THIRTY - SIXTH CHAPTER

Sziasztok!(:

Hát megérkezett a rész, remélem tetszik!(: Előre ki szeretném jelenteni, hogy ebben a részben Justin nem sztárként jelenik meg, hanem csak egy egyszerű fiúként. Próbáltam minden erőmet és tudásomat beleadni, kíváncsi vagyok tetszeni fog-e. Minden esetre köszönöm ismételten a díjakat és a feliratkozókat. Szuperek vagytok!(: :* 

Have a nice day,

Susan:*

Justin?!

"Láttam rajta, hogy féltékeny, de tudtam, hogy ez a Justin gyerek nem fog gondot okozni." - Louis Tomlinson

Anastasia Hill

Zuhanyzás közben csak arra tudtam gondolni, hogy vajon apám mi a fészkes fenét tudna a mi ügyünkben tenni, ami javítana a koránt sem fényes helyzetemen. Testemen leáramló hideg víznek sikerült valamelyest megnyugtatni, de a tudat, hogy valószínűleg ismételten egy vitán kell átesnem Harry-vel nem nagyon repített a fellegekbe. Mit várnak tőlem? Mit kéne tennem? És a legfontosabb a kérdések között talán az, hogy mi lenne a helyes? Utáltam az lenni, aki vagyok, egy olyan lány, akinek csak a kérdések száza maradt, semmi más csupán azok. A kérdések, amikre ugyan talán kaphat választ, de a legtöbb csak kering tovább a fejben megválaszolatlanul. Sosem hittem volna, hogy azok után, hogy távoztam a fiúk életéből kelleni fog az ésszerű gondolkodásmódom, hogy megint egy hatalmas, alapos megfontolást akaró kérdést gondoljak át, hiszen...akárhogy is nézem ez a döntés ugyancsak mindenki életét meg fogja változtatni. Maradni azokkal az emberekkel, akik miatt most vagy valaki, vagy esetlegesen azokkal az emberekkel lenni, akik miatt még mindig a Föld nevezetű bolygón élheted a mindennapjaidat. Nehéz, tényleg alapos átgondolást igénylő dolgok ezek, amikkel valakit biztosan meg fogok bántani, akaratom ellenére is. Egy éve nem hittem volna, hogy majd azt fogják tőlem várni, hogy én döntsek, mert valljuk be, még gyerek vagyok. Egy gyerek, aki olykor-olykor rosszul cselekedik, bolondozik, és még csak most ismerkedik a környezetével, aki mérhetetlenül szerelmes, annak ellenére, hogy talán nem  kéne.
- Így megfázol. - egy rekedtes,  megtört hang mormogott a nyakamba, amire akaratlanul is, de testem libabőrbe burkozott. Sikerült mindig elérnie, hogy valamilyen szinten a testem reagáljon rá, akár lent, akár fent vagy akár mindenhol. Hangja maga volt a megnyugvás számomra, ahogy Ő maga is. Szerettem őt szívem minden apró kis részével és képes lettem volna érte bármit megtenni, tényleg bármit. Ő az a személy az életemben, aki a mindenséget jelenti, aki nélkül én talán egy senki lennék a világban, ennek ellenére valami oknál fogva sikerült egy évet nélküle kibírnom. - Ne haragudj. - apró csókot hintett nyakamra, haja csiklandozta az arcomat, ami végre egy apró mosolyt csalt arcomra. Annyira utálok vele veszekedni! Percekig csak szuszogtunk, a víz mind kettőnk testén lefolyt, majd eltűnt a sötét lefolyó titkos bugyrában, ami ki tudja, hogy hova vezet.
- Kijöttél. - számat apró suttogó hangok hagyták el, tengelyem körül megfordultam így csodálhattam meg csodálatos zöld íriszeit. - És nincsenek rajtad sérülések. - arcomon apró mosoly jelent meg az épségben látott fiú miatt. Szájára mosoly kerekedett, megvillogtatta felém tökéletes fehér fogsorát, amely szinte minden tinédzser lány szívét melengeti. Az enyém! Ez a fiú itt előttem csak az enyém.
- Mit hittél? - apró nevetés kúszott ki ajka résén. - Hogy majd kék és zöld foltokkal fogsz viszontlátni? Apád kedves és... - hangja elhalkult, hezitált egy kicsit mielőtt újra megszólalt. - azt hiszem, kezd megszeretni. Ugye tudod, hogy elragadtattad őket, mint mindenkit?
- Sok mindent köszönhetek neki, ahogy nektek is, pont ezért olyan nehéz a döntés. Ugye tudod, hogy szeretlek Harry?
- Tudom, és éppen ezért nem szeretném azt, hogy ez befolyásoljon. Hallgass a szívedre, rendben? És ha...ha úgy döntenél, hogy maradsz, akkor majd megoldjuk, hiszen mindkettőnk megteheti, hogy meglátogassuk a másikat vagy...vagy esetleg vehetek itt egy házat. - tág pupillával próbált meggyőzni, de a hangja elárulta őt, hogy nincs olyan jó passzban, mint, ahogy ő azt szeretné. Egy-egy szó dadogva kúszott ki száján ezzel bizonyítva azt a tényt, hogy fél a veszteségtől. Viszont az, hogy gondolkodott és ajánlatot tett meglepő és mindenféleképpen csábító ajánlat. De nem várhatom el tőle, hogy csupán önzőségből ide költözzön Manhattan-ba miattam. - Te reszketsz! - tenyerével két oldalt megragadott, erősen fel-le húzogatta a kezemen, hogy meleget kovácsoljon kihűlt testem részére. A csapot megragadva zárta el a vizet, majd a zuhanykabinból kivezetve nyúlt a legközelebbi törölközőért. A rajtam levő inge gombjait gyors tempóban gombolta ki, majd rátapadt testemről óvatosan hántotta le. Minden mozdulatát végigkövettem tekintetemmel, jól esett, hogy a reggeli kis vitánk után még mindig így törődik velem, érdekli a testi épségem. Ujjai óvatosan simítottak végig a gerincem mentén, mellkasommal teljesen az övét érintettem. Mezítelenül álltam előtte, de nem élt a helyzettel, egy törölközőt terített körém és pillanatokon belül már az öléből élvezhettem a kilátást, ami őszintén szólva több volt, mint tökéletes. Arcának minden négyzetcentiméterét végigmértem, csodáltam őt. Óvatosan az ágyra helyezett, ujjaival elsöpörte a szemembe lógó vizes tincseket. Apró csókot hintett ajkamra, majd hátat fordítva nekem indult el a szobából valószínűleg azért, hogy magán is tiszta, száraz ruhákat tudhasson. Fejemet kissé megráztam, ellöktem magamat az ágytól és a szekrényem felé lépkedtem, ahonnan a fürdőruhámat vettem ki egy zöld topp és egy fehér farmer short-tal egyetemben. Épp a farmer gombjával küszködtem, amikor lentről zajokat hallottam meg, amik felettébb ismerősek voltak számomra. Lábaimat járásra bírtam, sietősen távoztam a szobámból és lépkedtem le a lépcsőn, egészen a nappaliig, ahol  embersereg tömege várt arra, hogy apámat és testvéremet egyaránt üdvözölje. Torkomat megköszörültem és futva indultam meg a fiú felé, akinek hála sikerült valamilyen szinten átvészelnem a Harry mentes napjaimat. Dereka köré fontam a lábaimat, kuncogva hajoltam a nyakához, amikor tengelye körül megfordult velem. Amikor végre a saját lábamon álltam Justin előtt láttam, hogy mindenki meglepő tekintettel figyel minket, természetesen csak azok, akik még életükben először látják a szobában tartózkodó lányokat és a fiút. A lányok mosollyal az arcukon közeledtek felém, majd mindannyian mellkasukra vonva üdvözöltek engem. Harry és Zayn összeszűkült szemmel méregették Justint, aki mosollyal az arcán állta a tekintetüket. Sokat meséltem neki róluk, hogy milyenek is valójában és már az elejétől fogva sejtette, hogy ilyen reakciót fog kiváltani az, ha üdvözöljük egymást.
- Fiúk, lányok. - találtam meg végre a hangomat, a lányokkal Justin mellé sétáltunk. - Ők itt a barátaim. Justin, Kate, Sarah és Amanda. - kezemmel a lányok és Justin felé mutattam, akik mindannyian egy biccentéssel köszöntötték az előttem álló vendégsereget. - Justin, lányok. Ők itt a... - hangom elhalkult, szemöldökömet összerántottam. - családom? - a kérdést inkább magamnak tettem fel, mert többek voltak számomra, mint egyszerű barátok. Igen is a családom voltak a történtek miatt. - Anne, aki szinte olyan, mintha az anyám lenne. A lánya Gemma. Eleanor a legdivatosabb lány egész Angliában. Niall a banda egyetlen ír tagja és az egyetlen olyan személy, aki bárkit lever evésben; Louis a mókamester és a csodálatos Eleanor partnere; Liam a legmegértőbb fiú, akit eddig ismertem; Zayn, aki... - hangom ismételten elhalt, a Harry mellett álló fiúra szegeztem a tekintetemet, akinek arcán egy apró mosoly jelent meg. Mit mondhatnék róla? Hogy ő az a fiú az életemben, akinek szinte mindent köszönhetek? Aki úgy törődött velem, mint még soha senki? - akire bármikor számíthatok. - szemembe könny gyűlt, tekintetemet elkaptam a fiúról, mert félő volt, ha tovább csodálom gyönyörűen izzó barna szemét, akkor a könnyek, amik biztonságban helyezkednek el a szememben, azonnal kiszabadulnak onnan. - És végül... Harry Styles, Anne csodálatos fia. - büszkeséggel töltött el, amikor végre Harry-hez értem el, mert annak ellenére, hogy kapcsolatunk nem volt hosszadalmas, mégis minden szerelmemmel őt szerettem, csakis őt.
- Óó, a híres Harry. - kacajjal lépett előrébb Justin, kezét nyújtotta az előttünk álló göndör hajú fiúnak. - Sokat hallottam már rólad, sőt rólad is Zayn.
- Érdekes... - gyanakvóan szegezte rám a  tekintetét. - Ana még nem mesélt rólad.
- Nem vagyok olyan fontos személy az életében, mint ti, gondolom ezért. - kezét visszahúzta, látván, hogy egyik fiú sem szándékozik elfogadni. Visszatért mellénk, Amanda dereka köré fonta kezét, amit döbbent tekintettel kísértem végig. Ábrázatomat látva vállat vontak mind a ketten, hangja pillanatokon belül újra felcsendült. - Én voltam Ana... - hangja elhalt, aggódó ábrázattal figyelt, engedélyt kérve a beszédre.
- A volt barátom, de, ahogy látom észhez tértetek mind a ketten és rájöttek, hogy őket egymásnak teremtette az ég.
- Ebéd! - Susan hangja zavarta meg a nappaliban fennálló feszültséget, ami főként a fiúk között alakult ki. Istenem most segíts! Egy sóhaj kíséretében indultam meg az étkező felé, időközben mellém csapódott Harry, véleményem szerint nem véletlenül. Könyökömnél megragadva húzott vissza, tekintetében most dühöt véltem felfedezni.
- Mielőtt még újra dühösen lépnél le előlem és zárkóznál be a szobádba, vésd jól az eszedbe, hogy Justin csak barát. És, amíg neked számtalannyi barátnőd volt, amit egy kezemen nem tudom megszámolni, annyian vannak, nekem rajtad kívül kettő darab volt és Justin csak pár hónapig. Mindössze a csókig jutottunk, mert állandóan rád gondoltam miközben vele voltam és ez megőrjített. Szeretlek, mikor érted már meg? Mivel bizonyítsak neked, hogy elhidd? - kezemet széttárva álltam előtte felvont szemöldökkel, most tényleg pipa voltam rá a feltételezései miatt. - Nem kértem számon, hogy kivel, mikor és hogyan voltál, amikor én nem voltam melletted, így légy oly szíves te se tedd.
- Még szeret... és, ahogy üdvözölted... - hangja elhalkult mondandója végére, szemében ismételten megjelent az a különös csillogás, ami azt sejtette, hogy elveszít.
- Amandával van együtt, aminek rettentően örülök, hiszen mind a ketten megérdemelték egymást. És az üdvözlés... Harry régóta nem láttam, mind a ketten elfoglaltak voltunk, így nem volt időnk egymásra. A mi kapcsolatunkat nem tette tönkre az, hogy együtt voltunk. Ugyan úgy öleltem át őt, mint például Zayn-t vagy Louis-t. Ha számítana nekem szerinted itt állnék előtted, hogy az ellenkezőjét próbáljam meg neked elmagyarázni? Sokat segített nekem, szerettem ezt bevallom, de az a szerelem koránt sem volt olyan, mint, amit irántad érzek! - hangom ellágyult, kezemet felvezettem az arcáig, ahol végigsimítottam. - Kérlek... ne tedd nehezebbé az így sem könnyű dolgomat. Nem akarok még ezen is rágódni. Aranyos fiú, próbálj meg vele kedves lenni.
- Rendben. - egy sóhaj kíséretében ejtette ki száján ezt az egyszerű szócskát, ami annyi aggodalmat tükrözött, mint még soha semmi. Fejemet rázva indultam tovább az étkező felé, ahol már javában folytak a finomabbnál finomabb ételek elfogyasztásai.

Az ebéd után a szülők egy kicsit nyugovóra tértek és mindezt Extonra fogták, miszerint is most pihenésre van szüksége. Tudtam, hogy csak együtt akartak minket látni, nyugodt környezetben és mindannyian tudtuk, hogy akármennyire is szeretjük őket, de ez velük nem lett volna lehetséges. Így, a csapat uralta az egész nappalit, a zaj kitöltötte az üres teret és csak a hangosabbnál hangosabb nevetések hallatszódtak. Öröm volt együtt látni a kis csapatot, hogy egyesültünk és... , hogy ilyen jól kijöttek egymással a végére.
- Rob még mindig nem vette le a képet Hill? - hasát fogva szegezte nekem a kérdését Justin, miközben folyamatos ölelésében tartotta Amandát.
- Nem... - fújtattam egyet, mire hajam fellebbent. - Tetszik neki és szerintem igen is normális kép lett rólunk. Nem hinném, hogy lesz még egy ilyen nyugodt pillanatunk. - apró kuncogás hagyta el a számat, miközben szememmel a falon lévő képet figyeltem. Apám egyik díjátadóján készült, amire Justin kíséretében mentem el. A kapcsolatunk akkoriban még jónak mondható volt, dúlt a love, de mindketten tudtuk, hogy azért ez nem igazi szenvedély, ami kettőnk között van. Jóval inkább egy olyan kapcsolat, amikor a bolondos tinédzserek elkövetnek baklövéseket. Barátok voltunk, akik... néha-néha megcsókolták egymást vagy kézen fogva járkáltak az utcán, de ennél többet egyikünk sem akart a másiktól. Harry szorítása erősödött a derekam körül, tudtam, hogy nem könnyű pillanat neki, főleg, hogy egy percre sem vette el a szemét a képünkről. - És ti...? - ujjammal felé és Amanda felé mutattam, egyből szégyellős mosoly jelent meg arcukon.
- Körülbelül két hete vagyunk együtt. Egyikünk sem tudja mikor is jöttünk össze, csak... úgy jött. Azt hiszem, ezt neked köszönhetjük. - apró mosoly jelent meg Amanda arcán, fejét hátradöntötte, mire Justin kapott az alkalmon, szájon csókolta a barátnőjét. - Végre te is boldog vagy. Jó így látni, Ana!
- Nem volt könnyű, de Harry tett azért, hogy újra visszanyerjem a régi önmagamat. - fejemet kissé megráztam, még mindig nem hittem el, hogy itt van mögöttem, hogy ölel és, hogy mámorító illata tölti be az egész légteret. - De most hessegessük el a boldog perceket és térjünk rá a fontos dolgokra. Annyira elvonták a dolgok a figyelmemet, hogy el is felejtettem megkérdezni egy igen fontos kérdést, mégpedig, hogy minek köszönhetem hirtelen látogatásotokat?
- Ó, hát Justin este riadoztatott bennünket, hogy újra itt vagy a közelben, így jöttünk. Régen láttunk, de a múltkori fellépésed valami mesés volt. Igazi sztár vagy Hill! - O alakot formált Kate a szájával, dülledt szemekkel nézett, mire mindenkiből egy jóleső nevetés tört ki. - És, gondoltuk, hogy ezt egy igazi csaj bulival meg is ünnepelhetnénk, de nem sejtettem, hogy ilyen remek pasik társaságában érezheted otthon magadat. - szájával szomorúságot tettetett, tekintetét most Indiora szegezte. - Nyugi Indi, te nem vagy közöttük. - fehér fogát kivillantva fordult Indio felé, akivel szinte minden egyes alkalommal marták egymást. Olyanok voltak, mint a testvérek, akiknek muszáj minden egyes nap valamivel piszkálni egymást, hogy ezt a jó szokást meg ne szakítsák. Természetesen Kate megnyilvánulását ismételten hangos nevetés követte, de Indio-t ismerve ez nem lesz egy olyan dolog, amit hagyni vész. - Szóval arra gondoltunk, mielőtt még Indi drága a szavamba vágsz - mutatóujját felemelte a magasba, összehúzott szemmel szuggerálta bátyámat. - , hogy jöhetnének a lányok Eleanor és... - hangja elhalkult, arca pírba borult.
- Gemma. - suttogtam segítség képen, fejével biccentett egyet hálája jeléül.
- Szóval Eleanor és Gemma is velünk tarthatna, ha van kedve ugyanis neked drága mindenféleképpen meg kell jelenned. Titkos vendég! Indio meg Justin elvihetné a fiúkat máshova, NEM A PARTRA! - utolsó mondatát alaposan kiemelte, haragosan nézett a mosolygó Indio felé.
- Értettem Scott, de neked is velünk kéne tartanod. A bajszod azt sugallja, hogy férfiak között a helyed. - mindenki tátott szájjal cikázott a két csatázó között, akik most komolyan vették az egymás között kialakuló harcot. Istenem úgy segéljen, hogy ilyen emberekkel vagyok megáldva, akiket ráadásul a barátaimnak nevezek, de... ha ők nem lennének, most unalmasan élném szomorúan az egyhangú mindennapjaimat. Ennek ellenére, míg, amíg lehet közbe kell lépnem, mert mindkettejüket ismerve itt nem állnak meg.
- Hé, Indi! - csattantam fel, de nagy erő kellett ahhoz, hogy egy kikívánkozó nevetést visszafojtsak. - Kérj bocsánatot, ez igazán övön aluli ütés volt!
- Játék az egész köztem és Scott között, de, ha így óhajtja hölgyem, akkor. Ne haragudjon Ms. Scott. - úriember módjára hajolt meg Kate előtt, aki csillogó szemekkel figyelte bátyám cselekedetét. Tudtam, hogy Kate miként érez Indio iránt és...valamilyen szinten Indi is tudta, hogy Kate csipkelődései nem véletlenek. Tetszett neki, de Indio még sem tekintett rá úgy, mint egy barátnő, sokkal inkább egy nagyon közeli barátként kezelték egymást, amikor is az egyik többet érez, mint kellene. Sajnáltam és rossz volt így látni Kate-et, de akármennyire is fájt nem tehettem ellene semmit.
- Ugyan sztárcsemete! Tudom, hogy hókamóka volt az egész. Spongyát rá.
- Viszont Indi! Tényleg elvihetnétek valamerre a fiúkat. Ismerkedni vagy... bármi. Csak ne öljétek meg egymást és ne csajozzatok. - vonallá alakuló szájjal döntöttem hátra a fejemet, összehúzott szemmel figyeltem a mosolygó barátomat.
- Ne nézz így rám! Velem lesz a bátyád, szerinted merek én majd egyetlen nőre is nézni, aki nem te vagy? - felháborodást tettetve lehelt csókot ajkamra, nyelve óvatosan csúszott át számba egy pillanat erejéig. Hümmögve távolodtam el tőle, immáron a saját lábamon álltam a biztos talajon. Kezemet összeérintettem, amire hangos csattanás jött létre, szememmel végignéztem a körülöttem ülőkön.
- Akkor most mindenki menjen készülni! - a parancsot kiadva figyeltem, ahogy a többiek szót fogadva pattannak fel a helyükről, a lányok távoznak, ahogy Justin is, majd a többiek szép lassan, sorjában hagyják el a nappalit, hogy szobájukba érve lássanak neki az éjszakába nyúló szórakozásnak. Tekintetemmel még mindig a kanapén elhelyezkedő fiút néztem, aki ajkába harapva tekintett fel rám. Mosollyal az arcomon helyezkedtem el az ölében, ujjaimat összekulcsoltam tarkója mögött és elvesztem csodálatosan szép zöld szemeiben.
- Szóval ma a bátyáddal és a volt pasiddal fogok bulizni? - homlokát enyémen támasztotta meg, kezével közelebb húzta testemet az övéhez. - Nem éppen a legjobb döntés, amit meghoztál, ugye tudod?
- Bízom benned annyira, hogy aggodalom nélkül elengedjelek. Tudom, hogy nem fogsz verekedni. - ajkamat az övére nyomtam, alsó ajkába haraptam. - Így legalább közelebb kerülhetsz mindkettőjükhöz.
- Indio-hoz igen, de Justin-hoz semmi közöm!
- Gondolj arra, hogy ezzel boldoggá teszel. A barátom.
- Nálad lesz a nővérem. Figyelj rá, mert, ha valaki hozzáér, tudni fogja, hogy ki is az a Harry Edward Styles! - komoly, mély hanggal ejtette ki minden egyes szavát, ami megmosolyogtatott.
- Tudok magamra vigyázni Styles! - törte meg a közöttünk fennálló beszélgetést Gemma hangja, aki a lépcsőnél állva fűzte össze mellkasa előtt a kezét. - Ana segítenél a ruhában? - tekintetével most engem figyelt, így egy apró bólintással válaszolva keltem fel öccse biztonságot nyújtó öleléséből, ahol akár órákig képes lennék pihenni. A lépcső felé sietve értem el Gemmához, majd utoljára megfordulva dobtam egy puszit a szerelmem felé, aki játékosan kapta el, majd a szívéhez helyezte azt. Hát nem nekem van a legszuperebb pasim? Gyermeteg örömmel és büszkeséggel eltöltve lépkedtem tovább az előttem haladó lány után. 

NEWS!

Sziasztok kincseim!(:

Már kitettem a Chat fölé, de gondoltam tudósítalak titeket itt is!:) 

Szóval: mivel eddig mindenkit szó nélkül kitettem cserekérés esetén, így feleslegesnek tartom, hogy mindig megkérdezzétek, hogy benne vagyok-e, mert a válasz úgyis igen lenne. Így, ha valaki ezt szeretné tenni - cserét kérni - tegyen ki, aztán másolja be a Chat-be a blogja linkét és én is kiteszem!(: Kicsit kegyetlen leszek, de, aki ezek ellenére is megkérdezi az figyelmen kívül lesz hagyva. Lustaság kérdése az egész: nincs kedvem válaszolni olyasmire, ami egyértelmű. 

A rész előreláthatólag hétvégén fog érkezni, addig is kellemes időtöltés nektek!(:

Have a nice day,

Susan:*

THIRTY - FIFTH CHAPTER

Nem is tudom mit mondhatnék. Előbb, mint vártam, de nem tudom eléggé megfelelő-e. Minden esetre írtam és írtam. Remélem tetszeni fog. Mi a helyzet veletek? Osztálykirándulás megvolt?(: Remélem minden rendben veletek, köszönöm a díjakat, igyekszem minél előbb kitenni őket. Angyalok vagytok!(: 

Have a nice day,

Susan:*

Mr. Downey?!

"Nem tudtam döntést hozni, és az a tény, hogy valamelyiküket elveszítem...belülről kezdett szétmarcangolni." - Anastasia Hill

Robert Downey Jr.

Nehéz volt követni az eseményeket, különösen furcsa volt, hogy a fiú - akit kezdek valamennyire megkedvelni - letörten már-már idegesen tört be a lakásba és egyenesen a lépcsőt vette célba. Mindannyian csak pislogni tudtunk, nem is sejtettük, hogy mi a fene lehet a probléma, talán összevesztek vagy nem úgy sikerült az este, ahogy ők eltervezték, de a pillanatokon beszáguldó lányom öltözéke és kinézete egyáltalán nem ezt tanúsította. Szívem hevesebben dobbant Ana láttán, hiszen melyik szülő örülne annak, hogy lánya egy száll ingben és bugyiban álldogál előtte és vendégei előtt sejtetve azt, hogy az este folyamán átadták magukat az egymás iránt érzett érzelmeknek? Szerintem egyik sem, de jelen pillanatban teljesen letaglózott mind az, hogy Ana idegesen, frusztrálva helyezte át egyik lábáról a másikra a súlyt, amivel tudatta velünk, hogy bizony nem éppen rózsás a helyzet közötte és a Styles gyerek között. Szemei csillogásából lehetett sejteni, hogy könnyei lassan kiszabadulnak a szeme fogságából, de erősnek mutatta magát legalábbis próbálta. Szája igaz mozgott, de döbbenetemben nem bírtam felfogni lágyan zengő szavait, amiket most inkább a többieknek szánt, mint nekem. Szemem őrületes tempóban mozogtak jobbra, s balra, amikor Ana lábait megemelve szinte futott a lépcső felé, majd azoknak fokain lépdelve eltűnt előlünk. Kezemet ökölbe szorítottam Extont átadtam drága egyetlen feleségem kezébe, hogy testemet előre döntve tudjak valamennyire tisztábban látni. Mi lehet vajon a gond, ami így felzaklatta őket? Csupán egy kérdés...ami hatalmas hangsúlyt fektet magára, ugyanis a pár, akik még tegnap le sem tudták egymásról venni a szemüket, akik tényleg kimutatták, hogy mennyire fontosak egymásnak, most szertefoszlottak és elmenekültek saját kis sötét világukba. De miért? Mi okból? A kérdések egyre nagyobb számba gyülemlettek és képződtek a fejemben, szemöldökömet érezhetően és láthatóan is összehúztam, egyik kezemmel a térdemre támaszkodtam és államat megtámasztottam tenyeremben. 

- Vajon mi történhetett? - a lassan kitörő kérdésemet, most Eleanor tette fel. 

- Szemmel láthatólag feszültség van közöttük. Érzem. - fiam hangját véltem felfedezni magam mellett, aki most tekintetével a lépcső irányába bámult. Tétlenül ültünk, percekig csönd telepedett a szobába, amit már nem bírtam idegekkel. Cselekednem kellett és az ügy végére járni, hogy tisztábban lássam a fiatalok között kialakuló gondokat. Egész testemmel elrugaszkodtam a kanapéról, tekintetemet a körülöttem ülőkre szegeztem.

- Megyek, beszélek velük. - hangom valami oknál fogva halk volt, olyan, mint általában Ana-é. Anne arca tükrözte legjobban a döbbenetet és valamiféle félelem is megjelent zöld szempárjában. Jaj, nem falom fel a fiadat! Szemöldökömet felhúzva küldtem felé egy mosolyt, amitől az ő szája is felfele görbült.
- Rob... - feleségem aggodalommal teli hangja állított meg egy percre, így egész testemmel felé fordultam, csak rá koncentráltam. Szája egyenes vonalat képzett, szeméből ki lehet olvasni, hogy most nem miattam aggódik, hanem a fiúért, aki fent tölti el a lányom nélküli perceit. Szememet égnek emeltem, kérdő pillantást küldtem felé, amire végre egy mosolyt villogtatott meg felém. - Csak finoman. Rendben?
- Szoktam én kemény lenni? - kacagva törtek elő belőlem a szavak, hiszen Susan mindig úgy vélekedett, hogy a filmes karrierem miatt jócskán részem volt pár durvának mondható órában, ami élvezhetőbbé és valóságosabbá tette a filmben szereplő verekedős jeleneteket. Persze, mint szinte minden férfi kordában tartottam a testemet, hiszen...mint, ahogy jó apám mondaná: a jó kondíció sosem árthat. És ez így volt, és így is lesz, amíg világ a világ.
- Robert! - horkant fel, de arcán már nem volt látható az aggodalom jele.
- Együtt érző leszek, ígérem. - lábaimmal a lépcső felé igyekeztem, de hirtelen ötlettől vezérelve még egyszer kedvesem szempárjába meredtem komoly ábrázattal. - Vagy nem. - lábaimmal a kívánt úti cél felé. A lépcsőfokokat lassan szeltem, többek között azért, hogy jobban átgondolhassam a mondanivalómat, de egyelőre még semmire sem sikerült jutnom. Ám, hirtelen megtorpantam, amikor Ana hangja csendült fel, megtörten és sejtésem szerint zokogva.
- Kérlek, Harry! Ne tolj el magadtól! - keservesen próbált bejutni a fiúhoz, persze mindhiába, az ajtó bezárt állapotban állt még mindig rendelkezésére. Gyorsan haladtam a földön ülő lány felé, akinek arcát most mérhetetlen mennyiségben borították el a könnyek.
- Ana! - kezemmel alkarját ragadtam meg, óvatosan felhúztam a földről. Arcát a mellkasomba temette, szinte azonnal átáztatta a pólómat, amit kezével erősen gyűrögetett. - Shh kincsem. - apró csókot hintettem a fejére, kezemmel a hátát cirógattam nyugtatásképpen. - Menj, zuhanyozz le. Az meg fog nyugtatni egy kicsit addig én beszélek vele. - testét távolabb toltam az enyémtől, fejemmel a zárt ajtó felé böktem. Láttam, hogy ódzkodik a dologtól, hogy félti Harry-t az esetleges bántalmaktól, de azt is nagyon jól tudta, hogy ok nélkül senkit sem bántanék. Fejével bólintott egyet, a szobája felé lépkedett. Amint eltűnt a szemem elől kezemet az ajtóhoz emeltem és koppintottam rajta. - Én vagyok az fiam, Rob. - hangom komolyan szólt hozzá, hallottam, hogy hangos sóhaj hagyja el a száját. Percekig vártam, mindhiába, hiszen az ajtó ugyan olyan állapotban volt előttem, ahogy eddig. - Azt hiszed, hogy egy ajtó megállít? Fillérekbe kerül, hogy egy újat csináltassak miután betörtem, mert nem voltál képes kinyitni. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek Harry. Vagy te engedsz be vagy én megyek be. Tied a döntés, hogy megkönnyíted a te és az én dolgomat, vagy csak még jobban nehezíted. De a kifejlett ugyan az lesz. Bejutok. - kissé dühösen törtek elő belőlem a szavak, pedig az egészet egy játéknak fogtam fel, amit egy hormonokkal küzdő kamasz fiúval játszok le. Zayn ebből a szempontból is más volt. Érettebb, de ennek ellenére is meg kellett birkóznom azzal a dologgal, hogy Ana Harry-ért küzd, őt szereti. Noha ez fura volt, mert a pillantások, amit Zayn-el váltott koránt sem tűntek csupán barátinak. Mind a ketten többet éreztek egymás iránt, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy egy kapcsolatot tudjanak létesíteni egymás között. Gondolkodásomból az ajtó hangos kattanása zökkentett ki, kitárult előttem, így egy megnyugtató sóhajjal kísérelve léptem be a szobába, ahol most a fiú lakott. Az ajtót maga mögött újra bezárta, az ablak felé sietett, ahol a földre ülve meredt a tájra. Óvatosan mellé lépkedtem, majd közvetlen mellé ültem. Tekintetemmel ugyan azt csináltam, mint ő, csak figyeltem, hogy a tenger apró hullámokkal érkezik a partra, hogy a nap sugarai milyen gyönyörűen világították meg a körülöttünk lévő tárgyakat és ez...ez valami féleképpen megnyugvást hozott rám és véleményem szerint a fiúra is.
- Mit szeretne, uram? - kötelességtudón csendült fel rekedtes hangja, elkötelezettnek tűnt és bátornak, noha tudtam, hogy most valami oka van annak, hogy így viselkedik.
- Csak szeretném tudni, hogy mi történt. Segíteni akarok neked és Ana-nak is.
- Ó tényleg? - szeme kidülledt, egyenesen rám meredt zölden izzó szeme. - Miért nem Zayn-hez rohan? Őt úgy is jobban szereti, és gondolom őt akarná Ana mellett látni.
- Igazad van, nem tagadom, hogy Zayn-t jobban szeretném Ana mellett látni. Nem szeretek hazudni és nem is akarok, mert azzal nem megyek semmire, de elfogadom, hogy Ana melletted boldog. Nem vagyok a vér szerinti apja, hogy ítélkezzek felette, még ha úgy is nevez, ami örömmel tölt el, de védeni próbálom őt, ezt meg neked kell elfogadnod. Tudom, hogy bántál vele, mindent elmesélt. Talán ezért viszonyulok így Zayn-hez, de ki tudja? Még magam sem értek semmit. - apró nevetés hagyta el a számat, ami oldotta a közöttünk fennálló feszültséget. - Szörnyű, ami vele történt, de észrevettem valamit. Amikor rólad beszélt...szinte ragyogott, tudtam, hogy visszafordíthatatlanul szerelmes beléd, ami nem gond, de abban az esetben nem volt kellemes. És most itt vagy...itt vagy vele, szeretheted és ő is téged, mégis itt gubbasztasz a szobában, bezárkózva, mint egy dühös kamasz. Megígértem Ana-nak, hogy helyesen fogok viselkedni, nem csak miatta vagy miattad, hanem magam miatt. Ahogy a többieket, úgy téged is szeretnélek megismerni, mert egy igen fontos ember mellett vagy, aki sokat ér számomra. Csak megkönnyítenéd a dolgomat, ha elmondanád mi is történt. Talán tudnék segíteni és talán közelebb kerülnénk egymáshoz. De, mint előbb mondtam az ajtónál, a döntés a tiéd. Nos? - komoly tekintettel meredtem rá, láttam, hogy magában ízlelgeti a szavaimat és furcsállja, hogy most mellette vagyok és nem a lányom mellett. Akármennyire is akartam Ana mellett lenni most rá voltam kíváncsi, az ő szemszögére és az érzéseire, amik véleményem szerint most nem lehetnek felemelően jók.
- Egész este láttam, hogy emészti valami, hogy valami nincs rendben vele. Azt kérte tőlem, hogy felejtessem el vele a gondjait, amit akkor teljesítettem is, de így nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni ezeket. Sejtettem, hogy ez lesz vele is, hogy másnapra minden visszatér, és ez be is igazolódott. Reggel is láttam rajta, hogy nincsenek rendben a dolgok, így megkértem, hogy mondja el. Először a semmi-re fogta, de utána nagy nehezen sikerült szóra bírnom. Maga miatt aggódik, a tegnapi kérdése miatt.
- Visszamész? - halkan suttogtam magam elé, nem tudtam, hogy tényleg kimondtam-e, amit a fejemben gondoltam vagy csak képzelődtem. Pislogni sem volt erőm, teljesen magamba zuhantam.
- Igen. Ez az a kérdés. Egy éve...egy éve, tudja... nem várt fordulat következett be az életembe. Elhagyott azaz ember, akit szerettem, aki iránt tényleg éreztem valamit. Egyik nap még velem aludt viszont másnapra...másnapra már csak egy cetli várt egyetlen egy mondattal. Mindent ott hagyott, a telefonját, a ruháit, de azt az embert, aki voltam...azt magával vitte. Egy kapcsolat előtte számomra abból állt, hogy éjszakákat töltöttem el lányokkal, mivel megtehettem. Megtehettem, vagyis azt hittem, de Ana ráébresztett, hogy vannak még olyan lányok, akik nem azért szeretnek, mert én vagyok a híres Harry Styles a One Direction egyik énekese, hanem azért, mert én vagyok Harry, egy egyszerű fiú Holmes Chapel-ből. Ana megmutatta azt az énemet, aki azelőtt voltam mielőtt híres lettem. El is felejtettem, hogy tudok ilyen is lenni, hogy van még olyan szó a számomra, hogy szeretlek, de most...most, hogy visszakaptam, már el is veszítem? Az érzések csak kavarognak és kavarognak, ezáltal pedig teljesen felemésztenek belülről. Hiába mondogatom azt, hogy mégpedig visszajön velünk, ha tudom, hogy ez nem így lesz. Látom milyen boldog magukkal, hogy mennyire ragaszkodik magához és a bátyához és ez ébresztett rá arra, hogy valószínűleg elveszítettem őt, örökre. - fülemet hegyezve figyeltem minden egyes szavát, amit fájdalmak közepette ejtett ki száján. Szeme könnybe lábadt, még sosem láttam olyan férfit, aki sírna egy lányért, akit igaz nem ismer még teljesen, mégis talán minden erejével őt akarja. Tetszett, hogy küzd a lányomért, de mégis feladja ezt a játszmát csupán azért, mert a jeleket úgy érzékeli, hogy Ana maradni fog. Noha egyikünk sem tudta, hogy Ana, hogy fog dönteni, de mind a két fél - azaz én és Harry - abban reménykedett, hogy az ő felén marad és boldogítja tovább az életét.
- A szerelem mindent kibír, ugye tudod? És... - egy nagy sóhaj hagyta el a számat. - ne legyél benne olyan biztos, hogy Ana velünk marad.
- Távkapcsolat számomra lehetetlen. Nem látja maga, hogy hogyan tekint önre. Amikor megláttam magukat, vagy csupán Ana-t Indio-val, lenyűgöző volt, irigységre méltó.
- Semmi sem lehetetlen, csak meg kell próbálni. Magam sem tudom, hogy most mi foroghat le Ana fejében, így még az én dolgom is nehéz. Mind a ketten megtehetitek, hogy akármikor meglátogassátok egymást, a pénz nem akadály. És, ha Ana úgy dönt, hogy marad, már csak rajtatok múlik a dolog. - próbáltam minél komolyabbnak hallani, hogy egy kis önbizalmat növeljek a srácba, de a tekintete arról árulkodott, hogy ez nem sikerült. Magam sem gondoltam, hogy Ana maradni fog, miért is tenné, amikor ott vannak neki ők? És...mi is gondolkodás nélkül megtehettük volna érte azt, hogy meglátogassuk Londonban, de egyelőre mind a kettőnket egy dolog vezérel Harry-vel, mégpedig az, hogy Ana-t magunk mellett tudhassuk.
- Éjem úgy a mindennapjaimat, hogy nincs állandóan mellettem? - kérdését nem tudtam, hogy nekem szánta-e vagy inkább magának. - Minden egyes nap úgy aludnánk el, hogy nem-e csinált a másik hülyeséget vagy esetlegesen bírni fogja-e ezt a kapcsolatunk. Egy idő után mind a ketten besokallnánk, azt hiszem. Vannak, akik ezt bírják, és azt vallják, hogy ez csak erősíti a kapcsolatukat, de én tudom, hogy a mienk nem ilyen lenne. Minden percben magam mellett akarnám a lányát, Mr. Downey.
- Megcsalnád őt?
- Nem. Ahogy neki is elmondtam  most magának is elmondom. Miután elment...sok lány fordult meg nálunk, de mindegyikkel egy volt a gond...egyetlen egy. - hangja elhalt, elgondolkodott és az érzés...az érzés, amit éreztem a szavai hallatán ismerősek voltak.
- Egyik sem volt Ő. - ismételten magam elé suttogtam miközben a hullámokat figyeltem szüntelenül.
- Pontosan. Ismerős, ugye? Ana elmesélte, hogy mi is történt magával, amit sajnálok, de nézze meg. - apró mosoly jelent meg az arcán, ami az én számat is kunkorodásra késztette. - Lett egy csodás lány, akit lányának tekinthet. Szeretem őt. Akármennyire is hihetetlen tényleg így van, fontos számomra, és ezt szerintem azzal is bizonyítottam, hogy most itt vagyok vele...vagyis Önnel. Hülye voltam, hogy felkaptam a vizet, de a tény, hogy tényleg elveszítem őt ráadásul újra, szétmarcangolt. Köszönöm a beszélgetést, segített, de még mindig nem jutottam semmire vele kapcsolatban. Kiélvezem azt az időt, amit még lehet és próbálok megfelelni az elvárásainak, hogy tudja, ha Ana úgy dönt, hogy velünk tart, akkor biztonságban van, annak ellenére, hogy nem Zayn társaságában érezheti jól magát. Most viszont, ha nem haragszik Mr. Downey megkeresem Ana-t. - testével elrugaszkodott, pillanatokon belül felém kerekedett testével, óriásnak tűnt. Ez a beszélgetés tényleg hatott. Hatott, mert jobban a bizalmamba fogadtam ezt a srácot, tényleg szereti a lányomat, de még mindig vannak dolgok, amik kétesen állnak rendelkezésemre vele kapcsolatban. Tény, hogy jobb lett a kapcsolatunk ezáltal, de még mindig nem nevezném tökéletesnek. De halad..és küzd, ami mindenféleképpen pozitív tényezőként könyvelek el magamban. Cselekedetét követtem, vele szemben álltam, kezemet kinyújtottam.
- Hívj csak Rob-nak. - egyenesen állva jeleztem neki egy mosollyal az arcomon, hogy minden rendben kettőnk között, így hezitálva bár, de elfogadta a jobbomat. Erősen, férfi módjára ráztunk kezet mielőtt távozott a szobából, így...egyedül maradván távoztam én is.
- Sikerült? - magányosan álltam a hálószobánkban miután Harry-vel végeztem. Gondolkodásra volt szükségem Harry-vel és Ana-val kapcsolatban. Tényleg nem tudtam, hogy Ana, hogy fog dönteni, nem lehetett biztosra menni a tényekkel miszerint is a fiúkat közel egy éve nem látta, viszont velünk él, így talán mellettünk dönt. De a fiúk mellett nagyobb volt a voks, amit a fejemben tettem meg, hiszen...ott van Harry, akit szereti vagy csupán a többi banda tag, akikkel jó kapcsolatot ápol. Nem akartam, hogy miattam maradjon, hogy csak azért hozzon olyan döntést, amit nem akar, mert én és a családom esetlegesen letörtek lennénk emiatt. Azt akartam, hogy úgy döntsön, ahogy ő gondolja és, amit ő jónak lát.
- Ha amiatt aggódsz, hogy megütöttem, akkor megnyugodhatsz, egy ujjal sem értem hozzá. - ajkamra mosoly kúszott, Susan hátulról átölelt. - Ana itt fog hagyni minket. - fájdalmakkal teli ejtettem ki a szavakat a számon, tekintetemmel az üvegen bámultam ki, ahol láttam a tükörképünket Susan-al.
- Egy percig sem kételkedtem benned szívem! Tudtam, hogy normálisan fogsz viszonyulni Harry-hez. Hidd el nagyon rendes fiú és szereti a lányunkat és az... - hangja elhalt, egy percig elgondolkodott mielőtt folytatta volna. -, ahogy viszonyulnak egymáshoz kicsit hasonlít ránk. Még fiatalok, de van közöttük egy olyan kötelék, egy olyan erős kötelék, ami megmagyarázhatatlan. Meg kell bíznod benne is és Ana-ban is, hiszen, ha eljön annak az ideje, hogy megkérje tőled Ana kezét, akkor mit fogsz válaszolni?
- Remélem nem most lesz. - orrom alatt mormoltam. - Korai lenne! - szitkozódtam, idegessé tett a kijelentés, hogy Ana elvesztése még nagyobb eséllyel növekszik ezek miatt.
- Jaj, Rob. - hangosan kuncogott bele hátamba a mögöttem álló csodás asszony. - Tudod, hogy ez nem most lesz. A lányodnak is, ahogy a fiúknak is mozog az élet. Még csak most élvezik ki a fiatalság által nyújtott örömöket és izgalmakat. És hidd el..., hidd el, hogy Ana jól fog dönteni. Ha menni akar, akkor nincs mese, el kell engednünk. Erőszakkal semmit sem lehet megoldani és a lányod már érett felnőtt nő, aki tud saját kútfőből döntéseket hozni. Bölcs és megfontolt, pont, mint te. Azt hiszem ezt a szokást tőled tanulta el. Szeret...vedd észre, hogy szeret téged és, ha elmegy ez semmivel sem fog megváltozni. Nem fog elfelejteni téged csak...más kontinensről fogja tovább csinálni, amit eddig. - minden egyes szava mélyen beleégette magát az agyamba, ott folytatták az elemzést. Rengeteg olyan dolgot mondott, ami ráébresztett a valóságra és az igazságra, miszerint is Ana felnőtt. Felnőtt volt, amikor hozzánk került, mindig is felnőtt volt csak én szerettem volna, hogy egy kicsit legyen kislány, hogy mindent, amit eddig nem kapott meg most megkaphassa. Az én kislányom - habár ténylegesen nem az enyém - már nem kicsi, felnőtt és bele kell törődnöm abba, hogy igaz akárhogy is dönt, támogatnom kell. Susan-nak igaza volt, mindenben, amit mondott és így...talán könnyebben dolgozom fel majd a hiányát és azt, hogy már nincs többé velünk, mert boldogan él egy fiúval, Londonban. 

THIRTY - FOURTH CHAPTER

Sziasztok drága olvasók!(: 

Hát...újra itt vagyunk elérkezett a "nagy " nap, új rész érkezett. Lenne egy bejelentésem, amin sokat gondolkodtam. Mostanság nem érzem az "írói hangot" vagy akárhogy is nevezik. Órákig ültem és ültem és néztem, olvastam, gondolkodtam ezen a részen, háromszor is kitöröltem és...őszintén szólva ilyen még nem fordult elő velem. Időt szeretnék kérni, fogalmam sincs, hogy ez mennyi lesz. Talán egy hét, két hét talán egy hónap. Nem tudom, de így...így nem akarok - és nincs is kedvem- neki állni írni. Lehet csak fáradt vagyok és ennyi a titok nyitja, de remélem azért megvártok és türelemmel lesztek. Semmi féleképpen nem hagyom abba Anastasia és Harry történetét, mert már megvan a vége a fejemben, sőt vannak ötleteim, de az írással van valami gondom. Remélem hamarosan találkozunk. Sok puszi nektek!(: :*

Have a nice day,

Susan:*

Night on the beach. 

"Tetszett a fiú törekvése, de még mindig bizonytalanul álltam hozzá." - Robert Downey Jr.

Anastasia Hill

Sosem gondoltam volna, hogy az életem lehet annál jobb, mint amilyen volt, de mostanra rájöttem, hogy csak bízni kell magunkban és abban, hogy ránk is várhat egy szebb jövő. Ha valaki azt mondja nekem évekkel ezelőtt, hogy egy olyan férfi fog most nekem gitáron játszani és közben énekelni gyertyafényben egy piknikhely mellett, aki híres és piszkosul sármos, őszintén szólva kinevettem volna. Gyermeteg örömmel töltött el a látvány, amit csak szívtam és szívtam magamba, hogy sohase tudjam elfelejteni, hiszen ha megnézzük Harry rendesen kitett magáért. A meglepetés, amit szervezett... arra készteti a szemeimet, hogy könnybe lábadva áztassák el arcomat, de valami miatt most még sírni sincs erőm, meg vagyok lepve. Minden irodalmi hős és szerelmes megirigyelné ezt a fiút, aki jelen pillanatban a világot jelenti nekem, hiszen...még senki sem tudott egy ilyen tragikus mégis fantasztikus, izgalmakkal és érzésekkel teli történetet írni, mint, amilyen a mienk. Talán hasonlónak mondhatnám a Rómeó és Júliához, ámbár minden erőmmel azon reménykedem, hogy mi nem jutunk olyan sorsra, mint ők. De a mi szerelmünk teljesen más...nem tiltja senki, talán apám, de idővel ő is olyan véleménnyel lesz Harry-ről, mint én. Szeretem őt és Ő is engem, ezt nem is tudta volna jobban bizonyítani, mint most. Mozdulatlanul álltam még mindig az összetörött pohár mögött, nem bírtam mozdulni csak őt figyeltem, lestem és csodáltam egészen addig, amíg zajokat nem hallottam. Fejemet oldalra fordítottam és szembesültem az összes házban tartózkodó ember álmos, fáradt tekintetével, akik értetlenül nézték cselekedetemet addig, amíg meg nem látták Harry-t az ajtón kívül. Lassan közeledtek felém, az arcok már mosolyogtak és ámulattal figyelték a fiút, aki örömet próbál szerezni nekem. Igen, látjátok! Nekem akar romantikus pillanatot okozni! Magamban büszkélkedtem, miközben az arcokat kémleltem végig. Indio és apám jött a hátam mögé, mind a ketten vállamra helyezték kezüket, miközben velem együtt előre figyeltek. Az ajtó nyitva volt, így Harry dallamos, fülbemászó hangja bekúszott rajta. A zene halkulni kezdett, Harry ragadozóként közeledett felénk. Arcán levakarhatatlan vigyor ült, talán-talán büszke magára, amit meg is értek. Ilyen helyzetben talán én is az lennék, hogy emberek sokaságát sikerült ámulatba ejtenem. Pillanatokon belül előttünk termett, szemével a padlón elhelyezkedő szilánkokat figyelte. Térdét behajlítva hajolt le egészen a térdemig, ahol is megragadott és óvatosan az ölébe kapott, hogy így biztosítsa a sebesülésmentes kijutást a partra. Az öléből figyeltem továbbra is karakteres arcát, csodálatos szemét és tökéletesen kidolgozott felsőtestét. Kezemet összekulcsoltam a nyakánál, így kapaszkodtam belé. Fejével a többiek felé biccentett, akik még mindig csillogó szemmel figyeltek minket, mintha még sosem látott dolgot tártak volna eléjük. Harry megköszörülte a torkát, rekedtes hangja csendült fel, ami zeneként kúszott fel a hallójáratomba.
- Bocsánat, hogy felébresztettünk titeket. Nem számítottam rá, hogy a kisasszony így meglepődik. - szemével most rám koncentrált, mosolya a szemét is érintette.
- Rendesen kitettél magadért. - jóízű nevetés hagyta el bátyám száját, akire most összehúzott szemöldökkel figyeltem fel. Mi? Tudott róla? Ez volt az első kérdés, ami gondolatomat foglalkoztatta.
- Nélküled nem ment volna. - Harry hangja húzott vissza a jelenbe, még mindig a kérdések voltak a lényeges dolgok a fejemben, ismételten teljesen kizártam a környezetemet magam körül, ahogy szoktam.
- Ti tudtatok róla? - hangszínem tele volt meglepetéssel és kíváncsisággal, ezen belül hihetetlenül magasan törtek ki belőlem a szavak, amik az előbbieket igazolták.
- Csak a bátyád. Segítségemre volt.
- Ugyan, Anáért bármit. De most gyertek, hagyjuk a fiatalokat! - Indio tengelye körül megfordulva kezdte el az előtte álló embereket terelni, akik fáradtan csinálták azt, amit bátyám kért. Apám tekintetét láttam még meg magunkon, aki egy büszke mosollyal az arcán követte fiát és feleségét. Perceken belül már csak ketten voltunk jelen, csak ő és én az este közepén. Még mindig a karjában tartott, arcomat a mellkasába fúrtam és mohón szippantottam be mámorító illatát. Lábát járásra kényszerítette, a hajamba csókolt és így indult meg a kis piknikhelyhez. Mindössze párat kellett lépni és már ott is teremtünk, de ennek ellenére csak a kis kosarat emelte fel, a hasamra tette és tovább indult. Szemöldökömet felemelve kémleltem tekintetét, ami most rejtelmekkel volt teli, arca nem árulkodott semmiről csak tovább lépet, komoly ábrázattal. Nem tudtam, hogy milyen meglepetést tudna még okozni ezeken kívül és...noha próbáltam, de nem sikerült kíváncsiságomnak eleget tennem, hiszen, ha tekintetemmel a kosarat kémeltem Harry egyből ciccegő hangot kiadva magából jelezte, hogy nem kéne ezt csinálnom. Így...kissé durcásan fúrtam bele fejemet a mellkasába és próbáltam nyugodt maradni és gondolatomat másfelé terelni. Sikerült is...noha nem kellett volna, de egy rossznak mondható dologgal ostromoltam magamat. Akaratlanul is, de első dolog, ami a gondolatomban cikázott az a fenyegetés, amit titkolnak előlem. Jogom lenne tudni, de mégsem képesek elmondani, hogy világosabban lássak, ahogy ők. Látszik apámon és Susan-on is ez az egész, hogy aggódnak, noha elmondásuk szerint ez semmiség. És itt a premier..., ami már a nyakunkon van és az azt követő búcsúzás.
- Héé - Harry puha ujjai zökkentettek vissza önmarcangolásomból. - Baj van, Ana? - tekintetében már nem lehetett észrevenni a boldogságot és tudtam, hogy miattam aggódik. Ugyan nem tudta, hogy mi lehet a baj mégis érdekelte, hogy mi is az, ami miatt most jókedvem elszállt. Testemmel kissé elfordultam, már nem az ölében ültem, hanem egy helyen, talán egy sátornak nevezhetném, ízlésesen kidekorálva.
- Hol vagyunk? - arcomra mosolyt erőltettem, muszáj voltam témát terelni, nem akartam őt a gondjaimmal terhelni.
- Egy kis eldugott hely. Tetszik? - arán kisfiús mosoly jelent meg, kezével a kosár felé nyúlt, ahonnan egy kis tálkát emelt ki. - Csokis eper. - szeme izgatottan csillogott, a szám is tátva maradt. - Pezsgő is van. - szavai halkan hagyták el száját miközben ujjai közé egy epret fogott, a szám felé közelített. A számba dugta a csoki szinte azonnal olvadni kezdett, így kényeztetve az ízlelőbimbóimat. Komótosan rágtam össze, közben aprókat hümmögtem, hogy így is jelezzem neki mennyire hálás vagyok ezért az egészért, amit miattam szervezett. - Még? - kezében ismét egy eper szem volt, válaszom csupán egy bólintás. Egy újabb szemet helyezett el a számba, amit lassabban rágtam össze, mint az előbbit. Hirtelen ötlettől vezérelve teremtem Harry ölébe, kezemet összefontam a nyaka körül, térdét felhúzta, így hátamat kényelmesen megtudtam ott támasztani. Éreztem, hogy lassan kitörnek belőlem az érzelmek, hogy valószínűleg elsírom magamat a gondok miatt, de próbáltam tartani magamat, amennyire csak tudtam. Tudtam, hogy látja, hogy valami bajom van, hiszen arcomat aprólékosan felmérte, de azzal is tisztában volt, hogy most nem fogok beszélni. - A bátyád meglepően segítőkész volt a mai napon. Hasonlít rád. - magával ragadó hangja hívott vissza a zord világomból, arcát apró mosoly uralta, ami most nem ért a szeméig.
- Bármilyen hihetetlen apám is kedvel téged. Csak aggódik. - vállamat megrántottam, ujjaim közé fogtam egy csokival ellepett epret. - Nyisd ki a szád. - kérésemet teljesítette, elhelyeztem szájában az epret, számat felfele görbítettem. - Látom benne anyámat, de inkább Robert-ra hasonlít.
- Hmm.. finom. - alsó ajkát megnyalta, közelebb húzott magához és puha csókot lehelt ajkamra. - Indio mesélte, hogy látta a cikkeket rólam. - nagy sóhaj hagyta el a száját, arcát a mellkasomon pihentette. - A többieket kikészítettem azzal, hogy folyton téged kerestelek. Egyik lány sem volt olyan, mint te. - szemeit rám emelte, szorosabban ölelt magához, mintha félne, hogy pillanatokon belül magára hagyom őt.
- Tudom, és hidd el, hogy Rob... - hangom elhalt, nagyot nyeltem. - Rob csak nem olyan életet akar nekem, mint anyámnak volt. Szeretné, ha...ha egy olyan fiú lenne mellettem, akivel boldog vagyok. Mostanában eléggé frusztrált a forgatás miatt, minden összejött, de rá fog jönni, hogy te vagy a megfelelő, hidd el! - ajkamat az övére tapasztottam, óvatosan ledöntöttem a matracra. Szenvedélyesen faltuk egymást, nyelvünk ismételten a gyors tempójú táncát járta. Harry a derekamnál megragadott, fordított a helyzetünkön, így alá kerültem. Ajkaink elváltak egymástól csak egymás tekintetét figyeltük, ahogy szenvedéllyel falják egymást, minden pillanatot kiélveznek. Nyaklánca lelógott, így megragadva azt húztam közelebb magamhoz. Lábamat dereka köré fontam, teljesen rám tapadt. Ajkát egyetlen percre távolította el enyémtől, zihálva nézett le rám.
- Nem hiszem, hogy apádat így ragadtatnám el...
- Nem kívánsz? - érződött hangomból a csalódottság, úgy éreztem, hogy felültettek.
- Nem! Istenem Ana, nem erről van szó.
- Mindig azon gondolkodom, hogy vajon helyes volt-e, amit tettem, vagy éppenséggel helyes-e, amit teszek?! Kérlek, te ne most kezd el ezt a nagyon rossz szokást, mert egy éve erre a pillanatra várok. Szeretném, ha elfeledtetnéd velem a rossz dolgokat. - ajkammal minden egyes szónál közelebb kerültem hozzá, ujjaim a haját túrták és...újra megjelentek azok a különös érzések bennem, pont, mint egy éve.

Az éles fény, ami a kis résen hatolt be a sátorba bántott a szememet, így kezemet a szemem elé téve próbáltam tompítani a nap sugarait. Harry ingét magamra öltve indultam meg a bugyim keresésére, ugyanis az este folyamán nyoma veszett, hála Harry-nek. Óvatosan lépkedtem, nehogy akár egyetlen mozdulatommal is felkeltsem a mellettem szuszogó férfit, aki kérésemet teljesítve minden gondomat elfeledtette velem, egy ideig. Tudtam, hogy ez az este valamilyen szinten segít majd rajtam, ahogy rajta is, de tudtam, hogy ez csak egy ideig lesz elég. Nem segíthet azokon, amik a fejemben szinte beleégették magukat a gondolataimba, így nem engedve azt, hogy kiszedjem onnan őket. Aggódtam, persze, hogy aggódtam. Hiszen ki ne aggódna az apjáért?
- Mit csinálsz? - fáradt, rekedtes hang szólalt meg mögülem, miközben alaposan próbáltam feltúrni a körülöttem lévő tárgyakat.
- A bugyimat keresem. - duzzogva fordultam meg tengelyem körül, hogy szemtől szembe lehessek vele. Arcán pimasz mosoly ült, már kora reggel iszonyatosan ellenállhatatlanul néz ki.
- Ezt? - kezét felfedte a takaró takarása alól és a magasba tartotta a bugyimmal egyetemben. Szám O alakot formált, amitől még nagyobb lett a száján elhelyezkedő mosolya. Annyira pimasz ez a férfi, hogy hihetetlen. Fejemet megrázva közeledtem felé négykézláb járva, kezéből próbáltam kiszedni a bugyimat, sikertelenül. Kezével a derekamnál megragadott, mellkasára húzott, hajamba csókolt. Ujjaimmal a tetoválásait rajzoltam körbe, száját egy halk sóhaj hagyta el. - Mi a baj? - állát a fejemen pihentette, lélegzete a hajamat libbentette meg.
- Semmi. - egy apró csókot hintettem mellkasára, ujjaimmal továbbra játszadoztam tetoválásain.
- Más vagy. Tegnap azt akartad, hogy felejtessem el veled a gondjaidat. Most pedig azt mondod nincs semmi baj. Összezavarsz. - hangjából csalódottság érződött. Örültem, hogy törődik velem és aggódik értem és...tudtam, hogy joga van tudni, ha valami bántja a lelkemet és ezzel buzdított arra, hogy mondjam el neki. Államat megtámasztottam mellkasán, egyenesen a szemébe néztem és sóhajtottam egy nagyot.
- Apámat fenyegetik és a családból csak én nem tudok róla. Kihallgattam őket, amikor Zayn-el beszélt...és őszintén féltem őt. Azt mutatja, hogy nem veszi komolyan, de tudom, hogy fél.
- Zayn-el... - suttogva ejtette ki barátom nevét. Ízlelgette a mondataimat.
- Sokat meséltem róla neki... Bízik benne, de emiatt ne aggódj. Kérlek!
- Kedveli őt, nagyon kedveli.
- Viszont én téged kedvellek! És ez a fontos, nem az, hogy apám kit kedvel. Csupán azt szeretné, ha olyan védene meg, akiben bízik. Nem azt kérte Zayn-től, hogy jegyezzen el. - kuncogtam, ami őt is mosolygásra késztette.
- Nem is engedném, hogy megtegye. Szeretlek! - egy apró csókot hintett ajkamra, ujjai a hajamat barangolták be. - Másik gond? - hangja ismét felvette a kíváncsi szerepet.
- Másik? - döbbent tekintettel néztem fel rá, mintha nem tudnám, hogy miről is van szó pontosan.
- Ana az istenért! Azért vagyok a barátod, hogy ezeket észrevegyem. Segíteni szeretnék, hogy együtt vészeljük át ezeket. Ezt teszik a szerelmesek. - horkant rám, ujjai még mindig a hajammal játszottak.
- Tegnap mielőtt megjöttetek apuval beszéltem. Láttam rajta, hogy zavarodott, így megkérdeztem, hogy mi bántja. Ekkor egy nem várt válasz hagyta el a száját, amin igazándiból még nem is gondolkodtam. Azt kérdezte, hogy visszamegyek-e veletek. - hangom teljesen halk lett a végére, szinte már-már suttogtam, de minden percben azóta csak ezen tudok rágódni. Mi lenne a helyes? A családom vagy a barátaim? És még ezekhez hasonló kérdések emésztenek belülről, amik már-már kezdenek betegessé válni. Ezáltal persze én is mássá kovácsolódom, hiszen milyen egy ember, aki egész napját csak rágódással és a válsz kereséssel tölti? Persze, hogy eltébolyult és magába fordult. Utálom ezt...utálom és bármennyire is próbálom Anne tanácsát megfogadni, miszerint is ne törődjek a kérdésekkel, nem megy. Egy ember azért él, hogy kérdések merüljenek fel benne, mivel ez is az élet része. Kérdések nélkül nincs élet, vagyis van, de azoknak az embereknek mindenük megvan, kivéve talán a szeretetet. Ilyen vagyok, világ életemben ilyen ember voltam, akit talán nem is lehet már megváltoztatni, és talán nem is kell. Harry tekintete viszont azt bizonyította, hogy bizony ám benne is jócskán keringenek azok a kérdések, amikre nincsenek válaszok, legalábbis még nincsenek. Tekintete, ahogy arca is komor lett, már nem volt jelen az a bizonyos reggeli mosoly, a jókedv láthatóan és érezhetően is elszállt. - Héé. - kezemet arcához emeltem, végig simítottam rajta és próbáltam számat valami féleképpen felfelé kunkorítani. Tekintetét rám emelte, mélyen a szemembe nézett reménykedve abban, hogy ott majd választ kap, de még sejteni sem sejtheti, hogy én is csak keresem őket.
- Itt maradsz, igaz? - hangja csalódott volt, szomorúan csendült fel, amitől sírni támadt volna kedvem, de nem lehet, nem most. Annyira gyönyörűen indult a reggel és pont ezt nem akartam. Pont ezért nem akartam neki elmondani a gondjaimat, mert tudtam, hogy mit fog belőle kiváltani. Sejtettem, hogy önmarcangolásba kezd, hogy bizonygatja magát, hogy biztosan maradni fogok, pedig még semmi sincs eldöntve. - Ne...ne haragudj. - hirtelen maga mellé helyezett el és pillanatokon belül már egyedül voltam a kis sátorban. Itt hagyott. Hát ilyen rossz érzés, ha valaki távozik az életedből? Szemöldökömet összehúzva meredtem magam elé, majd a bugyimat megragadva húztam fel magamra. Hajamba túrtam, lábamat járásra kényszerítettem, így elindultam a házunk felé. A homok égette a talpamat, így szinte futva értem el az ajtónk elé, aminek kilincsét megragadtam, kitártam magam előtt az ajtót. Belépve már nem fogadtak a tegnap esti pohár szilánkjai, Rose biztos eltakarította őket, viszont a tekintetek mind értetlenül meredtek rám. A nappaliban ülő család tagjai mind engem néztek, egytől egyig, amik kissé idegességgel töltötték el az amúgy sem nyugodt lelkemet.
- Szobájában? - válasz helyett csupán bólintást kaptam, így lábammal a lépcső irányába lépkedtem. Végig néztem magamon, már értettem, hogy miért néztek rám úgy, ahogy, hiszen még mindig csupán Harry inge takarja el testemet a kíváncsiskodó szempárok elől. Perceken belül már ajtaja előtt álltam, ami zárva volt, így hiába próbáltam bejutni vagy akár kopogni, nem jött válasz. Zajok szűrődtek ki, tudtam, hogy rombol, hiszen a tárgyak hangosan érkeztek a padlóra, de ez is csak percek erejéig hallatszottak. - Harry még semmi sem biztos. - a földre rogytam a fal mentén, az ajtó irányába suttogtam, hogy tudassam vele az igazat. - Már tudom, hogy éreztél, amikor elhagytalak. Tudom, hogy szeretsz! - hangom egyre hangosabban csendült fel, komolyan gondoltam, amit mondtam neki. - És én is szeretlek Harry! Kérlek, kérlek szépen, ne zárkózz el! Szükségem van rád! - kitörni készülő könnyeimet már nem bírtam visszatartani. A feszültség, ami az utóbbi egy-két napban jelen volt az életemben több mint sok. Nem bírtam...főleg azzal a tudattal, hogy az, aki a világot jelenti nekem most bent ül a szobában, elzárkózva a világtól és azzal gyötri magát, hogy elveszít. Újra.

THIRTY - THIRD CHAPTER

Hát sziasztok!(: Tudom magamhoz képest későn jelentkeztem, de valami oknál fogva..nem bírtam írni. Nem tudtam neki kezdeni, annak ellenére, hogy ötleteim voltak nagyon is. Azért...remélem elnyeri tetszéseteket, köszönöm ismételten a díjakat, hihetetlenek vagytok!(:

Szép hétvégét nektek, sokszor puszillak titeket!(:

Have a nice day,

Susan:*

Rooms

"Összeillettek, és ezt mindenki nagyon jól tudta. Ana teljesen más volt a közelében, ahogy a fiú is. Mérhetetlenül szerelmesek és ez ellen nincs mit tenni." - Indio Downey

Anastasia Hill

Nem könnyű úgy vezetni, hogy az apád minden mozzanatodat figyeli, hogy a szemed sarkából látod mosolygós arcát, aminek hangot is ad. Sosem gondoltam volna, hogy a szüleim elvesztése után még lehetek boldog, hogy egy szép, boldogsággal teli család része lehetek, de tévedtem. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban, hogy senkinek sem leszek megfelelő, de, ahogy a mondás tartja: Tévedni emberi dolog. Szememet egy pillanatra lehunytam, hiszen egy teljesen egyenes úton haladtam tovább, előttem senki sem volt jelen. Aprót ráztam rajta, amit egy kuncogó hang követett. Lábamat erősebben nyomtam a gáz pedáljára, amitől mind a ketten az ülésbe tapadtunk. Imádom ezt a kocsit, imádom a mellettem ülő férfit és imádom azt az érzést, ami most egész testemet átjárja. Boldog vagyok és visszakaptam azt a fiút, akit talán még az éltemnél is jobban szeretek, pedig nem kéne. Rájöttem ebben az egy napban, hogy noha életem legrosszabb döntését hoztam meg, hogy magára hagytam, de mégis még mindig ugyan olyan szenvedéllyel érzünk egymás iránt, mint akkor. Kapcsolatunk még csak fejlődőben volt, amikor magára hagytam és összetörtem, de most...most talán még inkább kiélvezzük a drága perceket, amit együtt tölthetünk. És a jel...a jel, amit hagyott a nyakamon ráébresztett arra, hogy ténylegesen is fontos vagyok a számára, mivel ezzel akarja minden hímneműnek jelezni, hogy valaki birtokában vagyok és nem ajánlatos a tisztes távot megszegni. Már nem féltem attól, hogy utálni fognak, nem érdekelt, hozzá szoktam, de...idővel talán majd a tinik - akik Harry szívéért harcolnak - rájönnek arra, hogy Harry és az én boldogságomnak örülniük kell és nem ítélkezni ellene. Talán egymásnak teremtett minket a sors, talán örökre együtt kell lennem azzal a fiúval, aki már csak a puszta jelenlétével eléri azt, hogy a fellegekben érezzem magamat. Szeretem őt és ezt csak tiszta szívemből tudom mondani. 

- Sokkal többet is tud ez a kocsi. - apám vidám, élettel teli hangja zökkentett ki az elmélkedésemből, amiből...az utóbbi időben jócskán kijutott számomra. Szemöldökömet felhúzva meredtem rá, még sosem mondott ilyet, így meglepetésként ért a kijelentése, amit...örömmel fogadtam. 

- Így is többel megyek, mint, ami megengedett. - komoly érett nő módjára válaszoltam neki. - Még a végén megbüntetnek. 

- Én vagyok a híres Vasember, nem mernek megbüntetni. - hangosan felnevetett, vállát megrándította. Olyan fiatalnak látszott és olyan gondtalannak. Sosem adódott meg neki, hogy lánya legyen, talán éppen ezért szeret annyira. Ezért aggódik értem és ezért ítéli el valamilyen szinten Harry-t is. Az apák és az ő aggodalmaskodásuk. Tudom nagyon jól, hogy sok idő kell ahhoz, hogy Harry-t megkedvelje, de tudom, hogy így lesz. Jó kapcsolatot fognak egymással ápolni, hiszen Harry annyira magával ragadó és...ő mondta, hogy Gemma és Anne mennyire kedvesek és aranyosak. Harry is ugyan olyan, mint ők, ugyan olyan nagy szíve van, mint Anne-nek vagy Gemma-nak. 

- És szerinted ez beválik te híres vasmasina? - hangomban egy kis gúny érződött, a lábamat leemeltem a gázról, bekanyarodtam a mélygarázsba. Mindketten szinte egyszerre szálltunk ki a kocsiból, amit egy gombnyomásra beriasztottam. Az ajtó felé igyekeztünk, amit kitártam magunk előtt, beléptünk a lakás nyugodt, csendes és magával ragadó környezetébe. A kanapé felé igyekezett, maga mellett megpaskolta a helyet és azaz ember, aki előbb a kocsiban felhőtlenül boldog volt, már nem volt jelen. Valami nyomta a szívét, amit nem akart nekem elmondani, pedig már réges régen tudom ennek az okát. Lábaimat lassan emeltem, hátsó felemet mellette helyeztem el, fejemet az ölében pihentettem. Ujjai perceken belül a hajamat simították, ami egész testemet jó érzéssel töltötte el. Hmm, ez jólesik. Percekig csak kémlelte az arcomat, mintha egy kérdést akarna feltenni, csak nem meri, vagy éppen nem tudja rendesen megfogalmazni.

- Ana. - hangja csendesen szólalt fel, tekintete üveges volt, kíváncsivá tett. 

- Hmm? 

- Visszamész velük? - olyan megtört volt, annyira szomorú. Még sosem hallottam őt így beszélni, és nem gondoltam volna, hogy most ilyen gondolatokkal fogja az elmémet terhelni. Őszintén szólva még nem is gondolkodtam el ezen, pedig a napok egyre gyorsabban telnek, így is közelebb kerítve minket a Premierhez, ami után valószínűleg a fiúk visszatérnek a csodálatos londoni környezetbe. Percekig bámultam a szemébe és gondolkodtam ezen, hogy mit tennék valójában, ha feltenné nekem ezt a kérdést bármelyik fiú vagy esetlegesen lány, de... de sajnálatos módon sem az eszem, sem a szívem nem tudott rá biztos választ adni. Tudtam, hogy mind a két hely valami miatt fontos számomra, Manhattan a családom miatt, míg London a barátaim és a kedvesem miatt csábító ajánlat. Nehéz döntés, amin még nem akarok rágódni, még túl korai annak ellenére is, hogy tudom: ideje lenne rajta gondolkodnom. Fejemet kissé megráztam, apám szemét kémleltem, ami most idegesen járkált jobbra, s balra.

- Még nem merült fel ez a kérdés, és, hogy őszinte legyek meg sem fordult a fejemben. Mind a két hely csábító, hiszen...Mahatten-hez is köt valami, ahogy London-hoz is. Gondolkodok rajta, de nehéz döntés. Szeretnék most a pillanatnak élni és kiélvezni mindent, de ne aggódj, tudósítalak a döntésemről és, ha megyek..., akkor tisztességesen távozok majd. 

- Hahó adrenalin függők. - Susan vidám hangja zavarta meg a komolynak mondható beszélgetésünket, amihez perceken belül a fiúk hangja is társult. Indio lépett be a szobába kezében Extonnal, aki Harry nevét mondogatva mosolygott rám. - Rose? - torpant meg a konyhában, Rose-nak semmi nyoma sem volt. Apuval mind a ketten váll rándítva válaszoltunk egy pimasz mosollyal egyetemben. - Ana megmutatnád a szobákat a vendégeinknek? 

- Persze. - mosollyal az arcomon löktem el magamat Rob öléből, majd lábamat a talajra téve szökkentem fel az emeletre nyomomba a vendégekkel. - Gondolom nem bánod Eleanor, ha összezárlak Louis-val, de ha szeretnéd... - az első szoba ajtajánál megálltam, ami a folyosó végén volt, Eleanor arcára hatalmas mosoly ült, ahogy a többiekére is. Louis sértődötten összefonta mellkasa előtt a kezét, de nagyon koncentrált, hogy a kitörni készülő nevetését visszafojtsa. 

- Megfontolandó... - huncut mosollyal fordult barátja felé, lábujjhegyre állva nyomott egy gyors csókot Louis szájára, aki hirtelen mellkasára vonta gyönyörűséges barátnőjét. - Azt hiszem, kibírom vele. - mellkasába fúrta arcát, kuncogó hangja onnan csendült fel. Lábamat tovább emeltem, amíg talán a legszebb szoba ajtajához nem értünk, amit Anne-nek szántam. 

- A ház talán legszebb szobája. - arcomra mosoly ült, egyenesen Anne szemébe néztem. - Mindig rád gondoltam, amikor Robert elhozott ide, így szeretném, ha te kapnád. Gyönyörű a kilátás és, annyira a te stílusodat tükrözi ez a szoba.

- Ó, drágám. Köszönöm szépen. Biztosan csodás, bízom az ízlésedben. - kezével arcomhoz nyúlt, végigsimított rajta. Szememet egy pillanatra lehunytam, arcomat beletemettem tenyerébe, hiányzott az érintése. Egy mély levegővétel után sikerült szemeimet kitárni, ami észlelte az előttem álló mosolygó csapatot. 

- Minden szobához van fürdő, szóval nem kell sorba állni, hogy fürödni tudjatok. Ez itt a te szobád lesz Gemma, a mellette lévő két szoba pedig Niall-é és Liam-é. Szerintem mind a kettő ugyan olyan jó, nem kell érte harcolnotok. Remélem megfelelő lesz számotokra, az egész házat Susan rendezte be és tervezte meg. Jó ízlése van, ért ezekhez a dolgokhoz. - büszkén ecseteltem nevelőanyám kiváló és egyedülálló képességeit, amire mindannyian büszkék vagyunk. Egyszerűen egy hétköznapi, jelentéktelen tárgyból képes valami mást, jobbat alkotni, csupán azért, mert irigységre méltó adottsággal született. 

- És az én szobám? - csodálatomból Harry húzott vissza, felhúzott szemöldökkel figyelte minden mozzanatomat, már csak ketten voltunk a folyosón. 

- Kifulladtunk a szobákkal kapcsolatban, viszont egész kényelmes kis nyugágyunk van kint a teraszon. - hangom komolyan csendült fel, ajkamba haraptam a kitörni készülő nevetés miatt. Harry szája O alakot formált, meglepte a kijelentésem, de tudta, hogy az egész egy kis csipkelődés. Száját nyílásra kényszerítette, ajka felfele kerekedett, ami egész arcát uralta. Nem tudott semmit sem mondani, kétszer is kinyílt szája, majd vissza is csukódott. 

- Mondanám, hogy alszom veled, de most jelen pillanatban azon dolgozom, hogy apádat lekenyerezzem. Szóval...akármennyire is fáj, a nyugágyat választom. - ajka lekonyult, szerettem, amikor tettetett rosszkedvet színlelt, mert ez annyira...annyira kisfiússá varázsolta egész lényét. 

- A szobád a szobám mellett van, itt, ni. Remélem tetszeni fog, rengeteget voltam itt, ahogy Anne szobájában is. Valami miatt mind a kettő rátok emlékeztetett és...ez adott erőt, hogy túléljem nélkületek. - az ajtót kinyitottam, beléptem és nyomomban Harry igyekezett. A bőröndje hangosan érkezett a parkettára, az ablak felé sétáltam, ami csodás rálátást nyújtott a tengerre. Egy kéz fonódott a derekam köré, fejét a vállamon pihentette. Percekig csöndesen álltunk, élveztük egymás közelségét, csupán a szuszogását hallottam a fülemnél, de persze ennek is véget kell vetni. Mind a ketten hirtelen fordultunk az ajtó felé, ahol halk kopogás hallatszott. Anne mosolygós arcával találtuk szembe magunkat, szeme csillogott összeragadt testünk láttán. 

- Ana tudnál egy percre jönni? - kissé zavarodottan szegezte felém kérdését. 

- Persze. - mosolyra húztam ajkamat, Harry öleléséből kibújtam, lábaimat járásra bírtam, azonban Harry kezemnél fogva visszarántott, ajkát enyémre tapasztotta. Egyik keze vadul túrta már-már fekete hajamat, míg másikkal gyengéden a fenekemen simított át párszor. Akaratlanul is, de egy nyögés hagyta el a számat, vigyorogva váltunk el egymástól, zihálva. Egy utolsó puha csókkal lepte el szinte vörösen izzó ajkaimat, majd mellettem elhaladva indult meg az ajtó felé. Apró léptekkel követtem őt, de nem sokáig, hiszen eltűnt a lépcső felé vezető úton. Nagyokat pislogva haladtam Anne szobája felé, kezemmel ajkamon simítottam át. Kezemet felemeltem, halkan az ajtónak ütöttem. Bentről egy halk "Gyere" hangzott el, így a kilincset megragadva nyitottam ki az ajtót, majd miután beléptem rögtön be is csuktam magam mögött. Anne kint állt az erkélyen, a tájat fürkészte tekintetével pont, mint én, amikor rájuk gondoltam. - Valamire szükséged van? -   közvetlen mellé álltam, a korláton támasztottam meg a kezemet, hajamat egy lágy szellő libbentette meg. Anne egész testével felém fordult, mellkasára vont és szorosan szorított, mintha félne, hogy pillanatokon belül futásnak eredek. - Anne... Anne minden rendben, nem megyek sehova. - kezemmel a hátán simítottam át, teste remegni kezdett. 

- Jaj, Ana. Kislányom. - hangja megtört volt, szakadozott. Sírt, már tisztán hallottam, hogy sírt. - Annyira aggódtunk érted. - kissé eltolt magától, arcához nyúlva törölte le a kiszökkenő könnyeket. Arcomon egy halvány mosoly jelent meg, kezemmel megragadtam a kezét és a kanapéhoz húztam, ami a teraszon helyezkedett el. 

- Tudom... - sóhajtva foglaltam el a helyemet, mellettem Ő ült, csillogó szemekkel. - Ne haragudjatok, nem így akartam. Én...én nem gondoltam volna, hogy ilyen életem lehet, még mindig felfoghatatlan számomra, de igaz. Sajnálom, hogy megbántottam a fiadat és téged, a családotokat, de meg kell értenetek, hogy a szívem után mentem. Szerettem és szeretem Harry-t, néha már annyira, hogy az megrémiszt, de...Indio az egyetlen élő rokonom, akit meg kellett ismernem. 

- Miért tűntél el? Miért nem válaszoltál a fiúknak? Egyáltalán... - hangja elhalt, kezével enyémet érintette.

- Robert anyám volt férje volt. Anyám elhagyta őt, pont úgy, mint én Harry-t. Érdekes, nem? - kissé felnevettem kínomban, szememmel még mindig a lábamat figyeltem. - Robert egyik nap megjelent és elmesélte a történetét, ami szomorú és...érthetetlen, de jobban belegondolva reális. Mind a ketten fiatalok voltak, de Indio akkor már a világon volt. Robert nevelte őt fel, nem is kereste anyámat, mert tudta, hogy azzal talán csak ártana neki, és...akkor már más nyerte el a szívét. Látta az újságban a cikket és ismerős lettem számára. Így jutottunk el odáig, hogy eljött és másnap vele tartottam. Nem erőltetett semmit, sőt...haragudott is rám a távozásom miatt, de tudta, hogy bármit is mondd, nem segít. Napokig nem beszéltem hozzájuk, csak szavakat. Indio és Robert is törekedtek arra, hogy kirángassanak ebből az állapotból, sikerrel jártak. Új telefonszámom lett, új életem és egy új családom. Minden nap gondoltam rátok...rossz volt, de boldog is voltam. Tudtam, hogy rosszul cselekedtem, hiszen láttam a cikkeket Harry-ről. Ezért döntöttem úgy, hogy csinálok egy Twitter profilt, ahol...jelzem, hogy jól vagyok, minden rendben van. Nem számítottam arra, hogy írni fognak, persze csalódnom kellett, mert tele lett a falam velük. Nem reagáltam, mert tudtam, hogy azzal csak magamnak ártok, csak a családommal akartam lenni. Anne, ha...ha Harry-vel beszéltem volna, akkor visszatértem volna Londonban azelőtt, mielőtt kész lettem volna a dolgokra. - hangom egyre halkult, torkomban hatalmas gombóc keletkezett.

- Ana nézz a szemembe, emiatt nem kell szégyenkezned! Örülök, hogy visszatértél, hogy jelentkeztél annak még jobban, hogy a fiam boldog melletted! Annyira megváltozott, amióta látott, majd kicsattan. Nem haragudtunk rád, csak aggódtunk, ez meg se forduljon a fejedben! - kissé korholt az utolsó mondatával, viszont szavai visszhangot képeztek a fülemben. Harry boldog. - Gyere, menjünk. Biztos hiányolnak már a többiek. - helyéről felállt, kezét nyújtotta felém, amit előszeretettel fogadtam el. Mosolyra húztuk ajkainkat és úgy lépkedtünk be a szobába. Most jöttem csak rá arra, hogy ámbár rosszat tettem velük, de ennek ellenére még mindig olyan nagy szeretettel látnak el, mint akkor, amikor szükségem volt rájuk.

A nap rohamosan szaladt, viszont egy jó társaságban ez nem meglepő. Mindannyian nevetve fogyasztottuk el a fenséges vacsorát, amit Rose készített el. A vacsora után mindannyian kiültünk a földszinti teraszra, ahol egy-egy pohár bor társaságában csodáltuk a lemenő nap által nyújtott gyönyörű látképet. Szavak nélkül is élveztük egymás társaságát és...Harry a nap folyamán eléggé különösen viselkedett Indio-val egyetemben. Hosszú ideig voltak együtt el, ami...kezdett idegességre késztetni, ugyanis félő volt, hogy Indio vagy jól elgyapálta a barátomat vagy esetlegesen jó messzire elcsalta és szépen ott is hagyta. Ezalatt az idő alatt mindvégig idegesen járkáltam körbe és körbe és csak akkor hagytam alább ezt a tevékenységemet, amikor az ajtón bejövő két fiút tekintettem meg, épségben. Mielőtt mindannyian nyugovóra tértünk volna egy közös képpel búcsúztunk el egymástól Harry-vel, amit Gemma profi ujjainak köszönhettünk. Természetesen egyből jött Twitteren az értesítés, hogy egy bejegyzésben megjelöltek engem, amit Harry osztott meg a ma esti képünkkel. Haragosan mégis boldogan meredtem a parton készült képre, hiszen...egy év után végre újra mellettem van, érezhetem az illatát és nézhetem gyönyörűséges zöld szempárját. Ennyi idő után is sikerül olyan érzéseket felébresztenie bennem, amire még John sem volt képes. Szememet lehunyva próbáltam magamat álomba ringatni, persze sikertelenül, mivel minden apró dologról, ami szemem elé került ebben a sötét szobában Harry jutott eszembe. Mellette akartam lenni, de mivel most azon van, hogy apám szívébe férkőzzön elvetette azt az ötletemet, hogy mellettem ébredjen fel holnap reggel. Az ágyban csak forgolódtam, már tehetetlenül álltam a dolgokhoz, így testemet fedő takarót oldalra terítve álltam fel, papucsomba bújtam és lassú léptekkel igyekeztem az ajtó felé. Kezemet a kilincsre helyeztem, óvatosan nyomtam le, majd magam előtt kitárva az ajtót lépkedtem le a lépcsőfokokon. A konyha felé sétáltam, a hűtőt kitártam magam előtt és egy pohár tejet öntve igyekeztem vissza a nappali felé. Tekintetem akaratlanul is megakadt az ablakon, azon belül a tájon, ahol most érdekes fények villogtak. Szememet összehúzva lépkedtem az ajtó felé, ahol most már egy test tűnt fel. Az ő teste egy gitárral egyetemben. A homokban, szívalakban kitett gyertyák, lélegzetelállító volt, főleg, hogy ezek mellé egy pléd volt leterítve egy kis kosárral egyetemben. A pohár kiesett e kezemből, hangosan érkezett a padlóra, szinte azonnal összetört. Kezemmel a kilincs felé nyúltam, kiléptem a kellemesen hűs levegőre és ekkor...ekkor egy ismerős dallam csapta meg a fülemet, amit ő énekelt. Szemembe könny gyűlt, lábammal gyorsabb tempót diktáltam és csak egy valamire tudtam gondolni, mégpedig arra, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fiút, aki a számukat énekelve próbál romantikus környezetet teremteni éjszaka a tengerparton. 

"Your hand fits in mine

Like it's made just for me

But bear this in mind

It was meant to be

And i'm joining up the dots

With the freckles on your cheeks"

THIRTY - SECOND CHAPTER

Sziasztok!:)) Meg is érkezett a 32. rész. Hihetetlen, hogy már itt tart a blog. (: Köszönöm a kommenteket, és a díjakat amikkel megleptetek, ma még igyekszem kitenni őket. Remélem sikerül, ahogy azt is, hogy tetszeni fog nektek. Kissé lehet össze-vissza lett. Ébredésem óta írom, és eléggé hosszúra sikeredett. Elég a locsifecsiből. 

Sok-sok puszi nektek és ölelés!(:

Have a nice day,

Susan:*

Fear

"Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom Ana apjával, de Anaért bármire képes lennék, még arra is, hogy életemben először valaki kérését folyamatosan teljesítsem, mint egy jó kisfiú." - Harry Styles

Anastasia Hill

Fogalmam sincs, hogy a tegnap este folyamán mi vitt arra rá, hogy egy olyan ember mellett töltsem az éjszakát, aki nem a barátom, de valami oknál fogva megnyugtatott Zayn közelsége. Jó volt újra érezni őt, hogy visszakaptam és, hogy tisztáztam vele a dolgokat, amik eddig eléggé ködösek voltak. Komolyan gondoltam azt, hogy neki válaszoltam volna, hiszen tartoztam annyival, hogy megmagyarázzam a dolgok miért-jét, annak ellenére is, hogy milyen körülmények között váltak el útjaink. Az öt fiú közül neki köszönhetem a legtöbbet, meg persze Harry csodás anyukájának, Anne-nek. Viszont...egy év után most sikerült először rendesen kipihennem magamat. A szememet a nap sugarai melengették, amik az ablakon lévő sötétítőn szökkentek be. Hunyorogva próbáltam hozzászokni az erős fényhez, majd kellően kinyújtózva vettem észre, hogy a mellettem lévő hely már valószínűleg régóta üresen tátong. Hajamból kihúztam a gumit, hogy a nyakamon lévő foltot valamiféleképpen eltakarjam, majd testemet ellökve az ágy kényelmes társaságától álltam immáron a biztonságot nyújtó talajon. Szememet megdörgöltem, számat egy hatalmasnak mondható ásítás hagyta el. Lábaimat óvatosan emeltem, nehogy valaki meglásson, amint Zayn szobájából lopakodok ki. Ujjaimat a kilincsre helyeztem, majd óvatosan lenyomva kukucskáltam ki. Miért lopakodok a saját otthonomba? Szemöldökömet összehúzva suttogtam magam elé a kérdést, és, amikor tisztának gondoltam a terepet kiléptem Zayn szobájából, majd magam után óvatosan becsuktam ajtaját. A lépcső felé lépkedtem, amikor meghallottam a hangját apáméval egyetemben. Fülemet hegyezve ültem le a legfelső lépcsőfokra, ahonnan kellőképpen hallhatom a beszélgetésüket.
- Miről lenne szó? - Zayn hangja törte meg a csendet, még rekedtesen csendült fel, ami arra adott tudomást, hogy valószínűleg most szívta el kora reggeli cigarettáját. Talán ezért akar vele apu beszélni? Hogy kioktassa mennyire káros magára és a többiekre nézve a nikotinnal ellátott kis cső?
- Ana-ról és rólad. - Rob hangja élesen hatolt be a hallójáratomba és...őszintén szólva nagyon vissza kellett magamat fogni, hogy ne kiáltsam el magamat döbbenetemben. - Vagy inkább Ana-ról és Harry-ről? - látatlanban is tudtam, hogy apám a kanapén hátra dőlve rándítja meg a vállát. A hetek, hónapok során volt szerencsém minden kis dolgát megismerni, hogy mire, hogyan reagál esetlegesen milyen a hangszíne, amikor nem tetszik vagy tetszik neki valami.
- Pontosabban? - Zayn komoly hangja biztatta apámat a folytatásra.
- Fenyegetnek Zayn. Félek, hogy Ana erről tudomást szerez. - hangos sóhaj hagyta el a száját. Pislogva meredtem magam elé szavai hallatán. Tudtam Indio-tól, hogy fenyegetik, de ennyire komoly lenne? Miért félt ennyire? Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy lábaimat a földön tartsam, így megállítva, hogy lerohanjak és számon kérjem az előbb hallottakról. - Tudod..., amikor végre beszédre nyílt a szája, folyamatosan csak azt hallgattuk, hogy Zayn, Zayn és Zayn. Rólad mesélt a legtöbbet és most döbbenten látom, hogy azzal a másik gyerekkel van.
- Harry-vel együtt vannak. - semleges hangon válaszolt, mintha bántaná valami. Apámat még mindig nem értem. Valóban csak Zayn-ről beszéltem volna? Szemöldökömet összehúzva karoltam át a térdemet, amikor arra rémültem fel, hogy egy kéz tapadt a számra, hátamnak egy térd ütődött.
- Nem szép dolog hallgatózni! - Indio hangja simogatta lágyan a fülemet, mögém ült és átkarolt. Számról óvatosan emelte el kezét, mellkasomnál összefűzte őket.
- Csak így tudom meg az igazat. - vállat rántottam, tovább hegyeztem a fülemet, amit apa hangja csapott meg, ismételten.
- Nem bízom a srácban, ellenben veled. Szeretném, ha..., ha mellette lennél és figyelnél rá. Csak addig, amíg tiszta lesz a helyzet. Néha rám emlékeztetsz. - száját egy apró kacaj hagyta el. - A családomat képes vagyok megvédeni, hiszen tudnak róla, de őt nem. Félek, hogy túlságosan is rástresszelne a dologra, ismerem már őt annyira, hogy tudjam, nem magát védené, hanem engem. A forgatás során megsérültem, ő ápolt, minden kívánságomat leste annak ellenére, hogy nem kértem. Tudom, hogy olyan, mint az anyja. Mindenki biztonsága fontosabb számára, mint a sajátjáé. Indio és Susan már hozzászoktak az ilyen dolgokhoz, fel tudják dolgozni, de Ana..Ana még csak most csöppent bele ebbe a hercehurcába. - fejemet hátrahajtottam, amikor hangja elhalkult, egyenesen Indio szemébe néztem, ami most tele volt titkokkal. Jellemtelenül vállat vont, szememet összehúzva figyeltem továbbra is gyönyörű barna íriszeit. - Zayn...amikor rátok nézek, magunkat látom Emily-vel. Valami különös dolog folyik köztetek, ami szavakkal megmagyarázhatatlan.
- Nézze Mr. Downey... - szemem előtt láttam, hogy Zayn tarkójához nyúlt idegességében, tehetetlen. Ilyen helyzetben én is az lennék.
- Hívj csak Rob-nak. - lágyan csendült fel apu hangja, szinte már-már simogatott vele. - Szereted Ana-t, igaz?
- Biztos lehet abban, hogy Harry szereti Ana-t. Eleinte nem rajongtam a kapcsolatukért...sőt...elleneztem, pont ezért kértem arra Ana-t, hogy..., hogy hagyjon békén. De, amikor Ana elment...Harry annyira maga alatt volt, amire mi nem is számítottunk. Sosem láttuk még így, és...ez adott bizonyosságot arra, hogy tényleg szereti őt a mai napig. Az mellékes, hogy voltak közben...afférjai, de egyik sem tartott tovább 1-2 éjszakánál. Hogy a szavaival éljek " Egyik sem Ana. ". Mindig ezt mondta nekünk és...akármennyire is próbálta magát erősnek mutatni, nem volt az. Természetesen szeretem őt, jó barátra leltem Ana-ban.
- Halihó, megjöttünk! - a beszélgetést Susan lágy hangja törte meg, ami nem engedte, hogy a további titkokra fény derüljön. Kissé dühösen álltam fel a helyemről Indio-val egyetemben, majd lassan, megfontolt lépésekkel lépkedtünk le a lépcsőn. A nappaliba érve tárult elém Rob és Susan alakja, amint szerelemmel teli csókot váltanak egymással, azonban a három lány alakja, aki mosolyogva vonták mellkasukra Malik barátunkat, rendesen meglepett. Először Anne szempárjával találtam szemben magamat, aki élesen beszívva a levegőt húzza mosolyra a száját. És, mintha végszó csendült volna fel a levegőben a fiúk léptek be a kertből. Harry ölében Exton mocorgott, a látvány lélegzetelállító volt.
- Hűha, kisebb sereg. - nevetett fel Louis, majd szeretett barátnője felé lépkedett gyors tempóban.
- S-Sziasztok! - dadogtam rémülten, még mindig nem fogtam fel, hogy itt van mindenki, aki...sokat számít nekem. Lassú léptekkel lépkedtem apám felé Indio-val magam mellett. Egy csókot hintettem arcára, majd mellé állva figyeltem az előttem álló lány és fiúseregre. Mindenki Anne-ék mellé állt, ők már tudták az ittlétem okát, míg ők nem. Torkomat megköszörültem, számat mosolyra húztam és egy mély sóhaj kíséretében a szemükbe néztem. - Hadd mutassam be nektek testvéremet Indio-t, és nevelőapámat és anyámat Robert-et és Susan-t. Harry kezében pihenő csöppség pedig a fiúk, Exton. Apu, Indio... - testemmel feléjük fordultam, szemem csillogott az izgatottságtól. - Ő itt Anne Cox, a nő, akinek köszönhetem az életemet és két csodás gyermek édesanyja. A mellette álló elbűvölő lány Gemma Styles, Harry nővére. Ő pedig Eleanor Calder a végtelenül kedves barátnőm és Louis Tomlinson kedvese. - hangom komolyan csendült fel, mintha évek óta ezzel foglalkoznék, hogy embereket mutassak be egymásnak. Mindenki döbbenten figyelt minket, csend telepedett a szobába, amit apám tört meg. Kezét a lányok felé nyújtotta, kézcsókkal adta meg nekik a tiszteletet. Mindannyiuk száját kuncogás hagyta el, majd feléjük fordulva láttam, hogy Anne karját kitárva vár engem.
- Ó, kincsem! - suttogta bele fülembe, amikor szorosan mellkasára vont. - Aggódtunk érted! - kissé eltolt magától, homlokon csókolt.
- Ana! - Anne után Gemma lágy hangja üdvözölt, igaz ő már nem ennyire szoros öleléssel, de éreztem, hogy ténylegesen is hiányoztam nekik. Mindannyiukat szorosan megöleltem, illatukat elraktároztam. Büszkén léptem hátra egyet vissza a családomhoz, akik mosolyogva figyelik az előttünk álló kisebb csapatot.
- Éhes vagyok. - nevetett fel Niall. Mindenki nem tetszően rázta a fejét Niall megnyilvánulására, de ha jobban belegondolok morgó gyomrom is az ő pártján áll. Mosolyra húzva ajkamat léptem közelebb a fiúhoz, majd kezénél megragadva indultam el vele a konyha felé.
- Indi, megmutatnád a vendégeinknek a szobájukat? - álltam meg egy percre, bátyám tekintetébe ütköztem bele.
- Ami azt illeti, arra gondoltunk Susan-al, hogy lakhatnátok a tengerparti lakásba, amíg itt vannak a vendégek. Ott több a hely is, majd délután átviszünk mindenkit kocsival. Megvacsorázhatnánk ott. Rose-t, már átvittük reggel, hogy legyen ideje estére elkészülni. - Rob száját megfontolt szavak hagyták el, mintha egész nap ezen dolgozott volna. Egy bólintással nyugtáztam hosszas beszédét, majd lábaimat ismételten járásra bírva léptem be Niall-lel az oldalamon a konyhába.
- Palacsinta? - fejemet felemelve figyeltem Niall-t, amint felém igyekszik a hűtőhöz. Apró bólintással válaszolt a kérdésemre, szeme csillogott az izgatottságtól. Elővettem a tojásokat, a juharszirupot, lisztet, sütőport, cukrot és az edényeket, amik szükségesek a tésztaalap kikeveréséhez. Niall elkezdte a tojásokat mosni, míg én a lisztet mértem ki. A szobában csönd ült, egyikünk sem mondott semmit, csupán a lélegzetvételeink hallatszódtak. - Nagyon csöndes vagy, Niall. Valami baj van? - kezembe vettem az első tojást, a liszthez ütöttem. Niall kitágult pupillával figyelte minden mozzanatomat, nem szólalt meg, ami arra adott bizonyosságot, hogy bizony valami nincs rendben a fiú háza táján. - Ezek szerint igen. - a robotgépért nyúltam, majd kikevertem a tésztát. A tűzhelyre készített serpenyőbe egy kis olajat csepegtettem, majd elhelyeztem benne az első palacsintakorongot.
- Most szakított velem a barátnőm. - váll rándítva válaszolta, de tudtam, hogy akármennyire is mutatja, hogy minden rendben, ez koránt sincs így. Sóhajok közepette ült le az asztalhoz, összefűzött ujjain pihentette fejét.
- Micsoda? - homlokomat összeráncolva helyeztem el a kisült palacsintákat egy tányérra, majd az asztalhoz érve tettem le egy adagot Niall elé. Elfoglaltam a helyemet, juharszirupot folyattam a frissen sült palacsintákra, majd a villámat megragadva vártam, hogy megnyíljon előttem. Egy kis szeletet vágtam le, majd a számba helyezve rágni kezdtem.
-  Bonyolult. - nyelt egy nagyot, ismételten a palacsintáját kémlelte.
- Szeretnék segíteni. - egy nagyot kortyoltam a narancslevemből, a poharat visszahelyeztem az asztalra, ujjaimat összefonva figyeltem a fiút. - De így nem tudok.
- Jaj, Ana! - egy nagy sóhaj hagyta el a száját, az evőeszköz hangosan érte el a tányért. - Azért volt velem, hogy Harry-t becserkéssze. Persze, amikor megtudta, hogy még mindig téged szeret és fel akar keresni, dobott. Már megszoktam. - vállat vont, de szemében láttam valami szomorúságot, letörtséget. Sajnáltam őt..., hiszen nem lehetett könnyű dolga. Érzelmileg összetört.
- Niall az a lány nagyon buta volt, ugye tudod? Nehogy azt hidd, hogy kevesebb vagy, mint a többiek!
- Nem szeretnek... A többieknek minden ujjukra akad egy lány, én csak egyet szerettem volna, de az is Harry miatt volt velem. Néha elgondolkodom, hogy vajon miért is vagyok a bandában?
- Akik azt gondolják, hogy nincs tehetséged, akkor azok még nem láttak tehetséges embert. Niall benned minden megvan, amiben egy fiúnak meg kell, hogy legyen. Szeretni való vagy, aranyos, kedves és rettentően nagy szíved van. Aki ezt nem tudja értékelni, az meg sem érdemel. Lehet ezt sokan mondták már, de idővel jön egy olyan lány, aki azért fog szeretni, aki vagy és nem azért, mert te vagy a One Direction szívtiprói közül az egyik. Tehetséges vagy, megnyugtató a hangod és...lássuk be senki sem tud olyan energikusan mozogni a színpadon, mint te. Ezt a többiek nevében is mondhatom. Bízz magadban egy kicsit Niall! - hangom erősebben szólalt fel. - Többen vannak azok, akik szeretnek, és csak ez legyen a fontos! Rendben?
- Mindig tudod, hogy lehelj életet az emberbe, Ana! Ezért vagy olyan jó barát! - helyéről felpattanva termett előttem, szorosan mellkasára vont. - Menjünk, biztosan már aggódnak, hogy hol vagyunk ennyi ideig. - kezét  nyújtva indultunk el együtt a nappaliba, ahol már régóta folyhatott a kellemesnek hangzó beszélgetés. Az ajtó csapódása miatt mindannyian felénk kapták a fejüket, Liam egy kedves mosollyal illetett meg, mintha tudná, hogy mi történt a konyhában. Talán ők is próbáltak már erről beszélni Niall-lel? Szemöldökömet összehúztam, fejemet kissé megráztam, amit hajzuhatagom követett, így összekuszálva az alapból is összekuszált frizurámat. Legalább megfésülködhettél volna! Korholtam csöndben magamat, amikor végignéztem öltözékemen. Föld, nyelj el! Még mindig pizsamában állok a vendégeink előtt, ami csak jobban késztet arra, hogy egész arcom pírba boruljon.
- Ana, megmutatnád hol a mosdó? Még nem igazán tudom, mi hol van. - lágyan csengő hangja zökkentett vissza a való világba, szemtelen mosollyal az arcán lépett felém, amivel azt közölte, hogy most nem menekülsz. Bólintással jeleztem nagylelkűségemet, kézen ragadtam és a lépcső felé indultam.
- Felöltözök és mehetünk. - Rob aggódó, átható tekintetével találtam szemben magamat, amikor visszafordultam. Indio-val egyetemben rosszallóan nézték összekulcsolt ujjainkat Harry-vel, de talán egyszer beletörődnek abba, hogy szívem minden egyes négyzetcentiméterét elrabolta Harry. És...ami még aggasztóbb, hogy gondoskodnom kell egy nehéz problémán...mégpedig azon, hogy apám megkedvelje Harry-t. Szobám előtt megállva fordultam szembe a fiúval, akinek szemében izzott a szerelem, a vágy és a boldogság. Kezét a derekam körül összefonta, így kezdett el hátrafelé tolni, egyenesen a szobámba. - Azt hittem pisilned kell. - arcomat a nyakába fúrtam, ajkamat egy kuncogás hagyta el.
- Basszus..., már megint eltévedtem! - ajkamra egy lágy csókot hintett, homlokát enyémnek támasztotta. - Még mindig rossz koordinációs képességekkel vagyok ellátva. - ajkát lebiggyesztette  amitől ellenállhatatlan lett. Ajkamba haraptam, kezemet tarkójánál összekulcsoltam. Ujjai a pólóm szélét fogták, leemelte rólam, amivel elérte, hogy kezeimet elemeljem nyakától. Ujjaimmal mellemhez kaptam, fejemet lehajtottam. Egy év után is fura előtte mezítelenül állni, főleg úgy, hogy első alkalommal szűrt fények között barangolhattuk be egymás testét. - Hol tartod a melltartódat?
- O-Ott. - fejemmel a szemben lévő szekrény felé böktem, ajka mosolyra húzódott. Léptei nagyok voltak, szinte azonnal előttem termett, ismét.
- Fordulj meg. Nyugi nem leskelődök! - nevetése gyermeteg volt, élvezetes volt hallgatni. Kezét védekezően felemelte maga előtt, ujjai a virágos melltartómat ölelték. Parancsára megfordultam, kezemet óvatosan megfogta, oldalam mellé ejtette le. Hosszasan szívtam be a levegőt, szemeim csukva voltak. - Emeld fel egy kicsit a kezed, hogy bele tudj bújni. - végig a fülembe suttogott, ami fokozta a rég nem érzett vágyakat. Kezei pillanatokon belül a hátamat simították, csókolták végig. Ujjai már az oldalamat súrolták, elértek a nadrágom szegélyéhez, amit kissé megemelve csúsztatott végig combjaimon. Ajkai lassú tempóban jöttek föl a combomon, testem szinte már lángolt. Szembe fordított magával, óvatosan a falnak tolt. Egyik kezével a hajamat túrta, míg másikkal a derekamat ölelte. Ajkai óvatosan érintették a halványuló lila foltot, szorosan tartott magához. Lassú, kínzó tempóban haladt fel a nyakamon egészen az államig egészen a szám széléig. Mindkettőnk száját vágyakozó sóhaj hagyta el, így kezemmel erősen hajába túrva húztam magamhoz. Nyelveink egyből egymásra találtak, vadul falták egymást. Apró nyögések szakították meg a csókunkat, csak a pillanatnak éltünk. Csókunk egyre mélyebbé vált, ujjaink már bőrünket mardosták. Zihálva váltam el tőle, homlokunkat egymásnak támasztottuk. Sűrűn szívtuk be a friss, életet jelentő levegőt, ami most valami oknál fogva csekély számban állt rendelkezésünkre. - Fel...kéne...öltöznöd. - lassan, szavanként kiejtve csendült fel hangja, még mindig kapkodta a levegőt.
- Ez jó ötlet. - fejemet hirtelen az ajtó felé kaptam, bár ne tettem volna. Rob dühös tekintettel mért fel minket, istenem az óvó apa. - Azt hittem a mosdóba készülsz, Harold. - szinte megölte velem a szemben álló fiút, de állta a dühös tekintetet, nem félemlítette meg őt. Szólalj meg Ana! Belülről teljesen felháborodottan noszogattam magamat, így torkomat kissé megköszörülve próbáltam teljesen komolyan összeszedni egy értelmes mondatot.
- Harry - ejtettem ki érthetően a nevét, hogy számára is világos legyen. - oda indult, de mivel koordinációs gondjai vannak eltévedt és visszajött hozzám segítséget kérni. Tudod, hogy még én is el szoktam tévedni ebben a hatalmas házban.
- Akkor majd én elkísérem. Ne aggódj, biztosan épségben oda fog érni, Ana. - hangja parancsoló volt, Harry vette az adást, Rob felé igyekezet. Pillanatokon belül egyedül voltam a hatalmas szobámba, így a szekrény elé sietve kapkodtam fel a legelső ruhadarabot, ami a kezem közé került. Óvatosan az ajtó felé lépkedtem, fél füllel rá tapadtam. - Ne merj szórakozni vele, rendben? - Rob fenyegető hangja törte meg a túloldalon lévő csendet.
- Uram, nem szándékozom. Szeretem Ana-t, mindennél jobban. Biztos lehet benne, hogy nem áll fenn annak a veszélye, hogy valamivel is megbántanám őt. Értem, hogy aggódik érte, törékeny lány és...rendkívül ritka is. Tudom, hogy sok cikk jelent meg rólam, amiben nem olvashatott rólam fényes dolgokat, de amióta Ana-t ismerem, teljesen megváltoztam. Szeretnék önnek bizonyítani, hogy ne legyen rossz a kapcsolatunk, már csak Ana miatt is. Igyekezni fogok. - Harry komoly, elhatározott hangja rendesen levett a lábamról. Hűha, nem gondoltam volna, hogy képes ilyen komolyan gondolni valamit és az..., hogy le akarja venni a lábáról Rob-ot, lehengerlő. Ujjaimat a kilincsre tettem, majd erősen lenyomtam, ami egy kattanással jelezte, hogy valaki ki-vagy be fog lépni a szobába. Az ajtót hirtelen nyitottam ki, nem számítottak rám, így értetlen, döbbent tekintettel illettek meg. Mosolyra húztam ajkamat, számat nyílásra bírtam.
- Mehetünk? - hangomban érződött egy kis bizonytalanság, összeráncolt szemöldökkel meredtem a két férfira, akik sokat jelentenek számomra. - Mi ketten az R8-al megyünk. - apám felé fordultam, majd tengelyem körül megfordulva lépkedtem le a nappaliba a már elkészült vendégek közé. Mosollyal az arcomon bólintottam egyet, megragadtam a kocsi kulcsot, majd sietős léptekkel távoztam. Szemem sarkából láttam, hogy próbálja tartani velem a lépést, sikerült utolérnie. Erősen csaptam be magam mögött a kocsi ajtaját, a kulcsot behelyeztem a neki ellátott helyre, majd elforgattam, amikor Rob elfoglalta a helyét. A motor hangosan mordult fel, imádom a hangját, a sebességet, aminek...apám nem nagyon örül. Óvatosan lenyomtam a gázpedálon lévő lábamat, besoroltam a forgalomba.
- Essünk túl rajta. - megadó volt a hangja, talán sejtette mit akarok mondani neki.
- Bánj rendesen Harry-vel, légy szíves. Tudom, hogy él benned az ösztön, hogy megvédj, mint a lányodat, de...ne ítélj elsőre, kérlek. Szeret engem és én is őt. Régen... máshogy viszonyultunk egymáshoz, de ez megváltozott, régen megváltozott.
- Ana nekem ez teljesen új helyzet. Hogy...téged ott talállak a szobádban, fehérneműben, amint egy fiú fogdos. Megígérem, hogy próbálok vele rendes lenni, hiszen Anne és Gemma nagyon a szívembe lopták magukat, de idő kell. Eddig megúsztam, hogy fiúkat kelljen figyelnem az oldaladon, de most ennek az ideje is eljött. - apró mosoly játszott a szája szélén, kezét az arcomhoz vezette fel, óvatosan végigsimított rajta. A szívemről mintha egy hatalmas kő esett volna le, boldogan fordultam vissza a kormányhoz és léptem rá a gázra, hiszen Rob miatt nem kell aggódnom, mert tudom, hogy a kérésemen dolgozni fog, hogy minél előbb és gyorsabban megismerje azt a fiút, aki végre újra visszatért az üres, szürke mindennapjaimba.