2013. június 26., szerda

FORTY - FIFTH CHAPTER

Sziasztook!(: Meghoztam az új részt, innentől kezdve teljesen más lesz majd minden a reményeim szerint. Remélem tetszeni fog:$ (yn) A kommentekre igyekszem válaszolni még a mai nap folyamán! Puszillak benneteket és köszönöm a díjakat, amiket nekem szántatok!(: :* 

Have a nice day,
Susan:*
Grace?


"Csak találgatni tudtunk, hogy ki lehet az új udvarlója, aki ennyire boldoggá varázsolta a nemrég csalódott lányt." - Louis Tomlinson.

Harry Styles

Hüledezve néztem a képeket, nem hittem a szememnek, hogy az a lány, aki mellém való most boldogan vigyorog Zayn mellett. Az utóbbi időket folyton együtt töltötték, kibékültek egymással és kijelenthetem, hogy féltékeny voltam a barátomra. De ugyan miért is? Mi jogom volt a féltékenységre? Hiszen mindent magamnak köszönhetek, hogy elveszítettem őt, hogy most Zayn-el mosolyog helyettem. Boldognak kéne lennem, hogy boldog és semmi komolyabb baja nem esett egy egyszerűnek mondható lábtörésnél, de nem tudok az lenni. Nekem kéne mellette lennem, de akármennyire is szeretném, nem tudom magára hagyni a lányt, aki most jelen pillanatban mellettem van, és a gyermekemet hordja a szíve alatt. Ahogy anyám mondaná, mindenki egye meg a saját főztjét, így... fájdalmas, de egyre jobban sikerül beletörődnöm, hogy Ana már csak a múlt és Bridgit a jelenem és a jövőm. Nem várnám el a lánytól, hogy egy második esélyt adjon a baklövésem miatt, mert tudom, hogy a kapcsolatunk rámenne a születendő gyermekemre, így csak remélni tudom, hogy egyszer talán Ő is megleli a hozzá való fiút, aki legalább annyira fogja szeretni, mint én. Viszont azt ténylegesen is tudom, hogy számomra Ő lesz mindig is az a lány, aki tökéletes, az igaz szerelmem. Mesélni fogok róla a gyermekeimnek, hogy milyen baklövést követtem el, mennyire megbántottam őt és Ő ezek ellenére teljes szívéből szeretett, mindent megtett értem és boldog volt velem. Boldogok voltunk és úgy éreztem, hogy ennél szebb ajándékot nem kaphattam az élettől, mint Ana, de elrontottam. Kár már a múlton rágódni, hogy mit csináltam jól, avagy mit rontottam el, mert ezek már nem változtatják meg a dolgokat. Egyre többet töltöttem egyedül a napjaimat, amióta Zayn távozott tőlünk és egyre több volt az olyan esték száma, amikor álomba sírtam magamat Ana képét nézve. Próbáltam tőle megszabadulni, elfelejteni őt, de nem tudtam. Ugyan...ki lenne képes elfelejteni élete szerelmét? Gyűlöltem magamat és legszívesebben egyedül maradtam volna, örökre. Louis-ék próbáltak valamilyen szinten jobb kedvre deríteni, de nem sikerült, hiszen nagyon jól tudták, hogy rajtam csak egy valaki segíthet, és ez kölcsönös volt. Reméltem, hogy neki nem ennyire rossz, hogy Zayn segített neki és már azt sem tudja, hogy ki is az a Harry Styles, de a fotókon tisztán láttam a szemébe, hogy még Ő is szenved. Vajon ez mindig így lesz? Sikerül majd elfelejtenünk egymást? Mindenki azt hajtogatja, hogy az ilyen szerelmek nem múlnak el, de ha ez tényleg így van, mind a ketten csak szenvedni fogunk egy-egy egymásról látott képtől, legalábbis én igen. Szememet lehunyva mindig elém tárul tökéletes mosolya, karakteres arca, lélekbe látó kedves szemei, karcsú teste és tökéletes idomai. Egy angyal, akit véleményem szerint sosem fogok elfelejteni, mivel annyira beleégette magát a fejembe, hogy képtelenség lenne onnan őt kitörölni. Nem mintha akarnám. Akaratlanul is mosolyognom kell a szemem elé táruló képtől, amint mosolyogva tart felém, kezét nyújtja, hogy tartsak vele és én boldogan elfogadom azt. De, amilyen gyorsan összeér a kezünk, annyira gyorsan is eltávolodik tőlem. Idegesen kiabálom a nevét Ana, Ana. Ana hol vagy? És abban a momentumban tisztán látom a dolgokat. A homlokomon gyöngyözve jelennek meg az izzadság cseppek, zihálva bámulom a plafont. Csak álmodtam. Kedvtelenül keltem ki az ágyból, erősen izzadt hajamba túrva indultam meg a nappali felé, ahonnan már a többiek beszélgetése hallatszódott fel. Lassú tempóban lépkedtem le a lépcsőn, majd a nappaliba érve tekintettem meg Zayn-t, akit mióta visszatért Manhattanból, majd kicsattan a boldogságtól.
- Jó reggelt. - mormogtam miközben a konyhába siettem. Egy bögre feketekávét töltöttem magamnak és a kezemben az apró tárggyal visszatértem a többiekhez. Hatalmasat kortyoltam a már-már fekete színű italból, ami életben tartotta a testemet, a ráncok egyből láthatóvá váltak az arcomon.
- Tönkreteszed magadat. - jelentette ki gúnnyal a hangjában Louis, amire csak vállat vontam, ismét nagyot kortyoltam a kávémból. - Amúgy is... - hangja elhalt, ujjaival Eleanor kezét simogatta, aki aggódó tekintettel mért végig. - mióta szereted a kávét? - felvont szemöldökkel figyelte, amint kiiszom az utolsó cseppet is a bögréből, mindenki ábrázata komor lett.
- Tudod, hogy mióta... - lesújtó hangnemben válaszoltam, a bögrét a dohányzóasztalra helyeztem el, visszadőltem a kényelmes, puha fotelba. - Van mára programunk?
- Próba egy óra múlva. - tudósított Liam, így egy sóhaj kíséretében felálltam a helyemről és a szobám felé közelítettem, hogy valami normális, emberi kinézetet varázsoljak magamnak, ami az utóbbi időben bizony nehézkesnek minősül. Nélküle semmi sem olyan, mint volt és most érzem csak át azt, hogy milyen rossz lehetett neki az elején azt érezni, hogy ténylegesen sincs senkije. Egy barom voltam, vagyok és leszek is, mivel egy olyan embert taszítottam el magamtól, akit szeretek.
Az üvegnek döntve a fejemet gondolkodtam végig az arénába vezető úton, ahol megrendezésre kerül majd holnap a díjátadó, amihez most egyáltalán nincs semmi kedvem sem. Akkor eszméltem csak fel, amikor Eleanor egy kedves mosollyal simított végig a vállamon jelezvén, hogy megérkeztünk, ki kéne szállnom. A biztonsági övemet kicsatolva követtem csöndben a többieket, akik hangos információcserét folytattak egymással. Nevettek, bolondoztak és boldogok voltak. Utolsóként léptem be az arénába, a színpad felé lépkedtünk, ahol már jó ideje folyhatott a próba. Lassú léptekben sétáltunk, egészen addig, amíg Liam hátába nem ütköztem figyelmetlenségemben.
- Sziasztok! - egy ismerős hang csendült fel, fejemet egyből felkaptam és elálltam Liam takarásából. Mosollyal az arcán közeledett felénk, a mikrofonját az egyik itt dolgozó kisegítőnek nyújtotta át, aki alaposan végigmérte karcsú alakját.
- Ana! - Eleanor lépett először, szorosan a mellkasára vonta a lányt, aki viszonozta a kedves gesztusát. Sorban ölelték végig őt köszönés képen a többiek én pedig csak álltam és... vártam. Azóta nem láttam őt mióta magára hagytam a szobájába, de ennek ellenére illedelmesen elém lépett és mélyen a szemembe nézett, mintha valami kérdésre választ keresne.
- Szia, Harry. - fájdalmas mosolyra húzódott a szája, szeme csillogni kezdett és félő volt, hogy hamarosan a könnyei utat nyernek. Egy gyors ölelés után visszafordult a többiekhez én pedig még mindig az illata rabságába voltam ejtve. Mennyire hiányzott már. Zayn folyamatosan végigkísérte minden mozdulatát a lánynak és csillogó szemekkel csodálta őt. Féltékeny voltam rá, annak ellenére, hogy tudtam, semmi sincs közöttük. Ana mellette állapodott meg, hangos kacaj tört ki a száján, amikor Zayn az ölébe kapta és megpördítette őt.
- Nem tartotok velem egy süteményre a szemben lévő Starbucks-ban? - táskáját felkapva fordult a többiek felé, akik hevesen bólogatva fogadták el a lány kedves gesztusát. Eleanorba karolva indult el a csapat előtt, Liam lépett mellém.
- Jól vagy? - kérdezte aggódó tekintettel nézett végig rajtam, vállamnál fogva állított meg egy pillanatra. Liammel volt mostanában a régi viszonyunkhoz is jobb a kapcsolatunk, ugyanis ő törődött velem a tetteim után a legjobban. Megértettem a többieket, hogy miért viselkednek úgy, ahogy. Megérdemeltem, hogy szenvedjek, de ennek ellenére támogatták azt a döntésemet, hogy nem hagytam magára Brigit-et.
- Annyira, amennyire megérdemlem. - vállat rántva nyugtáztam a dolgot, fehér Converse cipőm kopott orrát kezdtem el vizsgálgatni.
- Rossz látni, ahogy szenvedsz Harry, de sajnos nem tudok rajtad segíteni. Egy idő után jobb lesz, hidd el nekem. - gyengéden megpaskolta a vállamat, indulásra késztetett.
- Megérdemlem. - gyors tempóban pislogtam, hogy a kiszökni készülő könnyeket visszaszorítsam, nem akartam gyengének látszani, noha tudtam, hogy az voltam. Lerít rólam, hogy szenvedek Ana miatt és ezen az sem segített, hogy láttam őt. - Legalább Ő boldog. - fejemmel az előttem haladó csapat felé böktem, ahol a két lány boldogan kacagott valamin. Ana szemét szemüveg takarta, haja hosszabb lett, oldalra tűzve hordta. Karcsú testét most bő barackszínű felsővel takarta el. Vékony lábaira kék farmer tapadt, ami jobban kiemelte idomait. Csodálatosan nézett ki, talán még jobban is, mint utoljára.
- Hidd el Harry, hogy Ő is ugyanúgy szenved. - sóhajtva ejtette ki szavait, közelebb jött hozzám, hogy csak én halljam, hogy kiről is beszélünk pontosan. Noha tudtam, hogy a többiek sejthetik, hogy most Ana-ról folytatok komoly, mély beszélgetést Liam-mel, próbáltuk titkolni. Liamnek csak egy nemleges fejrázással válaszoltam, amikor elértük a kávézó ajtajához. Belépve minden szempár ránk ragadt és a fiatal lányok egyből csillogó tekintettel figyeltek minket reménykedve, hogy talán beszerezhetnek egy-egy új képet vagy esetlegesen aláírást tőlünk. Egy nagy asztalhoz siettünk, ami kissé eldugottan várakozott ránk, mintha sejtették volna, hogy hamarosan érkezünk. Ana az asztal szélére ült, mellette Zayn helyezkedett el, aki figyelte a társaság heves szóváltását. Liammel a többiekkel szembe ültünk le, biztos rálátást nyertem a lányra, aki leadta a rendelést a pincérnek. Mindenki kikért a maga számára kívánt italt vagy ételt, így egy kis várakozás után mindenki megkapta a megrendelt dolgát. Kedvtelenül szürcsöltem a kávémat, ami most édeskésen kúszott le a torkomon.
- Mikor érkeztél? - egy falatot a szájába emelve kérdezgette Ana-t Eleanor, aki vizsgálódó tekintettel mérte végig a lányt.
- Egy hete vagyok körülbelül itt a próbák miatt. - Ana egy falatnyi süteményt helyezett el a szájában, lassan rágni kezdte.
- Hogy-hogy nem tudtunk róla? Egyáltalán miért nem telefonáltál, hogy itt vagy? - kissé felemelt hanggal beszélt, felháborodva meredt a lányra, aki kérdő tekintettel figyelte barátnője hirtelen kitörését. Mindannyian tudtuk, hogy miért nem hívott minket és valószínűleg a próbákat is úgy szervezte, hogy mi ne találkozzunk vele. Eleanor Ana tekintete láttán csillapította a dühét, fejét megrázva folytatta a kávéja elfogyasztását. - Te nem iszol?  - szegezte ismételt kérdését a lányra, aki kissé idegesen kapta fel a fejét.
- Leszoktam a kávéról. - mosollyal az arcán vállat rántott, a villáját a tányérjára helyezte majd nagyot kortyolt az előtte lévő pohár vízből.
- Hogy van a lábad? - a csendet most Louis törte meg, aki barátnője kezén át-átsimítva szegezte a lánynak a kérdését.
- Már eltűntek a zúzódások és, amint látod, a gipsz sem díszíti a lábamat. - apró kacaj hagyta el Ana száját, ami szívemet melengetni kezdte. Szememet becsukva tartottam, miközben a lány nevetése tartott. - Zayn telerajzolta.
- Gondoltuk, hogy nem fogja üresen hagyni. - Louis felnevetett, Eleanor súgott neki valamit. - Ma velünk tartasz vacsorára?
- Bármennyire is szeretnék igent mondani. - a székében hátradőlt, idegesen tördelte ujjait az asztal alatt. - Sajnos nemet kell mondanom, mert estére már van programom.
- Elnézést. - egy kislány hangja törte meg a csendet mielőtt reagálhattunk volna Ana szavaira, egy újságot tartott a kezében. Ana rögtön a kislány felé kapta a fejét, öröm járta át a testét a csöppség láttán. - Anastasia kérhetnék egy autogramot? - alsó ajkát beharapva nyújtotta az újságot Ana felé, aki csillogó szemekkel figyelte a kicsi minden egyes mozdulatát.
- Egy feltétellel. - szemét összehúzta, jókedv minden árnyalata látszott az arcán. A kislány ijedten figyelte Ana-t, aki kuncogásban tört ki, az ölébe kapta őt. - Hívj Ana-nak, rendben? - suttogta a lány fülébe, aki kezét Anaén pihentette. Tökéletesen mutatott kezei között a kislány, mintha az Ő lánya lenne. Remek anya lesz és ezt mindig is bizonyította, főleg Afrikai utazásunk során. Minden gyermek mosolyt csal arcára, ezáltal elfeledtetve vele a gondokat. Ezt betudható annak, hogy sosem volt testvére, egy ideig. - Kinek írhatom? - a kislány nyakánál átnézett, úgy emelte ujjai közé a tollat.
- Grace. - gyermeteg hangon szólalt meg, lábát lóbálni kezdte.
- Ó. - Ana mosollyal az arcán tűrte a kislány füle mögé a haját. - Képzeld. Graceként fogok szerepelni a Monte Carlo-ban. - kuncogva írta alá a kislánynak az újságot, aki minden mozdulatát alaposan végig követte. - Kész is vagyunk kicsi Grace.
- Sok sikert kívánok holnapra. - Ana öléből leugrott és az újságot parányi ujjai közé vette. - Sziasztok! - mosolyogva integetett a kezével és épp indulni készült volna, amikor Ana homlokát ráncolva szólt utána.
- Remélem, számíthatok rád.
- Az osztálytársaim ott lesznek. - Grace mosolya lehervadt, tekintetével a cipőjét kezdte figyelni, amivel apró köröket rajzolt a padlón. - Anyu már nem tudott jegyet szerezni.
- Vissza adod egy percre az újságot? - Ana kedves mosollyal illette meg a kislányt, aki eleget tett a kérésének, visszaadta neki az újságot. A tollat megragadva ismét írni kezdett, de most már sokkal hosszabb szöveg díszítette a vele ellátott újságot. Mosolyogva csukta be a szennylapot, majd a tollal együtt visszanyújtotta a kislánynak. - Ezzel be tudsz jönni csak a biztonsági őrnek mutasd majd meg. Szólok nekik, tudni fogják, hogy jössz és még a kulisszák mögé és betekinthetsz majd. - jókedvűen a kislányra kacsintott, aki örömében ugrándozva Ana nyakába ugrott. Mindannyian megdöbbenten figyeltük a lány kedves gesztusát, amivel egy kis rajongón segített. Helyéről felállt és a kislánnyal az ölében fordult felénk. - Megkeresem vele az anyukáját utána pedig megyek. Ki kell mennem Indioért a repülőtérre. Holnap találkozunk. - mellkasán szorosabban fogta a kislányt, akivel egyszerre intettek felénk kezeikkel. Egyre távolodó alakjukat végig kísértem és elképzeltem, hogy Ana ugyan ilyen szeretettel bánt volna a gyerekünkkel.
Az órák rohamos tempóban teltek, hazaérkezésünk után Zayn szinte egyből elment itthonról, ugyanis a mai nap folyamán érkeznek hozzá a szülei és testvérei. Egyedül ültem otthon és próbáltam valami ésszerűt kitalálni, hogy eltereljem a gondolataimat a mai napról, sikertelenül. Végül úgy döntöttem, hogy inkább lezuhanyzok majd nyugovóra térek, ugyanis a holnapi nap nem lesz fenékig tejfel. Ásítozva léptem ki a fürdőből, egyenesen az ágyba dőltem és szinte azonnal el is aludtam. Álmomban ismét megjelent Ana a ma látott kislánnyal együtt, aki apa jelzővel illetett meg. Boldog volt, ahogy Ana is, de volt vele valaki, aki szorosan maga mellett tartotta a lányt. Rettegve közeledtem feléjük, de a férfi alakját nem láttam. Ana nemleges választ mutatott a fejével és szeméből könnyek száza távozott odaérkezésem idejével egyetemben. Szomorú volt és erről én tehettem. Miattam lett olyan, amilyen, mert képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Ébredésem után szinte minden olyan volt, mint eddig. Egyhangú és unalmas és az este még távolról sem volt közel hozzánk, így muszáj voltam valamivel elütnöm a napomat. Átöltöztem és a kocsimba szállva mentem el, hogy levezessem azt a bizonyos fáradt gőzt. Az edzőteremben kötöttem ki végül, ahol kedves edzőm már epekedve várta, hogy pépé verhessen. Nos, igen... mostanság rengeteget járok bokszedzésre ugyanis abban felleltem azt, hogy nem csak megvédhetem magamat, hanem kellőképpen ki is adhatom magamból a bennem lakozó dühöt. Órákat sikerült az erős, régen versenyszerűen küzdő férfi ellen valamelyest nyerő helyzetet szereznem, de a vége felé mindig sikerült egy váratlan ütéssel a földre erőszakolnia. Izzadt pólóm a földre került, kezét nyújtva segített fel a földről és egy törölközőt felém dobva itta ki a kulacsa tartalmát. Alaposan letöröltem testemet fedő izzadság cseppeket, majd a pólómat a nyakamba akasztva távoztam. Sietős léptekkel haladtam a kocsim felé, hiszen tudniillik, hogy lassacskán kezdetét veszi a számunkra is fontos díjátadó, ahol jelölve lettünk számos tehetséges fiatallal egyetemben.
Az idő elszaladt a fejünk felett, már sikeresen leszerepeltünk a közönség előtt és két remek díjat tudhatunk a tulajdonunkba, amit majd gondosan el is helyezünk a közös házunkban. A jelenlévők között még számos ember díjat kapott, többek között említendő itt Taylor Swift, aki most próbál minél előbb a színpadra jutni, hogy átvegye a megérdemelt jutalmát.
- Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm, megtiszteltetés ez a díj számomra. - szólalt meg némi kihagyás után, tekintetével, ahogy testével is a mai műsorvezetők felé fordult.
- Taylor! - mosolyogva ejtette ki a szőke lány nevét, miközben alaposan a papírján lévő információkat olvasta el. - Igaz-e a hír, hogy az új klipedet Anastasia Hill otthonában bonyolítottad le? - Ana nevén szívem hevesebben dobbant, mindenki, aki az asztalunknál ült meglepően hallgatta, hogy Ana jóban van a szőkeséggel.
- Igen, igen. - kuncogva beszélt a felé nyújtott mikrofonba. - Ana-val remek kapcsolatot ápolunk, remek barátnőm lett. Éppen a klipjét forgatta, amikor sürgősen kellett egy hely, ahol a kis terveimet véghezvihettem volna ő pedig felajánlotta nekem a tengerparti otthont, ami tökéletesnek minősült.
- Mellette voltál Harry Styles-al való szakítás után?
- Természetesen. Los Angeles-ben való tartózkodása alatt végig mellette voltam. Segítettünk egymásnak, kibeszéltük magunkat és szórakoztunk. - apró kuncogás hallatszott Taylor részéről.
- És mit szólsz a számodra készült kis táncbemutatóra, amit a barátnőivel készített? - ismét Taylor felé szegezte kérdését a műsorvezető.
- Nagyon tetszett, szerintem egyszerű és ötletes, pont, mint Ana.
- Hát, akkor mielőtt elénekelnéd nekünk a dalodat, lássuk Anastasia Hill produkcióját! - kiáltotta a műsorvezető a mikrofonba és ezzel egy időben a képernyőn megjelent Ana alakja, amint egy kivágott felsőben szórakozik a barátnőivel egyetemben. Karcsú testét jobbra s balra mozgatta, mindenére alapos rálátást lehetett nyerni. A videó végéhez közeledtünk, amikor számomra egy ismeretlen tárgy tűnt fel a lány ujján. Visszaverve a fényt csillant meg a képernyőn, ami szinte azonnal oda vonzotta az ember figyelmét. Akaratlanul is kételyek adódtak bennem. Vajon tegnap is rajta volt? Egyetlen fontos kérdés, ami a gondolatomat zavarta, mivel az a gyűrű nem tűnt egy egyszerű bizsunak, sokkal inkább egy eljegyzési gyűrűnek, ami azt jelenti, hogy a lány ténylegesen is túltett rajtam. 

2013. június 24., hétfő

FORTY - FOURTH CHAPTER

Sziasztook!(: Gondoltam mivel meghaladtuk az 50.000 oldalmegjelenítést megleplek titeket:$ Remélem tetszeni fog, hiszen elérkeztünk a blog fordulópontjához. Szavakat félre téve, jó olvasást kívánok nektek!:$ 

Have a nice day,
Susan:*
Zayn? 

"Láttam, hogy boldoggá teszi és tudtam, hogy a kapcsolatuk erősebb lesz, mint képzelhettük volna. Meglepet Zayn kérdése és csak remélni tudtam, hogy Ana jól dönt." - Robert Downey Jr.

Anastasia Hill
Minden olyan gyorsan történt, hogy lényegében most mindent gondtalannak és jónak hiszek. Fogalmam sincs, hogy mi történt azután, hogy a riporterek hada az életemre tört, de néhány dolog olykor-olykor ködösen bár, de előjön az emlékezetemben. Egy éles fájdalmat éreztem csupán és Indio dühös, sürgető hangját, amint próbál valamiféleképpen közelebb férkőzni hozzám. Még rémlik, hogy szirénák hangja bántotta a fülemet, de többre tényleg nem vagyok képes visszaemlékezni, elájultam. Szemeimet most sokkal nehezebbnek érzem, mint eddig, mintha egy húsz mázsás súlyt pakoltak volna rájuk. Jól esik most a pihenés, de ennek ellenére gondolataimat mégis zavarja valami és nem más, mint a gépek pityegő hangja, és azaz ismerős orrfacsaró szag, ami a kórházakban van jelen. Ujjaimat mozgatni kezdtem, szemeimet minden erőmmel próbáltam kinyitni és percek múlásával sikerült hunyorogva az elém táruló képet valamennyire felmérnem. Noha próbáltam mozogni, nem sikerült ugyanis egyik lábamra súly nehezedett és a szobában lévő kis lámpa fénye túl tompa volt ahhoz, hogy rálátást nyerjen a lábamat fedő tárgyra. Füleim most roppant érzékenyen álltak rendelkezésemre és valószínűleg ebből az okból kifolyólag hallhattam meg a folyosón beszélgető apámat. Füleimet hegyeztem, hogy minél tisztább szavakat vehessek ki, de rájöttem, hogy nem az én hallásom lett jobb, hanem Ő beszél magához képest hangosabban.
- Biztos, hogy jó a teszt? - idegesen helyezte át súlyát egyik lábáról a másikra, kezét összefonta mellkasa előtt. 
- Mr. Downey. A vérkép nem téved. A lánya áldott állapotban van. - szavai villámcsapásként hatoltak belém és minden dolog, ami történt értelmet nyert. Akaratlanul is, de kezemet a hasamon pihentettem és szemeimet lehunyva emlékeztem vissza arra a pillanatra, amikor mindenre fény derült. 

~ Manhattan napfényben úszott, mint mindig, de ez a reggel is máshogy indult, mint a többi. Az utóbbi időben kissé túlhajszoltam magamat, ami érthető, hiszen az eddig történtek megviseltek engem, ahogy a szervezetemet is. Szédülés, hányinger és még sorolhatnám, hogy mostanság mik történnek velem a nap folyamán, de végre túl vagyunk a klip forgatásán, így van időm, hogy meglátogassam a kedves doktoromat. Indio-val javult meg annyira a kapcsolatom, hogy már-már beszélgetek is vele, de még mindig mérhetetlenül dühös vagyok rájuk a hallgatásért. A tegnapi nap folyamán mutatták be világszerte a Hit the lights klipjét, ami meglepetésként ért mindenkit a gyors megjelenése végett. Rengeteg szabadidőm volt miután kiderült minden és én...én menekülésre fogtam a dolgokat. Los Angelesben sikerült egy hetet eltöltenem úgy, hogy senki sem figyelt fel rám és ez idő alatt éjjel-nappal a számom megírásán ügyködtem. Noha sokak szerint Harry-nek való célzás az egész azért ez így, nem igaz. Jó, ténylegesen is utalni akartam, hogy már kicsiny lelkem valamelyest összeszedte magát, de egy jobb jövő reményében is íródott. Célozni akartam a fiataloknak és a velem egykorúaknak, hogy érdemes néha-néha elengedni magukat és élni az életet, hiszen ezeket az időket már nem tudjuk visszaszerezni, ki kell élvezni minden egyes percét, amíg fiatalok vagyunk. 
- Megjöttünk. Bemenjek veled? - Indio ujjaival a vállamon simított végig, így az üvegnek támasztott fejemet most felé fordítottam, mosolyt erőltettem arcomra. Fejemet megráztam egy kicsit, amivel jeleztem, hogy jobb, ha itt marad a kocsiban és itt várakozik. Ujjaimmal a kilincset öleltem át, majd a táskámat megragadva léptem ki a terepjáróból. Megfontolt léptekkel haladtam a kórház felé, majd lépteimmel egyenesen a recepció felé siettem. 
- Jó napot! Anastasia Hill vagyok. - szemüvegemet felcsúsztattam, idegesen ütögettem ujjaimmal a fa pultot. 
- Jó napot Ms. Hill! Dr. Baker már várja önt. Csak menjen végig a folyosón és a 105-ös számmal ellátott kórterembe nyisson be. - apró mosoly játszott a lány száján, aki talán még nálam is fiatalabb lehetett. Aprót biccentettem a fejemmel, így jelezvén, hogy preferálom a segítségét, majd a táskámat megragadva indultam el az előbb elmondott szoba felé. 
- Még nagyon az elején van Anastasia. - a doktor az előbb mondottak után biztatóan nyújtott felém egy kis füzetet, még mindig nem jutott el a tudatomig, amit mondott. - Két hetes lehet körülbelül. Még nem lehet megállapítani, hiszen a magzat nagyon parányi. Ebben a kis könyvben mindent megtalál, ami választ adhat a kérdésére. Ha az abortusz mellett döntene, akkor hamarosan el kéne végeznünk a beavatkozást, ugyanis nem tesz jót önnek sem, ha túl későn avatkozunk be. 
- Szóba sem jöhet az abortusz. 
- Anastasia... ön nagyon fiatal még egy gyerekhez. A karrierjét is tönkreteheti egy felelőtlen döntéssel. - sóhajok közepette ejtette ki érthetően minden egyes szavát, szememben a könnyek gyűlni kezdtek. Ujjaimmal szorosan fogtam a kezemben lévő kis füzetet, amin egy kisbaba helyezkedett el. Az ágyról lehuppantam és a táskámat a kezembe véve készültem a távozásra.
- Nem fogom megölni a gyerekemet, még ha ez az egész dolog terven kívül is jött létre. Szeretném, ha a média erről nem szerezne tudomást. Remélem, bízhatok önben! - szemöldökömet felhúztam, majd a fejemen lévő napszemüveget a szemem elé helyeztem. 
- Nyugodjon meg, számon lakat. Várom a vizitelésre Ana és sok szerencsét önnek. - utolsó mondata után a kilincset megragadva tártam ki magam előtt az ajtót, majd amilyen gyorsan jöttem olyan gyorsan távozni is szerettem volna. Az bejárati ajtót tolva jutottam ki a meleg, párás Manhattani levegőre, majd kiérve vakuk százával találtam szembe magamat. A riportra váró nők és férfiak a mikrofonjukkal közeledtek felém, körbevettek, így zsákutcát alkotva. Fejemet lehajtva próbáltam utat törni magamnak, miközben fülembe szinte már-már ordibálva tették fel a Harry-vel kapcsolatos kérdéseket. Egyetlen út volt, ami menekülésre alkalmas volt, egy kis rés, így azt kihasználva futottam el. Az útra léptem, de ekkor a nevemet kiáltva Indio indult el felém. Hátulról ütést éreztem, majd a fékek csikorgatását és a bátyám egyre közeledő alakját, ami halványodni kezdett. Istenem, csak a baba élje túl! ~

Szememből a könnyek szüntelenül folyni kezdtek az emlékek miatt, majd kinyitva azokat találtam szembe magamat apám és Indio ideges, döbbent tekintetével és egy ismeretlen férfiéval, aki véleményem szerint az orvosom lehet. A férfi fehér köpenyt viselt, majd az ágyam végében lévő kórlapra vetett még egy utolsó pillantást, mielőtt még közelebb lépet volna hozzám. 
- Jó napot Anastasia! Mr. Jones vagyok, az orvosa. Emlékszik valamire vagy érez valami fájdalmat? - köpenyéből egy kis lámpát vett elő, amivel a szememet kezdte el vizsgálni. 
- Egy ütésre, de attól többre nem. Mi történt? - könyökömre támaszkodva kúsztam egy kicsit feljebb, arcom ráncra burkolózott a lábamban érzett fájdalom miatt. 
- Óvatosan Anastasia! - korholt az orvos, kezemnél megragadva segített feljebb. - Egy kocsi ütötte el, ami következtében eltörött a bal lába. Begipszeltük és két hét pihenőre írtuk ki, ami alatt kímélnie kellene magát. Semmi fellépés, semmi megerőltetés. Mankót már biztosítottunk a számára, ezt Mr. Downey-al már mind megbeszéltem. Ha fájdalmai adódnának, akkor írtunk fel önnek gyógyszert, de tényleg csak akkor szedje be, ha nagyon muszáj. 
- És a... baba? - suttogtam, alig hittem el, hogy számon kicsúszott valami. 
- A gyermeke nem sérült az ütés következtében, de ez köszönhető jórészt annak, hogy háttal állt a baleset során. Miatta is próbálja magát kímélni Anastasia, mert az Ő életéről is szó van most. Még a mai napon bent tartjuk, de holnapi nap folyamán nyugodtan haza is mehet, ha úgy gondolja. - az orvos rám, majd Robertékra nézett, majd egyet biccentve felénk távozott. Mind a ketten mellém szegődtek, dühösnek látszottak.
- Mióta tudod? - Robert hihetetlenül csalódott hanggal illetett meg, tudtam, hogy Ő lesz az, aki ezt a gyereket ellenezni fogja. - Zayn lassan itt lesz... - sóhajtozva ült le mellém, szörnyülködve nézett végig rajtam.
- Z-Zayn? - dadogva ejtettem ki a fiú nevét, aki fontos személy volt az életemben, annak ellenére, hogy az utóbbi időkben nem volt valami jó a viszonyunk.
- Indio egyből felhívta, ahogy a baleseted történt és kötelességének érezte, hogy eljöjjön hozzád. De ne terelj, Ana! - mellkasa előtt összefűzte a kezét, szemöldökét felhúzva várta a válaszomat.
- A baleset napján tudtam meg és mielőtt még felvetnéd, nem vetetem el. Ahogy az orvosnak neked, nektek is elmondom, hogy már egy élet növekszik bennem. Lehet egy hiba ez a gyerek, de az én gyerekem! - egyre hangosabban szökött ki számon a hangom, meglepődtek a körülöttem lévők. - Szeretném, ha ezt senkinek sem mondanátok el. Főleg nem Zayn-nek.
- Miért? - Indio ujjaival egy-egy könnycseppet törölt le.
- Miért? Miért? Ennyire fafejű még te sem lehetsz Indi. Csak gondolkodj el!
- Hány hetes vagy Ana? - Robert kezdte felfogni a dolgokat, kutakodott.
- Két hetes, körülbelül. - vállat vontam, ujjaimat kezdtem el tördelni és ezáltal minden figyelmemmel ezt a tevékenységemet követtem végig.
- De hát Harry... - Robert a szája elé kapott, halk kopogás hallatszott az ajtón. Mutatóujjamat a szám elé helyeztem, Indio az ajtó felé sietett, hogy kitárja a vendégünk előtt. Pillanatokon belül Zayn karikás szemeivel találtam szemben magamat, fáradt volt. Robert és Indio csókot hintett a fejemre, majd kezet rázva Zayn-el távoztak. Zayn könnyes szemekkel nézett végig rajtam, erősen a hajába túrt, így közeledett felém. Szó nélkül ült le Robert helyére, majd kezét összefűzte az enyémmel, arcát azon helyezte el. Könnyei eláztatva ujjaimat folytak végig rajta, egészen a fehér lepedőig.
- Minden rendben van Zayn. - szabad kezemmel, amiben az infúzió csöve helyezkedett el Zayn hajába túrtam, testemmel próbáltam arrébb mozdulni, amire egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat.
- Ne haragudj rám, hogy nem kerestelek. A többiek mondták, hogy hívjalak, de a múltkor...a múltkori után nem volt erőm, hogy beszéljek veled. Harry is annyira hülye volt... fel is akartalak hívni meg nem is. Nem voltam önmagam az utóbbi időben Ana, annyira.... annyira felkavartak az érzések, hogy most először éreztem azt, hogy nem tudom, mi lenne a helyes. - fejét felemelve kezdett el hadarni. Ujjamat a szája elé helyeztem, most először sikerült egy őszinte mosolyt varázsolni arcomra. Zayn szájával csücsörítve hintett egy csókot az ujjamra, majd összefűzött kezeinkre fektette a figyelmét. - Tetszett a kliped. - könnyektől ázott szemeit enyémbe fúrta, nagyot nyelt mielőtt folytatta volna. - Jól áll az új külső, kivéve a gipszed.
- Remélem, majd aláírod. - ajkamat lefele kanyarítottam, de erre a cselekedetemre mind a kettőnkből egy szívbéli kacaj tört ki. - Miért jöttél? - komolyra fordítottam a szót, szorosabban szorítottam az ujjaimat ölelő kezét.
- Amikor Indio telefonált, akkor leperegtek előttem a képek. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy lássam jól vagy. Egyből repülőre szálltam, Paul elintézett nekem egy magángépet, így előbb itt lehettem. Mikor engednek ki? Egyáltalán, hogy történt? - kérdések százát tette fel nekem, így egy mély lélegzetet véve kezdtem el neki mesélni, hogy mi is történt valójában. Mindent el akartam neki mondani, kivéve egy dolgot, hogy áldott állapotban vagyok, ráadásul egy jónak mondható barátjától, Harry-től.

A napok sietős tempóban hagyták el egymást, így kerültem egyre közelebb a forgatás napjához, ami szinte már a nyakamon volt. Zayn egyetlen egy percre sem hagyott magamra, pedig nagyon jól tudta, hogy neki kötelességei vannak, mégpedig az, hogy próbákon jelenjen meg, ahogy a többi barátja is. Különösebben nem érdekelte őt, hogy nincs jelen egy fontosnak mondható eseményen, csak velem törődött, ami hihetetlenül jól esett és váratlanul is ért egyben. Minden kívánságomat figyelte, segített a mankóval járásban és néha-néha még, amikor engedtem akkor az ölében hordozva vitt egyik helyről a másikra. Jól éreztem vele magamat és sokszor elfelejtettem, hogy Ő kiknek is a barátja. Tisztelettel volt rám, sosem említette Harry-t, ami jólesett számomra, mert addig sem kellett vele törődnöm. Hiába bíztam Zayn-ben, képtelen voltam neki elmondani azt a tényt, hogy Harry nem csak egy lánynak csinált úgymond bajt, hanem másnak is. Gyáva voltam, de ennek ellenére boldog, mérhetetlenül boldog. Minden nap nevettünk, rajzolt a gipszemre és, amikor levették azt szörnyülködött a lábamat takaró zúzódások miatt. Nyugtattam őt és láthatóan apuék is boldogok voltak, hogy a közelemben van a fiú, aki a lányuk arcára mosolyt varázsolt. Rengeteg közös képet osztott meg a Twitteren, ami miatt valószínűleg már sokaknak megfordult a fejében, hogy mi egy párt alkotunk. Olykor-olykor egy csókot lehelt ajkamra, de többet ő sem mert, ahogy én sem. Féltem, hogy megbántom őt, de kezdtek az érzéseim jóval nagyobb lépcsőfokra érni, mint eddig. Tényleg könnyebb volt a többiek nélkül, csak mi voltunk és semmi más. Azonban ez sem tarthatott sokáig, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy egy napon vissza kell térnie Angliába. Egyetlen egy reményünk az ott esedékes díjátadó volt, amire utólagosan lettem meghívva a hirtelen történt balesetem miatt, így az utolsó pillanatban tettek be fellépőnek is, ahol bemutathatom újdonsült számomat, amit titokban irkáltam, míg Zayn nyugodtan, biztonságban aludt mellettem. Úgy éreztem, hogy a fiú által visszakaptam az életemet, hogy a régi önmagam lehetek, de még egyikünk sem merte feltenni a másiknak, pedig mind a ketten éreztük, hogy kezd másba átmenni a dolog közöttünk. De vajon ez mindig így lesz? Vajon közénk állhat Harry vagy végre boldognak érezhetem magamat egy fiú mellett, aki talán jobban szeret, mint Ő? Vagy a legfontosabb kérdés, hogy milyen érzést váltana ki belőle a hónapok múlva világra jövő gyermekem? És megint leragadtam itt..., a kérdéseknél.
- Min gondolkodsz? - Zayn fáradt hangja zökkentett vissza a való világba, ujjaival végig simított arcomon. Pucér mellkasán helyeztem el a fejemet, kezemet átvetettem rajta.
- Ezen, azon, mindenen. - szemeimet lehunyva szippantottam be mélyen az illatát, szorosabban húztam magamhoz. - Jelentek már meg cikkek a közös képeink miatt? - suttogva ejtettem ki szavaimat, leheletem súrolta a bőrét.
- Nem érdekel a média.
- És a többiek? - oldala mellett támasztottam meg a kezemet, így nyomtam fel magamat, hogy a szemében rejlő igazságot vizsgálhassam meg.
- Örülnek, hogy jól vagy. - egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrt, mosoly játszott az arcán.
- Nem erre gondoltam. - lemondóan sóhajtottam egyet, kezem meg-megremegett a súlyom alatt, elgyengültem.
- Találgatnak. - vállat vont. - Ahogy én is.
- És én is. - mellé szegődtem, lábaimat felhúztam és a térdemet öleltem át.
- Mitől félsz? - hangját közelebbről hallottam, mellkasát a hátamnak támasztotta, míg állát a nyakamnál helyezte el.
- Azon kívül, hogy összetörlek?
- Nem törnél. - vágta rá szinte egyből, gondolkodás nélkül.
- Zayn komolyan boldoggá tettél az utóbbi két hétben, de mi lenne, ha Harry-vel találkoznék? Nem akarom, hogy csak miattam cikázz köztem és a fiúk között, mert az önzőségre vallana, és helytelen cselekedett lenne.
- Szeretlek Ana. Akármennyire is szeretnéd, hogy ne szeresselek, nem tudom megtenni. Az első pillanattól kezdve érzem azt a különleges érzést, ami közted és köztem folyik. Hidd el, hogy el tudnám veled feledtetni őt, csak engedd meg nekem! - maga felé fordított, apró csókot hintett ajkaimra, amibe mind a ketten belemosolyogtunk. - Holnap hazamegyek. Mi lenne, ha egy nap elteltével utánam jönnél, és együtt lennénk? A többiek nem tudnának róla. Bemutatnálak a szüleimnek, együtt vacsorázhatnánk. - homlokát az enyémnek támasztotta, szorosan a mellkasának döntve tartott. - Szeretném, ha végre adnál nekem egy esélyt. Eleanor szerint szeretsz engem csak még magadnak is félsz bevallani. És... véleményem szerint is táplálsz irántam érzéseket. De akkor mi a baj?
- Félek, hogy nem szeretnélek úgy, mint Harry-t. Sőt... nem tudom, hogy fogok-e még úgy szeretni valakit. - lemondóan sóhajtottam egyet, ujjaimat kezdtem el pásztázni, mert tudtam, hogy ez valószínűleg nem esett jól a velem szemben elhelyezkedő fiúnak.
- Eleanor szavait idézve: Ha meg sem próbálod, honnan tudod, hogy nem működne? Tudom, hogy szeretnél Ana, látom és érzem is, ahogy Indio és Robert is. Látják, hogy viszonyulunk egymáshoz, hogy boldog vagy velem. Miért nem bízol bennem, Ana? - államnál megragadva emelte fel a fejemet, így kényszerítve, hogy szemébe nézzek. Kissé megráztam fejemet, hajamba túrtam, majd ismételtem hatalmas mogyoróbarna szemébe meresztettem az enyémet.
- Nem benned nem bízok Zayn, hanem magamban. Ez az egész... annyira rossz. El van rontva. Nem érzed, hogy mennyire bonyolult ez a helyzet? Hogy lehetetlenség ezt megoldani? - idegesen tártam szét a karjaimat, homlokomat összeráncoltam.
- Lehetetlen? - állán végig simítva ismételte el az utolsó mondatomat, majd mosollyal az arcán nézett bele a szemembe. - Van rá egy megoldás! - bal kezemet megragadva simított végig rajta, egy pillanatra sem szakította el a tekintetét az enyémről.
- Mi-Micsoda? - dadogtam ijedten, pislogni sem volt erőm.
- Gyere hozzám feleségül! - suttogta ajkaimra a szavait és ebben a percben éreztem, hogy minden egyes csepp vér, ami a testemben fellelhető, eltűnt. Arcom és kezem is hideggé vált, nem érzékeltem, hogy lenne vérkeringésem, ami testemet fűti az ilyen helyzetekben. Az egyetlen hőforrás, ami most rendelkezésemre állt az Zayn ajka volt, ami hevesen, sürgetően tapadt rá az enyémre, én pedig még mindig sokkolt állapotban ültem ott, mint egy viaszbábú, ugyanis nem hittem el, hogy az előbb tényleg azt kérdezte tőlem, amit hallottam. 

2013. június 23., vasárnap

FORTY - THIRD CHAPTER

Sziasztoookk!! Elnézést, hogy ilyen későn, röstellem magamat, de a meleg rám is hatással van. És annak ellenére, hogy ennyi idő állt rendelkezésemre, szerintem életem legpocsékabb művét hoztam most meg. Annyira összecsapottnak érzem, szóvaal...lehet majd valamikor újraírom :\ VISZOONTTTTT sikerült az érettségi, gondoltam megosztom veletek és köszönetet mondok, hogy ennyien támogattatok engem és bíztatok bennem. Nagyon sokat számított ez. Köszönöm, köszönöm és még ezerszer leírhatnám! (: 

A másik meg... tudósítottak, hogy valamit meg fog szüntetni a google elvileg a Google Reader, ami azt jelenti, hogy megszűnik a blogon lévő feliratkozás és azok is, akik eddig fel voltak iratkozva. Nagyon sokat erről nem tudok, de van egy oldal, ahol újra feliratkozhattok, ha késztetést éreztek arra, hogy tudatosuljatok a legújabb részekről. Szóval ITT a Follow gombra kattintva feliratkozhattok a blogra. 

Have a nice day,
Susan :*
The call...

"Muszáj voltam valamivel eltölteni az időmet és ez tűnt a legjobb döntésnek. Ki kell vernem őt a fejemből, akármennyire is nehéz." - Anastasia Hill

Harry Styles
Gyerekes, bunkó, érzéketlen, nőcsábász és hűtlen. Az utóbbi időkben folyamatosan ezekkel a szavakkal illettek meg a körülöttem lévő emberek, akik tudatában voltak annak, hogy mit is csinálok valójában. Igazándiból még magam sem tudom, hogy mi ütött belém, mi okból kifolyólag cselekedtem úgy, ahogy, de ezen már réges-régen késő gondolkodni, hiszen a múltunkon nem tudunk változtatni. Saját sorsunkat mi alapozzuk meg, mi alkotjuk, és mi felelünk a tetteinkért. Ezáltal épül fel a jövőnk, még ha nem is olyan formában, ahogy elképzeltük. Speciel én Anastasia Hill mellett szerettem volna megöregedni és csodálni, ahogy a gyermekeink felnőnek, miközben mi próbáljuk őket a legjobbra tanítani. Csodálatosak lettek volna akárcsak Ana, de ez nem így lesz. Nem így lesz, mert egy gyengébb pillanatomban rosszul cselekedtem, kétszer is. Kétszer is vétkeztem ugyanis a lány, akivel egy csodásnak mondható éjszakát töltöttem el, áldott állapotba került. Fogalmam sem volt akkor, hogy mi tévő legyek, de egyben biztosak voltunk, mégpedig abban, hogy nem vetetjük el a gyereket. Bridgit, ahogy én is rettentően ellenezzük egy gyermek életének elvételét, így akármennyire is fájt meg kellett hoznom azt a döntést, hogy mivel apa leszek elveszem azt a lányt feleségül, akinek a hasában most ott növekszik a kisgyermekem. Noha szép volt a lány, elragadó mégsem az volt, akit én szerettem volna. A napok, ahogy teltek egyre idegesebb lettem, nem tudtam, hogy Ana-nak, hogy a fenébe mondjam el, hogy megcsaltam ráadásul a lány még terhes is lett, viszont egy napon, amikor Amerikában töltöttük el a napjainkat eldöntöttem, hogy lépek. Elindultam és császkáltam Manhattan utcáin mielőtt még becsöngettem volna a házba, hogy elmondhassam Ana-nak az igazat, de, amikor arra került volna a sor, megfutamodtam. Utoljára élvezhettem ki őt mielőtt még csúnya véget kellene vetnem ennek a csodálatos kapcsolatnak, de nem bírtam megtenni. Egy gyáva nyúl vagyok, aki egy csodálatos együttlét után magára hagyta azt a lányt, akit talán élete értelmének tekint. Minden kezdett bonyolult lenni és hirtelen rossz. Ana számtalanszor keresett, minden formátumban, de nem válaszoltam neki, mert féltem, hogy hangja hallatán minden csak nehezebb lenne. Reménykedtem abban, hogy egyszer meglát egy újságot és úgy könnyebb lesz neki, de a riport láttán, amit vele készítettek már elbizonytalanodtam. Az az erős lány jelen volt, amikor azt a kérdést feltették neki, de tudtam, hogy a szemét takaró tárgy mögött egy megtört lány van jelen. Ezt mi sem bizonyította jobban, hogy Eleanort felhívta és beszédre bírta. Eleanor persze jó barátnő lévén eleget tett Ana kérésének, így útnak indult és egy szálloda kényelmes szobájában valószínűleg most mondja el neki a teljes igazságot, helyettem. Idegesen üldögéltünk mindannyian a nappaliban, amikor az ajtó zördülését hallottuk meg. Eleanor lépett be a szállodánk ajtaján, arcát könnyek borították és látszott rajta, hogy nagyon megviselt. Louis egyből felpattant helyéről, a lány kezét fogva tértek vissza. Eleanor még mindig szipogott, szeme vörös volt az azt áztató sós könnycseppektől.
- Mi volt? - törtem meg egy sóhaj kíséretében a csendet, ami a szobát uralta. Eleanor szúrós tekintettel illetett meg, sejtettem, hogy haragszik.
- Ilyen rossz állapotban még nem láttam őt. - tekintetét elvette rólam, a kezét kezdte el bámulni, amit idegesen tördelt. - Rengeteget sírhatott és... miután elmondtam neki mindent elrohant. Azt mondta, hogy csalódott bennünk és ez teljesen igaz. Hazudtunk neki mindannyian. Még a családja is. - lemondóan csóválta a fejét, Louis mellkasának dőlve folytatta. - Hívott Indio, hogy Ana nem ment haza. Próbáltuk őt elérni, de... nem veszi fel egyikünknek sem.
- Majd én felhívom. - hajamba túrva löktem el magamat a kanapétól, a zsebembe helyeztem a kezemet, ahol a telefonom pihent.
- Hah. - Zayn gunyoros hangot hallatott, felém indult. - Megcsaltad, elhagytad, teherbe ejtettél egy nőt, akit el is jegyeztél. Gondolkozz el egy kicsit, hogy ki miatt is van mindez. Hogy ki miatt szökött meg Ana és ezáltal ki miatt fog valószínűleg kerülni minket. Ha ezen elgondolkodtál kedves Styles akkor mondd, hogy hívod. - erősen a vállamnak ütközve távozott a nappaliból, majd szobája felé igyekezve halványodott az alakja. Zayn szavai ismételgették meg önmagukat a fejemben és igaza volt...mindenben igaza volt, amit mondott, mert, ha én beszéltem volna Ana-val, akkor most nem itt tartanánk. Nem kéne aggódnunk, nem kéne reménykednünk, hogy nem esett semmi baja és...nem kéne marcangolnom magamat, hogy milyen rossz ember is vagyok valójában. Megbántam mindent..., hogy megcsaltam őt, de gyenge voltam és ő eltaszított magától. Minden percben azt kívánom, hogy bárcsak ne rabolta volna el őt John, mert akkor mindezt elkerülhettük volna. Szeretné és engedné, hogy érintsem, hogy szeressem és, hogy vele legyek egy örökkévalóságig. Nem bírtam már tovább nézni, ahogy a többiek szótlanul ülnek és engem bámulnak, így helyemről felállva igyekeztem a szobám felé, majd bezárva az ajtómat indultam meg az erkélyemre. Tekintetemmel az égboltot pásztáztam, de a szomszédból egy kattanó hang jelezte, hogy Zayn valószínűleg dühét és kiadatlan erejét egy cigarettával fogja lecsillapítani. Percekig ültem és vártam, hogy történjen valami, de Zayn csak továbbra is sóhajok közepette engedte ki száján a fehéres füstöt.
- Zayn? - Eleanor hangja törte meg a csendet, fülemet hegyezni kezdtem. - Csatlakozhatok? - látatlanban is láttam, hogy a lány kissé elmosolyodik.
- Kérsz egy szálat? - Zayn semleges hangon válaszolt, majd a papír apró sercegő hangja tudatta velem, hogy ismét egy jókorát szívott belőle. - Térj a tárgyra El!
- Neked felvenné a telefont, Zayn. - szinte suttogta a szavait. - Szeret téged.
- Nem hinném, hogy rám van szüksége és azt sem hiszem, hogy engem szeret. Eleanor neki Harry kell. Amikor ott voltunk, elmondtam neki, hogy miként is érzek iránta és a döbbenet jelét vettem észre rajta. Tudom...tudom, hogy nem kellett volna a barátnőjével kavarnom, de minek fussak olyan szekér után, ami nem vesz fel?
- Fontos vagy számára és tudom, hogy most rád van a legnagyobb szüksége Zayn. Ha meg sem próbálod őt megszerezni, akkor honnan tudod, hogy nem-e sikerülne? Tudom, hogy ez az egész... - Eleanor elhallgatott, egy kis idő után folytatta. - bonyolult, de nincs veszve semmi. Figyelj... én is elmondtam Ana-nak, hogy többet érzel, mint barátság és tudod mit láttam a szemében? Azt, hogy különös módon csillog. Zayn akármennyire is hihetetlen neked és Ana-nak is, szeret téged csak még magának is fél bevallani. Két fiút szeretni lehet. Gondolkodj egy kicsit, hogy mennyi mindenben támogattad őt, te voltál az, aki szóra bírtad, aki új életet nyújtott számára. - Eleanor ismét elhallgatott, majd a telefonom rohamos zaja jelezte, hogy valaki igényt tart rám. Kúszva siettem be a szobába, hogy ne vegyék észre a kis kihallgatós akciómat, így az ajtón beérve újra kiegyenesedve járhattam, ember módjára. Az ágyra ültem és az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúltam, amin már vészjóslón villogott anyám neve. Egy nagyot nyeltem mielőtt elhúztam a zöld csíkot, mivel tudtam, hogy valószínűleg látta a riportot, amit Ana-val készítettek.
- Mondd, hogy csak a média kitalációja, Harry. - anyu korholó hanggal illetett meg, akaratlanul is, de összehúztam magamat a hatalmas ágyon pont úgy, mint régen, amikor tetten ért. - Harry! - szótlanságomat nem engedte sokáig, beszédre bírt.
- Anya... - szemem világa homályosodni kezdett a könnyek sokaságától.
- Harry mi a fészkes fenét csináltál? - hangszínét feljebb vitte, éreztem, hogy mérhetetlenül dühös rám. Egy nagy sóhaj kíséretében kezdtem bele szépen lassan a történetem elmesélésébe, amivel talán az egész jövőmet tettem tönkre, de már nincs mit tenni. Bele kell törődnöm, hogy elveszítettem Ana-t.

A napok rohamosan teltek és most először éreztem azt, hogy az, amit csináltam rettentően rossz dolognak minősül. Anyu persze örült annak, hogy lesz egy unokája ezáltal nekem egy gyermekem, de ő sem, ahogy én sem így képzeltük el a születendő fiamat. Mint mindenki mástól tőle is kénytelen voltam végighallgatni azt a monológot, hogy most már nem élhetem úgy az életemet, ahogy eddig, mivel egy gyermek és egy feleség nem tréfa, türelem kell hozzá és kitartás. De ugyan...még magam is egy gyermek vagyok. Egy nagy, felelőtlen gyerek, akit most a barátai hanyagolnak amiatt, amit tett. Megértek minden körülöttem lévőt, hogy valamilyen szinten eltávolodott tőlem, hiszen megbántottam mind őket, mind Ana-t. És...elérkeztünk egy fontos kérdéshez, ami mindannyiunkat érdekel. Vajon mi van Ana-val? Próbálták őt a többiek minden áron elérni, mindhiába, hiszen senkinek sem vette fel a telefont. Egy hét elteltével derült ki az újságok által, hogy az  általam szeretett lány Los Angeles-ig menekült el a családjától és a barátaitól. Ezek után persze már nem volt értelme, hogy tovább bujdosson, válaszolt az üzeneteinkre illetve hívásainkra. Természetesen én és Zayn voltunk az egyedüliek, akik nem keresték őt, ami magától értetendő, legalábbis az én esetemben. Zayn még mindig csak visszahúzódott és ódzkodott attól a dologtól, hogy felhívja Ana-t, ugyanis szentül vallotta, hogy a lány nem válaszolna neki. Azonban sokszor lebukott, tudtam, hogy minden percben rá gondol, ez azt is tanúsítja, hogy minden egyes áldott nap a twitterjén lógott hátha van valami új hír Ana-ról. Ugyan azt tudtam csinálni, mint Zayn, hiszen nekem már csak annyi maradt. Szövegek és képek, amik folyton rá emlékeztettek. Eleanor egyre többet beszélt Indio-val, majd Ana-val, aki visszaköltözött a családjához. Noha ennek ellenére semmi sem változott, még haragudott ránk, ami érthető végül is hazudtunk neki, miattam. Megszámolni sem tudom, hogy hányszor kezdtem bele egy levélbe, amiben mindent elmagyarázok neki, de a végén mindig ugyan oda lyukadtam ki, kitöröltem a sorokat, amik értelmetlen mondatként álltak össze.
- Minden rendben, haver? - Liam a vállamat megveregetve meredt rám aggódó tekintettel, miközben én próbáltam valamennyire elvonni a figyelmemet a történtekről. Noha utáltam a sorozatokat és a híres emberekről szóló pletykákat, de most ez is valamiért jobban lefoglalt, mint bármi más. A hasztalan dolgok is érdekesebbnek minősültek, mint eddig, de ezt betudtam annak, hogy kezdek hozzászokni az apaság érzéséhez.
- Semmi sem változott. Minden olyan rossz, mint volt. - vállat vontam, tekintetemet visszafordítottam a képernyő felé. - De ezt te is tudod. Van róla valami hír?
- Csak próbálok jó barát lenni, Harry. Ez az egész... gondolkodnod kellett volna, és akkor más lenne minden. De nem akarlak kioktatni, mert minden ember hibázik. Van, aki kis hibát ejt, ami nem fogja az egész életét végigkísérni és van, aki nagyot, ami viszont meghatározza az élete többi részét.
- Tudom...és köszönöm, hogy legalább te valamennyire elfelejtetted ezt az egész szarságot.
- Ugyan, nincs mit haver. Ez a dolga a barátoknak. Segíteni a másikon. - apró mosoly játszott az arcán, torkát megköszörülte. - Eleanor most beszél Ana-val. Mindjárt jön és tudósít minket.
- Robertéknak megbocsájtott már nem tudod?
- Eleanor azt mondta, hogy már beszédesebb velük. Két hete van újra otthon, de szinte alig volt velük. Dolgozott. - újra vállat rándítva rendezte le a dolgot, Eleanor alakja tűnt fel a lépcső felől. Mindannyian csöndben figyeltük, ahogy a lány felénk közeledik, majd elhelyezkedik barátja ölében. Arcán hatalmas, levakarhatatlan mosoly ült, ami sejtette velünk, hogy Ana-val minden rendben van. - Na, mi történt? - Liam türelmetlenül vetett véget a szobát uraló csendnek, Eleanor az órájára nézett.
- Kapcsold át a zenecsatornára. Pillanatokon belül megtudjátok! - titokzatosan rejtette el arcát Louis nyakába, aki ujjaival fel s le járkált a lány hátán. Az adókat váltogatva értem el a kitűzött célhoz, amin tényleg pillanatokon belül meg is jelent a műsorvezető hölgy. Szőke hosszú haját füle mögé tűrte és azzal a szokásos már-már betanultnak hitt mosollyal illetett minket és azokat, akik valószínűleg most őt nézik. A kis papírjára kezében tartotta, amiről a mai esti dalokról szerzett tudomást és információkat is egyaránt.
- Mint minden hetet, ezt is egy új csodálatos klippel nyitjuk meg, ami a mai napon debütál. De először is beszéljünk egy fontos dologról, ami talán emberek százát vagy netán tán ezrét érdekel. Mindannyiunkban felmerült még régebben egy kérdés, hogy vajon Anastasia Hill a fiatal sikeres énekesnő miként élte meg Harry Styles-al való hirtelen szakítását. Anastasia-t nem egyszer kaptuk lencsevégre, amint karikás szemeit próbálja takarni, de ez normális ebben az esetben, mint minden embert őt is megviselte a szakítás. Találgatni sem mertük, hogy meddig lesz ebben az állapotban, de az új klipjével tanúsítja, hogy minden rendben van a háza táján. Anastasia-nak úgy látszik nem csak a belsője változott meg, hanem a külsője is. Értetendő itt az új frizurája vagy talán az eddigieknél is felnőttesebb klip. Talán az énekesnő végleg felnőtt? Nem hisszük, hiszen ebben a klipben is érzékelteti a művésznő, hogy bár sikerült azt az érzést keltetnie, hogy felnőtt, kihagyhatatlan, hogy több száz darab felfújt lufi között ugráljon. Egyre felfele törekvő Anastasia-ról még az a hír is kiszivárgott, hogy jövő hónapban kezdi el első forgatását egy filmben, aminek címét és forgatási helyzetét még titkok őrzik. De a lényegre térve: Hit the lights.
A klipet megnézve idegesen, könnyes szemekkel rohantam fel a szobámba. Felkavart, dühös voltam és legszívesebben alkohollal kompenzáltam volna ezeket az érzéseket, de most kivételesen nemet mondtam ezeknek a csábító ajánlatoknak. Az ajtómat bezártam és a gépemet az ölembe véve nyitottam meg a YouTube oldalt, ahova rögvest beírtam Ana új számának címét. A fülest bedugtam a neki ellátott helyre, majd ismétlésre téve kezdtem el újra s újra nézni, amint Ana néha mosolyog néha komoly és néha olyan gyermeteg, mint, amikor velem volt. Könnyeim szüntelenül folyni kezdtek és számtalanszor kellett magamat megállítani, hogy fel ne hívjam. Sokszor kaptam magamat azon, hogy megállítom egy-egy résznél a videót, amikor arcára közelebb rálátást engedélyez a kamera, így... még jobban kiélvezhettem Ana szépségét és magával ragadó karakterét. Tetszett az új külseje, így is, hogy megvált hosszú, gyönyörűséges hajkoronájától. Nem tudtam elképzelni, hogy neki valaha is lesz egy olyan frizurája, ami rosszul állna neki. Mindig is úgy vélekedtem, hogy Ana bármit is visel, az nem mutat rajta rosszul. Lehet, hogy vele kapcsolatban nagyon...elfogult vagyok, de ilyen egy férfi, aki szerelmes és tökéletesnek hiszi azt, akiért rajong. Egyik pillanatról a másikra néztem végig új külsejét, egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy annyira belemerültem a dolgokba - Ana-ba -, hogy elmúlt felettem az éjszaka és nappal lett. Fejemet csóválva csuktam le a laptopom tetejét, a fülest kihúztam a fülemből és így rugaszkodtam el az ágyamból. Szememet erősen megdörzsöltem, miközben lassan haladtam le a lépcsőn, a nappali volt a célom. A többiek már a kávéjukat szürcsölgetve ültek a kanapén, belemerültek az egymással folytatott beszélgetésbe. Kedvtelenül lépkedtem a konyhába, hogy elkészítsem a szokásos reggeli kakaómat. A tejet kivettem a hűtőből, majd  bögrémet tele öntve helyeztem el a mikroba. Egy percre állítottam, addig elővettem a kakaómat és egy kanalat. A mikró halk pityegéssel jelezte, hogy az idő lejárt, a tej kellően meleg. Három kanál kakaót helyeztem el a fehér folyadékba, majd mindent elpakolva igyekeztem vissza a nappaliban elhelyezkedő jelenleg morcos barátaim közé. Liam mellett foglaltam helyet, aki egy apró mosollyal próbált valami pozitív dolgot sugározni felém. A szoba csöndben úszott, csupán a folyadék lenyelését lehetett hallani egészen addig, amíg Zayn telefonja meg nem csörrent. Dühösen kelt fel a helyéről, a konyhába igyekezett, így nem hallhattuk, hogy kivel és hogyan folytat információ-átvételt vagy éppenséggel cserét. Mindenki visszafordult, hogy folytassa a saját eddigi cselekedetét, vagyis folytatta volna, ha Zayn ezeket meg nem zavarja. Idegesen járkált fel s alá, szeme könnyes volt, ujjaival erősen, durván túrt bele sötét hajába, ami ennek ellenére is kócosan helyezkedett el a fiú fején. Könnyei utat törtek maguknak, így áztatták el a fiú arcát.
- Mi történt Zayn? Valami baj van? - Eleanor kezdte el a faggatózást, Zayn aggódóan pillantott a lány felé, aki már-már kezdett ideges lenni a fiú hallgatagsága miatt. - Az istenért Zayn! Mondj már valamit! - korholta a fiút immáron hangosabban.
- I-indio hívott. - Zayn szavai akadozva jöttek ki száján, ujjaival letörölte a könnyeit. - Ana-nak balesete volt. - lassú tempóban jutottak el a hallójáratomig a szavai, döbbenten bámultam az előttem álló fiút, aki most értetlenül figyelt végig mindenkin. Ana-nak balesete volt, de vajon mennyire lehet komoly a dolog? Fejemben egymás után keletkeztek a fontosabbnál fontosabbnak minősülő kérdések, amiket most akaratom ellenére sem tudok feltenni. Meglepődtem és ledöbbentem. Vajon elveszítem véglegesen is azt a lányt, akit örök éltemre szeretni fogok?

2013. június 18., kedd

FORTY - SECOND CHAPTER

Sziasztook!(: Érettségis tételek már az agyamra mennek. Csütörtökön szóbeli, háát...mit ne mondjak, nagyon fosok, de pozitívan próbálok a dolgokhoz állni. Itt a 42. rész, remélem tetszik. (: 

ui.: Szurkoljatok nekem csütörtökön 8-tól!!:$ Köszönööm:$


Have a nice day,
Susan:* 
Bridgit?


"Mosolyogva fogadta a hírt, amit már rég elkellett volna neki mondanom. Csalódott bennem, amit meg is értek." - Harry Styles

Anastasia Hill

Végre érezhettem azt, hogy elfogadtak minket a rajongóink és még azt is megmerem kockáztatni, hogy szeretnek minket együtt látni. Kedvesek voltak a koncert ideje alatt, ahogy utána is, amint Harry-vel az oldalamon távozhattam, de a Londonban töltött perceim, óráim, napjaim hamar elteltek, ugyanis mindössze csak két napot maradtam. Zayn-el való különös estém után minden megváltozott, én is más lettem, ahogy mindenki más is. Nem tudtam, hogy ők mi okból kifolyólag ilyenek velem, de láttam rajtuk, hogy valamit bizony elhallgatnak előlem. Nem fektettem rá nagyobb hangsúlyt, mert lehet, hogy ezek csak buta elméletek voltak, amit a saját képzeletem alkotott meg valamiféle védelmi zóna képen. Folytattam a turnémat, visszatértem Manhattan csodás, napsütötte világába, ahol továbbra is izgalommal várt a családom. Érdekes volt visszatérni, de ennek ellenére mégis jobban éreztem magamat itthon, mint Londonban a fiúkkal. Igenis zavart Zayn viselkedése és az őszintesége, hiszen most már teljesen tisztán láthatom a dolgokat, noha még mindig semmit sem értek. Tudom, hogy megbántottam őt a szavaimmal, de teljesen összezavart, ami által most még rosszabbul érzem magamat, mint eddig. Azt mondta, hogy Harry össze fog törni, de vajon mire értette ezt? Egyáltalán miért nem volt képes őszintén beszélni velem? Kérdések és kérdések... Utálom őket, hiszen mindent annyira bonyolulttá tesznek, amik egy idő után az embert teljesen kikészítik. Hazatérésem után a napjaimat semlegesen töltöttem el, mondhatni szinte megint bezárkóztam a szobámba. Az ablakom párkányára ülve meredtem a csodás tengeri tájra, a hullámzó tengerre és néha-néha még ezt a látványt az erkélyről is élvezhettem néhány apró extrával együtt. Szerettem, ahogy a sós víz illata egészen eljut hozzám és ezáltal kissé marja a bőrömet, de mindez lényegtelen volt, mivel másra kellett koncentrálnom. Csupán a koncertek miatt jöttem ki a menedéket nyújtó szobából, hiszen tudtam, hogy a rajongóimat nem hagyhatom cserben. Apám elintézte nekem első szereplésemet egy filmben, aminek a forgatása a két hónap múlva kezdődik meg Párizsban, majd Monte Carlo-ban. Próbáltak a kedvemre lenni, hogy valamivel lefoglaljanak, de ők is tudták, hogy nagyon sokat nem tudnak az érdekemben tenni, egyedül kell ezt a csatát megvívnom.
- Szia. - napok elteltével most először sikerült gond nélkül bejutnia Robert-nek a szobámba, amit egy apró mosollyal az arcán reagált le. - Nem...? - szemöldökét felhúzta, idegesen pillantott az ajtóra.
- Nem, gyere. - komoly ábrázattal fordultam vissza a kilátásra, és folytattam a gondolataimat. Őszintén szólva már magam sem tudom, hogy min kéne gondolkodnom, egyáltalán van-e értelme ennek az egésznek, de egyre jobban érzem azt, hogy valamit titkolnak előlem, mindannyian. Nem preferáltam ezt, hogy annyira sem tisztelnek, hogy elmondják mi az, ami oknál kifolyólag ezt csinálnák, de beletörődtem. Vagyis...csak próbáltam. Mantraként mondogattam magamban nap, mint nap, hogy csak óvni akarnak, a legrosszabbaktól megvédeni, s kímélni és ez...kisebb nagyobb sikerrel sikerült is.
- Van egy vendéged. - idő közben mellém szegődött és kezeit a vállamon pihentetve figyelte velem a csodálatos kilátást. Nagyot nyeltem, aminek hangot is adtam, noha nem akartam. Fájdalmasan hunytam le szemhéjaimat, sírni lett volna kedvem annak ellenére, hogy az okát nem bírtam volna megmagyarázni nekik. Jó lett volna csak simán lefeküdni az ágyra és hosszas ideig sírni, hogy ezeket a kellemetlen érzéseket valamiféleképpen kiadjam magamból. Nem romboltam, sosem romboltam mivel az nem az én világom lenne. Sokkal inkább a dühöm eltávolítására a sírást választottam. Érzékeny vagyok, az voltam, az vagyok és az is leszek, amíg csak élek. - Aggódunk érted. - szavai súrolták a nyakamat, szorosan ölelt magához.
- Minden rendben van velem, apu. Csak...csak időre van szükségem. - tengelyem körül megfordultam és mellkasába temettem el az arcomat. Szememet lehunyva szorítottam magamhoz, hogy így is kifejezzem neki azt: szükségem van rá. Elrablásom óta rájöttem, hogy ez az ember a világot jelenti nekem. Megmentette az életemet, ahogy egykoron Anne és Zayn tette. Sokat köszönhetek neki, pedig igazándiból semmi köze sincs hozzám, csupán a volt felesége lánya vagyok. Halk kopogás törte meg a közöttünk lévő nyugodt perceket. Robert válla fölött átnéztem - igaz pipiskednem kellett - és akkor pillantottam meg Őt. Csodálatos szemei alatt sötét karikák ékeskedtek, testét újabb tetoválások fedték, míg haját teljesen más állapotban hordta, mint eddig. Göndör fürtjeinek már nyoma sem volt, elől felzselézett állapotot keltett, de ennek ellenére is még mindig ellenállhatatlan volt számomra. Más lett, nagyon más. Megváltozott, mintha már nem is azaz ember lenne, akibe régen beleszerettem. Szemei még mindig ugyan olyan szenvedéllyel csillogtak, de mégis volt valami ebben a csillogásban, ami rosszat sejtetett. Robert eltolt magától, így hintett egy csókot a homlokomra, majd távozott. Kettesben hagyott Vele. Szótlanul álltunk a szobámban, egymást néztük szüntelenül és most először éreztem azt, hogy ez a csend kínosnak bizonyul mind a kettőnknek. Tengelyem körül megfordultam, hogy az elmúlt hetek látképét mérhessem fel újra, egy nagy sóhaj hagyta el a számat. - Mi változott meg? - suttogtam magam elé, az üvegből láttam, hogy közeledik. Ujjait a hasamon pihentette, fejét a vállamon támasztotta meg, miközben apró csókokat hintett a nyakamra. Nem válaszolt a kérdésemre. - Már nem szeretsz. - folytattam tovább, szememben a könnyek rohamos gyülekezetet hívtak össze. Karja szorosabban fogott, szembe fordított magával. Mélyen vizslatta a tekintetemet, kereset valamit a szemeimben. Talán megnyugvást vagy biztonságot? Magam sem tudom.
- Szeretlek. - homlok ráncolva figyelt még mindig, fejét kissé megrázta, apró csókot hintett ajkaimra. Egyik keze a tarkómra vándorolt, erősen a hajamba túrt. Nyelve bebocsátást kért, amit meg is kapott. Még sosem csókolt így...vágyakozóan, önzően, mintha félne, hogy pillanatokon belül távozni fogok. Mindkét kezét a fenekemnél pihentette, így emelt meg, lábaimat a dereka köré fontam. Lassú léptekkel haladt az ágyam felé, majd ott hanyatt döntve nézett végig rajtam. Ujjaival az ingem gombjaival babrált, tekintetét nem vette el tőlem egy másodpercre sem. Ajkát néha-néha szenvedélyesen megnyalta, lábaim között térdelt. Az utolsó gombokat már tépve távolította el, amik hangos csattanással ékeztek a földre.
Zihálva feküdtem Harry mellkasán, ami rohamos tempóban emelkedett fel s le. Ujjaimmal a hasán játszottam, a pillangós tetoválását rajzoltam körbe újra, s újra, amit előszeretettel csináltam. Szerettem vele lenni, mindig megnyugtatott, kivéve most. Gondolataimban ismételten a merengő és idegesítő kérdések sokaságával próbáltam megküzdeni, ugyanis még mindig minden annyira homályos volt számomra. Nem értettem miért van itt, miért nem beszél velem és mi értelme ennek az egésznek. Már nincsenek rossz álmaim, amiben John-t látom, elfelejtettem őket. Ujjait a fejemhez emelte, egy tincset az ujjára tekert, így játszott vele.
- Megváltoztál. - suttogtam, leheletem súrolta tökéletes felső testét.
- Megváltoztam volna?
- Kívülről és belülről is. - államat megtámasztottam, így figyeltem minden egyes mozdulatát, szeme csillogását.
- Levágattam a hajamat és magaménak tudhatok pár új tetoválást.
- Miért jöttél? - válaszai hallatán egyre érdekesebbnek minősült a dolog, teljesen eltávolodott tőlem.
- Talán baj? - lefejtett magáról, hátával az ágytámlát támasztotta. - Csak szerettelek volna látni.
- Harry az utóbbi időben nem beszéltél velem. Ezért lep meg a dolog. Ha hívtalak, akkor egy percnél tovább nem beszéltél, mert dolgod volt. És tegyük hozzá azt is, hogy csak én hívtalak, te egyszer sem.
- Sokat próbáltunk az istenit is! - idegesen pattant ki az ágyból, ruháit magára kapta. - Szerettelek volna meglepni, de úgy látom nem sikerült. - sietős tempóban hagyta el a szobámat, amit én csak értetlen és zavaros tekintettel figyeltem. Itt hagyott egy száll semmiben, kételyek között. Könnyeim immáron szabad utat nyertek, rohamos tempóban folytak le az arcomon, amit a párnába rejtettem el. Takaróval fedtem el a testemet és lassacskán mély álomba szenderültem.
Miután sikerült felébrednem egyből a fürdőbe siettem, hogy lemossam a testemet fedő izzadtságcseppeket. Pizsamát öltöttem magamra, így haladtam le a lépcsőn, a napnak már nyoma sem volt az égen. Csöndben ültek az ebédlőasztalnál a többiek, tekintetük nem változott semmit, még mindig zavaros volt. Megtorpantam, amikor észrevettem, hogy csak négyen vannak, Harry-nek nyoma sem volt.
- Harry? - halkan csendült fel hangom, Indio fejét kissé megrázta válasz képen. Kezembe temettem el arcomat, könnyeim ismét folyni kezdtek. Lábaimat járásra bírtam, így jutottam ki az erkélyre, és így indultam meg csupasz lábbal a tenger felé, miközben magamat öleltem.
- Héé. - Indio hangja zavart meg, tekintetemet felé intéztem. - Minden rendben? - szorosan a mellkasára vont, ott sírtam továbbra is.
- Miért titkolóztok? - percek múlva sikerült csak megtalálnom a hangomat, könnyeim száma csökkenni kezdett.
- Ana ez bonyolult. - ölében fogott, így indult velem vissza a családunkhoz. Számat tartottam, tudtam, hogy semmit sem tudok majd kihúzni belőle, így beletörődtem abba, hogy a sötétben kell tovább tapogatóznom és talán...talán idővel majd mindent elmondanak nekem, amit most titkolnak.
Egy hét telt el Harry távozása óta és azóta, hogy a fiúkkal beszélgettem. Próbáltam elfelejteni a dolgokat, ámbár ez nehéz volt, hiszen Harry cseppet sem könnyítette meg a dolgomat. Akartam vele tisztázni ezt az egész helyzetet, de nem vette fel a telefont az SMS-re nem válaszolt. Kezdtem reménytelennek érezni a helyzetet, egészen addig, amíg az utcán egy riporter meg nem állított.
- Anastasia Hill? - sietős tempóban igyekeztek utolérni, megsajnáltam a középkorú nőt, így megálltam, mosolyt erőltettem az arcomra. - Válaszolna pár kérdésre? - a szőke hajú nőből áradt a kedvesség, szimpatikus volt.
- Szívesen. - hajamba túrtam, szemüvegem még mindig fedte a szememet.
- Milyen volt átélni az első turnéját?
- Nagyon élveztem, hiszen a rajongóim rettentően kedvesek és megértőek. Igaz csak Londonban és Amerika nagy részén voltam, de boldogan bővíteném az állomásokat.
- Londonban találkozott a barátaival is? Például a One Directionos fiúkkal?
- Igen, természetesen. Jó kapcsolatot ápolok a fiúkkal. - mosolyomat nagyobbra varázsoltam, noha semmi kedvem nem volt most ehhez. Hiányoznak a fiúk és róluk beszélni most rettentően fáj.
- És mit szól Harry Styles - az egykori barátja - új kapcsolatához? - hogy mi?
- Elnézést? - számmal O alakot formáltam és áldottam a jó eget, hogy szememet most a szemüveg takarja.
- Harry Styles és Bridgit Mendler kapcsolatához.
- Óó. - mosolyt csaltam arcomra. - Örülök, hogy boldog. Most pedig, ha megbocsátanak, mennem kell. Viszlát. - testemmel a kocsim felé fordultam, majd gyorsan bepattanva mit sem törődve a nővel adtam gázt. Tövig nyomtam a pedált, nem számított most semmi és senki sem, csak minél előbb otthon akartam lenni. Hát ezt titkolták? Egyetlen egy fontosnak minősülő kérdés járkált a fejemben, ami vízhangot keltett. Pillanatokon belül otthon voltam, de nem voltam képes kiszállni a biztonságot nyújtó járműből. Könnyeim szüntelenül folytak és hihetetlenül álltam mindenhez, többek között ahhoz, hogy a saját családom is titkolta előlem azt a dolgot, hogy a barátom már más lány mellett boldog. Egy zsebkendővel töröltem le arcomat elborító könnyeimet, majd a szemüvegemet visszahelyezve indultam el a lakásunk felé. Lassú, megfontolt lépéssel lépkedtem, kinyitottam az ajtót és egyenesen a nappali felé vettem az irányt. Sejtésem beigazolódott, ott voltak, mindannyian. Robert, Susan, Indio és Exton. A négy személy közül most egyetlen egy élvezhetett felmentést, ugyanis Exton még egy védtelen kisgyermek, aki semmit sem tud semmiről. Szemüvegem még mindig takarta valószínűleg vörös szemeimet, arcomra mosolyt erőltettem és a velük szembeni fotelban helyezkedtem el. Erősen túrtam bele szinte már-már fekete fürtjeimbe, egytől egyig felhúzott szemöldökkel figyelték cselekedeteimet.
- Ana minden rendben? - halk, aggódó hanggal törte meg a csendet Susan, most rá is nagyon pipa voltam. - Zaklatottnak tűnsz.
- Minden rendben van-e? - erőltetett kacaj hagyta el a számat, a karfára támaszkodva löktem el magamat a kényelmet nyújtó berendezéstől, járkálni kezdtem. - Vásárlás után találkoztam egy kedves hölggyel. Tudjátok, sokan állítanak meg, de még senki sem lepett meg ennyire, mint ő. - mutatóujjamat felemelve parancsoltam őket csendre. Na, nem! Most én beszélek, ha már ők nem tették meg. Fortyogok a dühtől. - Azt kérdezte, hogy mit szólok Harry Styles új kapcsolatához. - tárt karokkal álltam előttük, szemüvegemet feltoltam a fejem búbjára, szabad rálátást bocsátottam szemeimre. - Nem tudom, mi fáj a legjobban... - hatalmas sóhaj hagyta el a számat, ujjaimat arcomhoz vittem, letöröltem a kikívánkozó könnycseppet. - Hogy Ő hazudott vagy az, hogy ti hazudtatok. Mert nyilván tudtátok, hiszen furán viselkedtetek. Ha jobban belegondolok akkor azért nem voltak újságok a lakásban. De miért? Miért csináltátok? Egyáltalán mióta?
- Ana...ez bonyolult... - ismételte el a pár napja mondott szavait Indio, mire elegem lett. Táskámat felkapva indultam meg az ajtó felé, majd rohamos tempóban kilépve rajta szálltam be a kocsimba. A kulcsot a helyére helyeztem, gyújtást adtam és tövig nyomtam a gázt. A kerekek csikorogva távoztak el eddigi helyéről, fogalmam sem volt hova menjek. Láttam a visszapillantóból az ajtóban álló embereket, akiket most... most nagyon gyűlölök. Könnyeim homályosították az utat, félre álltam, arcomat kezeimbe temettem bele. Telefonom csörögni kezdett, de figyelmen kívül hagytam, most nincs szükségem senkire, talán...talán csak egy emberre. Mély lélegzetet vettem, ujjaimmal kihalásztam a táskában elbújó kis masinát. Ujjaimmal sürgetően görgettem a neveket, amíg rá nem leltem arra a névre, aki most talán mindent megmagyaráz nekem. Rákattintva tárcsáztam, a fülemhez emelve vártam. Perceken belül, szinte azonnal fel is vette, szomorú volt a hangja.
- Eleanor. - suttogtam bele a kagylóba
- Ana... - sóhajtott, majd hallatszott, hogy valószínűleg egy szobába ment, ahol nyugodtan beszélhet. - Élő adás volt.
- Eleanor. - szipogtam, nem bírtam normálisan beszélni. - Miért csinálta? - könnyeim lassabb tempóban kúsztak le az arcomon, zsebkendővel törölgettem őket.
- Ana ezt nem nekem kéne elmondanom. Vele kellene megbeszélned a dolgokat, mert az úgy... - szavai elhalkultak, ugyanis félbeszakítottam őt.
- Eleanor könyörgöm, hetek óta sötétben élek. Senki sem mond semmit, Harry sem. Múltkor...múltkor nálam volt és hallgatott. Már akkor is vele volt, ugye?
- A fiúkkal Amerikában vagyok, New York-ban. Találkozzunk valahol és mindent elmondok. - megadta magát, hangjából hallottam a nem tetszést, de most ez érdekelt a legkevésbé.
- Kocsiban ülök, ha gondolod, oda mehetek. Vegyél ki egy szobát az egyik hotelban az én nevemre és ott találkozunk. Írd meg hotel nevét és címét. - illetlen módon nyomtam ki barátnőmet, a biztonsági övet bekapcsoltam, majd besoroltam a forgalomba. A rádió volt csupán a kellemes társaságom, ha lehet így mondani.
Egy órás kocsikázás után végre elértem a célomhoz, ahhoz a helyhez, amit Eleanor SMS-ben leírt nekem. Még mindig vörös szememet takaró szemüvegemben flangáltam az utcákon, a recepciós hölgy egyenesen kinézett engem onnan. Bediktáltam a nevemet, majd a szoba számát elmondva irányított a lift felé. Pár perces utazás után sikerült egy mély lélegzet kíséretében kilépnem a liftből, majd elindulni a helyes irány felé, a 204-es szobához. Ujjaimat remegve emeltem fel, majd érintettem a fa ajtóhoz, ami azonnal kitárult előttem. Barátnőm könnyes szemmel állt az ajtó másik oldalán, rögtön mellkasára vont, becsukta az ajtót. Könnyeim útnak eredtek, szemüvegem valahol a földön heverhetett, az idő fogalma elveszett. Egyik pillanatról a másikra történt minden, a kanapén ültem és a fejem vékony combján helyezkedett el. Sós könnyeim már a nadrágján hagytak foltot, ujjai a hajam cirógatták, így megnyugtatva meggyötört lelkemet. A szobában csupán a levegővételeinket lehetett hallani egészen addig, amíg egy hangos sóhaj el nem hagyta barátnőm száját.
- Louis és mindannyian haragszunk rá. - éreztem, hogy fejét megrázta, másik keze az oldalamon simított végig. - Szeret téged, de... - hangja elhalt, egy könnycsepp érintkezett a bőrömmel.
- De őt jobban. - suttogtam bele combjába, tekintetemmel az előttem lévő televíziót bámultam.
- Nem így van Ana. Harry hülyeséget csinált, berúgott és akkor találkozott Bridgit-el. Muszáj vele lennie, akármennyire is fáj neki.
- Muszáj...muszáj.. - dühösen keltem fel, összeráncolt homlokkal figyeltem barátnőm minden mozzanatát. - Miért lenne muszáj? Talán zsarolja őt a lány? Egyáltalán ki ő? - idegesen csapkodtam kezeimmel, Eleanor a kezeit kezdte el bámulni.
- Énekes.
- Szóval híres...
- Az. - suttogta maga elé, hirtelen kapta felém tekintetét.
- És? - szemöldökömet felvonva késztettem a lányt, hogy beszéljen.
- Ana a lány terhes lett. Harry eljegyezte... - bökte ki végül a fájdalmas szavakat, amik késként döfték át a szívemet. Döbbent tekintettel figyeltem az előttem ülő lányt, sírni már nem tudtam, elfogytak a tartalékolt könnyeim is. Kérdések és kérdések, azok a rohadt kérdések, amik nem szűnnek meg, most idegesítően bökdösték a fejem minden egyes szabad centiméterét.
- Mióta? - fogalmam sem volt, hogy tényleg feltettem-e most a számomra legfontosabb kérdést a barátnőmnek, vagy csupán a képzeletem játszik velem.
- Úgy egy vagy másfél hónapja.
- És a múltkori látogatásom? Az ő látogatása egy hete?
- Akkor még nem tudta, hogy ekkora lenne a baj, mármint, amikor Londonba érkeztél. Tudtuk, hogy... - nagyot nyelt, majd folytatta. - megcsalt téged, de nem gondoltuk volna, hogy ennyire felelőtlen volt, hogy nem védekezett.
- A múltkori? - ökölbe szorítottam a kezemet, haragosabban csúszott ki a számon a kérdés.
- Búcsúzni ment, de nem volt bátorsága elmondani. Ana én annyira... - ujjaival felém nyúlt, elutasítottam az érintését.
- Sajnálod, ugye? - idegesen álltam fel a helyemről, az ajtó felé igyekeztem, éreztem magamon Eleanor tekintetét. - Nem kell semelyikőtök sajnálata, mert hazudtatok. Csalódtam bennetek. Mindannyiótokban. - teljes erőmből csaptam be az ajtót, sietős léptekkel igyekeztem az emeleten álló lift felé, majd benyomva a földszint gombot rogytam le a padlóra. Mindenki hazudott nekem...egytől egyig. A szeretteim, a barátaim és... a szerelmem is. Egyedül maradtam, pont, mint, amikor a szüleim meghaltak. 

2013. június 13., csütörtök

FORTY - FIRST CHAPTER

Sziiaasztoookkk!!(: Tudom, hogy azt mondtam szóbeli előtt nem lesz és majd vasárnap kaptok dupla adagot, de máshogy alakult a dolog. ÍÍÍgy jövő héten vasárnapnál előbb nem jön rész. Csüt-Péntek szóbeli, szombaton meg Bankettezünk. (: Remélem tetszik a rész, hamarosan minden kiderül, már alig várom a reakciótokat!:D Kellemes hétvégét!:*


Have a nice day,
Susan:*
I love you, Ana!

"Tudtam, hogy összefogja törni, de ennek ellenére nem szólhattam neki. Akartam, hogy fájjon neki és tudja, nem bízhat benne többet." - Zayn Malik

Anastasia Hill

Egy hónap telt el azóta, hogy a fiúk nélkül kell eltöltenem a mindennapjaimat, de mint mindennek, ennek is megvan a maga szépsége. Gyorsabban gyógyultam, hogy nem zavartak, noha eddig sem zavarták meg a családunk békéjét, de valljuk be...nehezebb úgy gyógyulni, hogy minden lépésedet idegesen nézik. Így is szembe kellett néznem azzal, hogy Indio tényleg mindenben segít nekem, még abban is, amit saját magam is el tudnék végezni. Reggelivel lep meg minden reggel, levisz az emeletről, annak ellenére, hogy már tökéletesen tudom a lábamat használni a segédeszközök nélkül. Rettentően gyorsan haladtam a javulással, amivel minden orvost és családtagot megleptem. Igazuk volt, csak pozitívan kellett a dolgokhoz állni és hinni abban, hogy bizony ténylegesen is járni fogok a kezelések után. Nehéz volt visszaszokni arra, hogy a saját lábamon járok, és nem tologatnak holmi székben csupán azért, mert képtelen vagyok használni azt a szervemet, amit az Isten járásra teremtett. A búcsú csak nehézségek árán született meg, Harry nem ért hozzám, hiszen tudta, hogy még mindig John sokkja alatt állok, amit az érintéseivel okozott nekem. Még néha-néha megjelent előttem álmomban, nem egyszer keltem fel sírva és zilálva, mert láttam őt az ajtóm előtt. Ilyenkor javarészt átosontam bátyámhoz, aki a takaróját felemelve várt engem. Szerettem, mert megnyugtatott és tényleg minden rosszat elűzött belőlem, amitől meg szerettem volna szabadulni. A fiúkkal folyamatosan tartottam a kapcsolatot, ahogy a rajongóimmal is. Tudattam őket az állapotomról és kedves, szívszorító leveleket kaptam tőlük. Támogatója lettem számos segítségre szoruló programnak, amik főleg a rászoruló vagy beteg gyerekek érdekeit képviselték. Megváltoztam, és ezt én éreztem a legjobban. Nem testi változásra gondolok, mert úgy semmi változást nem lehetett rajtam észrevenni, sokkal inkább a lelki világom sínylette meg ezt az egész elrablásos dolgot, és így... így rájöttem arra, illetve átéreztem azt, hogy a hasonló sorsú gyerekek mit érezhetnek ilyen esetben. Teljesen máshogy gondolkodtam és láttam a világot.
- Sziaaa! - vadul integettem a kamerába. - Mi a helyzet Londonban? - hasamon feküdve figyeltem, ahogy kézfején támasztotta meg a fejét, szemei még az álomvilág sötét bugyrában pihentek valahol.
- Szia, szépségem. - hatalmasat ásított, kezével a szeméhez nyúlt, megdörgölte. - Ahhoz képest, hogy ott mennyi az idő nem látszol fáradtnak.
- Nem bírok aludni. - sóhajtottam. - Miért nem alszol? - feltettem neki a kérdést, noha tudtam rá a választ, hogy miattam kelt fel ilyen korán, hogy az időeltolódás ellenére is tudjunk minden nap beszélgetni.
- Van valaki, akiért érdemes hajnalok hajnalán felkelni. - apró mosolyt küldött felém. Szeme alatt sötét karikák helyezkedtek el, sajnáltam őt, hogy miattam kellett nap, mint nap korábban felkelnie.
- Jövő héten megyek Londonba.
- És ezt csak így mondod? - szájával O alakot formált, tekintete egyből tisztább lett. - Miért nem szóltál előbb? - korholt, tudtam, hogy rosszul érintette, hogy nem értesítettem előbb.
- Visszább az agarakkal, Styles. Meglepetés lett volna. - felültem, az ágytámlának dőltem, ölembe fogtam a laptopot.
- Rendben, rendben! Ne kapd fel a vizet, Hill. - nevetve ismételte meg a cselekedetemet, érezhetően jobb lett a kedve. - Minden rendben van veled?
- Már segítség nélkül is megy a járás, viszont ennek ellenére Indio az ölében hordoz. Szóval készülj, mert hozzászoktam a kényelemhez. Minden rendben van azt kivéve, hogy hiányzol...
- Te is nekem... - arcához kapott, egy pillanatra elrejtette előlem. Annyira más volt, mint eddig. Nem tudtam, hogy mi lehetett a baja, de láthatóan és érezhetően is közömbösen viselkedett velem. - Most megyek Ana. Várom a jövő hetet. - mosolyra húzott szájjal bontotta a vonalat, tekintettemmel még mindig a feketén villogó monitort bámultam. Ez különös volt. Fejemet megrázva csuktam le a laptop tetejét, majd a földre helyezve feküdtem vissza a helyemre.

A napok rohamos tempóban teltek viszont ezeket a napokat szinte csak perceknek éreztem. Minden napra volt valami teendőm a próbákon kívül, amivel szinte minden percre lefoglaltam magamat, így is hasznosítva az időt. Egyre többet beszélgettem a többi fiúval is, akiknek hála a kedvem a magasban repkedett örömöm miatt. Nem gondoltam már John-ra és a rossz éjszakák száma is jelentősen csökkent. Ahogy egyre közelebb kerültem Londonhoz és ezáltal Harry-hez, minden jobb lett. Szerettem volna őket valamelyes meglepni és...így történt meg az, hogy már Anglia fővárosában tartózkodok. Csupán egy nappal előbb érkeztem, ugyanis van egy dolog, amit mindenféle képen el kellett intéznem. Kissé frusztráltan szálltam ki a kocsiból, ugyanis eldöntöttem, hogy a kicsinek mondható turném után véglegesen is visszaköltözök Londonba.
- Ms. Hill. - szakította félbe gondolataimat az ingatlanos, aki már mosollyal az arcán állt a régi házunk előtt. Nagy sóhajok közepette lépkedtem a lépcsőnk felé, ahhoz a lépcsőhöz, ahol egykoron boldogan lépkedtem fel. Rutinosan nyitotta ki előttem az ajtót a férfi, de mielőtt beléptem volna a megszokott ajtón kezemet nyújtva mutatkoztam be neki. - Benjamin Jones vagyok. - mosollyal az arcán rázta meg a kezemet, majd ajkához emelve lehelt rá egy csókot.
- Amerikai? - neve hallatán szemöldökömet felhúztam, lassú léptekkel léptem át az ajtón.
- New York-i. - kezével eltűrte szemébe lógó haját, a nappali felé vezetett. A ház semmit sem változott, talán kissé kopottas lett, a szőnyegen már nem ékeskedett ott a vöröses folt, ami anyámék vérét takarta. Lassan lépkedtem beljebb, mindent alaposan szemügyre vettem, miközben az emlékek sokasága jelent meg az elmémben. - Ms. Hill... - ismét hangja rántott vissza az emlékeim közül, tengelyem körül megfordultam, kíváncsian figyeltem a középkorú férfit.
- Csak Ana, kérem.
- Elnézést. - szabadkozott. - Azt hittem, hogy a gazdagabb embereknek sokkal... sokkal nagyobb és jobb állapotban lévő házak kellenek. Meglepődtem, amikor mondták, hogy ki fog hozzám jönni. De, ahogy értesültünk a médiából Ön támogatja az árva gyerekeket. Biztos hallotta már a ház történetét. - homlokomat ráncolva meredtem a férfira, szavaim ismételten bent maradtak, nem bírtam egy árva szót sem kierőszakolni a számon. - A helyi pletykák szerint, no meg a szomszédok segítségével sikerült kiderítenünk, hogy mi is történt ebben a házban. Két éve történhetett, hogy egy családot kegyetlenül meggyilkoltak. A tettes neve azóta is kérdéses, nem találták meg. Hárman éltek ebben a lakásban, de csak ketten haltak meg. A szülők vesztették életüket... - szavába vágtam, miközben lassan lépkedtünk az emeletre.
- És a lányuk élte túl. - a szobám ajtaja felé lépkedtem, a kilincset megragadva léptem be.
- Pontosan. A történet még Manhattan-be is eljutott? - háttal álltam neki, így nem láthattam az arckifejezését, de a hangjából tisztán hallottam, hogy meglepődött.
- Nem. Legalábbis nem tudom. - testemmel felé fordultam, szeme csillogott a kíváncsiságtól, apró mosoly jelent meg arcomon. - Én vagyok az a lány. - szavaim hallatán szájával O alakot formált, szeme elsötétedett. Számat egy hatalmas sóhaj hagyta el, tekintetemet elszakítottam az övétől és jobban felmértem a falak épségét. Az élénkebb színek jelezték, hogy egykoron ott valószínűleg bútorok óvták az épségét, de most minden helyiség üresen áll rendeltetésünkre. - Tudna ajánlani nekem valakit, aki segítségemre sietne és rendbe tenné nekem a házat? - lassú léptekkel haladtam a férfi felé, aki még mindig döbbenten állt az ajtóban. Fejét kissé megrázta, majd a zsebéből előhúzva a telefont tárcsázott egy számot.
- Alexis? Szia! Szükségem lenne rád... Tudom... Rendben. Küldöm a címet. Leköteleztél. Várlak. - idegesen járkált fel, s alá a szobámban, szemöldökömet felhúzva figyeltem minden lépését. - A barátnőm. - telefonját megrázta, egy mosoly ékeskedett az arcán. - Lakberendező. Öt perc körülbelül és itt van. A közelben lakunk. Épp a kisfiunkkal van otthon. - a szavak kiejtése közben valamiféle büszkeség érződött a hanglejtésén. Megértettem őt, én is büszke lennék a helyében, hogy ilyen fiatalon - kinézete alapján a harmincas évei körül járhat - már van egy gyereke.
- És mi szél hozta Angliába? - utat engedett nekem, elindultunk a nappali felé. A ház részben hasonlított Manhattan-i házunkra, ami közvetlen a tengerpart mellett helyezkedett el. Természetesen a mérete fele akkora volt, de mégis emlékszem még mindig, hogy milyen boldog voltam, amikor hazafele tartottam a szüleimhez.
- Nem az én világom New York. Anyámék egész életükben költöztek a munkájuk miatt, így kénytelen voltam szinte évente új barátokat szerezni. Angliából mentünk New York-ba és...őszintén szólva ez a hely hiányzott a legjobban. Nincs olyan nyüzsgés, mint ott. Tetszik a környezet, a levegő. Egy szóval az én helyem Anglia. Meg... most már ide köt a feleségem, a fiam. - arcomon letörölhetetlen mosoly jelent meg Benjamin meséje után. Látszott rajta, hogy bármit megtenne a családjáért, annak ellenére, hogy nem volt fényes gyermekkora. Számat nyílásra kényszerítettem volna, de ebben megakadályozott egy halk kopogás az ajtón. Benjamin sietve nyitotta ki az ajtót, majd kedvese kezét megragadva vezette beljebb. Apró csókot lehelt ajkára. - Anastasia ő itt a feleségem, Alexis. Reményeim szerint segítségére lesz, jobban ért a házak rendbehozásához mint én. - csillogó szemével a nőt figyelte, sütött belőle a szerelem. - Most pedig távozom Eric biztos már vár. Örülök, hogy megismerhettem Ana. Szebb jövőt Önnek. - kézfejemet megragadva hagyott ott egy csókot, majd a kabátját magára véve távozott. Idegesen figyeltem a velem egy magas nő tekintetét, aki kedves mosollyal illetett meg, táskájából egy apró jegyzettömböt csempészet elő.
- Nos, Anastasia. Miben segíthetek? - apró mosolyt varázsolt arcára, ami szerintem már rutinszerűen került fel oda. Ismételten cselekedetét, majd lábamat járásra kényszerítve indultam meg a konyha felé, hogy az elképzeléseimet szépen sorjában elmondjam neki, hogy egy tökéletes otthont tudjak magaménak, amit már régóta megálmodtam kiskoromban.

Immáron a kocsimban ülve próbálom lenyugtatni magamat, még mindig rettentően nehéz felfogni, hogy a szüleim nincsenek jelen és ennek ellenére mégis azt a házat vettem meg, amiben ők laktak, velem egyetemben. Alexis minden erejével azon volt, hogy a legmegfelelőbb környezetet biztosítsa nekem, hogy modernebbé tegyük a házat, nagyobb teret varázsoljunk a lakásnak. Minden apró pontot végigvettünk és azt kell, hogy mondjam...érti a dolgát. Nagyon kedves, segítőkész és remek ötletekkel állt elő, amik megfelelőek voltak számomra. Beszédes volt, sosem éreztem azt, hogy kellemetlenül kellene neki vagy esetlegesen nekem éreznie magát, így...azt hiszem egy remek üzletet hoztam létre, ha már lehet ezt üzletnek nevezni. Fejemmel a kormányt támasztom, légzésem még mindig szabálytalan, túl gyors. Telefonom ismerős csengésére kaptam fel a fejemet. Little Things, egy dal, ami jelzi, hogy Ő hív. Egy dal, amit Ő énekelt nekem aznap este Manhattan-ban.
- Anastasia Hill Londonban tartózkodik? Vajon Harry Styles miatt látogatott el Anglia fővárosába vagy valami más cél vezényelte a fiatal énekesnőt? - elhallgatott egy percre, hadarva beszélt. - Mondd...mikor akartál szólni?
- Most akartam elindulni hozzátok. Volt némi...elintéznivalóm a városban, így előbb jöttem. Nem hittem, hogy máris benne leszek az újságban. Azt hittem, hogy örülni fogsz... - hangomból némi csalódottság érződött ki, gyújtást adtam, amire a motor hangos morajjal csendült fel. A telefont kihangosítottam, így tudtam egyszerre Harry-re és a vezetésre is koncentrálni.
- Örülök..., hogy ne örülnék neked Ana. - dühöngő hangnemét félre téve szólalt meg ismételten. - A közös házba gyere. Mikor érsz ide?
- Őő... - a mobilt kezeim közé vettem, majd a fülemhez helyezve szálltam ki. Az ajtót becsaptam, beriasztottam és lábaimmal a rég nem látott ház felé közeledtem. - Azt hiszem... - húztam egy kicsit az időt, majd ujjaimat a csengőre téve hallottam, hogy lábak sokasága indul meg, hogy kíváncsiságuknak eleget tegyenek. Az ajtó kitárult előttem, a telefont a zsebembe csúsztattam és egyenesen szembe találtam magamat az öt fiúval. Zayn állt legelöl...és egyikünk sem tudta, hogy most miként üdvözöljük egymást, hiszen eléggé érdekesen váltunk el egymástól. Azóta sem beszéltek állítólag Sarah-val, de ezt mindannyian sejtettük akkoriban, hogy nem lesz valami tartós kapcsolat. Sarah kipipálta a Zayn neve melletti rubrikát és ezáltal minden tisztázva lett. Muszáj voltam valamit tenni...mindannyian néztek és vártak, így arcom mosolyra kényszerült, karomat széttártam és úgy vártam az előttem gondolkodó fiút, aki alaposan megfontolta lépését mielőtt még a karomba vetődött.
- Ó, Ana. - nyakamba mormogta a szavait, apró csókot hagyott ott mielőtt még eltávolodott volna tőlem. Zayn-t a többi fiú követte, akik mindannyian szorosan magukhoz vontak. Harry döbbenten, mosolyogva állt kicsit távolabb a többiektől, így ők utat engedve nekem és neki várták, hogy egymás karjaiba lehessünk újra.  Pillanatokon belül érezhettem megszokott édes illatát, sietős lélegzetvételét, ami most miattam olyan heves. Kócos, keszekusza göndör haját, amibe ujjaim élvezettel túrnak bele, és gyönyörű zöld szempárját, ami szinte belehatol a lelkem mélyébe.
- Szia. - hangja suttogásként jutott el a fülemig, szeme csillogott. Államat a mellkasán támasztottam meg, úgy néztem fel rá.
- Szia. - alsó ajkamat beharaptam, pipiskedve leheltem apró csókot tökéletes ajkaira. - Barnultál.
- Voltunk itt-ott. - semlegesen vállat vont, ujjait összekulcsolt az enyémmel, tekintetével viszont a többieket figyelte ridegen. - Menjünk fel. - homlokát összeráncolta, majd sürgető lépésekkel indult meg a szobája felé.
- Mi a baj? - ujjaimmal köröket rajzoltam mellkasán, órák teltek el az érkezésem óta, már a nap is nyugovóra tért. - Csöndes vagy. - államat mellkasán támasztottam meg, csókot leheltem a bőrére, mire a légzése szaporább lett.
- Már semmi. Hiányoztál. - mosolyt erőltetett az arcára, de szemében még mindig jelen volt az a különös csillogás. - Már nincsenek... - tekintetét rám emelte, nem fejezte be a kérdését.
- Érintettél. - mellé feküdtem, egyenesen a szemébe vájtam a tekintetemet. - Járok, élvezem az érintésedet. Jól vagyok Harry. - ujjaimat arcához emeltem, végig simítottam rajta. Egy apró ásítás hagyta el a száját, így egy csókot hintve ajkaira kapcsoltam le a lámpát, így a szobát immáron csak a Hold sugarai világították be.
A percek rohamosan teltek, ahogy az órák is. Nem bírtam aludni, csak próbáltam mozdulatlanul feküdni Harry ölelő karjai alatt. Kintről zajokat hallottam, így óvatosan lefejtve Harry karjait magamról indultam meg az ajtó felé. Ujjaim lassan találták meg a kilincset, majd amilyen halkan csak tudtam távoztam a szobából. A nappali felé vettem az irányt, majd az erkélyen világító fény felé vezetett az utam. Sejtettem, hogy ki tartózkodik odakint, csak ő szokott ilyenkor kint lenni, hogy valamivel lenyugtassa a testét. Egy mély lélegzetet vettem mielőtt kiléptem a számomra már szokatlan csípős, hideg londoni levegőre. Az ajtót becsuktam magam mögött, felé indultam, közvetlen mellé ültem le, ujjaimmal kezemet melengettem. Percekig ültünk a csendben, csak néztem őt, ahogy szervezetét károsítja a cigarettával. Miként szívja be, s majd fújja ki a füstöt és a végén, amikor már végzett oltja el a tartóban a cigarettát. Testével felém fordult, majd egy hirtelen pillanatban a mellkasára vont, szinte rajta feküdtem. Éreztem mellkasát borító parfümjét, ami vegyül a cigaretta szagával. Bárhol és bármikor felismertem volna az illatát. Zayn illat. Fejem lélegzetvételével egyetemben emelkedett s süppedt is vissza.
- Fogytál. - állapította meg, amint végignéztem testén, ujjaim alatt éreztem a bordáját. - Nem kéne dohányoznod. - államat mellkasán támasztottam meg, mélyen a szemébe néztem, pont, mint  pár órája Harryébe.
- Legalább így dögleni fognak utánam a csajok. - apró mosoly játszadozott ajkán, sápadt arcát elfogadhatóbbá tette. - A cigaretta velem járó dolog, szépségem. - hajamba csókolt, élesen beszívta a levegőt.
- Így is a csajok kedvence vagy, Malik! - korholtam. - Aggódok érted. Hol van az a mosolygós fiú, akit megismertem? Perrie miatt vagy ilyen? Vagy Sarah mondott valamit? - kérdések százát zúdítottam volna rá, hiszen ténylegesen is aggódtam a szinte már csont sovány fiú miatt. Nem tudtam miért... de okoltam magamat amiatt, hogy így nézz ki. Tényleg vissza szerettem volna őt kapni, úgy, ahogy régen volt.
- Ehhez semmi köze sincs Perrie-nek vagy Sarah-nak. Fogytam az utóbbi időben, ez megesik, ha az ember egész nap próbákon van vagy koncerten. Minden rendben van velem Ana.
- De? - tettem fel a ki nem mondott szót, ami közöttünk cikázott.
- De? - kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, mintha nem tudná, hogy miről van szó.
- Ne csináld Zayn. Mind a ketten tudjuk, hogy van valami, ami miatt ilyen vagy. Figyelj. - felültem, kezem közé vettem az arcát. - Tudom, hogy mostanság nem voltunk jóba, amit még magam sem fogtam fel. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk el idáig, de szeretném, ha... ha újra jóban lennénk.
- Ana ezen már nem tudunk változtatni. - ujjaimat lefejtette magáról, beletörődően sóhajtott egyet.
- Miért nem? - szemöldökömet felhúzva meredtem rá, semmit sem értettem. Kérdésemre nem felelt, csak ujjait tördelte, a cigarettás dobozáért nyúlt. Kivettem kezéből a dobozt, nem bírtam nézni, ahogy tönkreteszi magát. - Miért nem, Zayn? - kérdésemet megismételtem, a kezemben lévő dobozt szorongattam.
- Az istenit Ana...nem hagyhatnánk annyiban? Nem lehetünk barátok és kész... - rám förmedt, erősen a hajába túrt, ami nekem fájt. Áucs...
- Nem. Szeretném tudni, hogy mi az oka annak, hogy gyűlölsz.
- Egyáltalán nem gyűlöllek. - idegesen felállt a helyéről, kezét az arca elé tette, hogy elrejtse előlem magát.
- Akkor viszont csak a sötétben tudok tapogatózni. - suttogtam magam elé, tekintetem a sötét tájat kémlelte.
- Szeretlek Ana. - Zayn megtört hangja zökkentet vissza a való világba, döbbenten néztem a fiúra, aki előttem állt. Remegő lábakkal álltam fel a biztonságot nyújtó hintaágyból, egyenesen előtte álltam.
- Én is szeretlek Zayn.
- Nem. - fejét megrázta, közelebb lépet, így megszakítva a közöttünk fennálló távot. - Szerelmes vagyok beléd, Ana. Nem bírlak kiverni a fejemből és a tény, hogy Harry-t szereted...megőrjít. Megőrjít, mert tudom, hogy össze fog törni.
- Nem szerethetsz. - suttogtam, bizonytalanul ejtettem ki számon a szavakat. A mondatait ízlelgettem.
- Miért ne szerethetnélek? - csattant fel. - Csak Harry szerethet? Az isten áldjon meg! Gyönyörű vagy Ana. Még életemben nem éreztem ilyet! - lehajtott fejemet államnál fogva felemelte, hogy szemünk rátaláljon egymásra. Szemét lehunyta, fejét megrázta és egy gyors mozdulattal csókot lehelt ajkamra. - Jó éjt, Ana! - lábait gyors tempóban szedte, magamra hagyott. Földbe gyökerezett lábbal álltam percek múltával is a verandán, még mindig nem fogtam fel mi történt. Kezemet a számhoz emeltem, egyenesen a forrón izzó ajkaimhoz, amik a száját érintették. A hintaágyra rogytam, ledőltem rá és tekintettemmel a csillagos eget kémleltem. Minden figyelmemmel és gondolatommal az előbb történteket játszottam újra. Tehát tényleg igaz volt, amit Eleanor mondott. Zayn szeret és ezért távolodott el tőlem. Kérdések sokasága zavarta meg ismételten nyugodtnak mondható elmémet, amik válaszra vártak ugyan, de természetesen mindhiába. Noha tudtam, hogy lassacskán ismételten Manhattanban fogok tartózkodni, aggasztottak a szavak, amiket Zayn nekem szánt. Nem tudom mit miért csinált, mire célzott, de utána kell járnom. Utálok sötétben tapogatózni és most...most pontosan azt csinálom.