II./II. CHAPTER

Sziasztok fiatalok!(: 

Hát megérkezett a második évad második része, ami - ha szemfülesek vagytok - már tartalmaz egy-két izgalmat is. Köszönöm szépen az előző részhez kapott kommenteket, drágák vagytok, mint mindig. Tudom..mostanában el lustultam a válaszolgatás terén, de nehogy azt higgyétek, hogy annyira sem veszem a fáradtságot, hogy elolvassam, mert ez nem így van!(: Minden kedves szavatokat elolvastam! Szavakat félre téve, bocsánat!
Jó olvasást, remélem tetszeni fog!(: 

Have a nice day,

Susan:*

..: Első londoni nap:..

"Hittem abban, hogy boldog lehetek, de a titkok, amik egyre jobban körbevették szánalmas kis életemet, kételyeket okoztak amúgy sem egyszerű lelkemnek"

Anne Malik
Nem igazán hiszem, hogy én valaha is a reggeli emberek közé fogok tartozni, ugyanis még mindig nincs ínyemre, hogy hajnalban szólaljon meg azaz átkozott vekker. De nincs mit tenni, hiszen még be kell pakolnom a nagy útra, amit már epekedve várok. Ane-el az utóbbi időt rendesen bepótoltuk és többek között rávettem magamat arra is, hogy megnézzem újnak mondható klipjét is. Hát igen, ahogy gondoltam teljesen más kategória, mint én. És ezt nem rosszból mondom, hogy az anyámat lenézzem vagy ehhez hasonlók, csak kissé maradinak érzem magamat, hogy néha már-már az anyámat nézik a testvéremnek. Büszke vagyok rá, hiszen nem volt neki könnyű idáig eljutnia, de az évek során ő is megváltozott, ahogy minden sztár ilyenkor szokott. Természetesen azért ő is kitűnt a tömegből, mivel nem hordta fent az orrát és nem volt beképzelt azért, mert Ő Anastasia Hill a híres énekesnő és Zayn Malik boldog felesége. Nem a hírneve miatt csinálja ezt az egészet, sokkal inkább az őt istenítő rajongók miatt. Egyetlen egy szennylapot sem olvastam el, amit szüleimről írtak, mert nagyon jól tudtam, hogy javarészt hazugság, ami róluk vagy bárki másról szólt. Nem törődtem a sikereikkel és egyáltalán nem kutattam utánuk, noha megtehettem volna, hiszen mindig is úgy éreztem, hogy egy burokban élek, ahol nincs igazság, csak kegyesnek mondható hazugság.
- Kávémérgezést kapsz. - álmosan vonszoltam magamat a konyhába, ahonnan egy bögre feketekávéval léptem ki. Már javában fent volt két öcsém, akik epekedve várták, hogy valami neves eseményen részt vehessenek az este folyamán. Lassan csoszogtam Jason felé, aki mosollyal az arcán húzott közel magához, arcomat a mellkasán pihentette meg. - Mizu szülinapos? - ujjait mellkasom előtt fonta össze, miközben orromat elérte szokásos, kellemes illata, amit magából árasztott.
- Húsz éves lettem, ezen kívül semmi különös. - grimasz nélkül kortyoltam egy nagyot a kávémból, amit fintorogva figyelt végig öcsém. - Milyen volt Párizs?
- A szokásos. - nem törődöm hangnemben szólalt meg, vállát kicsit megrántotta ezzel is tanúsítva azt, hogy ez neki már nem új dolog. - Sok fotós és mérhetetlenül nagy giccs. - ajkát a hajamba fúrta és még jobban szorított magához.
- Az... - hangom elhalt, az asztalon lévő újságra szegeztem a tekintetemet, amin anyu és a fiúk voltak láthatóak. - Jó? - kijelentésem sokkal inkább kérdésnek hallatszott, mintsem kijelentésnek.
- Hallom ma indulsz Angliába. Brr. Vigyél meleg dolgokat, mert tudod, hogy ott nincs ilyen szép idő, mint itt.
- Két óra és indulok. - semlegesen vállat vontam, miközben öcsém szoros öleléséből bújtam ki, hogy elkezdhessem a készülődést a nagy útra. - Mentek ma valami eseményre? - a konyhából kiéve torpantam meg a lépcső előtt, hogy kérdésemet öcsém felé intézhessem.
- Díjátadó. Hé, Anne... - a kanapétól elrugaszkodva indult meg felém lassan, homlokát ráncok borították be, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Teste kigyúrt volt és bőre színe sejtetést adott, hogy milyen vér csörgedezik az ereiben. Olyan helyes és sármos volt, mint édesapánk; Zayn Malik. Teljes mása volt, noha mostanra már jócskán izmosabb és erősebb, mint ő. - vigyázz magadra Angliában, rendben? Akármennyire is hihetetlen aggódunk érted, és ebbe a többes számba anyu is benne van.
- Mindig vigyázok. - kacéran rákacsintottam, majd egy hosszas csókot nyomva arcára siettem fel a lépcsőn, hogy végre valahára eleget tehessek vágyaimnak.
Hosszas utazás és izgulás után szállhattam le London Luton repülőterén, ami részben hasonlított az otthoni helyhez. Az emberek mit sem törődve a másikkal rohantak dolgukra, hogy minél előbb elvégezhessék azt, de azért még sem keltett ez az egész olyan hatást, mint otthon, Amerikában. A hír, miszerint is London lényegében más légkörrel rendelkezik, mint Amerika; igaz, amit már kiszállásom után tapasztalhattam. Élveztem, hogy a levegő szinte marja arcomat, hogy a megszokott égető érzést most a hűvös, lágy szellő váltja fel. Szerettem! Már most beleszerettem a koránt sem olyan nyüzsgő helybe, mint Amerika. Szemeimmel vadul keresgéltem a tömegben egy bizonyos férfit, aki a Niall nevet tudhatja magának, akiről csupán annyit tudok, hogy középmagas és szőke hajú. Hát köszönöm anya, igazán kisegítettél ezzel az információval. Akármerre is kaptam a fejemet, mindig egy szőke fiúba botlottam, aki illett anyám csekély leírására.
- Anne? Anne Malik? - egy szemüveges férfi lépett elém, eléggé sportos, már-már igénytelennek mondható ruházatban. Gatyája, ahogy pólója is lógott rajta, haját egy baseball sapka alá rejtette el, de ennek ellenére mégis volt valamilyen különleges kisugárzása. Mintha ismertem volna...évek óta, de ez lehetetlen, ugyanis anyám egyetlen egy külföldi barátját sem mutatta be nekem. Nem mintha érdekelt volna.
- Ü-hüm. - vadul bólogattam, ajkaimon csak hümmögő hangokat tudtam kiejteni. - Ön meg biztosan Niall. - kezemet nyújtva adtam meg a tiszteletet, noha sejtésem szerint anyámmal egykorú lehet. A sok etikett óra, amire hozzá teszem magam jelentkeztem azt hiszem megtette a hatását. Kiskoromban még úgy véltem, hogy az élet móka és kacagás; hogy a hírnév csupa jó dolog, de ahogy cseperedtem, úgy változtak meg a gondolataim is. Már hasztalannak találtam azt, hogy elpocsékoltam drágának mondható időmet az etikett órára, hogy egy ideig én is jártam a puccos díjátadókra vagy film premierekre. De ez megszűnt, ahogy a média számára Anne Malik is. Sokan találgattak, hogy mi is történt velem és egy ideig még számos újságban is hangot adtak hiányomra, de egy idő után valami oknál fogva eljutott a gondolatukig az a dolog, hogy talán én nem kérek ebből az egészből. Hogy talán felnőttem és nem érdekelnek a médiával kapcsolatos dolgok. Jól gondolták, nem kértem a hírnévből.
- Jaj, kérlek. - bőröndömet megragadva indult meg a kijárat felé fejét lehajtva. - Nem vagyok én olyan öreg, hogy magázódjunk. Van egy majdnem veled egykorú lányom, szóval bátran tegezz. - apró mosolyt festett arcára, ami által kivillantak csodásan fehér, s egyenes fogai. Valami volt ebben a fickóban, ami roppant pozitívan hatott rám és még világnézetemet is megváltoztatta anyámmal kapcsolatban. - Gyere, Ana kérésének eleget teszek. - fejével aprót biccentett a kinyitott kocsiajtó felé, amit illedelmesen megköszöntem. Óvatosan ültem be az anyósülésre, s miközben a biztonság kedvéért bekötöttem magamat figyelemmel kísérhettem, hogy a szőke férfi megkerüli a kocsit és elhelyezkedik mellém. Rutinosan kötötte be magát, s adott gyújtást a kocsinak, ami meglepően csendes volt. Arca karakteres volt, tiszta és lágy. Öröm volt ránézni mosolygós arcára, ami most valamiféle megnyugvást mutatott ki. Mintha örült volna, hogy bezárkózhat a négy fal közé. Ismerős volt ez az érzés. Akkor érzem, amikor utcára kényszerülök, ki a nagyvilágba, ahol emberek száza lesi érdeklődve az esetlegesen arra tévedő sztárokat. Talán félt..., hogy megismernek engem és emiatt rátámadnak? Butus ötletem miatt akaratlanul is, de ráncba borítottam homlokomat, miközben az immáron versenyt futó esőcseppeket kémleltem az üvegen. - Most voltál húsz éves, igaz? - a hosszadalmas csendet ő törte meg, így kénytelen voltam az ablak üvegén pihentetett arcomat elemelni.
- Igen. - aprót biccentettem a válaszom megerősítése végett, amikor megláttam a műszerfalra ragasztott apró képet. Nem szúrt nagyon szemet, de, aki alaposan odafigyelt észrevette. A képen hárman helyezkedtek el; Niall mellett még két csodás, gyönyörű nő. A kisebb lány szeme vakítóan kék volt, akárcsak a mellettem ülő fiúé, ami sejtette, hogy valószínűleg a lánya. - Hány éves a lánya, Niall?- tekintetemmel még mindig a lányt kémleltem, barna haja derekáig ért; irigységre méltóan dús volt. Egy piros lámpánál állva éreztem szükségét, hogy a férfire emeljem kékeszölden izzó szempáromat, hiszen a hosszas csönd kezdett nagyon gyanús lenni. Szeme szinte megvetően mért végig, egészen addig, amíg kérdésemet újra fel nem tettem neki; máshogy. - Hány éves a lányod, Niall? - bocsánatkérő mosolyt küldtem felé, miközben láthatóan sűrűn váltogattam keresztbe font lábaim cserélgetését.
- Kate most volt nemrég tizennyolc éves. Kész hölgy... - hitetlenül rázta meg fejét, ami hatására baseball sapkája előrébb dőlt. Egyik kezét elemelte a kormányról, hogy frizuráját takaró sapkát a helyére helyezze. - És milyen újra Londonban? - halkan csúsztak ki száján a szavai, ami meglepően hatoltak be hallójáratomba. Szemöldökömet felhúztam, amit sokszori fejrázás követett soron.
- Elnézést?
- Óó. - hangjában lehetett érezni, hogy valami olyasmit kérdezett vagy árult el, amit nem szabadott volna és... látszott is rajta, hogy hirtelenjében nagyon is frusztrált és ideges lett. Ujjaival rohamosan dobbantott egyet, s majd kettőt a kormányon, ami bántotta a hallásomat. - Ana jól van? - mit sem törődve előbbi kérdésemmel témát váltott, amivel tudatott; nem akar róla beszélni. Minden kezdett egyre furcsább lenni. A ház, az idegen férfi és most ez a titok. Alaposan felmértem a mellettem ülő Niall nevezetű férfit és kezdett bennem összeállni a kép. Szőkére festett barna haj, csodálatos kék szemek és a kedvesség egy barát lánya iránt. Nem tudtam, hogy jól sejtettem-e, de a különbségek, amik jelen voltak passzoltak. Talán ő az apám?
- Élvezi a felhajtást, ahogy a testvéreim is. - semlegesen vállat vontam, ami felkeltette az érdeklődését. Mindig ilyen kíváncsi szempárral találom szembe magamat, amikor nemtörődöm hangnemben beszélek a szüleimről vagy esetlegesen a testvéreimről. Ők nem értik. Nem értik, hogy milyen rossz egy olyan világban élni, ahol normálisan még orrot fújni sem fújhatok, mert minden percben figyelnek és információéhesen a nyomomban loholnak. Nem élhetek úgy, mint egy rendes gyerek, mert a szüleim múltja és jövője meghatározza és befolyásolja azt. - Mikor láttad utoljára az anyámat? - kutakodóan próbáltam lassacskán több információt bekebelezni úgy, hogy ártalmatlannak tűnő kérdésekkel halmoztam el Niallt.
- Tizennégy éve körülbelül.
- Szóval akkor én már megvoltam. Találkoztunk is? - testemmel próbáltam a lehető legjobban felé fordulni, hogy minden egyes mozdulatát vagy mimikáját felmérjem. Megtanultam többek között azt is, hogy egy-egy ránc milyen mondanivalót tartogathat, ahogy az ember lélegzetvétele is.
- Persze, akkor már hat éves voltál és Ana hasában már ott növekedett Matthias is.
- Azt állítottad, hogy voltam már Londonban. Erről én miért nem tudok? - lassacskán, de biztosan visszatértem az elfeledni készülő témára, ami úgy látszott kínos volt Niall számára. Arcára levakarhatatlan mosoly ült, ami sejtette, hogy túl korán, túl hamar tértem vissza rá.
- Riporternek készülsz? - hangos kacaja az egész légteret betöltötte, ami engem is nevetésre kényszerített. Fogalmam sem volt, hogy miért nem láttam közel tizennégy éve ezt a férfit, hogy anyám miért nem mondta el nekem az igazat. És a legfontosabb, hogy miért is titkolóznak előttem?
- Talán. De lehet nyomozó leszek. - visszafojtott kacagásom miatt kénytelen voltam fogaim rabsága alá küldeni alsó ajkamat, mert félő volt, hogy Niall jókedve miatt én is hosszas nevetésben török ki, ismét.
- Vagy énekes, nem? - apró kacsintása miatt szeme sarkába rakoncátlan ráncai jelentek meg, amik még így is fiatalnak mutatták a mellettem ülő fiút.
- Testvéreimmel ellentétben kerülöm a médiát. - jókedvemnek hirtelenjében már nyoma sem volt, ugyanis valami oknál fogva, de sosem volt kedvem énekelni. Láttam, hogy anyám és apám is tehetségesek, de sosem voltak ott mellettem ezáltal. A hírnév elvette őket tőlem és ezért utáltam is egy ideig körülöttem mindenkit. Taylor volt az egyetlen, aki valami oknál fogva, de próbált a zenei világ felé elcsalni, így néha-néha sikerrel járt egy-egy dal megírása végett. Segítettem neki és együtt próbáltunk összedobni néhány dalt, ami vagy kudarcba fulladt, vagy éppenséggel az ellenkezője történt vele; kasszasiker lett. - Manager leszek. De még vonz a szervezés is. Igazándiból még nem tudom, nem döntöttem el. - ismételten vállat vonva válaszoltam és látszott, ahogy érződött is, hogy távolabb kerültünk egymástól. Percek elteltével egy kicsinynek mondható ház előtt parkolt le Niall, tekintetével hosszú ideig csak a házat kémlelte. - Köszönöm szépen a fuvart. Igazán kedves volt tőled, hogy elhoztál. - a kilincset megragadtam és ujjaim szinte reflexből már nyomták is le az apró kijutást biztosító tárgyat.
- Anne. Itt a számom, ha valamire szükséged lenne. - egy apró mosoly kíséretében nyújtotta át a kis cetlit, amin kézzel írott, néhol erősebben rányomott számok voltak kivehetőek. Az ülésben hátradőltem, hogy a kis fecnit becsúsztathassam farmerom zsebébe, majd egy utolsó Viszlát-ot eldünnyögve szálltam ki, és indultam el a bőröndömmel a kezemben a ház felé. Mély levegőt szívtam mielőtt a kulcsot elfordítottam volna; a kocsi még mindig a hátam mögött állt várva, hogy biztonságban beérjek.
A lakásba beérve teljesen anyám stílusa fogadott, ami nem volt meglepő, hiszen sejtettem, hogy valószínűleg rég nem látott lakását valaki alaposan gondozza. Tetszett és egyben el is ragadott, de az idő múltával már unalmasnak bizonyult egyedül otthon ülni és várni a megváltást, ami bizonyára sosem jött volna el. Így döntöttem el, hogy nem ülök tétlenül, inkább körbenézek, hogy addig is összekössem a kellemest a hasznossal. Szükségem volt kávéra, ami megnyugtatta testemet, és ezáltal még várost is nézhettem. Farmerkabátomat magamra ölve zártam be alaposan az ajtót, majd csúsztattam az egyik eldugott zsebbe, ahol a telefonom is lapul. A város már sötétségben úszott, amit néhol egy-egy utcai lámpa fénye tört meg. A levegő sokkal hidegebb volt, mint, amikor érkeztem, de ez egyáltalán nem zavarta a testemet, sőt... jólesett neki. Minden apró házat vagy esetlegesen boltot felmérve lépkedtem tovább a kietlen, kihalt utcán, amikor egy Costa kávézó kivilágított logóját nem pillantottam meg. Hálát adva az úrnak siettem a kávézó felé, aminek ajtaját magam felé húzva jutottam be. A hely üres volt,  mint az utca, de a késői időre nézve ez nem volt meglepő. Meg kellett szoknom azt, hogy nem Amerikában vagyok, ahol az sem furcsa, ha hajnali háromkor tévedsz be a hozzád legközelebbi McDonald’s-ba.
- Jó estét. - köszöntem illedelmesen, ujjaimat összedörgölve csiholtam némi melegséget. A pult elé lépve néztem végig alaposan a felsorolt italokat, amikor megtekintettem a számomra legtökéletesebbet. A pult mögött viszont csak üresen tátongó helyett találtam, ami kissé aggasztott a késői órákban.
- Chris! - a tőlem nem messzi raktárból egy őszes, mégis jó kondícióban lévő férfi lépett ki, akinek hangja nagyobb volt, mint termete. - Vevő! - kiáltotta el magát ismét. - Elnézést, kedveském. Elég kótyagos a gyerek. - bocsánatkérő pillantással tért vissza helyére, én pedig tekintetemmel és testemmel is visszafordultam az előbb még üresen álló helyre. Az állam a padlót súrolta, amikor megtekintettem a piszkosul fiatal fiút, bozontos, mégis szexis hajjal és hihetetlenül barna szemmel. Arcán kaján vigyor ült, amivel véleményem szerint minden lányt levesz a lábáról. Tekintetem arcáról a ruháján lévő kis táblára tévedt, ami a Christian nevet fogadta magába.
- Segítsek a döntésben, vagy már van valami fogalmad arról, hogy mit kérsz? - hangja lágy volt, pedig imádkoztam, hogy legalább az legyen rossz, ha már a fiú felér egy adonisszal. Lányos zavaromban krákogtam párat, míg sikerült hangomnak hangot adni.
- Almás-pités kávét kérek. - apró, félénk mosoly jelent meg arcomon, míg vártam, hogy a fiú a gépbe pötyögve szentelje ismét nekem gyönyörű őzike szemeit.
- Jó választás. Három font. - a kért összeget a kis tálba helyeztem, míg súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem át. Te jó ég! Csattantam fel magamban, amikor a fiú mosolyogva nézett végig rajtam. Mi a frász van velem? Kidülledt szemekkel próbáltam a táblákon elhelyezkedő kávékat és limonádékat figyelni, de ez nem sikerült, ugyanis a fiú jobbnak minősült, mint holmi vacak kávék. - Foglalj helyet, majd kiviszem, ha kész. - aprót biccentettem válaszadás helyett és egy ablak melletti helyet választottam, ahonnan nappal kiváló rálátás nyílik a rohanó világra. Egy ideig jó dolognak tűnt a tükörképemet bámulni, miközben a kinti világban szinte semmi sem történt, de gondolataim akaratom ellenére is elkalandoztak. Még mindig furcsálltam a délután történteket, azt, hogy Niall titkolózott, ahogyan a szüleim is. Jó volt elmenekülni otthonról, de mégis most, hogy a válaszokat követeltem, hiányzott az otthoni környezet. - Héé, minden rendben? - a kávés fiú lágy hangja törte meg egyre csak mélyülő gondolkodásomat, amit órákkal később sem untam volna meg véleményem szerint. Megemésztett a tudat, hogy hazudnak és ez egyben fájt is. Nem tudtam senkivel sem beszélni, ugyanis mindannyian tudtak valószínűleg arról, amiről én nem.
- Óó. - tekintetemet a fiúra kaptam, aki valószínű már nem először próbál kirángatni a gondolataim közül. - Persze, köszi. - ujjaimmal a forró kis poharat érintettem, ami a manhattani nyári napokat juttatta eszembe.
- Nem baj, ha... - zavartan a tarkójához kapott, miközben ujjaival a velem szembeni széket húzta ki. Fejemet megrázva tudattam vele, hogy nem bánom, ha helyet foglal, eközben pedig próbáltam aprót kortyolni a gőzölgő kávéból. - Új vagy itt, igaz? - mosollyal az arcán törte meg a közöttünk fennálló csendet, amit örömmel fogadtam.
- Csak átutazóban vagyok egy ideig... Tulajdonképpen csak a hétvégére jöttem.
- Óó. De ha jól értelmezem, akkor ideköltözöl? - ujjait maga előtt összefűzve dőlt előre, hogy mellkasa érintette az asztalt. Szeme kacéran csillogott, míg fogával rabul ejtette alsó ajkát.
- Talán igen, talán nem. - semlegesen vállat vontam és újabb korty kúszott le torkomon, melengetve azt. - Ez sok mindentől függ.
- Például? - vágta rá szinte egyből. Szememet összehúzva figyeltem az előttem ülő fiút, aki idegesítően sokat akart tudni rólam. - Bocsánat. Nem akartam a magánszférádba gázolni. - védekezően maga elé emelte a kezét és éreztem a hangjában a megbánást. Utolsó kortyomat kiívva a pohárból helyeztem azt el az asztalon, majd egy hatalmas lemondó sóhaj kíséretében ráztam meg a fejemet.
- Semmi baj, csak... hosszú napom volt. A diplomától, az állástól. Semmi sem köt Londonhoz. Vagyis... azt hiszem semmi. - homlok ráncolva meredtem el, még magam sem tudom köt-e ide valami.
- Amerikából jössz, ugye? - kuncogó hangjára felkaptam fejemet, amire csak egy duzzogó pillantással tudtam reagálni. - Az akcentusod.
- Értem, értem. Sejtettem, hogy arra célzol, de nem tudok mit tenni ellene. Húsz éve ott élek, tudod...ott az lenne a fura, ahogy te beszélsz.
- Ha húsz éve ott élsz miért pont egy ilyen kicsinek mondható országot választottál utazásod célpontjául?
- Mert itt... - szemeimet lehunytam, hogy jól megfontolt választ adhassak, amivel nem árulok el túl sokat a fiúnak. - minden olyan nyugodt. Nincs nyüzsgés, kedvesek az emberek és... családias. Jó volt kicsit elmenekülni onnan, hogy megtudjam itt milyen az élet. Mindenki olyan melegszívűen beszél Angliáról, hogy kedvet kap az ember ahhoz, hogy ellátogasson ide. Csillogó szemeik szinte késztetnek arra, hogy jegyet válts, és az első adandó repülőgépre felszállva eljuss ide.
- Akkor valami egy bennünk. - hitetlenkedve rázta meg fejét, amit haja hűen követett. - Én innen szeretnék elmenekülni, hogy úgy fogalmazzak, mint te.
- És te mi elől menekülsz? - mellkasom előtt összefontam kezemet, de tekintetemmel biztattam a fiút a beszédre.
- Ezt te nem értenéd meg. Bonyolult. - kezével legyintve egyet nyugtázta a dolgot. Ugyan...nem érteném? A szüleim sztárok...ennél rosszabb nem lehet semmi más! Fejemben a fiú fölé magasodtam és korholó hangnemben illettem meg, de ezt a való életben nem tehettem meg.
- Chris! Zárunk! - ismételten a raktáros férfi hangja csendült fel.
- Hát, akkor én megyek is. - táskámat megragadva nyújtóztattam ki elgémberedett testrészeimet, majd a fiú mellett sétálva értem el a bejárati ajtóhoz, ami egyben a kijutást is biztosította. - Örülök a találkozásnak. - a kilincset megragadva figyeltem, ahogy a fiú nem egyszer nyitja ki a száját, s csukja is be rögtön.
- Nem folyatjuk ezt nálam? - kérdése meglepett és egyszerre fel is háborított. Uram atyám...nem lehet valaki ilyen helyes és ekkora seggfej is egyben! Ajkaimat nem bírtam visszafogni, hangos nevetésben törtem ki.
- Ohh...figyelj, Christian. Ez lehet, a többi lánynál bejön, de nálam nem. Aranyos fiú vagy és tényleg köszönöm ezt a hosszúra elnyúló bizalmas beszélgetést, de most megyek. További szép estét!
- Akkor legalább a nevedet hadd tudjam, ha már te tudod az enyémet. - csuklómnál megragadva tartott a helyemen, amit egyáltalán nem preferáltam. - Kérlek. - lágyabb hangszíne belsőmet egyből ellágyította, amit utáltam, de vigyáznom kellet, hogy semmi biztos információt ne áruljak el neki.
- Anne. - apró mosolyt küldve felé léptem ki a csípős esti levegőbe, majd ujjaimat kabátom zsebébe elhelyezve indultam meg anyám hőn szeretett háza felé. Hogy lehet valaki ennyire jóképű, de egyben balfék is? Még mindig dühvel teli gondoltam vissza az előbbi incidensre, amikor is Christian kissé... ugyan Anne, ne légy ennyire hülye. Kissé? Kissé nagyon elvetette a sulykot.