FORTY - NINTH CHAPTER

Sziasztook!(: Tudom, ma már jelentkeztem, de, ahogy ígértem siettem. http://lifeistooshort-to-wait.blogspot.hu/p/second-season-trailer.html Erre a linkre kattintva megnézhetitek a második évad kis bemutatóját, illetve megmondhatjátok, hogy felkeltette-e az érdeklődéseteket. 

Have a nice day,

Susan:*

Anne?!

"Eleanornak igaza volt: El kellett vinnem őt Londonból." - Zayn Malik

 Anastasia Hill

Rájöttem, hogy a fájdalomnál van valami, ami még rosszabb. A reménytelenség. Reménykedtem, hogy semmi baj nem lesz a szülés pillanatában, hogy minden baj nélkül világra hozhatom a lányomat, Harry lányát, de valami oknál fogva ez a remény kezdett alább hagyni. Az éjszaka közepén görcsös érzésre kellett kelnem és rájönnöm arra, hogy bizony  valami baj lehet, amit tanúsított a lepedőn lévő vérfolt is. Idegesen keltettem fel a mellettem édesen szuszogó Zayn-t, aki szinte ugyan olyan aggodalommal és félelemmel rohant velem a kocsi irányába, hogy minél előbb biztos, tapasztalt kezek alatt tudhasson engem. Arcomat szüntelenül áztatták a könnyek és egyáltalán nem a testemet görcsben tartó fájdalmak miatt, jóval inkább gyermekem élete volt az, ami könnyeimet kicsalta szemem fogságából. Féltem-e? Jóval inkább mondanám a félelem szó helyett a rettegést, ami uralta az egész kocsit. Tudtam, hogy Zayn is fél attól, hogy a bennem lévő csöppség valami miatt, de nem éli túl az utat és ezt jelezte az is, hogy jóval gyorsabban hajtott a megengedettnél, de ez most egyikünket sem érdekelte. Kezdtem mindent máshogy érezni, fáradt voltam és szemeimet mintha valamilyen nehéz erejű súly uralta volna, ami késztette őket a lecsukódásra. Nem lehettem gyenge, de mégis elhagyott az erőm. A kocsi hatalmas fékezéssel érkezett meg a legközelebbi kórházhoz, de nem bírtam mozdulni, nehéznek éreztem mindenemet. A mellettem lévő ajtó kicsapódott és pillanatokon belül már Zayn öléből élvezhettem a kilátást, ahogy szinte már-már futva közeledik az ajtó felé. Belépésünk után azonnal felkeltettük a figyelmet, egy tolókocsit toltak felém, amibe óvatosan beleültetett Zayn és szorosan a nővér mellett követett minket. Egy kórterembe toltak, látásom, ahogy hallásom sem volt már a régi, minden kezdett tompulni. Az ágyra emeltek és rögtön a vénámat keresve infúziót adtak elgyengült testemnek. Akármennyire is tiltakoztam - már amennyire tudtam - a ruháim lekerültek rólam és egy orvosi köpeny volt csupán, ami testemet takarta. Emberek sokasága sürgött-forgott körülöttem különböző eszközökkel a kezükben, miközben tekintetemmel végig idegesen pásztáztam a monitor képét. Az idegeső pityegő hangok tisztán hatoltak bele az elmémbe, ott lyukat fúrva. Csupán ez volt az egyetlen dolog, amit tisztán és érthetően hallhattam, az emberek zaja háttérzajként, halkan hatolt bele a gondolataimba. Homlokomon gyöngyökben képződtek az izzadtságcseppek, amik egymásba tolulva folytak le az arcomon. Hajamat összefogták és egy zsák szerűséget húztak rá. Hasamat ultrahanggal vizsgálták, szememmel Zayn-t kerestem, aki könnyes szemmel folytatott beszélgetést egy zöld ruhás alakkal.
- Doktor úr! Lassul a szívverés. - idegesen, sürgetően szólalt fel a hasamat vizsgáló hölgy. - A vérzés az infúzió hatására sem csökkent! - felállva engedte oda az orvost, aki egy lámpával világította meg barna szempáromat, amik most véleményem szerint nagyon élettelenül csilloghatnak. Zayn már egy kék köpenyt viselve ragadta meg kezemet, amit próbáltam erőmnek megfelelően szorítani. A doktor szemével a monitort kémlelte, míg kezével a hasamat tapogatta erősen. Arcára különös grimasz ült ki, testével és tekintetével is a többiek felé fordult és valamit mondott nekik.
- Mrs. Malik. - hajolt fölém, Zayn óvatosan törölgette egy ruhával a homlokomat, hogy eltávolítsa onnan a zavaró izzadtságcseppeket. - Hall engem, asszonyom? - óvatosan vállamra helyezte a kezét, azonban arra sem volt erőm, hogy számat nyílásra kényszerítsem. Aprót biccentettem a fejemmel, infúziós kezemet a férfiéra helyeztem. - A baba már a szülőcsatornában van és a vérzés sem csillapodott. Anastasia nyomnia kell, hogy mindkettőjük életét meg tudjuk menteni. A császármetszés már nem hozható szóba. - nagyokat nyelve biccentettem ismét, Zayn kezét az előbbinél is jobban szorítottam, majd szememet becsukva próbáltam teljes erőmből nyomni egyet. Éreztem azt a feszülő érzést, mintha belülről valaki szeretne szétfeszíteni és ezzel megölni engemet, de tudtam, hogy ezt mind a gyermekem okozza. Küzdenem kellett, hogy túlélje és most először nem érdekelt, ha esetlegesen is életem árával kell fizetnem, hogy Ő éljen. Nyomtam, ahogy csak tudtam, de ennek ellenére testem nem akaró szűnő fájdalommal és fáradtsággal jelzett nekem, hogy abba kéne hagynom a fárasztó tevékenységet. Nem adtam fel, küzdenem kellett ezt tudtam nagyon jól és ebben végig segített nekem Zayn, aki már-már elfehéredett arccal próbált nem figyelni az ágy végében történő cselekvésekre. Testem könnyed lett és a testemre mérő fájdalom is enyhült, ahogy a feszítés is. Mintha távozott volna belőlem valami, a gyermekem, aki sírva jelezte nekünk, hogy minden rendben van vele. Fejemet felemeltem, hogy jobban szemügyre vehessem, de a nővérek sürgető tempóban távoztak vele a kórteremből. Idegesen kapkodtam a fejemet, amikor a számomra még ismeretlen orvos lépett mellém, arcán mosoly ült, ami kissé megnyugtatta nyugtalan lelkemet.
- Minden rendben van a kislányával, Mr. és Mrs. Malik. Csak rutin vizsgálatok. Próbáljon meg pihenni és még egy apró fájdalmat elviselni, amíg önön is elvégezzük a rutinos dolgokat. - hátra dőlve meredtem Zayn csillogó szemeibe, amik nyugodtságot tükröztek és büszkeséget. De lelkem valami miatt még nem szűnt nyugodni, ugyanis még nem tudja, hogy a gyermek, akiért úgy odavan, nem az övé, hanem göndör hajú barátjáé, Harry-é.

3 évvel később...

- Apuu, apuuu. - rántott vissza a való világba kislányom, aki már-már érett hölgynek is nevezhető. - Miért nem válaszol a mami?- a visszapillantó tükörből láttam lebiggyesztett telt ajkait, amit tőlem örökölt és göndör kis fürtjeit, amik össze vissza álltak volna, ha nem lettek volna elrejtve rózsaszínű sapkája alá. Apró kezei között azt a rózsaszínű macit szorongatta, amit még születése után Harryéktől kapott. Ragaszkodott hozzá, mintha tudta volna, hogy azt az apja adta neki.
- Gondolkodik, ahogy szokott. Biztos rólad fantáziálgat. - apró kacajjal válaszolt a lányunknak, egy pillanatra sem vette el tekintetét az útról.
- Róllaaamm? - húzta el a szót, alsó ajkába harapott miközben édes vigyorral illetett meg minket. Nagyon hasonlított Harry-re, nem csak kinézetre, hanem belső tulajdonságai is fellelhetőek voltak benne. Csintalan volt, de ennek ellenére mindig is követelte a szeretetet. Akaratlanul is, de ilyenkor Harry jutott eszembe, amikor anyját választásra követelte befogadásom miatt. Követelte a figyelmet és a szeretettet, amit akkor úgy értelmezett, hogy én elvettem tőle, pedig nem úgy volt. És gyönyörű zöldeskék szeméről lerí-t, hogy nem Zayné a kislány, akit nevelt. Sejtettem, hogy tudja, hogy a kislány már jóval azelőtt megfogant, mint Ő azt tudta, de egyszer sem vont kérdőre miatta. Visszafordíthatatlanul szerelmes volt belém és ezt a hasamban növekvő csöppség is bizonyította. Nem tudott még róla, hogy áldott állapotban vagyok, de ezen a hétvégén pont, mint három éve a tudtára adom. Nos, igen. Gondolom, feltevődik mindenkiben a kérdés, hogy mi is van pontosan velünk? Megvagyunk. Havonta látogatjuk egymást a többiekkel, akik örvendezve csodálják a gyerekünket és ezen a hétvégén lesz az a bizonyos esemény is, amikor Christian és Anne szülinapját egybe véve ünnepeljük meg. Egy kis tóparti házat béreltek ki, hogy nyugodt környezetben jöhessen létre az ünneplés, annak ellenére, hogy már jócskán hidegnek nevezhető az idő.
- Mindig rólad gondolkodok édesem. Mindig. - fordultam hátra hirtelen a mosolygós kislányhoz, aki tündéri kacajjal illetett meg. - Anne Malik a rosszcsont kislány, aki már három esztendején is túl van. Gondoltad volna ezt apuci? - szempillámat rebegtetve fordultam vissza Zayn felé, aki kissé megrázva fejét állt be egy csodálatos tóparti ház feljárójára. Számmal O alakot formálva bámultam a messziségbe, egyszerűen mesésen nézett ki a maga ijesztő kinézetével a ház.
- Bizony ám, lassan kész hölgy leszel, kicsim. És mekkora híred ment, amikor megszülettél. - apró csókot lehelt ajkaimra Zayn, és akaratlanul is, de ismételten elkalandoztam. Anne születése után minden fellelhető rokon meglátogatott minket, még Anne is, aki csodálattal mérte fel unokáját. Noha ő erről nem tudott, mégis szerette a kislányt, akit utána neveztem el. Persze, amikor tiszta, napsütéses idő köszöntött be Londonban egyből a szabadba rohantam kislányommal, amit a fotósok előszeretettel örökítettek meg. Pár hetes korában már a címlapokon tündökölhetett, mint Zayn Malik és Anastasia Malik újdonsült szeretett lánya. Szerettem őt, talán jobban is, mint kellett volna, de az anyai ösztönök eluralkodtak rajtam és nem tudtam mit tenni. A tenyeremen hordoztam őt, sőt most is azt teszem. Az ajtó csapódása volt, ami ismételten kizökkentett a rózsaszínfelhőbe bugyolált világomból és Zayn alakja, amint kezében Anne-el várja, hogy kiszálljak, és csatlakozzak hozzájuk. Mosollyal az arcomon nyúltam a biztonsági övem kapcsáért, ami egy kattanással jelezte, hogy elengedett fogságából. Pillanatokon belül már kint álltam velük, a hideg szél belekapott hajamba, arcomat megcsípte. Anne a földön állva egyik kezét felém nyújtott, míg másikat Zayn-nek, amit mind a ketten előszeretettel elfogadtunk és így indultunk útnak a ház felé, ami már epekedve várta, hogy belépjünk kapuján.
A nagy túrát tervezték a többiek, míg én ujjaimat tördelve ringattam az ölemben szuszogó kislányomat. Mindannyian mennek kivéve engem, Anne-t, Harry-t és kisfiát. Bridgit mivel turnén van nem tudott megjelenni a családiasnak mondható találkozón, így Harry jött csupán fiával egyetemben. Örültem neki természetesen, de az, hogy kettesben kell vele lennem egy légtérben, frusztrált. Mosolyt erőltetve az arcomra köszöntem el a többiektől, amivel sikeresen felkeltettem mélyen alvó lányomat, aki mintha két órája talpon lenne futkározott Christiannal együtt.
- Minden rendben veletek? - egy röpke mosollyal az arcán törte meg az órák hosszi csöndet Harry, aki kisfiát öltöztette, hogy meg ne fázzon a kinti hűvösben. Ugyan így cselekedtem lányommal kapcsolatban, ugyanis előszeretettel követte mindenben a kisfiút.
- Ü-hüm. - hümmögtem, miközben szemöldökömet összehúzva koncentráltam a kabát beakadt cipzárjával.
- Maammiii. - ölelte át a nyakamat Anne, egyensúlyomat ezzel a cselekedetével romba döntötte. Egy erős kezet éreztem a hátamon, ami végig simított gerincemen. Nélküle elestem volna, de érintése szinte égette bőrömet. - Majdnem eldőltél, mamii. - nyomott egy nyálas puszit arcomra a gyönyörű kislány, akire rápillantva mosolyognom kellett. Őt láttam. Ő volt előttem csak lányként. Teljesen rá hasonlított és le sem tagadhatta volna, hogy az Ő vére csörgedezik az ereiben.
- Kész is vagyunk. Mehetsz. - sapkáját még megigazítottam a fején mielőtt kirohant volna az ajtón, majd kiegyenesedve bújtam bele a kabátomba. - És veletek? - ajtót nyitott előttem, a hideg szellő áthatolt még nyitott kabátomon, amire bőröm libabőrbe burkolózott.
- Fogjuk rá. - semmitmondón vállat vont, tekintetével a szaladgáló gyerekeket nézte, akik most szorgosan dobáltak kavicsokat a tóba. - Bridgit sokat dolgozik, főként én vagyok otthon Christiannal, de talán jobb is így.
- És az esküvő mikorra várható? - a hintaágyba helyezkedtem el, mellém ült és térdére támaszkodva figyelte szemeimet, amik különösen csilloghattak a látványa miatt. Sokat nem változott, talán férfiasabb lett, de még mindig ugyan olyan szívdöglesztő, mint volt. Akaratlanul is elábrándoztam, amikor a közelemben volt, mert még mindig éreztem iránta valamit.
- Azt jó lenne tudni. - erőltetetten felnevetett, miközben göndör tincseibe túrt bele. - Minek a felesleges papír, ha így is boldog vagyok? Csak magamat kímélném meg egy válástól és valljuk be, Bridgit sem erőlteti. Tudod mit vettem észre? - szemét összeszűkítve figyelt rám, teljesen hátradőlt a székében.
- Hmm? - mélyen a szemébe néztem, zöld íriszei még mindig elvarázsoltak és rabul ejtették szempáromat.
- Apu. - egyszerre kaptuk fejünket a síró hang felé, Christian rohant sebesen felénk. Mind a ketten idegesen pattantunk fel a helyünkről, Harry karjai közé kapta kisfiát. - Anne. - szipogta halkan, kicsiny ujjaival az arcát törölgette.
- Hol van Anne, kicsim? - óvatosan végig simítottam könnyáztatta arcán, ami sokkal puhább volt a könnyek miatt. Idegesség járta át a testem minden centiméterét pont, mint, amikor Anne született. Semmit sem mondott a kisfiú, csupán ujjaival a tó felé mutatott.
- A víz... nem bírtam kihúzni. - suttogta apja mellkasába, szememben a könnyek gyors tempóban hirdettek gyülekezetet. Lábaimmal rohamos tempóban futottam a víz felé, miközben kabátomat amilyen gyorsan  csak tudtam ledobtam a víz mellé. Nem érdekelt most semmi, hogy hideg a víz, vagy az, hogy valami történhet velem. Csak a lányom, aki a szemem láttára kezdett el merülni. Nem válaszolt a hívásomra, gyorsan úsztam egyre mélyebbre, egészen addig, amíg kicsi kezeit megragadva nem húztam egyre közelebb magamhoz. A felszín felé közeledtem, szorosan vontam mellkasomra, így úsztam vele egyre kijjebb. A sárguló földön elterülő kabátomra helyeztem el, minden egyes porcikám remegett a hideg víz és levegő miatt. Fülemet a szájához emeltem, de nem hallottam semmit. Mozdulatlanul feküdt előttem. Egyre jobban lefolyó könnyeim mellkasára csöppentek le, kezemet csöppnyi testére helyeztem és újraélesztő mozdulatokat végeztem el rajta. Orrát befogtam és szájába levegőt fújtam, amire mellkasa felemelkedett, majd le. Percekig ismételtem meg ezeket a dolgokat, kezdtem pánikba esni és ezen nem segített Harry idegőrlő szava sem. Idegességemet csak fokozta, hogy folyamatosan fel s le járkált mellettem, egészen addig, amíg kislányom fel nem köhinthette a tüdejében lévő vizet. Gyors tempóban kaptam a mellkasomra kabátomat rá borítva és percekig csak szorítottam és sírtam. A tudat, hogy elveszítem az egyetlen gyermekemet, aki Hozzá köt, megőrjít.
- Majdnem elveszítettelek. - suttogtam a nyakába, miközben Harry hátamon simított végig. - Az egyetlen dolgot, aki belőle van... - gondolkodás nélkül ejtettem ki szavaimat, amit valószínűleg a hátam mögött álló személy is meghallott.
- Mit mondtál? - fordított maga felé, dühös tekintettel illetett meg. - Tudtam! - horkant fel, kezét mellkasa előtt összefonta.
- Mit tudtál? - hátráltam, kérdő tekintettel illettem meg, még mindig vacogtam a hideg miatt és nem tűnt a legjobb ötletnek, hogy itt vitassuk meg a dolgokat.
- Hogy Anne az én lányom! - kiáltott rám, miközben egy lépést felém intézet. - Miért nem mondtad el? - hangját megemelve lépett még közelebb. Szememből a könnyek szüntelenül folytak, éreztem, hogy minden eddigi fájdalmam és érzelmem hamarosan kitörni készül.
- Mert Bridgit mellett maradtál! Változtatott volna valamin, ha elmondom, hogy engem is teherbe ejtettél? - üvöltöttem. Magamra sem ismertem és éreztem, hogy lányom is megrezzen hirtelen hangemelkedés miatt.
- Mit mondtál? - egy ismerős hang csapta meg a fülemet, így tengelyem körül megfordulva találtam szembe magamat a többiekkel, akik tátott szájjal hallgatták az eddig elhangzottakat. - Egyáltalán mi folyik itt? - tárta szét a kezét, amiből kiestek a benne tartott tárgyak.
- Anne beleesett a tóba. - suttogtam magam elé. - Zayn...- megtörten, bátortalanul léptem egyet a fiú felé, aki  cselekedetemre hátrált egyet.
- Mi az? Ennyire sem vagy képes, hogy az Ő gyermekére figyelj? Túlságosan lefoglaltátok egymást? - gunyoros, utálatos hangon szólalt fel, idegesen a hajába túrt, miközben Niall próbálta lecsitítani őt.
- Zayn állapotos vagyok... - próbáltam valamelyest megnyugtatni őt, noha tudtam, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy közöljem vele hamarosan születendő gyermekét.
- Hah. - erőltetetten felnevetett. - Megint felcsinált? - köpte felém szavait, amik késként döftek bele szívembe. Zokogva indultam el lányommal a kezembe a ház felé, majd amilyen gyorsan csak tudtam a szobánkba igyekeztem. Az ajtót figyelmesen bezártam és vacogó lányom testéről minden nedves ruhadarabot eltávolítottam, majd magammal is elvégeztem ezt a cselekedetet. Tiszta, száraz ruhát kerestem mindkettőnk számra és így... szárazon bár, de megtörten feküdtünk le az ágyra és repültünk együtt az álmok világába.
- Hülye voltál, remélem tudod. - Eleanor hangja ébresztett fel, kislányom szorosan tapadt a testemre. Szememmel hunyorítva figyeltem az ajtó felé, ami még mindig csukott állapotban tartotta kint másik felén lévőket.
- Anne nem az én lányom... mit mondhattam volna?
- Mindannyian tudtuk, hogy nem a te lányod Zayn... - korholta ismét a lány, fejemet felkaptam a mondatára. - Nem mondta egyikünknek sem, de csak rá kellett nézni arra a tüneményre. Legbelül te is tudtad és ennek ellenére most vádolod. A te gyermekedet hordja a szíve alatt és téged szeret. Melletted van, és alkalmazkodik. Abba nem gondoltál még bele, hogy milyen rossz lehet neki Harry társaságában? Lehet, hogy nem kéri tőled, de nem gondolod, hogy jobb lenne mindkettőtöknek Manhattanban? Nem akarlak rávenni, hogy költözzetek el, de így Ana-nak rossz, hogy minden hónapban szembesülnie kell azzal, hogy találkozni fog Harry-vel.
- Lehet elrontottam most mindent... de igazad lehet. - hallani lehetett, hogy az eddig valószínűleg földön ülő fiú most felkelt helyéről.
- Akkor hozd rendbe! - parancsolt rá. Pár percig csak a csend uralta a szobát, majd egy apró kopogás törte meg ezt a csendet. Lassan bújtam ki Anne ölelése közül és amilyen halkan csak tudtam az ajtó felé lépkedtem. Arcomat borító könnyeimet letöröltem és kitártam magam előtt az ajtót. Zayn megtört tekintetével találtam szembe magamat, most egyikünk sem köszöntötte a másikat mosollyal. Mintha két idegen találkozott volna először.
- Elakarsz válni? - törte meg hirtelen a csendet, tekintetemmel csupasz lábfejemet kezdtem el bámulni. - Ana... tudom, hogy egy barom voltam. - államnál fogva emelte meg a fejemet, hogy tekintetünk egy szintben legyen.
- Ha te válni akarsz, akkor váljunk. Hibás vagyok...tudom, hogy el kellett volna mondanom, de nem mertem. Féltem, hogy ezzel elveszítelek. Szeretlek Zayn...akármennyire is hihetetlen számodra. Viszont rettentően fáj, hogy azzal vádoltál, hogy a bennem növekvő kisfiú Harry-é. - mondatom végére elhalt a hangom, hatalmas sóhaj hagyta el a számat, ahogy a fiút mértem végig. Kezét a hasamra helyezte, apró simításokkal haladt rajta végig.
- Költözzünk Manhattanba. Csak te, én és a lányunk. - közelebb húzott magához, kezét összekulcsolta derekam körül, ajkainkat egy hajszál választotta el csupán.
- Ezt akarod? - apró mosoly villant meg számon, őszintén szólva meglepődtem, hogy ezt kérdezi.
- Egy tökéletes életet akarok veled, amiben te is boldog vagy. Nélküled nem lenne jó az életem és, ha ehhez az kell, hogy távol legyünk Harry-től, akkor benne vagyok. Eddig te hoztál miattam áldozatokat, de nem vettem észre, hogy ez neked így nem jó. Szeretlek annyira, hogy megvédjelek bármitől téged és a gyerekeinket is. És... megtehetem, hogy bármikor visszautazzak a próbák miatt. - vállat vont, majd ajkait az enyémre tapasztott. Nem hittem volna, hogy képes elköltözni arról a helyről, ahol gyermekkora óta él, de innen látszott, hogy tényleg szeret és bármit megtenne értem. És, hogy mit kell tennem? Elfogadni ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot, mert hiszem, ha nem vagyok egy légtérben azzal a személlyel, akit mérhetetlenül szeretek, még ki is jelenthetem, hogy boldog család vesz körül. Egy remek férj Zayn személyében és a gyermekeink, akikkel boldogan élhetünk tovább, távol mindenkitől egy teljesen más világban.
Két héttel később már teljesen felkészülve álltunk ahhoz, hogy útnak induljunk régi hazám felé. Roberték epekedve várták, hogy megérkezzünk, míg én fájdalmas búcsúk közepette köszöntem el a barátainktól. Nehéz döntést kellett hozni, de Zayn tényleg felfogta, hogy ez így nem mehet tovább. Szerettem Harry-t és ez az érzés tudom, hogy kölcsönös volt, így előbb vagy utóbb meg kellett volna ezt a lépést tenni. Anne-t alaposan bekötve hagytuk a hátsó ülésen, majd mind a ketten elfoglalva a helyünket a kocsiba intettünk még egy utolsót a többieknek. Zayn a kulcsot elfordított a zárba, így hangos morajjal jelzett a motor, hogy indulásra készen van. Zayn felém fordult és kerekedő hasamra tette a kezét, amin végig simított, mosolyogva fordult vissza a kormány irányába.
- Készen állsz? - alsó ajkába harapva suttogta maga elé a kérdését, de tudtam, hogy jó a kedve.
- Már régóta. - kezemet az övére helyeztem, ami a váltón helyezkedett el, apró csókot hintettem puha, borostás arcára és ezzel egyetemben a gázra lépve távolodtunk el a háztól, amiben az utóbbi időben boldogan éltük a mindennapjainkat. Epekedve vártuk mind a ketten az új világot, ahol felneveljük majd a gyermekeinket és véleményem szerint boldogan fogunk élni, míg meg nem öregszünk együtt, boldogan.