2013. február 28., csütörtök

BLOG TRAILER

Sziasztok kedves olvasók!:) A múltkori hozzászólásokat olvasva gondoltam, hogy csinálok egy kis ízelítőt a történet jövőjére nézve. A fiúk nem fognak belőle kimaradni, csak még Ana életéről mesélek el nektek még néhány nyalánkságot. Szóval, szavakat félre téve, itt egy kis előzetes. Remélem tetszik, ez az első 'klip', amit csináltam, nézzétek el, hogy nem tökéletes. 

Puszillak benneteket!:) 

Have a nice day,

Wh ite:*


2013. február 27., szerda

FIRST CHAPTER

Alone

Anastasia  Hill
A látvány, ami fogadott nem volt kellemes. Kellemes? Ugyan, kit álltatok? Förtelmes volt, hihetetlen. Anyám mozdulatlan testéhez rohanva, ráztam, miközben könnyeim patakként folytak le az arcomon. Egyikük sem mozdult, nem válaszoltak, semmire sem reagáltak. A telefon kagylóját felemelve tárcsáztam a 999-es számot és vártam, hogy felvegyék. Tekintetemet egyáltalán nem tudtam levenni anyámék testéről és bele sem gondoltam abba, hogy talán a gyilkosuk, aki kioltotta életüket még mindig a lakásban tartózkodik. Tulajdonképpen csak nekem tett volna szívességet, ha az én életemet is elveszi, mivel így, nélkülük semmi vagyok. Egy nagy nulla. 
- Segélyhívó! - szólalt meg egy női hang, aki sejtésem szerint nem először mondja el nekem ezt az információt a vonalba. - Valami baj van? Nem tud beszélni? 
- Kérem, segítsenek! - motyogtam a telefonba, hangom megtalálása nehéz feladatnak bizonyult. A kagyló kiesett a kezemből, térdre rogytam, arcomat kezembe temetve sírtam. Elgondolkodtam már számtalanszor azon, hogy mi lesz velem, ha a szüleim, majd eltávoznak, de nem gondoltam volna, hogy ez pont most fog beteljesülni. Én úgy terveztem az életemet, hogy majd öreg koromra fognak engem magamra hagyni és nem most, nem tizenkilenc éves gyerekként. Miért ilyen kegyetlen velem az élet? Mit ártottam én, hogy ilyen rossz dolgok történnek velem? Miért a legfontosabb embereket veszi el tőlem? Hiába teszek fel magamnak ezer és ezer kérdést, ha nem tudom rájuk a választ. Világ életemben próbáltam mindig a jóra koncentrálni, és a rosszat magam mögött hagyni. Rengeteg gondom volt, de magamban tartottam. A kevéske pénzt, amivel rendelkeztem az utcán élők számára nyújtottam át, hogy meglegyen a napi kenyérre való. Dolgozom, annak ellenére, hogy fiatal vagyok. Jó tanuló vagyok, és sosem fordultam szembe a szüleimmel, mindig úgy cselekedtem, ahogy kérték. Mindig is utáltak az emberek, de nem tudom miért. Talán így kell lennie, hogy egyedül legyek, hogy utáljanak és kinézzenek. Hogy a hátam mögött beszéljenek és egyedül lépjek át a túlvilágra. A fejemet időközben felemelve jöttem rá, hogy a szobába bejövő fényt a szirénák által okozott lápa tölti be. Nem tudom mennyi ideje lehetnek itt, de egy férfi visz az ölében ki a lakásból, így eltávolodva a szüleimtől. A mentőautó hátsó részére leültetve kezdi el tapogatni a kezemet, megnézni a pupillámat és az ilyenkor szükséges rutinvizsgálatokat.
- Hölgyem! Hölgyem, fáj valamije? - csendült fel aggódó hangja, kissé hangosabban a kelleténél. Talán ideges? Számat próbáltam kinyitni, esküszöm próbáltam, de nem ment. Nem bírtam beszélni, elveszett, eltűnt, talán valahol megvan, de ahhoz nagyon fáradt vagyok, hogy keresgéljem. Nincs erőm, egyszerűen kifárasztott a mai nap. - Bob! Gyere ide! - kiáltott hátra, mire egy magas, vézna férfi jött oda, mentősruhában. Egyre több orvos lépett közelebb hozzám, talán aggodalomból, vagy kíváncsiságból. Nem tudom, de őszintén most ez a legkisebb gondom, hogy engem bámulnak. Már hozzá szoktam, nem újdonság. - Baj van a hölggyel, Steven?
- A pulzusa rendben van, a pupillája jól reagált, de sokkot kapott szerintem. Nem szólal meg. Nem reagál rám. 
- Hölgyem! - simított végig a karomon a másik férfi, Bob. Hangja lágy volt, kedves és aggódó. - Kérem, mondja el mi a neve? 
- Ana... - mormogtam az orrom alatt, szerintem meg sem hallották. - Anastasia Hill - emeltem tekintetemet a férfiéra, majd, mintha fejbe csaptak volna elsötétült minden. A gépek kattogásán kívül mást nem nagyon hallottam. Tán meghaltam volna? De akkor mi ez az iszonyatos bűz? Utálom ezt a szagot, mindig a kiskoromra emlékeztet, amikor elestem és össze kellett varrni a könyökömet, mert szétrepedt. De várjunk csak? Egy kórházban vagyok? Szememet óvatosan kinyitva találtam magamat szemben a rideg, fehér fallal és egy női szempárral. Az infúziós tasaknál állítgatott valamit, amikor szemeimet kinyitottam. Rám emelve tekintetét rohant ki a szobából, majd pár percen belül egy középkorú orvossal jött vissza. 
- Örülök, hogy felébredt Anastasia. - fogta kezei közé a kórlapot, majd az ágyamra ülve sóhajtott fel. Nem sejtetett jót ez a sóhaj, tudtam, hogy most következik a dolgok neheze. - A szüleit sajnálatos módon nem tudtuk megmenteni Anastasia. A lövés pontosan a szívüket érte, szinte azonnal meghaltak. Nem tudom, szeretné, ha értesítenénk valamelyik rokonát, vagy barátját?
- Ők voltak a rokonaim. Nincsenek már hozzátartozóim, barátaim sosem voltak. Mikor mehetek haza? - ültem fel az ágyon és csak arra koncentráltam, hogy otthon lehessek, a saját ágyamban, egyedül.
- Nézze Anastasia. A vérképe nem mutatott olyan eredményeket, amilyeneket szerettünk volna látni, szeretnénk bent tartani még pár napig... 
- Nem szükséges! Ha rosszul leszek visszajövök. Szeretnék haza menni. - Tényleg haza akartam menni, semmi nem érdekelt, nem érdekelt, hogy rosszak lettek a leleteim. Értsék már meg, hogy meghaltak azok, akik életben tartottak engem. A legkevésbé sem érdekel most a rossz vérképem. Örülök is neki, legalább egy emberrel kevesebb lesz a világon. Észre sem fogják venni, hogy megszűntem létezni. Fél órás sétálás után értem a jól megszokott élettel teli házunkhoz, amin most rendőrségi szalagok díszelegtek. Nem nagyon izgattam magamat, hogy talán most bűncselekményt teszek, letéptem azokat és bementem a mi kis családias házunkba. Sosem volt nagy lakásunk, persze miből is lett volna? Ügyet sem vetve a dolgokra siettem fel a lépcsőn a szobámba. El akartam felejteni mindent, a gyilkosságot, a kórházat, de legfőképpen azt, hogy egyedül maradtam a nagy világban. Anyám és apám képét magamhoz szorítva hajtottam rá a fejemet a párnámra és sírtam egészen addig, amíg el nem aludtam.

Nem lepődtök meg ugye, ha azt mondom, hogy már egy hét telt el azóta, hogy a szüleim itt hagytak egyedül , és senki sem nézett felém, hogy élek-e még? Persze mit is vártam? Hogy majd anyámék miatt az osztálytársaim rohanni fognak hozzám, hogy-hogy érzem magamat a történtek után? Ugyan, nem vagyok én naiv. A mázlim, ha lehet így mondani, azaz, hogy már csak fél hónap van az évből, ami azt jelenti, hogy a maradék érettségit megírva fogom teljesíteni a vizsgákat és az évet. Mivel elég tudással rendelkeztem már tavaly előrehozattam az angol, magyar és történelem érettségit, hogy idén könnyebb dolgom legyen. Így utólag visszagondolva helyesen cselekedtem. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy hogyan tartsam fent magamat és gondoskodjak a lakásról, hogy legyen fedél a fejem fölött.

2013. február 24., vasárnap

PROLÓGUS

Az emberek sokszor tanakodnak azon, hogy mi is hiányzik valójában az életükből, miközben mindenük megvan, ami megfogható. Gondolok csupán arra, hogy a legújabb divat szerint próbálnak élni, mindig beszerezni az adott fehér neműt, táskát, cipőt és még sorolhatnám hosszas ideig, hogy az ilyen gazdagnak titulált emberek csak maguknak és a divatnak élnek. Sosem tartoztam azok az emberek közé, akiknek van annyi pénzük, hogy az adott hónap Chanel parfümjéért rohanhassak a boltba, vagy éppen a legújabb piacon lévő ruhát tudjam magaménak. Nem is én lennék, nem is leszek soha ilyen, mert nem tudnám megengedni magamnak ezeket, pont, ahogy a szüleim sem. Az ilyen embereknek, amilyenek mi vagyunk, vagy, ahogy mások neveznek minket, a szegények, nem tehetik meg, hogy csak úgy szórják ki az ablakon azt a kevéske pénzt is, ami a tulajdonukba van. Sosem mondtam, hogy engem ez megrémítene vagy elszomorítana, mert ez egyáltalán nincs így. Én egy boldog családban élek és mindenünk megvan, amire egy családban szükség van. Hogy mire gondolok most pontosan? A szeretetre, az összetartásra, ami a gazdag családokban nincs meg. Számos osztálytársam jómódúan él, és pont ezért tűnök én ki a tömegből. Én vagyok az iskola kis szegény lánya, aki próbál délutánonként dolgozni, hogy a szüleit ezzel is segítse valamennyire. Lenéznek és elítélnek. Hogy miért? Magam sem tudom és, hogy őszinte legyek nem is akarom tudni. Sosem volt barátnőm vagy barátom, épp a furcsaságom miatt, de a szüleimmel mindent megoszthatok, amit egy baráttal is megtudnék. A  tanulmányi eredményeimre nem panaszkodhatok, eszes vagyok, ami még jobban arra késztet, hogy a későbbiekben tovább éljek a tanulási lehetőségekkel. Többre akarom vinni, mint a szüleim, jobb körülményeket akarok teremteni a gyerekeimnek és segíteni akarok az olyan embereken, akik úgy élnek, mint mi. Épp a délutáni műszakomat kezdem el az iskola melletti kis kávézóban. 
- Szia, Ana! - köszöntött széles vigyorral az arcán John, a munkatársam, aki már a pult mögött szorgoskodott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel különös viszonyt folytattam. Ő volt az egyetlen ember, akivel valami oknál fogva beszélgettem és megnyíltam. Megértett engem, annak ellenére, hogy jómódú volt, mégis ki akart szabadulni abból a környezetből, amibe a szülei kényszerítették. Egy gazdag fiú, aki az iskola melletti kávézóban dolgozik, hogy ne kelljen a gazdagok által létrehozott rétegbe tartózkodnia. Felettébb érdekes, nemde? 
- Szia, John! - dobtam le táskámat a pult mögötti kis székre, majd a kötényemet a derekam köré kötve, álltam a pénztárgép mögé. Az ajtón ragadt szemem hirtelen felpattant, amikor osztálytársaim jókedvűen léptek be a helyre, hogy még itt is az életemet nehezítsék. Igen, szokásukhoz híven minden nap bejöttek a kávézóba, hogy nézzék a szenvedésemet, hogy itt is éreztessék velem, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok. Kedves mosolyra húzva az arcomat igyekeztem az asztaluk felé, hogy rendelésüket felvéve minél előbb kint tudhassam őket a kávézóból. Magamban számtalanszor elküldtem már őket melegebb éghajlatra, de szemtől szemben már nem voltam olyan bátor, hogy ezt közöljem is velük. Mindig olyan ember voltam, aki magában intézte el a fájdalmait, hogy ne a külső világnak panaszkodja el a gondjait, hiszen másoknak is ezer és ezer problémája van, ami megoldásra vár. Így csak magam voltam és a gondjaim. A kávézóban, mint szokás szerint nagy volt a forgalom, ami valljuk be jót tett nekem. Addig sem kellett magammal foglalkoznom és unottan állni a pult mögött. A munkaidőm, mint minden áldott nap hétkor járt le, így a kötényemet a fogasra helyezve kaptam magamra a táskámat és távoztam John-al az oldalamon. Ő jobbra fordult én meg balra, nagyobb figyelmet nem is fordítottunk erre, hogy ki merre megy, hiszen sokszor ajánlotta már fel nekem, hogy hazakísér, de minek? Önállósulni akarok és lássuk be, nem vagyok már kisgyerek, hogy kísérgetni kelljen, még ha ez egy kedves gesztus is tőle. London sötét utcáin szedem haza a lábaimat, és élvezem a lámpákkal megvilágított utcák rejtelmességét. Sokszor szoktam elgondolkodni hazafele menet, hogy vajon más országokba mi lehet ilyenkor, vagy mit csinálnak éppen az emberek ilyenkor, amikor én még csak a munkából megyek haza lassan tizenkilenc évesen. Szinte mindig hazáig gondolkodok ilyen értelmetlen dolgokon és csak akkor jövök rá, hogy az otthonom elé értem, amikor szemem ismerős terepre téved. Minden nap, minden ugyan olyan. Felkelek, felöltözök, reggelizek, elindulok az iskolába, dolgozok, majd hazajövök és a tanulásba menekülök. Mai nap sem lett volna máshogy, de házunk előtt állva a borzongás futott rajtam végig. Az ajtónk nyitva volt, a lámpa nem égett, pedig ilyenkor már anyámék a nappaliban várva  engem szoktak beszélgetést folytatni egymással. Az ajtón halkan belépve kapcsoltam fel a mellette lévő lámpát, és tudatosult bennem az, amitől a legjobban féltem. Egyedül maradtam.