd kiegyenesedve bújtam bele a kabátomba. - És veletek? - ajtót nyitott előttem, a hideg szellő áthatolt még nyitott kabátomon, amire bőröm libabőrbe burkolózott.
- Fogjuk rá. - semmitmondón vállat vont, tekintetével a szaladgáló gyerekeket nézte, akik most szorgosan dobáltak kavicsokat a tóba. - Bridgit sokat dolgozik, főként én vagyok otthon Christiannal, de talán jobb is így.
- És az esküvő mikorra várható? - a hintaágyba helyezkedtem el, mellém ült és térdére támaszkodva figyelte szemeimet, amik különösen csilloghattak a látványa miatt. Sokat nem változott, talán férfiasabb lett, de még mindig ugyan olyan szívdöglesztő, mint volt. Akaratlanul is elábrándoztam, amikor a közelemben volt, mert még mindig éreztem iránta valamit.
- Azt jó lenne tudni. - erőltetetten felnevetett, miközben göndör tincseibe túrt bele. - Minek a felesleges papír, ha így is boldog vagyok? Csak magamat kímélném meg egy válástól és valljuk be, Bridgit sem erőlteti. Tudod mit vettem észre? - szemét összeszűkítve figyelt rám, teljesen hátradőlt a székében.
- Hmm? - mélyen a szemébe néztem, zöld íriszei még mindig elvarázsoltak és rabul ejtették szempáromat.
- Apu. - egyszerre kaptuk fejünket a síró hang felé, Christian rohant sebesen felénk. Mind a ketten idegesen pattantunk fel a helyünkről, Harry karjai közé kapta kisfiát. - Anne. - szipogta halkan, kicsiny ujjaival az arcát törölgette.
- Hol van Anne, kicsim? - óvatosan végig simítottam könnyáztatta arcán, ami sokkal puhább volt a könnyek miatt. Idegesség járta át a testem minden centiméterét pont, mint, amikor Anne született. Semmit sem mondott a kisfiú, csupán ujjaival a tó felé mutatott.
- A víz... nem bírtam kihúzni. - suttogta apja mellkasába, szememben a könnyek gyors tempóban hirdettek gyülekezetet. Lábaimmal rohamos tempóban futottam a víz felé, miközben kabátomat amilyen gyorsan  csak tudtam ledobtam a víz mellé. Nem érdekelt most semmi, hogy hideg a víz, vagy az, hogy valami történhet velem. Csak a lányom, aki a szemem láttára kezdett el merülni. Nem válaszolt a hívásomra, gyorsan úsztam egyre mélyebbre, egészen addig, amíg kicsi kezeit megragadva nem húztam egyre közelebb magamhoz. A felszín felé közeledtem, szorosan vontam mellkasomra, így úsztam vele egyre kijjebb. A sárguló földön elterülő kabátomra helyeztem el, minden egyes porcikám remegett a hideg víz és levegő miatt. Fülemet a szájához emeltem, de nem hallottam semmit. Mozdulatlanul feküdt előttem. Egyre jobban lefolyó könnyeim mellkasára csöppentek le, kezemet csöppnyi testére helyeztem és újraélesztő mozdulatokat végeztem el rajta. Orrát befogtam és szájába levegőt fújtam, amire mellkasa felemelkedett, majd le. Percekig ismételtem meg ezeket a dolgokat, kezdtem pánikba esni és ezen nem segített Harry idegőrlő szava sem. Idegességemet csak fokozta, hogy folyamatosan fel s le járkált mellettem, egészen addig, amíg kislányom fel nem köhinthette a tüdejében lévő vizet. Gyors tempóban kaptam a mellkasomra kabátomat rá borítva és percekig csak szorítottam és sírtam. A tudat, hogy elveszítem az egyetlen gyermekemet, aki Hozzá köt, megőrjít.
- Majdnem elveszítettelek. - suttogtam a nyakába, miközben Harry hátamon simított végig. - Az egyetlen dolgot, aki belőle van... - gondolkodás nélkül ejtettem ki szavaimat, amit valószínűleg a hátam mögött álló személy is meghallott.
- Mit mondtál? - fordított maga felé, dühös tekintettel illetett meg. - Tudtam! - horkant fel, kezét mellkasa előtt összefonta.
- Mit tudtál? - hátráltam, kérdő tekintettel illettem meg, még mindig vacogtam a hideg miatt és nem tűnt a legjobb ötletnek, hogy itt vitassuk meg a dolgokat.
- Hogy Anne az én lányom! - kiáltott rám, miközben egy lépést felém intézet. - Miért nem mondtad el? - hangját megemelve lépett még közelebb. Szememből a könnyek szüntelenül folytak, éreztem, hogy minden eddigi fájdalmam és érzelmem hamarosan kitörni készül.
- Mert Bridgit mellett maradtál! Változtatott volna valamin, ha elmondom, hogy engem is teherbe ejtettél? - üvöltöttem. Magamra sem ismertem és éreztem, hogy lányom is megrezzen hirtelen hangemelkedés miatt.
- Mit mondtál? - egy ismerős hang csapta meg a fülemet, így tengelyem körül megfordulva találtam szembe magamat a többiekkel, akik tátott szájjal hallgatták az eddig elhangzottakat. - Egyáltalán mi folyik itt? - tárta szét a kezét, amiből kiestek a benne tartott tárgyak.
- Anne beleesett a tóba. - suttogtam magam elé. - Zayn...- megtörten, bátortalanul léptem egyet a fiú felé, aki  cselekedetemre hátrált egyet.
- Mi az? Ennyire sem vagy képes, hogy az Ő gyermekére figyelj? Túlságosan lefoglaltátok egymást? - gunyoros, utálatos hangon szólalt fel, idegesen a hajába túrt, miközben Niall próbálta lecsitítani őt.
- Zayn állapotos vagyok... - próbáltam valamelyest megnyugtatni őt, noha tudtam, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy közöljem vele hamarosan születendő gyermekét.
- Hah. - erőltetetten felnevetett. - Megint felcsinált? - köpte felém szavait, amik késként döftek bele szívembe. Zokogva indultam el lányommal a kezembe a ház felé, majd amilyen gyorsan csak tudtam a szobánkba igyekeztem. Az ajtót figyelmesen bezártam és vacogó lányom testéről minden nedves ruhadarabot eltávolítottam, majd magammal is elvégeztem ezt a cselekedetet. Tiszta, száraz ruhát kerestem mindkettőnk számra és így... szárazon bár, de megtörten feküdtünk le az ágyra és repültünk együtt az álmok világába.
- Hülye voltál, remélem tudod. - Eleanor hangja ébresztett fel, kislányom szorosan tapadt a testemre. Szememmel hunyorítva figyeltem az ajtó felé, ami még mindig csukott állapotban tartotta kint másik felén lévőket.
- Anne nem az én lányom... mit mondhattam volna?
- Mindannyian tudtuk, hogy nem a te lányod Zayn... - korholta ismét a lány, fejemet felkaptam a mondatára. - Nem mondta egyikünknek sem, de csak rá kellett nézni arra a tüneményre. Legbelül te is tudtad és ennek ellenére most vádolod. A te gyermekedet hordja a szíve alatt és téged szeret. Melletted van, és alkalmazkodik. Abba nem gondoltál még bele, hogy milyen rossz lehet neki Harry társaságában? Lehet, hogy nem kéri tőled, de nem gondolod, hogy jobb lenne mindkettőtöknek Manhattanban? Nem akarlak rávenni, hogy költözzetek el, de így Ana-nak rossz, hogy minden hónapban szembesülnie kell azzal, hogy találkozni fog Harry-vel.
- Lehet elrontottam most mindent... de igazad lehet. - hallani lehetett, hogy az eddig valószínűleg földön ülő fiú most felkelt helyéről.
- Akkor hozd rendbe! - parancsolt rá. Pár percig csak a csend uralta a szobát, majd egy apró kopogás törte meg ezt a csendet. Lassan bújtam ki Anne ölelése közül és amilyen halkan csak tudtam az ajtó felé lépkedtem. Arcomat borító könnyeimet letöröltem és kitártam magam előtt az ajtót. Zayn megtört tekintetével találtam szembe magamat, most egyikünk sem köszöntötte a másikat mosollyal. Mintha két idegen találkozott volna először.
- Elakarsz válni? - törte meg hirtelen a csendet, tekintetemmel csupasz lábfejemet kezdtem el bámulni. - Ana... tudom, hogy egy barom voltam. - államnál fogva emelte meg a fejemet, hogy tekintetünk egy szintben legyen.
- Ha te válni akarsz, akkor váljunk. Hibás vagyok...tudom, hogy el kellett volna mondanom, de nem mertem. Féltem, hogy ezzel elveszítelek. Szeretlek Zayn...akármennyire is hihetetlen számodra. Viszont rettentően fáj, hogy azzal vádoltál, hogy a bennem növekvő kisfiú Harry-é. - mondatom végére elhalt a hangom, hatalmas sóhaj hagyta el a számat, ahogy a fiút mértem végig. Kezét a hasamra helyezte, apró simításokkal haladt rajta végig.
- Költözzünk Manhattanba. Csak te, én és a lányunk. - közelebb húzott magához, kezét összekulcsolta derekam körül, ajkainkat egy hajszál választotta el csupán.
- Ezt akarod? - apró mosoly villant meg számon, őszintén szólva meglepődtem, hogy ezt kérdezi.
- Egy tökéletes életet akarok veled, amiben te is boldog vagy. Nélküled nem lenne jó az életem és, ha ehhez az kell, hogy távol legyünk Harry-től, akkor benne vagyok. Eddig te hoztál miattam áldozatokat, de nem vettem észre, hogy ez neked így nem jó. Szeretlek annyira, hogy megvédjelek bármitől téged és a gyerekeinket is. És... megtehetem, hogy bármikor visszautazzak a próbák miatt. - vállat vont, majd ajkait az enyémre tapasztott. Nem hittem volna, hogy képes elköltözni arról a helyről, ahol gyermekkora óta él, de innen látszott, hogy tényleg szeret és bármit megtenne értem. És, hogy mit kell tennem? Elfogadni ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot, mert hiszem, ha nem vagyok egy légtérben azzal a személlyel, akit mérhetetlenül szeretek, még ki is jelenthetem, hogy boldog család vesz körül. Egy remek férj Zayn személyében és a gyermekeink, akikkel boldogan élhetünk tovább, távol mindenkitől egy teljesen más világban.
Két héttel később már teljesen felkészülve álltunk ahhoz, hogy útnak induljunk régi hazám felé. Roberték epekedve várták, hogy megérkezzünk, míg én fájdalmas búcsúk közepette köszöntem el a barátainktól. Nehéz döntést kellett hozni, de Zayn tényleg felfogta, hogy ez így nem mehet tovább. Szerettem Harry-t és ez az érzés tudom, hogy kölcsönös volt, így előbb vagy utóbb meg kellett volna ezt a lépést tenni. Anne-t alaposan bekötve hagytuk a hátsó ülésen, majd mind a ketten elfoglalva a helyünket a kocsiba intettünk még egy utolsót a többieknek. Zayn a kulcsot elfordított a zárba, így hangos morajjal jelzett a motor, hogy indulásra készen van. Zayn felém fordult és kerekedő hasamra tette a kezét, amin végig simított, mosolyogva fordult vissza a kormány irányába.
- Készen állsz? - alsó ajkába harapva suttogta maga elé a kérdését, de tudtam, hogy jó a kedve.
- Már régóta. - kezemet az övére helyeztem, ami a váltón helyezkedett el, apró csókot hintettem puha, borostás arcára és ezzel egyetemben a gázra lépve távolodtunk el a háztól, amiben az utóbbi időben boldogan éltük a mindennapjainkat. Epekedve vártuk mind a ketten az új világot, ahol felneveljük majd a gyermekeinket és véleményem szerint boldogan fogunk élni, míg meg nem öregszünk együtt, boldogan. 

FORTY - EIGHTH CHAPTER

Sziasztok!(: Háát... itt a 48. fejezet, ami egyre közelebb és közelebb hoz minket a végéhez. Ha jól számoltam még lesz két rész és utána egy kis szavazás, hogy ténylegesen is szeretnétek-e a második évadot. Remélem tetszeni fog!(: 

Have a nice day,

Susan:*

Pregnant?

"Rossz volt így őket látni, de mindannyian tudtuk, hogy távol kell őket tartani egymástól, hogy ne okozzunk ezzel fájdalmat." - Niall Horan

Harry Styles

Mindenkinek igaza volt! Egy barom vagyok, hogy hagytam egy olyan lányt veszni hagyni, aki mindent elkövetett értem, szeretett teljes szívéből és, ami a legfontosabb: nem akart megváltoztatni. Egyetlen éjszaka alatt képes voltam mindent elrontani, de miért is csodálkozok...mindig ezt csinálom. Az esküvő maga volt a pokol, hiszen láttam és ezzel egyetemben éreztem is, hogy jelenlétem nem kicsit zavarta azt a lányt, akinek az igen szócska kimondása után már Mrs. Malik név felelt meg. Gyűlöltem...gyűlöltem a helyzetet, amibe magamat és Ana-t sodortam, ugyanis mind a ketten tudtuk, hogy ugyan másfele ment az utunk, együtt kéne megöregednünk. Mindez persze nem a lány hibája, hiszen nem ő döntött úgy, hogy bánatában mással bújik ágyba, hanem én. Természetesen ezt a kapcsolatot megsínylette az, hogy a híresnek mondható énekesnő áldott állapotba került, ami egyikünknek sem tetszett, de nem volt mit tenni; el kellett fogadni a tényt, hogy szülők leszünk. Csak reménykedtem abban, hogy Zayn majd boldoggá teszi a lányt, illetve Ana teszi boldoggá Zaynt. A barátomban egy cseppet sem kételkedtem, hiszen tudtam nagyon jól már az elejétől fogva, hogy különös érzéseket táplál a lány iránt, ami nem meglepő, hiszen vele létesített először kapcsolatot. Inkább Ana volt az, aki ugyan véleményem szerint sosem csalta volna meg a mellette megállapodó személyt, de jelenlétem biztosra mondhatom, hogy befolyásolta volna őt. Éppen ezért sejtettem, hogy a körülöttem lévő személyek mindent elkövetnek majd annak érdekében, hogy ne találkozzunk, ami ugyan fájt, de tudtam, hogy jót akarnak vele tenni. Viszont azt még érteni sem értettem, hogy miért állapodott meg ilyen hamar utánam. Valami hátsó szándék vagy ok volt a dologban, amire eddig még nem jöttem rá, ahogy szerintem sokan mások sem. De a lényeget egybe véve mindig egy pontnál lyukadok ki; Ana-t örökre elveszítettem. És, hogy mikor fogok házasodni? Ez mindenkiben kérdésessé válik, ugyanis tény, hogy eljegyeztem gyermekem anyját, de még ódzkodok a dologtól, hogy ezt hivatalossá is tegyük. Még várok. Még ráérek. De vajon meddig? 

- Harry. - zökkentett vissza elmélkedésemből egy félénk hang az ajtóból, aki történetesen Bridgit volt. Semmiről sem tehetett a lány, mégis éreztem, hogy hibásnak gondolja magát. - Csak gondoltam szólok, hogy elmegyek. Majd hétvégén találkozunk. - bizonytalanul beljebb lépett és egy apró csókot lehelt ajkaimra.
- Vigyázzatok magatokra. - apró mosoly kerekedett arcomra, miközben kezemmel szüntelenül simítottam végig a lány hasán.
- Minden rendben lesz, csak engedd, hogy segítsek. - szemében valami különös üzenet csillogott, amit még nem tudtam értelmezni. Tény, hogy nem engedtem magamhoz közel az utóbbi időben, ahogy mást sem, de még nem ismertük egymást eléggé ahhoz, hogy teljes mértékben ki tudjam neki önteni a lelkemet nyomó dolgokat. Vicces, nem? Vicces, hogy a menyasszonyomban nem bízok, sőt; nem, hogy nem bízok, de még nem is ismerem teljes mértékben. Egy szánakozó mosoly volt csupán, amit reagálni tudtam mondatára, ami inkább látszhatott egy szájrángásnak, mint mosolynak. - Szeretlek. - egy csókot nyomott a fejem búbjára, majd táskájával a vállán távozott a szobából. Még nem álltam készen arra, hogy valakinek azt mondjam szeretlek, mert azzal nem csak őt csaptam volna be, hanem magamat is. Mindenki azt hajtogatja, hogy az idő mindent megold. De vajon nekem mennyi idő után sikerül majd Ana-t elfelejtenem?
Az idő valami hihetetlen gyors módon telt, minden egyes percet egy órának érzékeltem és próbáltam elmenekülni a körülöttem lévő már-már undorítónak mondható boldogság felhőből. Nehéz volt úgy színpadra állni, hogy rajtam kívül mindenki kifogástalannak tartja az életét és ennek bizony hangot is ad; mesél. Persze örültem, hogy barátaim élete kezd a helyes kerékvágásba tolódni, de ez az én megsínylett életemet nem érintette. Zayn boldogan ecsetelt Ana-ról, aki a mai nap folyamán érkezik vissza a hosszas, verejtékekkel járó forgatásról, amit sikerült három teljes hónap alatt befejeznie. A tudat, hogy újra szembesülnünk kell egymással, hogy egy légtérben kell lennünk és bírnunk egymás iránti vonzalmakat, elszomorít. Sejtem, hogy ennyi idő elteltével még mindig táplál irántam érzelmeket, de jobban rettegek attól, hogy már elfelejtett. Rettegek, hogy az esküvőn kiejtett szavai már csak csupán az elmém képében élnek, számára megsemmisültek. Természetesen a szerelem egy tág fogalom, ami akarva vagy akaratlanul is, de egy ronccsá teszi az embert egy idő után. Mindegy, hogy hány éve vagytok házasok, boldogok vagytok együtt vagy sem, bántjátok egymás. Ez ezzel jár. A szerelemmel. Bántjuk, akit szeretünk és bánunk, amiért bántjuk azt, aki a világot jelenti neked. Velem is ez történt. Bánok, de már hiába és ez... valljuk be kihat majd a jövőmre és gyermekemére is.
- Hé, haver. - halk hangon csendült fel mellettem egyetlen szőke bandatársam hangja, aki az utóbbi időben többet foglalkozott velem és Ana-val, mint bárki más. Noha tudtam, hogy miként vélekedik a kapcsolatunkról, a hirtelen jött házasságtól kezdve a születendő gyermekemig, ezek fölött mindig fátylat intett és elfelejtette, amikor gondokkal küszködtünk. Zayn mellett ő volt az, aki a legtöbbet váltott hosszas beszélgetéseket Ana-val, de erről soha, senkinek nem számolt be. Talán én sem tudnék róla, ha azon az estén fel nem ébredek a fiú biztatónak mondható hangjára, amivel gondolom a megtört, meggyötört lányba próbált némi életet lehelni.
- Minden rendben, Niall. - fejemmel visszafordultam az ablakom irányába, de előtte még láttam értetlen tekintetét. Megválaszoltam azt a kérdését, amit ugyan fejben már feltett, de még a való világban nem. Megszoktam. Már-már rutinnak mondható volt, hogy a "hogy vagy?" "minden rendben?" és ehhez hasonló kérdésekre szinte gépiesen válaszoltam. Betanultam, mint a számokat, amiket már rongyosra énekeltünk a tinédzserek száza, sőt ezre miatt. Egy hangos sóhaj hagyta el a száját, miközben ujjai apró ütését éreztem meg a vállamon, amik cselekedete után mintha oda fagytak volna.
- Megjött Ana. - minden egyes gondolatommal, ami még szabadnak volt mondható azon voltam, hogy megelőzzem ezt a mondatát. Talán nem is mondat, sokkal inkább kijelentés. - Most tanítja Louis-t magyarul. Eléggé mókás. - próbálta a szobában fellelhető feszültséget enyhíteni, de mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy ez lehetetlen. Semlegesen megvonta a vállát, amit csak az ablakban látható tükörképeként vettem észre. Régen nem mértem már fel így a barátaimat, ugyanis próbáltam őket a legtöbbször kerülni, hogy ne aggódjanak amiatt, hogy esetlegesen Ana-t bántani fogom. Persze mindenki tudta, hogy nem fizikailag bántanám őt, hanem sokkal inkább lelkileg, amit sem ő, sem én nem bírnánk.
- Louis mikor nem mókás? - mostanában eléggé gyakori mosolyommal illettem meg a fiút, aki az idő elteltével már átlátott az álcaként felhúzott arcon. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, miközben próbáltam minél kedvezőbb mozdulatokkal felállni a helyemről és a szőkeség mellett a mosolyt megtartva kimenni a szobából. Az ajtón kiérve már megcsapott boldog kacaja, ami megmelengette azóta kialudt szívemet. Legalább ő boldog. Mondogattam magamban folyamatosan, míg csöndben, hangtalanul lépkedtem Niall mellett, aki egyet köhintve jelezte, hogy sikerült kicsalnia a barlangomból. Tekintetemmel Őt kerestem és egy pillanat alatt meg is találtam. Arcáról lefagyott a mosoly és láttam, hogy küzd maga ellen. Tekintetével alaposan felmért és egy kelletlen grimasszal jelezte, hogy nem tetszik, amit lát. Igazándiból az utóbbi időben nem nagyon érdekelt a kinézetem, hiszen miért is érdekelt volna? Régen sima arcomat most egy kis borosta fedte, testemet jóval nagyobb ruhadarabok fedték, mint eddig, ami köszönhető volt annak, hogy többet edzettem most, mint régen, ami miatt sikerült néhány kilótól megszabadulnom. Ez volt az egyetlen menekülő utam: a sport. Futottam, bokszoltam és minden kedvemre lévő sportot kipróbáltam, amivel sikerült kivernem a fejemből az előttem álló lányt.
- Szia. - suttogta félénken, immáron előttem állt és egy apró mosolyt küldve felém ölelt át. Kezeimet óvatlanul vittem derekára, ahol összekulcsoltam őket és szorosabban húztam magamhoz. Csukott szemmel szippantottam mámorító illatából, amik mohón kúsztak fel légzőrendszerembe. Hiányzott és most, hogy itt van, úgy érzem, újra önmagam vagyok. De vajon meddig? Egy pillanat erejéig, amíg rá nem kell jönnöm, hogy ő már foglalt, ahogy én is. Szorításomon gyengítettem és tekintetemmel Niall-t figyeltem, aki egy szomorkás mosollyal jelezte, hogy tudja mit érzek. Ana eltávolodott tőlem, karját még mindig a vállamon pihentette. - Megváltoztál.
- Mostanában annyit edz, hogy nem is látjuk. - gunyoros hangnemben csendült fel Louis hangja, akit szintén hanyagoltam az utóbbi időben. Próbált felém közeledni, de valami oknál fogva tudtam, hogy hibásnak tart.
- Azért ne vidd túlzásba. - karjait maga mellé emelte, Zayn felé kezdett el lépkedni. - A banda mihez kezdene nélküled? - szeme ismét az enyémre talált és ezzel a mondatával valami olyasfajta érzést keltett bennem, mintha aggódna értem. Talán aggódik is, hiszen szeme csillogása erre ad tudomást. Még szeret!
- Mi az a fontos dolog, amit mondani akartál? - Liam húzott vissza mindenkit a való világba, testével Ana felé fordult, aki csak komoran bámult maga elé. Mindannyian a kanapéra helyeztük el hátsó felünket és "ámulva" figyeltük az előttünk lévő boldog párt. Ana egy óvatlan, váratlan pillanatban felállt a helyéről és eltávolodott tőlünk egy kicsit, hogy mindenkit tisztán láthasson.
- Szeretnék valamit mondani. - köhintett egyet, ujjait összefűzte maga előtt. - De nem tudom, hogy ezt, hogy lehetne elmondani. - tekintetét először Zayn-re emelte, majd ránk.
- Hát... csak mondd el. - félelem érződött ki Zayn hangjában.
- Három hónap telt el a forgatás és az esküvő óta... - sóhajtott egy nagyot, jobbra s balra kezdett el járkálni. - Három hónap, amit nem egyedül kellett eltöltenem. - Zayn-re emelte a tekintetét, aki idegesen állt fel a helyéről. - Nem, nem csaltalak meg! - csattant fel Ana Zayn tekintetét látva, láttam, hogy rosszul érintette a ki nem mondott kérdés vagy kijelentés.
- Akkor? - karjait széttárva indult meg a lány felé, aki nagyokat nyelve próbálta összeszedni a gondolatait.
- Gyerekünk lesz...Zayn. - suttogta maga elé, arcára hatalmas mosoly ült, miközben szemével engem illetett meg. Összehúzott szemöldökkel figyeltem a lányt, aki valami érdekes módon, de gyanússá vált számomra. Valamit titkol. Biztos vagyok benne! Mindenki örömmel kelt fel a helyéről és indult meg az ifjúnak mondható pár felé, kivéve én. Nem örültem ennek az egésznek, hogy most már van, ami megalapozza sőt, komollyá alakítsa a kettőjük között lévő kapcsolatot. Percekig figyeltem, ahogy mindannyian gratulálnak nekik, hogy örülnek és örömmel is fogadják a még meg nem született gyermeket és szívem kezdett egyre jobban összeszorulni az őt elöntő fájdalom miatt.
- És, tudod már, hogy... - szólalt meg Zayn akadozott hangon, szemében pár kósza könnycsepp volt fellelhető.
- Kislány lesz. - csendült fel ismételten Ana hangja, aki a kanapé felé véve az irányt ült le oda, ahol eddig is elhelyezkedett. - Szeretném, ha Anne lenne a neve, anyukád miatt. - nem néztem rá, de éreztem, hogy nekem szánja a mondatát. Niall óvatosan megbökte lábával az enyémet, amire akaratlanul is, de felnéztem. Ana kérdő pillantással illetett meg, engedélyemet kérte.
- Miért érzem azt, hogy az engedélyemet kéred? - összeráncolt szemöldökkel és magamhoz képest sokkal gunyorosabb hanggal szólaltam fel, amit a többiek is csodálkozva figyeltek.
- Mert... - kezdett bele, de elakadt. Ajkába harapva könnyes szemmel figyelt, dühös voltam.
- Zayn-t kéne kérdezned és az engedélyét kérned, nem? - álltam fel gyors mozdulattal a kanapéról, majd a szobám felé indulva torpantam meg. - Ő a gyereked apja, de ha a beleegyezésem kell, akkor megadom. - folytattam utamat a szobám felé, aminek ajtaját hangosan becsaptam és a tárgy mentén dőltem le a földre. Hát ennyi lenne. Tényleg vége.
A hónapok ezek után rohamosan kezdtek el szállingózni a fejünk fölött, így is növelve mind a két lány hasát, akit ismertünk. Ana-t egyre többször kapták lencsevégre annak ellenére, hogy igaz próbálta takarni egyre növekvő gyermekét, nem tudta. Gyönyörű volt...még így is, hogy hasa kerekded volt. Noha nem láttam sokat, jóval inkább az újságban, mint személyesen, tudtam, hogy valami nyomja a lelkét. Mindig elgondolkozott és került engem, ami köszönhető volt a fiúknak is meg magamnak is, de akkor is furcsálltam ezt az egész baba dolgot. Mint már utóbb kiderült én kislány helyett egy fiút tudhatok magaménak, akinek a Christian nevet szántuk Bridgit-tel együtt. Szép gyermekünk született, de mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy noha szeretjük őt, nem szerelemgyerek. Gyönyörűséges menyasszonyom minden percét a fiúnak szentelte, felhagyott a munkájával és otthon volt, velem és kisbabánkkal. Igen...összeköltöztünk, de egyikünk sem beszélt a házasságról. Valahogy elfelejtődött, de ennek ellenére mégis egymáshoz láncolt minket valami. Christian. Csodálatos gyermek volt, annak ellenére, hogy még nagyon parányinak volt mondható. Gyönyörű barna szemeit anyjától örökölte, míg gyermek létéhez képest hosszú, göndör fürtjeit nekem köszönhette. Nem tudtam őt nem szeretni. Az enyém volt, az én kisfiam.
- Sziasztok. - lépett be a nappaliba a szőkeség, kezében ismét valamilyen plüsst fogott, amit valószínűleg a fiunknak vett.
- Szia. - köszöntem mosollyal az arcomon, kezemben Chris-el álltam fel és lépkedtem felé. - Hol voltál? - apró csókot hintettem Bridgit arcára. Sokkal inkább neveztem volna a mi kapcsolatunkat barátinak, mint szerelemnek. Mindent meglehetett a lánnyal beszélni, aki tényleg azon volt, hogy segítsen rajtam. Nem teremtett sosem kellemetlen helyzetet és, ami a legjobb, sosem volt erőszakos. Hagyta a dolgokat menni a maga módján és nem törődött azzal, hogy most éppen hol vagyok, vagy mit csinálok. Tudta, hogy nem csalom meg, mert van valami, vagyis inkább valaki, aki már-már a mindenséget jelenti nekem Ana után.
- Zaynékhez mentem. - suttogta, miközben egy apró csókot hintett fia homlokára. - Ana-t bevitték a kórházba. Lassan megszületik a kislányuk. - kabátját a fogason helyezte el. - Vettem egy plüsst, gondoltam jó lesz majd a kicsinek. - semlegesen vállat vont, a rózsaszínű macit az asztalon helyezte el.
- Mikor mentek be? - tapogatóztam óvatosan, Chris-el a kezemben a konyhába mentem Bridgit után. A hűtőből egy cumis üveget vett ki, amit a mikroba helyezett, hogy fiunknak szánt ételt megmelegítse. Aggódó pillantással ültem le egy székre, tekintetemmel a fiunkat figyeltem.
- Nem tudom. - vállat vonva vette ki a mikróban lévő kis üvegcsét, lassan közeledett felénk. - Niall volt otthon, mármint Zaynéknél. Este vitték be valamikor Ana-t, mert fájdalmai voltak. Azóta még semmi hír sincs róluk. - ügyes, tapasztalt mozdulatokkal vette ki a kezemben mosolygó csöppséget, majd mellettem lévő széken elhelyezkedve kezdte el etetni a fiunkat. Gondolataimba merülve imádkoztam, hogy semmi baja ne essen Ana-nak ugyanis tegnap este óta már jócskán eltelt néhány óra.
- Minden rendben lesz, ne aggódj! - egy puha kéz rántott vissza a jelenbe, ami testemet libabőrbe borította. Nem hittem volna most, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, mert valami oka csak volt, hogy nem telefonáltak és az időt nézve ténylegesen is arra lehet következtetni, hogy valami gond van. Annyit tudtam csak csinálni, hogy reménykedtem, hiszen a remény hal meg utoljára és...ennél többet most nem tudtam tenni. Csak reménykedni és várni.