FIFTIETH CHAPTER - EPILÓGUS

Nem is tudom, hogy mit kéne írnom...egyáltalán kéne-e, mivel a blog folytatódni fog, de Ana és Harry élete ezennel lezárul. Rettentően sokat jelentett nekem ez a blog, talán megmerem kockáztatni azt, hogy jobban a szívemhez nőtt, mint az előző. Sokkal nagyobb "sikere" volt és a legfőbb, hogy ti végig támogattatok. A sok hozzászólás és díj, amivel elleptetek csak biztatott arra, hogy ne fejezzem be a történetet, amikor egy-egy fáradt napomon nem volt sem erőm, sem kedvem írni. Ez volt az én mentőövem és kikapcsolódásom. Az érettségis időszakon végig segítettetek és támogattatok és el sem hiszitek ez mennyire, de mennyire sokat számított nekem. Remélem ezen túl sem fogok csalódást okozni és szeretni fogjátok a II. évadot, mert már fejben minden megvan a történettel kapcsolatban. Köszönöm nektek ezt a csodás "majdnem" fél évet, a sok-sok kommentet, feliratkozást és mindent!(: Utoljára az első évadban:

Have a nice day,

Susan:*

"Ha van igazán rohadt dolog ezen a nyavalyás világon, egy dolog, amitől az ember totálisan össze tud zuhanni, és abszolút lemegy elmehülyébe, az a reménytelen szerelem!"

Anastasia Hill

Ha azt mondta volna valaki nekem évekkel ezelőtt, hogy Zayn Malik lesz a férjem, akivel boldogan élem a mindennapjaimat Manhattanben, valószínűleg kinevettem volna őt az ilyen felvetések miatt. Számos újságcikk jelent meg rólam és Zaynről, amiben azt vitatták, hogy a mi kapcsolatunk fele annyira sem jó, mint amikor Harry-vel alkottam egy párt. Természetesen ezeket mind a képekről alkotott vélemény után írták, de ez egy idő után nem így volt. Miután sikerrel megérkeztünk Manhattanbe, az új világba vagy, ahogy Zayn mondaná egy új kezdetbe minden megváltozott. Kezdtem egyre jobban beleszeretni és elfelejteni mindent és mindenkit. Három évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen ajánlatot tesz, azt meg főképp nem, hogy harmadik gyermekemet várom a hasamban. Fiunk születése sokkal zökkenőmentesebben ment, mint Anne-nél, így egy megkímélt éjszakán eshettünk akkor át. Jason le sem tagadhatná, hogy Zayn fia, ugyanis mogyoróbarna szemei szinte árulkodnak róla, hogy ki is az apja. Három éves létére rettentően okos és értelmes gyermek, noha ennek ellenére ő sem veti meg a szórakozást a tengerparton. Természetesen Anne balesete óta jobban figyelek rájuk, mint bármi másra, ami Zayn szerint néha már-már betegessé sikerül. De mit tehetnék? Csak a lányom életéről volt akkor szó, amit majdnem el is vesztett és nem szeretném, ha esetlegesen ez újra előforduljon a rosszcsont lurkók miatt. Anne teljesen más lett, felnőtt, ami meglepően érintet engem és Zaynt is. Sőt... ki is jelenthetem, hogy mindenkit meglepett azzal, hogy hirtelen vált felnőtté, hogy érettebben gondolkodott némelyik felnőttnél is, ami minden egyes vendégünket elgondolkodtatott arról, hogy mit csinálunk mi Anne-el, hogy így vélekedik a világról. Semmit! Mindig csak ennyit tudtunk mondani Zayn-el, mert mi magunk sem értettük kislányunk világnézetét és már eltervelt jövőjét, ami ígéretesnek hangzik.
- Mamiii. Mamiii. - zökkentett ki gondolkodásomból kisfiam, aki szaladva indult meg felém. Lába nyomát a homok magába tartotta és néhol gyorsan szedett lábai miatt a homok a levegőbe került. Kis hajacskája felfele volt állítva, ugyanis mindig apjára akart hasonlítani, ami nem volt nehéz, hiszen kinézetre kiköpött Zayn volt. Hasamon végig simítva vártam a kisfiút, aki pillanatokon belül zihálva ért elém. Lábamat átkarolva húzott magához szorosan és éreztem, hogy kicsiny szíve milyen gyors tempót diktál magának. Akaratlanul is, de ilyenkor majd kiugrott a szívem az aggodalmak miatt, noha semmi okom nem volt rá, csupán futkorászik, ahogy minden más gyermek is.
- Lassabban kicsim. - lejjebb hajoltam, hogy egy szintbe kerülhessek a kisfiúval, aki csillogó szemekkel figyelt engem, majd kis ujjaival a hasamat érintette. Számtalanszor kérdezte meg, hogy miért ilyen nagy a hasam, de még nem értette meg azt, hogy miként került be oda már most szeretett öccse. De mindketten tudtuk Zayn-el, hogy ezt még korai is lenne elmagyarázni, még pár évig ráérünk ezzel. Ujjaimmal végig szántottam már-már fekete haján, amire kissé hátrább lépett.
- Mamii - korholt vékonyka hangján, piciny karjait összefűzte maga előtt. - Most nem olyan a hajam, mint apunak. - édes ajkait lefele biggyesztette, amire akaratlanul is, de egy kacaj tört elő a számból. Nem szerette, ha a hajához nyúl bárki is Zayn-en kívül én pedig... én pedig mindig is szerettem volna a gyermekeim haját néha-néha megigazítani. Míg Jason ezt nem viselte el, addig Anne előszeretettel feküdt mellém esténként, hogy haját fésülgessem vagy netán tán ujjaimmal szántsak végig rajta. Két különböző személyiség, de ez látható is.  Fejemet megrázva hajoltam lejjebb, hogy hónaljánál megragadva az ölembe tudhassam. Apró kacaj hagyta el a száját, amikor felemeltem, karjait összefonta nyakam körül és apró puszikkal halmozott el. Lábait mozdulatlanul tartotta, mivel tudta, hogyha rugdos azzal nem csak nekem, hanem testvérének is árt. Lassan lépkedtem vele az emelet felé, majd Anne ajtajának kilincsét megragadva nyitottam be. Az ágyán feküdve olvasott egy könyvet, amit még Roberttől kapott a múltkor.
- Nem jössz le, kincsem? - Jasont a földre tettem; Anne mellé helyezkedtem el, majd hosszú, göndör tincsein végig simítva figyeltem minden apró mozzanatát.
- Megjöttek a vendégeink? - arcát az ölembe helyezte el, miközben onnan tekintett fel rám.
- Gyere, menjünk játszani. - testével előre dőlt, hogy megkönnyítse az ágytól való eltávolodásomat, majd mindkét oldalamon a gyermekeimmel indultunk vissza a napsütéses tengerpartra. Anne felhelyezte fejére a szemüvegét, amit ő maga választott. Szívem mindig hevesebben dobban, amikor olyan tárgyakat választ magának, mint Harry-nek van, főleg úgy, hogy három teljes éve látta őt utoljára. Mind a ketten jobbnak láttuk, ha gyermekeink nem tudják az igazat; ha abban a hitben élnek, hogy mi vagyunk a szülei. Ő is, ahogy én is más kontinensen lakok, távol tőle, távol mindenkitől. A forró homok égette a talpamat, csupán emiatt sikerült észhez térnem és a kicsikre koncentrálni, akik már hevesen közelítették meg a hűsnek mondható vizet. Élvezet volt őket látni, ahogy szeretik egymást és mindenben támogatnak is nem csak minket, hanem egymást is. Nem tudták, hogy más az apjuk, hogy csak én vagyok az, ami összeköti őket, de ennek ellenére még sosem tevődött fel bennük az a kérdés, hogy Anne szeme és haja színe miért különböző, mint Jasoné. Lassan közeledtem feléjük végig mosollyal az arcommal, ám, amikor Anne-t elértem kezemnél fogva megragadva húzott kissé beljebb. Jason követett minket és mind a két rosszcsont előszeretettel vizezte össze már korántsem száraz ruhámat. Jason sikítva rohant el tőlünk, így Anne-t magam elé tolva meredtem a kisfiú alakjára, aki apja felé rohant. Zayn alakja egyre tisztább volt és maga mögött hagyva barátait emelte magasba kisfiát. Mindenki itt volt, kivéve egy személyt, Harry menyasszonyát, Bridgit-et.
- Félek. - suttogta felém Anne, aki immáron mellettem sétált az egyre hangoskodó tömeg felé. Apró mosolyt küldtem felé, szememmel kacsintottam, amire egy édeskés, huncut félmosollyal illetett meg. Kétség kívül Harry lánya.
- Nem bántanak. Ők a rokonaid. - egy hosszas csókot nyomtam piros, napkapta arcára.
- Anya... - suttogta még mielőtt felálltam volna. - Ki az a fiú a göndör hajú bácsi mellett? - fejével Harry felé fordult, aki mellett ott állt kisfia, Christian. Barna szemét anyjától örökölte, míg haja csakugyan olyan volt, mint Anne-nek. Arcán félénk mosoly ült, apjába kapaszkodva remélt biztonságot, noha nem volt oka félni; mi nem bántottuk volna.
- Ő Harry bácsi kisfia. Christian. - kezecskéjét összekulcsolva az enyémmel folytattuk utunkat a többiek felé, akik más mosolyogva vártak minket. Mindenkit alaposan átöleltem és fogadtam a bókokat, amiket kaptam, de egy embernél akaratlanul is, de többet időztem. Harry semmit sem változott, talán kissé megöregedett, amit tanúsítottak szeme alatti ráncai, de ezek mit sem változtattak a fiú kinézetén. Ugyan olyan szívdöglesztő volt, mint hét éve.
- És lassan megszületik a kisöcsém. - Jason büszkélkedő hanggal húzott vissza Harry bámulásából, ujjacskái hasamat simították végig. - Én leszek a nagy bátyó. - alsó ajkába harapva nézett végig a felnőtteken, akik visszafojtott mosolyukat próbálták elrejteni a kisfiú elől.
- És mi is lesz a kisöcséd neve te oltalmazó bátyus? - hajába túrva kérdeztem a kisfiút, akinek köszönhetően nem kellett bajlódunk az új jövevény nevét illetően.
- Mammiii. - visított fel, ismételten dühös tekintettel illetett meg, de most a könnyek miatt, amik szemében gyülekeztek nem bírtam nevetni. - Megint elrontottad a hajamat. - apja felé indult, aki nyugtató mosollyal az ajkán húzta szorosan a mellkasára.
- Zayn le sem tagadhatod, hogy a fiad. - röhögve bökte vállon Louis az említettet, aki gyerekesen kiöltve nyelvét reagált az elhangzottakra. - Gyerekes. - ismételte meg Zayn cselekedetét Louis.
- Apuuu, megyünk játszani a fiúkkal? - csillogó, könnyáztatta szemeivel kérlelte apját, aki csak bólintva egyet hívta el a többieket is. Kettesben maradtam vele...Harry-vel és a gyermekeinkkel.
- Te nem mész Chris? - kisfia vállára helyezte el a kezét, fejecskéjére apró csókot hintett.
- Majd talán később. - féloldalas mosolyával csakugyan Anne-t idézte fel előttem, aki szégyenlősen ácsorgott mellettem.
- Anne nem mutatod meg Christiannak a partot? Biztos tetszene neki, és rengeteg jó búvóhelyet tudsz. - lágy hangon szólítottam meg kislányomat, aki csak egy aprót bólintva; teste előtt összekulcsolt ujjaival lépkedett Christian mellett. Harry arcát, ahogy az enyémet is egy mosoly kerekítette a gyerekek láttán. Hajamba a lágy, meleg szellő kapott bele, ahogy egy kis farönkszerűségre ültünk le közel hozzájuk az esetleges bajok elkerülése végett. Percekig csak csöndben figyeltük, ahogy Anne és Christian elmélyülve építenek a homokból várat, néha-néha egymást tekintik meg lopva, nehogy a másik észrevegye azt.
-  Olyanok, mint mi. - egy sóhaj kíséretében fordult felém és lopva érintette meg ruhám rejteke alatt lévő kezemet, ami melegséggel töltötte el a testemet. - Én is így figyellek téged még a mai napig is.
- Ahogy én is, de ez semmin nem változtat már Harry. - kezemet hirtelen kaptam ki az övé közül és éreztem, hogy még mindig változatlanul vonzódunk egymás iránt. - Szeretem Zayn. - sóhajtottam, testemmel felé fordultam, hogy szemébe tudjam mondani az igazságot. Szerettem volna látni gyönyörű zöld íriszeit, amik olyan áhítattal figyeltek, mintha lelkem mélyéig képesek lennének behatolni. Igazat mondott. Még mindig ugyanolyan szenvedéllyel csillogott a szeme, mint régen; ajkait szüntelenül harapdálta talán idegességében vagy csak a szenvedély visszafojtása miatt. Ha látta volna...ha érezte volna, hogy lelkem miként küzd az ellen, hogy őszintén elmondjak neki mindent; hogy mennyire sajnálok mindent és, hogy sajnálom, hogy ketté kellett válnunk. - Nem hittem volna, hogy utánad csak egy csöppnyit is lehetek boldog, mert lássuk be szívem minden centiméterét te birtokoltad, s most is ezt teszed. Hiszem, ha ott maradtam volna, ha Zayn nem hozott volna el, akkor most vele is minden más lenne, de nem így lett. Cselekedett és most... most második fiamat várom tőle, ami tanúsítja, hogy mennyire, de mennyire is jól érzem vele magamat.
- Christian mindig kérdezi, hogy miért nincs testvére. Tudod rettentően fáj, hogy hazudnom kell neki és úgy érzem minden egyes új napon, hogy nem bírom tovább és elmondom neki a teljes igazságot.
- Mi értelme lenne annak, hogy egy másik országban él a féltestvére? Még kicsik Harry. Anne csupán hat éves, ahogy Chris is és... - szemeimet égettek a könnyek miközben próbáltam fejemet az ég felé emelni, hogy valamennyire sikerüljön csökkenteni szememben tornyosuló érzelmeimet. - Harry mi nem fogunk találkozni. - sóhajtottam ismét, szememet lehajtottam. - Nem költözünk vissza Londonba és nézd. - mutattam körbe, amikor szemem kislányomon akadt meg. Akaratlanul is mosolyra késztette arcomat, hogy göndör fürtjeibe apjához hasonlóan túrt bele és most először láttam őt maradéktalanul boldognak. - Megfelelő környezetben él, boldogan. Zayn lányaként szereti és három év telt el az utolsó találkozónk óta. Folytatom, amit eddig csináltam és mindig értesülhetsz Anne állapotáról is. Nem zárlak ki az életéből, minden percben vele leszel...igaz nem fizikailag és testileg, hanem csak lélekben.
- Meg akarom őt védeni... itt akarok lenni, amikor először törik össze a szívét. Szeretnék az élete részese lenni, de megértelek és elfogadom a döntésedet. Helyesen cselekszel, mint mindig. Nem érdemlem meg őt, hiszen én rontottam el a dolgokat és köszönöm...köszönöm, hogy nem zársz ki teljesen Anne életéből.
- Hidd el... - kezem az övén simított végig, miközben egy biztató mosolyt küldtem felé lányom jólétéről. - Zayn mellette lesz mindig. Megvédi őt a fiúktól és gondoskodik arról is, ha esetlegesen majd egyszer egy fiú lelkileg összetöri őt. Itt leszek neki én, Zayn és a testvérei is.
- Jó így látni Őt, őket. - fejével Anne és Zayn felé bökött, aki jelen pillanatban minden erejével azon volt, hogy barátait legyőzze kisfiával egyetemben a fociban, amit a parton rendeztek.
- Jót tett neki az új környezet és a gyerekek. - vállat vontam, kezemet a hasamon helyeztem el.
- Boldog és Ő a legmegfelelőbb számodra. Örülök, hogy mellette állapodtál meg és nem egy seggfej mellett. - apró kuncogás hagyta el a száját, ami fiatalabbá tette, mint ami volt. Szerettem őt látni és főleg jólestek szavai, hogy így gondolta a helyzetet. Noha mindketten tudtuk, hogy Ő lett volna a legmegfelelőbb mellém, nem mondta sem ő, sem én. - Mi lesz a kicsi neve?
- Mathias. Jason választotta, vagyis sokkal inkább könyörögte, hogy ez legyen az öccse neve. Nekem megtetszett és Zayn is megbékélt a névvel.
- Anne nem gyanakszik? - sejtettem, hogy ez a kérdése már régóta a fejében kavarodik és ismétli magát, hogy választ kaphasson rá.
- Még fiatal, hogy ezzel foglalkozzon és őszintén szólva nem hinném, hogy valaha is majd felteszi nekem azt a bizonyos kérdést, amitől rettegek. Teljesen más személyiség, mint Jason. Míg Anne nyugodt és visszahúzódó, addig Jason az ellentéte. Anne sokkal jobban igényli a szeretetemet, mint a fiam, de ez nem is baj, csak örülök neki. Szereti a könyveket és már most nagyon értelmes, de nem énekel. Jason szeret énekelni és csöppnyi hangja már most szirénként hat az apjára, de... Anne-t egyszerűen nem bírjuk rávenni. Érdeklődik a zongora iránt, amit szorgosan próbál tanulni; nagyon ügyesen veszi az akadályokat és a tanára szerint hatalmas tehetség veszett el benne.
- Olyan visszahúzódó és távolságtartó, mint te, amikor megismertünk téged. Ebben rád hasonlít. Majd idővel hidd el énekelni fog. Csak várjátok ki türelmesen és ne erőltessétek. - suttogta felém, miközben testével egy pillanatra sem mozdult el. - When he opens his arms and holds you close tonight, It just won’t feel right, ‘Cause I can love you more than this, yeah. - közelebb csúszva kezdett el énekelni, halkan, hogy csak én halljam, senki más.
- Harry. - szemeimet lecsukva szívtam be mélyen mámorító illatát, ami azóta semmit sem változott.
- Anyuu, Anyuuu. - zökkentett ki minket a pillanat hevéből Anne, aki lábait szedve futott felén egy szál virággal a kezében. Amint elénk ért egy félénk mosollyal illette meg Harry-t, aki csak hosszú ujjaival simított végig kicsiny kis fején. - Nézd mit kaptam Christől. - alsó ajkába harapva nyújtotta felém a kis virágot; öröm volt nézni csillogó szemeit, amik arról árulkodtak, hogy örül a fiú kedves gesztusának. Harry felvont szemöldökkel figyelte az ölemben kucorgó kislányt, aki fejét ide-oda kapdosta. Egyszer engem illetett meg figyelmével, míg máskor Chris barnán izzó szemét vette célpontba.
- Milyen kedves Christiantól. Megköszönted neki? - apró csókot nyomtam lányom fejére, majd egy rakoncátlan tincsét, ami a szemébe lógott füle mögé tűrtem. Lányom aprót bólintott, arcocskája szokatlanul piros volt.
- Anyu... - suttogta, hogy csak én halljam, de láthatóan hangja nem volt olyan halk, mint amilyennek szánta. - Volt már veled olyan, hogy valakit annyira szerettél, hogy nem akartad elveszíteni? De tudod...úgy... - gondolkozott el édesen, szemét az égnek emelte, ahogy tagoltan ejtette ki szavait. - úgy teljes szívedből.
- Volt kicsim. Volt. - hosszas csókot nyomtam kerek arcocskájára, szemét kérdőn rám emelte.
- És ki volt az?
- A papád, kicsim. - sóhajtottam egy nagyot miközben fél szemmel Harry tekintetét vizslattam. - Az apukádat szerettem és fogom is szeretni, mindig.
- A papa szerencsés. - kuncogott fel, majd ölemből lehuppanva futott vissza a barna hajú kisfiúhoz, aki kezét nyújtva várta őt. Összekulcsolt kezükre és távolodó alakjukra öröm volt nézni, noha tudtuk, hogy hibáznak, hogy mi hibázunk ez még nem érdekelt minket. Aggódóan pillantottam Harry-re, aki ugyanolyan csodálattal figyelte a két gyermek alakját és ez...ez elindított bennünk valamit. Ujjaimat összefontam nyaka körül és szorosan öleltem magamhoz. Illatát mélyen beszívtam és azt hiszem Ő is így cselekedett. Megőrzött magának, hogy örökre itt legyen velem.
- Szeretlek, Ana. - suttogta még utoljára, mielőtt eltávolodott volna tőlem. - Örökre szeretni foglak.
- Én is téged, Harry. Én is. - fájdalmasan ejtettem ki ajkaimon a szavaimat, hiszen igaz volt. Minden igaz volt, amit mondtam neki. Miután lassan, de biztosan eltávolodtunk egymástól egy mosollyal az arcunkon álltunk fel és indultunk el a többiek felé, akik még mindig küzdöttek egymás ellen, hogy övék legyen a győzelem. Tudtam...tudtam, ahogy Harry is tudta, hogy ez a szerelem...ez az érzés, amit érzünk egymás iránt örök lesz, de ennek ellenére nem lehettünk együtt. Lehetetlen volt és előre tudtuk és láttuk is, hogy ez egy reménytelen, de örök szerelemnek fog bizonyulni, ami tényleg a sírig fog tartani. Szerettem őt, de áldozatokat kellett hozni, amit ő is tudott; pont ezért tartotta távol tőlem magát és lányunktól fiát, Christiant. De hát mit lehetne tenni? Csak őket óvtuk, ahogy saját magunkat is a csalódástól és attól a borzasztó érzéstől, hogy mindkettőnk oldalán más van; más mellett vagyunk boldogak. És, hogy ezek után mi lesz vajon velünk? Magam sem tudom, de csak reménykedni tudok egy szebb jövőben, ahol mindenki boldog, főleg a gyermekeim, akik miatt bármire képes lennék, mert ők a mindeneim.