II./III. CHAPTER

Sziasztok bébiik(: 

Először is szeretném megköszönni a hozzászólásokat, amiket hagytatok!(: Édesek vagytok <3 A másik meg..., hogy most talán lesz egy pici szünet, mert ezer millió dolgom akadt és csak este esek haza, amikor már inkább veszek egy forró fürdőt számos extrával és dőlök be utána az ágyba, minthogy fáradtan egy ramaty részt írjak. Remélem megértitek, de ennek ellenére igyekszem majd!(: Minden esetre remélem, hogy tetszeni fog a rész!(:

További szép napot nektek és kellemes hétvégét!:*

Have a nice day,

Susan:*

..:Rossz fiúból kedves srác:..

"Egész életemben titokban éltem, ami nem is zavart; egészen addig, amíg nem találkoztam a kávézóba beeső lánnyal."

Anne Malik

[ zene ]

Ismeretlen ország. Ismeretlen hely. Ismeretlen lakás. És ismeretlen ágy. Sorolhatnám még a végtelenségig, hogy mi a fészkes fenéért nem tudok aludni. Foghatnám arra, hogy vad idegen helyen töltöm az éjszakát, de nagyon jól tudom, hogy nem ez az oka annak, hogy nem jön álom most valószínűleg fagyosan kék szememre. Egyedül vagyok, és valakivel muszáj lenne megosztanom a pár órával ezelőtt történteket, de Niall-t sem hívhatom fel az éjszaka közepén, hogy "Héé, találkoztam egy sráccal, aki nagyon felidegesített", hiszen tudom, hogy nagy valószínűséggel álmából riasztanám fel őt és valljuk be még vad idegen számomra. Nem mindenki olyan éjjeli bagoly, mint én, de nem tudok mit tenni. Nem bírom kiverni a fejemből azt az idegesítő majmot, aki holmi olcsó szöveggel próbált felvinni magához, azzal az ürüggyel, hogy beszélgessünk. Ugyan kérlek...nem tudja, hogy egy Malikkal kezdett, akik ezeket a szánalmas próbálkozásokat mind kiszűrik és egyből a mélybe süllyesztik. De ezzel ellentétben magamat is áltatom, hiszen nem volt közömbös számomra a fiú, akit a Christian név takar. Egyetlen egy ember volt, akinek a számát tudtam és akartam is tárcsázni, mégpedig Taylor. Tudtam, hogy ő lesz az a személy, akit holt ziher, hogy nem keltek fel; már csak az időeltolódás miatt sem, így bátorkodtam a fülemhez emelni a parányi készüléket és várni, hogy daloló boldog hangjával illessen meg, ahogy szokott. Többek között ezt is szerettem a szőke dívában, hogy mindig a segítségemre volt és bármi bajom is akadt az adott percben, rögtön mellettem termett és segített. Sokkal jobban tudtam volna rá az anya jelzőt mondani, mint Ana-ra, de a maga módján mindig is lányaként tekintett rám, ha már neki nem adatott meg ez a lehetőség. Noha gyönyörű nő volt világ életében, valami oknál fogva a férfiakkal megesett a baja, de, mint mindenben...ebben is volt valami jó. Csalódásai miatt vált sikeres előadóvá és ez valamiért mindig is tetszett nekem. Nem hátrált meg és nem zuhant magába, amikor egy-egy illetlen megjegyzéssel vágták őt fejbe, miszerint is a pasikat többet és sűrűben használja, mint az illemhelyiséget. Pedig, ha egy kicsit is ismerték volna, fele  ennyire, mint én; biztosra veszem, hogy megváltozott volna eme butának mondható gondolatuk.
- Szia, nagylány! - a várt hangszínnel illetett meg, míg tisztán hallottam a háttérben egyre halkuló emberek zsibaját. - Időeltolódás mi? - apró kacaj hagyta el a száját, amivel félig meddig beletalált apró mégis hatalmasnak mondható gondomba.
- És egy seggfej, aki az első napon belém kötött. - suttogtam, miközben ujjaimmal végigszántottam dús, hosszú barna hajkoronámon, ami most össze-vissza lógott egyik s másik vállamon. Az éjjeliszekrényen lévő lámpa fénye világította be haloványan, az amúgy fehér szobát, miközben én lustán terültem el hason fekve az ágyon. - Héé, ne nevess Taylor! - korholtam, de hangom csupa játékosságot nyújtott a vonal másik oldalán lévő szőkeségnek. 

- Mesélj csajszi. - hangját komolyra vette, de ennek ellenére tudtam, hogy szívesen végig hallgat és követeli is, hogy minden egyes mozdulatomról beszámoljak neki. Szerettem őt. Néha napján mindig gondolok rá, hogy talán nem is olyan, mint egy anya, hanem sokkal inkább egy bohókás nővér, akivel ténylegesen is mindent meglehet osztani, anélkül, hogy két perc múlva visszahalljam azt a szüleimtől. Amit elmondtam neki azt titokban is tartotta, ahogy egy jó napló vagy barát tette volna.
- Tulajdonképpen olyan nagy tragédia nem is történt, csak ... - fújtattam egyet, amitől arcomba lógó tincseim a levegőbe emelkedtek. - csak tapintatlan volt. Pont zárás előtt estem be a kávézóba és a srác leült beszélgetni. Nem is lett volna baj, aranyos volt, ahogy egy angolhoz szokás, de a végén csak úgy kinyögte, hogy menjek fel hozzá. És nehogy azt mondd, hogy teazsúrt akart velem játszani, mert jóval túl van már azon a korszakon. - testemmel feltápászkodtam és immáron az ágy támláján támasztottam meg fájó hátamat.
- Magyarán próbáltak felszedni. Már az első napon. - incselkedett, hangja tele volt jókedvvel és visszafojtott kacajjal. - De Anne, mit vártál? Az angolok... merevek. Örülj neki, hogy van valaki, aki talán csak félig az és nem karóval a hátsójában járkál és kér meg, hogy menj el vele... krikettezni. - utolsó szavát hosszas gondolkodás után ejtette ki, míg belőlem hangosan tört ki a nevetés. Taylor néha nagyon is elviccelte a dolgokat, noha ennek ellenére tudtam, hogy most minden szavát komolyan gondolta.
- Christian teljes más volt. Olyan srác, aki egyik pillanatban kedves a másikban pedig már szemtelenül flörtöl. - dühösen emlékeztem vissza az ajtóban történtekre, és hiába vártam a túloldalról jövő nő válaszát vagy reakcióját; nem kaptam semmi jelet. Kezdett aggasztani, hogy ilyen hirtelen és hamar hallgatott el, ami kíváncsiságomat felélesztette. - Taylor... - suttogtam. - Itt vagy? - szemöldökömet megemelve beszéltem a telefonba, ámbár tudtam, hogy ő ezt nem tudhatja; mégis sejtettem, hogy előtte van egész lényem és arcom, hiszen az évek során volt alkalma megtanulni egy-egy reakciómat beszéd közben.
- Óó. Igen. - gyorsan vágta rá. - Milyen Christian is, a titokzatos Christian? - kutakodó volt, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Mintha valami titokra próbálna rájönni, ahogy én is. Úgy éreztem, hogy van valami itt Londonban, ami a titkok kulcsát őrzi, amivel mindenre rájöhetek. Valamit titkolnak és ebben már teljes mértékig biztos vagyok. Taylor árulta el, még ha semmit sem mondott.
- Annyira nem mélyültünk bele a dolgokba, hogy megtudjam a vezeték nevét, de nem is érdekel. 

- Ne is... hagyd azt a szemtelen gyereket, rendben? - teljesen megváltozott a viselkedése, szinte láttam magam előtt, hogy idegesen helyezi át egyik lábáról a másikra a testsúlyát, amit csak idegességében követett el. - Most mennem kell, Anne. Vigyázz magadra és élvezd ki a születésnapodat. - élettelen volt a hangja, tudtam, hogy nincs valami rendben, ahogy azt is, hogy egy kis idő múltán bár...de biztosan megtöröm a szőkeséget.
- Lerázol. Sosem szoktál.

- Anne a díjátadón vagyok. Ana-ék is itt vannak. Sosem ráználak le, kincsem. 

- Rendben. - feladtam. - Jó éjt és további jó szórakozást. - válaszát meg sem várva nyomtam meg a piros gombot az érintőképernyős kütyün, ami még egy ideig világítva várakozott az éjjeliszekrényen. A lámpát lekapcsolva figyeltem a haloványan világító telefont, ami egy kis idő múltán kialudt. Én is ilyen lennék? Égek, és majd kiégek? Kiégek, mert megtudom a titkokat, amik most már biztos vannak.
A reggel hamar eljött és miután alaposan kigondolkodtam és rávettem magamat, hogy bizony látnom is kéne valamit az angol városból; útnak indultam. Természetesen terveim között volt az, hogy benézek az angol ficsúrhoz a kávézóban; mégsem tettem. Alaposan megfontolt útvonalon haladtam, aminek még a közelében sem volt a kis kávézó. Többek között megnéztem a Big Ben és a Parlamentet, amit órákig képes lettem volna bámulni, ha a turisták nem lökdösnek ide-oda és kérnek meg, hogy álljak ki a képből, mert nem oda illő személy vagyok; de ennek ellenére, még mindig pozitívan gondoltam Angliára, azon belül pedig Londonra. A London Eye-nál hatalmas sor gyülekezett, amibe be is álltam, de tíz perces várakozás után feladtam, mivel a sor még egy millimétert sem haladt. Eleget tettem vágyaimnak, miszerint is meg kell látogatnom a Buckingham-palotát, bár odaérkezésem után rendesen szitkozódtam magamban a hatalmas tömeg miatt, akik lelkesen figyelték és hallgatták, hogy megszületett-e vagy sem az útban lévő ifjú trónörökös. Esélyem sem volt közelebb férkőzni a helyhez, mert lelkesen és szorosan vették körbe a palotát körülvevő vasrácsot, ami elkerítette a kíváncsiskodó szemeket tőle. Ennek ellenére sikerült egy-két jó képet készítenem egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy bizony eljárt felettem az idő. Egy közeli Subway-ben majszolgattam a szendvicsemet, amikor észrevettem anyám alakját az egyik közeli táblán. Alakja még mindig karcsú volt és arcán sem látszottak az évek, amit csak hidratálókrémekkel tartott rendben. Csodálatos volt és irigységre méltó, azonban szemére tévedt tekintetem dühbe borult. Ki vagyok én? Kije vagyok én? Dühvel teli álltam fel a helyemről és hagytam el a kis éttermet, amit néhányan érdekesen kísértek végig. A tudat, hogy titkolnak valami; felemészt.
- Gyerünk Anne! - korholt Nicolas, aki már pár felest sikeresen leguríttatott a torkomon. Nem bírtam, hiszen világ életemben gyümölcsleveken és vízen életem. Az ilyen dolgok, mint például a szórakozás vagy ivás; kimaradtak. - Húsz éves vagy az isten áldjon meg! - testemet jobbra balra döntöttem, amikor egy-egy számomra igen kedves dal szólalt fel; éreztem a ritmust, ahogy azt is, hogy a fejem kótyagos lett. A lányok már mind más fiúk társaságában élvezik az életet, valahol a közelünkben és egyedül Nic maradt itt, hogy terveit megvalósítsa. Leitat.
- Már így sem tudom, hogy mennyi kétszer kettő. És, ha még egyet innék valószínűleg a hátadon kéne velem hazafele sétálni. - alsó ajkamat beharapva hajoltam közelebb hozzá, hogy tisztán hallja a szavaimat.
- Mizuuu szülinapos? - Emily tért vissza hozzánk egy üveg sör kíséretében, amire már csak ránézvén is, de kerülgetett a hányinger. - Tyűha kis anyám, rendesen kivagy. - egy korty közben kacsintott rám, miközben szemével a környező pasikat mérte fel.

- És ennek ellenére még Nic itatni akar, hogy négykézláb térjek vissza otthonunkba. - hangosan felnevettem és ujjaim között ismételten valamilyen poharat találtam, amit az előbb említett fiú helyezett el benne. - Nic! - sipítottam, de arcom közben folyamatos vigyorgásba kapcsolt. - Nem!
- Ez az utolsó, begyszó! - kacéran rám kacsintott, miközben kezeit maga elé emelve próbált védekezni. - Utána a parkettre viszlek és megmozgatlak. - számban az ital kúszni kezdett lefele, amikor második mondatát kimondta, így sikeresen köhintve dülledtek ki a szemeim. Azt hittem rosszul hallottam.
- Nem hiszem, hogy csak te akarod őt megtáncoltatni Nic fiú. - Em hangos nevetése törte meg a közöttünk fennálló érdekes pillanatot, amire mind a ketten homlok ráncolva szegeztük tekintetünket a lányra. - Nézd a sréhen velünk szemben lévő fiút. Borzos haj, őzikeszemek és az a mosoly. - hüledezett Em, mire mind a hárman rá szegeztük pillantásunkat. Számmal O alakot formáltam, míg a pislogás nekem ismeretlen fogalommá vált. Mi a fene? Christian valamit súgva a barátainak indult el felénk; lassan, jól megfontolt léptekkel, miközben én és a többiek alaposan figyeltük őt. - Ha te nem mész el táncolni vele én szívesen megtáncoltatom ezt a szexistent, Anne. - italából szürcsölve suttogta oda nekem szavait, amitől tekintetem még fagyosabb lett. Ha Em táncolni viszi bármelyik fiút is, jól tudjuk, hogy abból nem csak egy egyszerű tánc lesz, hanem valószínűleg több.
- Anne. Micsoda kellemes meglepetés. - Christian gyönyörűen csillogó barna szemei arról árulkodtak, hogy nagy valószínűséggel már jó néhány pohár feles van benne, hangja egyenesen ellágyította testemet.
- Hát ismered? - O alakot formálva szájával, döbbent tekintettel illetett meg Em, aki nem hitt sem a fülének sem a szemének. - És mi a titokzatos udvarló neve?
- Nem az udvarlóm. - korholtam.
- Óó. Anne szerint csak egy seggfej vagyok, de alapjába véve Christian a nevem. - negédes mosolyt küldött felénk, amitől szerintem minden lány a lábai előtt hevert, pont úgy, ahogy Em is. Emily kezénél megragadva Nic-et haladt el mellettem miközben szájával egy "Iszonyatos a pasi"-t tátogott el. Szememet megforgatva fordultam vissza a még mindig vigyorgó fiú felé, aki tekintetével alaposan végig mért. Rövidnek mondható szürke ruhám tökéletesen illett testemre; amit anyám választott nekem még valamelyik útja során. Ebben az egyben mindig jó volt: eltalálta a stílusomat és tudta, hogy milyen általa választott ruhát hordanék.
- Követsz? - mellkasom előtt összefontam kezeimet, miközben a kezemben lévő kis poharat a pultra helyeztem el.
- Csak a barátaimmal ruccanok ki a hétvégén. De én is vádolhatnálak azzal, hogy követsz. - egy lépést közeledett, ahogy a háta mögött lévő tömeg beljebb tolta őt.
- Ugyan kérlek... - horkantam fel, majd hátráltam. - Csak ünnepeljük, hogy húsz lettem.
- Ne haragudj a tegnapi miatt, én csak... - hangja elhalt és idegesen a tarkójához kapott, amikor anyám Birthday című száma csendült fel. - Táncolhatnánk? - apró szívdöglesztő mosolyával az arcán nyújtotta felém a kezét, amit kis hezitálás után, de elfogadtam. A tömeg közepére lépkedett velem, miközben folyamatosan a ritmusra mozgattuk a testünket. Szorosan egymásra tapadva táncoltunk, a levegő szinte izzott közöttünk és ez nem csak a melegnek volt köszönhető. Homlokomon gyöngyözve jelentek meg az izzadságcseppek, s majd amikor a dal véget ért mindketten megálltunk. Rosszul éreztem magamat, mintha egy zsákba lettem volna zárva, ahonnan már rohamosan fogy a levegő. A helyiségben lévő emberek kezdtek összefolyni előttem és mintha testem is mázsasúlyú lett volna. Egyik pillanatról a másikra történt mindent és már csak arra eszméltem fel, hogy a friss levegő marja kimelegedett testemet és valaki ölében helyezkedik el elgyengült testem. Lábam a földön helyezkedett el a másiké között és éreztem, hogy a hideg miként hat csupaszon lévő lábszáramra. Jólesett és megnyugtatott, miközben a fiú óvatosan simított végig gerincem mentén a hátamon.
- J-Jól vagyok. - dadogtam és hiába próbáltam, nem bírtam lábra állni. Az isten áldja meg Nicolast, hogy leitatott. Az isten áldja meg az összes átkozott italt! Dühömben képes lettem volna bármire, persze, ha tudtam volna bármit is csinálni az ülésen kívül.
- Gyere. - ölébe fogva kezdett el útnak indulni velem, amit persze nem hagyhattam szó nélkül. Addig-addig mormogtam az orrom alatt, amíg sikerrel nem jártam. Lábamon kissé bizonytalanul állva próbáltam meg egyenesen menni, amit néha-néha Chris egy kuncogó hanggal reagált le. Kezével erősen fogta a biztonság kedvéért a karomat, pedig közöltem vele, hogy igen puha a hátsó felem, ami felfogná az ütést, ha esetlegesen a padlóra kerülnék. Lakásomhoz közeledvén egy kis parkon át mentünk, amikor Chris a földre húzva terült el a puha, mégis hűvös pázsiton. Tekintetem az égre meresztettem és élveztem a csillagokkal elhalmozott látképet, amit Manhattanban sosem sikerült elérnem. A fények és a szmog miatt lehetetlenség volt az égen jelen lévő csillagokat megfigyelni, így mindig is vágytam, hogy egyszer majd sikerül.
- Gyönyörű. - suttogtam hitetlenkedve, nem bírtam másra figyelni. - Köszönöm, hogy... - hangom elhalt, amikor kék szempárom találkozott az ő szinte feketéjével.
- Egy seggfej is lehet együtt érző, nem? - vállát megrántva kúszott kicsit közelebb, ami által kezünk és oldalunk összeért. Egy különös érzés hatolt végig testemen, ahogy ujjaink összekulcsolódtak és tekintetünk még mindig egymást kémlelte.
- Nem mondtam, hogy seggfej vagy.
- De gondoltad, méghozzá jogosan. - hangosan és hosszasan fújta ki a levegőt, ami szemet szúrt. A hangulata hirtelenjében zuhant a mélybe, miközben szemével a telefonja képernyőjét figyelte meg alaposan. - Lassan mennem kell.
- Anyuci belőtte a pizsit? - viccelődve böktem oldalba, majd kezemmel a puha fűbe túrva tápászkodtam fel. Chris hallgatagon sétált mellettem, mintha megbántottam volna valamivel. - Valami rosszat mondtam?
- Nem... csak... - hangja elhalt, csillogó szemeit rám emelte. Lassú léptekkel indultunk el a ház felé, amit anyám ajándékozott nekem vagy örökre, vagy csak a hétvégére.
- Csak? - noszogattam.
- Apámmal élek csak. Anyám évek óta New York-ban lakik. - nem törődöm módján vállat vont, de ennek ellenére tudtam, hogy igenis zavarja ez a dolog.
- Elváltak a szüleid? - kíváncsiságom nem akart szűnni és kezdtem úgy érezni, hogy a fiú nem is olyan szörnyű, mint gondoltam.
- Csak jegyben járnak, de... ez bonyolult. Anyu, amikor néha-néha meglátogatom, elmond néhány dolgot, hogy miért nem működött közöttük a dolog. Egy harmadik fél, akit apu örökre szeretni fog. Természetesen azt nem mondták, hogy ki az és hol van, de talán jobb is így, hiszen az életbe kellenek titkok. - apró kacajára kaptam fel a fejemet, no meg arra, hogy a lakás elé értünk.
- A titkok sosem jók, hidd el. - nemlegesen ráztam meg a fejemet. - Köszönöm, hogy elkísértél.
- Jó éjt, Anne. - lassan közeledett felém és a gyomrom kezdett összeszorulni. Azt hittem, hogy egy csókkal akar elköszönni, ami természetesen még túl korai lenne, de nem tette. Arcomra nyomta formás ajkait, aminek nyoma még percekkel később is izzott. Lassú léptekkel indult el abba az irányba ahol a kávézó található, amikor egy óvatlan pillanatban ismételten őzike szemeivel találkoztam. - Lenne kedved holnap találkozni? Igaz, dolgozom, de...
- Csöngess be, ha végeztél. - apró mosoly keretében indultam el az ajtóm irányába, aminek zárjába kulcsomat belehelyezve fordítottam el. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy miképp lehet egy fiú ennyire más. A tegnapi bunkó fiúnak mára már nyoma sem volt és csak reménykedni tudtam, hogy nem is jön elő ismét. Nem akartam hazamenni, noha tudtam, hogy már csak órák és napok választanak el attól, hogy egy Manhattanba tartó gépre tegyem be a lábamat. Imádtam Londont és már nem is volt kérdés, hogy itt keresek állást.