II./ I. CHAPTER

Sziasztok!(: 

És megérkezett a második évad első része, ami igaz még nem tartalmaz olyan sok információt, de valahol el kell kezdeni. Remélem azért ennek ellenére olvasható lett. (: Köszönöm szépen a számtalan kommentet az előző részekhez, begyszó válaszolok rájuk, csak mostanság szétestem. De ezért van a nyár. (: Igyekszem a következő résszel. További jó időtöltést és nyarat nektek!(: :* 

Have a nice day,

Susan:*

..:Záró dolgozat:..

"Rossz érzés, amikor magad sem tudod, hogy ki is vagy valójában. Különbözök tőlük, amit ők is látnak, de ennek ellenére mégis szeretnek. A kérdés viszont még mindig ugyan az; Ki vagyok én?" 

Anne Malik

[ zene ]

Sosem értettem, hogy az emberek miért szeretnek más életében kutakodni és kíváncsiskodni, csupán azért, hogy más emberek számára hamis információkat tudósítsanak. Félreértés ne essék, nem egy átlagemberről beszélek, hanem sokkal inkább az engem körülvevő sztárokról. Nincs könnyű életem és ezt szüleim sem könnyítették meg azzal, hogy világszerte ismerik őket; és tudják, hogy ki is az az Anastasia Hill vagy esetlegesen Zayn Malik. Persze ezt testvéreim élvezik. Élvezik, hogy van körülöttük mozgás és őket is minden adandó pillanatban lekaphatják, de én más vagyok, mintha nem is az ő gyerekük lennék, csupán egy lány, akit évekkel ezelőtt magukhoz vettek. Különcnek érzem magamat, hogy napokig; sőt hónapokig a tanulás volt az egyetlen út vagy kikapcsolódás, amit ismertem, ugyanis szerettem volna egyedül, segítség nélkül építeni a jövőmet. Igen... testvéreimmel ellentétben én kimaradtam minden fontosnak mondható dologból, amióta a pubertás korba léptem és kötelesnek éreztem, hogy ténylegesen is megmutassam a világnak, hogy vagyok valaki a szüleim neve nélkül is. Persze ezt érdekesen fogadták a többiek, hogy szinte már-már tagadtam a nevemet, hogy kikkel élek együtt, csakis azért, hogy nyugodt környezetben tudjak élni és fejlődni. Testvéreimmel ellentétben nekem nem szerepelt a terveim között a szereplés, éneklés vagy ezekhez hasonló dolog, maradtam csak a verejtékkel teli munkának köszönhető zongoránál, amit szüleimnek köszönhetek. Talán az egyetlen jó dolog abban, hogy van hírük a világban, hogy a legnevesebb zongoristánál tanulhattam meg zongorázni, így is eleget téve vágyaimnak, hogy valamilyen hangszeren bizony játszhassak.
- Boldog huszadik születésnapot, drágám! - Taylor rontott be a szobába, így kizökkentve mélyen merengő gondolataimból, amibe az idők előrehaladtával egyre jobban beleestem. Sokan mondták, hogy ebben javarészt hasonlítok anyámra; aki ugyan ilyen kótyagos és gondolataiba merülő volt, mint most én. Szerettem a szüleimet...tiszta szívemből, de ennek ellenére mégsem mondhatom azt, hogy felhőtlen volt a kapcsolatunk. Mivel én kizártam az életemből a médiát, így valamilyen szinten őket is. Ezért ápolnak talán jobb kapcsolatot a testvéreimmel, akik minden alkalmat kihasználnak egy-egy esetleges filmpremier esetén. A székemet hátratoltam, hogy könnyebb mozgást biztosítsak magamnak. Ízületeimet megmozgatva öleltem át anyám régi barátnőjét Taylor Swift-et az énekesnőt, aki minden egyes héten felhív, hogy tudatosuljon a velem történt dolgokról.
- Boldog lenne, ha már túl lennék a záróvizsgán. - nem tetszően húztam el a számat, majd helyemre visszaülve dőltem hátra a székben, hogy teljes figyelmemet a plafonnak szentelhessem. Az utóbbi időben még az is sokkal érdekesebbnek minősült, mint a már századjára átismételt tananyag.
- Holnap vizsgázol? - apró mosolyt küldött felém, amire csupán egy bólintás volt a válaszom. - Minden rendben lesz. Gondolom akkor ma nem is ünnepelsz.
- Szombaton reggel utazok Londonba. - nemtörődöm válaszommal magamat is megleptem, hiszen mindig is vonzott a Brit főváros, ennek ellenére sosem sikerült eljutnom oda, egészen mostanáig. - Barátokkal kiruccanunk, és ott ünnepelünk. - apró mosolyt küldtem felé, amikor láttam, hogy ábrázata meglepőre vált. Táskájából egy apró ajándéktasakot húzott elő, ami alaposan be volt csomagolva, hogy a kíváncsi tekintetek elől elrejtse magát. Lassan állt fel az ágyamról és komótos, alaposan megfontolt léptekkel ért el elém. Egy apró csókot hintett fejem búbjára, miközben piciny ajándékát asztalomra helyezte el, egyenesen a jegyzeteimre.
- Gondolom Ana-val még nem beszélted meg. Nem fog örülni neki, tudod, hogy félt! Apropó...láttad az új videoklipjét? 

- Még nem...de majd valamikor időt szakítok rá. - ismételten vállat vonva reagáltam a mondatára. - A tied viszont elnyerte tetszésemet, ismét. 

- Óó, annyira, hogy el is énekelnéd velem? - sejtette a válaszomat, de ennek ellenére minden egyes alkalommal bevetette nálam titkos báját, amivel próbált rávenni arra, hogy adjak hangot az állítólagos tehetségemnek. De nem akartam. Nem is fogom akarni, mivel más céljaim vannak az életbe. Van elég sztár a világon. Kuncogva ráztam meg a fejemet, hogy tudósítsam őt a válaszomról, amire kissé komolyabb ábrázattal reagált. Tudtam, vagyis csak sejtettem, hogy ez valamiféle tématerelés volt, amolyan vihar előtti csend. - Ma jön haza Ana. Szeretném, ha elmondanád neki Angliát, mert nem akarom, hogy tőlem tudja meg hol vagy. Beszélgess vele és most... most az egyszer hanyagold a tanulást. Úgy sem jó vizsga előtti napon belevetni magadat a dolgokba, mert csak jobban összekuszálódnak a dolgok. Anyád úgy érzi, hogy nem szereted őt. - hangos sóhaj hagyta el vörösen izzó ajkait, amik tökéletesen illettek hófehér, már-már sápadt bőréhez.

- Badarság. Szeretem őt, hiszen az anyám, de... 

- De? De mi, Anne? - guggoló helyzetben helyezkedett el előttem, kezét a térdeimen helyezte el és kéken virító szeme szinte a lelkem mélyéig hatolt be. 

- Sosincs velem. Néha úgy érzem, hogy te többet törődsz velem, mint Ő. Megértem, hogy kizártam az életemből azáltal, hogy megtagadtam a szereplést, de... nem volt itthon, amikor nővé értem, amikor Nicolas elhagyott. Csak rád számíthattam ilyenkor, mivel Ő éppen a világ másik felén volt. És ne mondjátok, hogy ezt értem teszi, mert nem. Valahogy különcnek érzem magamat a családban, akit mindenki kinéz. Mintha kiskoromba egy árvaházból hoztak volna haza. Sokkal könnyebb a fiúknak, hiszen ők ezt az egész felhajtást élvezik, de én nem. Nem akarok rivaldafényt, hírnevet, hogy csupán azért, mert Malik vagyok, máris a lábam előtt heverjenek. Szeretném a saját sorsomat magam irányítani, ahogyan szeretnék önmagam fejlődni a munka miatt. - hirtelen minden kitört belőlem, ami már régóta nyomja lelkemet. Nem hittem volna, hogy ennyire bánt és zavar anyám hiánya, aki tényleg minden fontos alkalmat kihagyott az életemből. 

- Anne hidd el, hogy Ana számára te vagy a legkülönlegesebb. Egyszer erre rá fogsz jönni, ha nem ma és nem holnap, de egyszer biztosan. Szeretné, ha nem olyan anyagi helyzetben élnél, mint Ő akkor és... szerintem teljes mértékben tiszteletben tartja a döntésedet, hogy a saját lábadon szeretnél megállni. És az, hogy..., hogy én voltam úgymond az "anyád" - ujjaival idézőjelet formált, egyensúlyát egy pillanatra elveszítette. - megtiszteltetés, hiszen tudod, hogy ilyen öreg fejjel még mindig nincs gyermekem, de téged annak tekintelek. Tudod jól, hogyha bármi baj van, rám számíthatsz. - apró csókot nyomott arcomra, majd helyére visszalépve folytattuk tovább az egyre elmélyülő beszélgetésünket. Néha tényleg úgy éreztem, hogy Ő az anyám Ana helyett, hiszen ezzel még magyarázható is lett volna kékeszölden virító szemem, amit fogalmam sincs, hogy kitől örökölhettem. Anyámnak és apámnak is barnán csillogó szemei vannak, ahogy testvéreimnek is. Ez volt már régóta, ami bántotta a lelkemet, de nem fektettem rá nagyobb hangsúlyt, mivel tudtam, hogy nem kapnék rá érthető magyarázatot. Fejemet ölébe fektette, miközben ujjaival folyamatosan szántott végig barna, dús fürtjeimen. Egy idő után minden kezdett homályosulni, ahogy a kellemes érzés egész testemen végighatolva nyugtatta meg azt. Szerettem, ha ezt csinálták velem, ugyanis kiskoromban édesanyám mindig így altatott el és ez...akaratlanul is, de beivódott elmémbe.
A szoba már sötétségben úszott, amikor szemeim lassan, fáradtan nyíltak ki és érzékelték, hogy bizony jócskán eltelt pár óra amióta ledőltem Taylor ölébe. Talán még mindig aludnék és az igazak álmát álmodnám, ha valaki be nem süppesztette volna mellettem az ágyat. Nyöszörögve keltem fel, amikor észrevettem egy karcsú alakot magam mellett. Jellegzetes illata azonnal tudatta velem, hogy ki is ő valójában, hogy igaz kissé későn, de sikerült ideérnie a huszadik születésnapomra. Az ágyam melletti kis polcon lévő lámpát kapcsoltam fel, ami halovány fénnyel világította be a tengerre néző szobámat.
- Boldog születésnapot, kincsem. - anyám közelebb kúszott hozzám, homlokomra egy hosszas csókot nyomott. - Párizsból hoztam, remélem, tetszik. - szorosan a mellkasára vont, majd velem együtt dőlt vissza a puha, kényelmes párnák közé.
- Parfüm? - fejemet felkapva figyeltem az asztalon lévő kis dobozkát, amiben valószínű valamilyen drága, márkás parfüm foglal helyet. - Köszönöm, de tudod, hogy nem kellett volna. - fejemet anyám mellkasára hajtottam vissza, ahonnan tisztán hallottam hevesen dobogó szívverését.
- Taylor hívott, hogy volt itt és ne haragudj, amiért elment; nem akart felkelteni. - apró csókot hintett fejem búbjára. - Miért nem mondtad, hogy elutazol a vizsgád után? - korholt és tudtam, hogy csak erre a pillanatra várt, hogy felhozhassa azt, amiről barátnője előbb tudott, mint ő saját maga.
- Elfoglalt voltál és gondoltam nem telefontéma a kiruccanásom. - törökülésben helyezkedtem el, hogy jobban felmérhessem kedvének helyzetét. - Neki sem akartam elmondani, csak kiszaladt a számon. Diplomaosztóra visszajövünk, csak tudod... - vállat vontam és tekintetemmel a kezemet kezdtem el pásztázni. - régóta vágyom már Londonba és a lányok ünnepelni szerettek volna. Gondoltam miért is ne ünnepelhetnénk ott? Ők vasárnap mennek majd és mielőtt kérdeznéd; azért megyek egy nappal előbb, mint ők, hogy körülnézhessek.
- Rossz anya vagyok? - suttogó hangja tele volt félelemmel és pánikkal, amint tudósítottam őt a terveimről. Hirtelen kaptam fel a fejemet és egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Anyám szeme abnormálisan csillogott, ami jelezte számomra, hogy hamarosan kitörni készülő könnyei kiszabadulnak szeme rabságából. Aprót ráztam a fejemen és próbáltam összeszedni a gondolataimat, amit már régóta szerettem volna neki elmondani.
- Nem vagy rossz anya. Nem erről van szó. - hatalmas sóhaj hagyta el a számat, tekintetemet ismételten elkaptam övétől.
- Csak?
- Sosem vagy itt, amikor szükségem lenne rád. Remek anya vagy... a fiúk számára. De kérlek, ezt ne most beszéljük meg, mert ezer dolgom van még reggelig.
- Anne... - óvatosan felém kúszott, de határozottan elrugaszkodtam az ágyról és a fürdőm felé igyekeztem. Tudtam, hogy helytelen így viselkedni vele, de szerettem volna, ha egy csöppnyit is érzi, milyen hatalmas lyukat éget az emberbe az, ha valakit eltaszítunk magunktól. Vagyis...nem is tudom ő mit tett velem.
- A vizsgáimra szeretnék minden erőmmel koncentrálni. - sóhajtottam mielőtt az ajtómat tártam volna ki magam előtt, távozásra biztatva őt. - Köszönöm a parfümöt. Holnap azzal fújom be magam. - szeretetem jeléül átöleltem őt és egy jó éjt puszit nyomtam kerek arcára. Furcsamód, de nem látszott rajta a kora, hogy valójában mennyi idős is. Ezt csak azok tudták, akik ismerték őt; vagyis a fél világ.
- Jó éjt, kincsem. - keserves hangnemben ejtette ki szavait, majd egy utolsó mosolyt küldve felém távozott a szobámból. Ajtómat becsuktam miután anyám karcsú, még mindig fiatal alakja távozott, majd lassú léptekkel, pizsamámat megragadva igyekeztem a fürdőm felé, hogy egy frissítő zuhany után utoljára átnézzem az életemet meghatározó jegyzeteket.
Fáradtan és frusztráltan lépkedtem a főiskola területén, amikor megtekintettem a boldogságtól majd kicsattanó barátaimat, amint éppen felém közelednek. Mindannyiuk kezében ott lapult egy kis mappa a vele járó tollal, amivel majd az órák hosszi dolgozatot fogják véleményem szerint hibátlanra megírni. Okosak voltak, noha sosem fordítottak hosszú órákat a tanulásra; csak figyeltek és az agyukban tárolták az információkat. Szerettem volna ilyen lenni; akinek nem kell heteket, sőt hónapokat tanulnia csakis azért, hogy vigye valamire az életbe.
- Szia, gyönyörűm. - Nicolas mellkasára vonva üdvözölt és annak ellenére, hogy régebben szorosabb szálak fűztek egymáshoz; barátságunk megmaradt. Természetesen én még mindig többet érzek iránta, mint kéne, de erről sosem beszéltem neki. Majd idővel elmúlnak a dolgok, ahogy minden más is. - Készen állsz egy hibátlan záró dolgozatra te kis szervező avagy manager? - vállamon átvetette karját és így indultunk meg a csajokkal magunk mellett az épület felé.
- Annyira irigyellek, hogy egyáltalán nem izgultok. Engem majd szétvet az ideg. Belegondolni és szörnyű, hogy az utolsókat fújjuk együtt. - nemtetszően elhúztam a számat, amire a többiek hangos kacajjal reagáltak.
- Gondolj arra milyen jó lesz a hétvége. Fogd fel úgy, hogy ez egy dolgozat, semmi más. Lényegében az is. De most ne beszéljünk erről. A mamád klipje hihetetlenül... - Tess a levegőt kapkodta, miközben kereste anyám új klipjére a megfelelő szót.
- Dögös. Mondd ki, hogy dögös. - Nicolas aprót lökött rajtam, majd a tanterembe beérve engedett utamra, hogy ő is, ahogy a többiek is elfoglalhassák a számukra kiszabott helyet. Nagyot nyelve foglaltam el a székemet, majd a tollamat elővéve vártam, hogy befejezhessem életem "remekművét".
Hosszú órás írás után azért kellemes volt a nappalinkban ledőlni a kanapéra és mindent figyelmen kívül hagyni. Ölemben a laptoppal a holnapi repülőjáratokat kémleltem, amikor anyám helyezkedett el mellettem egy apró dobozkával a kezében. A laptop tetejét lecsuktam, majd a dohányzóasztalra helyeztem el, hogy semmiféle akadály ne legyen kettőnk között, amíg "komoly" beszélgetést folytatunk egymással. Rettegtem attól, hogy a tegnap esti kínosnak mondható témát szeretné újra megvitatni, legalábbis folytatni, de nem így történt. Szó nélkül nyújtotta felém a fekete dobozt, amiben egy apró kis kulcs helyezkedett el anyám nevével ellátva. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a kis tárgyat, majd anyámra vezettem a tekintetemet, aki érdeklődve figyelte minden mozdulatomat és reakciómat.
- Ez mi? - tettem fel végre a fejemben kószáló kérdést, mivel fogalmam sem volt, hogy ez a kulcs mihez való.
- A londoni lakásom kulcsa. Szeretném, ha ott tartózkodnál, ugyanis rettentően sokat jelent nekem az a ház. - komoly ábrázattal közölte velem mindezt és tudtam, hogy igazat mondd. Valószínűleg ez az a ház, amiről már oly sokat mesélt, ahol kiskorában élt a szüleivel együtt, akik tragikus körülmények között távoztak az életéből. - Holnap rendelkezésedre áll a magánrepülőm és az egyik barátom, aki Írországban lakik, de most Angliában tartózkodik és kimegy eléd, majd elszállít a házhoz. Szőke férfi, Niall  a neve. Szerintem egyből felismered. - apró mosoly játszott a száján, ami megmelengette a szívemet. Most először érzem azt, hogy törődik velem és ténylegesen is szeretné rendbe hozni azt, amit elrontott. Törődik velem, ami mindennél többet ér, hiszen szeretem őt; szeretem az anyámat.
- Anya ezt nem fogadhatom el...ez...túl sok. - akármennyire is élveztem, hogy ilyen nagylelkű velem kapcsolatban, a többiek jutottak az eszembe. A két fiú testvérem, akik ugyan minden jóban részt vettek, mégis önzőség lett volna egy lakást elfogadni, annak ellenére, hogy tudtam ez semmi számára.
- Ez az én diplomaajándékom. Rád szerettem volna hagyni ezt a lakást, mert... mert sokat jelentesz nekem Anne. A fiúk meg úgyis kapnak apádtól valami fényűző palotát. - nevetve legyintett egyet a kezével, másikkal az enyémet ölelte át. - Hogy sikerült a záró dolgozat?
- Annyira nem volt vészes, noha biztos vagyok benne, hogy ejtettem hibákat.
- Az én nagy lányom, aki holnap világot fog látni. Tudtam, hogy sokra fogod vinni, de többre vihetnéd, ha... - hangja elhalt, amint látta, hogy mutatóujjamat felmutatva intem őt csendre.
- Szeretnék magam fejlődni, nélkületek. Köszönöm, amit eddig értem tettetek, de magamtól akarok mindent elérni.
- Ott maradsz? - halkan csendült fel vékonyka hangja. - Londonban? - folyatta, de ez után már csendben várta a válaszomat.
- Ott szeretnék szerencsét próbálni. - egy biztató mosoly keretében ejtettem ki szavaimat, noha ez egyáltalán nem hatott anyám lelkére, ugyanis arca furcsán eltorzult. Vajon miért nem örül, hogy Londonba utazok és a későbbiekben valószínűleg oda is költözök? Úgy érzem van valami ott, ami miatt nem akar engem ott tudni. Talán a szülei emléke nyomja még mindig a lelkét, de úgy érzem más is van a dologban.