II./XIV. CHAPTER

Sziasztok!(:
Tudom tegnap hoztam részt, de most csak úgy dőltek belőlem a szavak, így előbb, mint hittem, de itt a 14. rész(: Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket, remélem tetszeni fog. 

Have a nice day,

Susan xx.

..: Kedvelem :..

Ha arra keresel okokat, hogy ne szeress valakit, valószínűleg meg is találod azokat; viszont néha meg kell adnunk magunkat és engedni, hogy a szívünk azt kapja amit megérdemel

Benjamin Butler

Az élet azért furfangos és igenis tartogat még magában meglepetéseket. A jó öreg rendesen meglepett, amikor a Horan ház szívmelengető lakába érve megtekintettem  a délután látott lányt, aki maga elé bámulva döbbenten figyelte lányom és saját mozdulataimat. Legszívesebben hangos kacajban törtem volna ki, de azt sem én sem ők nem méltányolták volna. Lássuk be eléggé idétlen látványt nyújtottam volna, ha csak úgy a semmi miatt hangosan felröhögök. Éppen ezért magamhoz híven kihúztam a székét és vártam, hogy helyet foglaljon. Mélyen szippantottam be különleges illatát és látványát is, ami különösen hasonlított kedves feleségemre. Különös, nem? A feleségemet látom benne, miközben már régen el kellett volna őt felejtenem. De a francba is! Életed szerelmét senki sem kérheti, hogy felejtsd el. Lehetetlen. Alicia maga volt a tökéletesség és a megtestesült álom. Ennek ellenére és annak, hogy boldog voltam vele valamiért elhagyott és megpróbáltatásnak tett ki, hogy lassan egy tinédzserré váló lányt bízott rám. Persze ezt nem önszántából tette, sosem hagyott volna minket magunkra. Rosszkor volt rossz helyen, illetve a rabló volt az, aki nem megfelelő házba tette be a lábát. Tulajdonképpen semmi értékes nem volt szerény hajlékunkba mégis azt a házat pécézte ki magának, még számomra is érthetetlenül. Sosem felejtem el azt a napot és percet, amikor házunk elé érve a csokor rózsa kezemből kiesve érkezik halkan az aszfaltra. Halkan, mégis hangosan. A hallásom akkor csak az aszfaltra érkező virágra összpontosult és a sárga szalaggal elkerített házra, aminek tulajdonosa én voltam. És vagyok is. Akármennyire is marhaság ott lakni nem bírok megszabadulni az emlékektől és attól a háztól, amit még együtt választottunk ki, amikor elköteleztük magunkat. Akaratlanul is mosolyogva gondolok rá, a feleségemre és Melody édesanyjára, aki jobban szerette őt bárkinél. Mindig óvta, gondozta és, ha beteg volt, akkor kérdés nélkül mellette maradt. És most nekem kéne ezt tenni, de nem tudom. Valamiből el kell tartanom magunkat és lássuk be, hogy a kocsi - vagy vízszerelésből nem nagyon lehet megélni. Legalábbis itt nem.
- Minden rendben, Ben? - Kara daloló hangja most megtört volt és aggódó. Miután Alicia magunkra hagyott kedves gyerekkori barátom kutya kötelességének érezte, hogy havonta legalább egyszer vendégül lásson. Egy idő után rájöttem, hogy ez azért is van, hogy megtudakolja és lássa, hogy rendben vagyunk-e a másik pedig a főt étel volt. Igaz, hogy minden szomszéd és szingli nő ételek sokaságával látott el, de messze földön nem volt olyan jó, mint az itt kapott étel.
- Persze. - hazudtam.
- Azon tanakodtam, hogy be tudnál-e szorítani minket valamikorra, mert az emeleten megint rendetlenkedik a csap és folyton csöpög. Ezzel nem lenne gond, csak a kisasszonyt - itt tekintetével Kate felé intett, aki fogait kivillantva vigyorgott vissza édesanyjára. - elvileg éjszaka nem hagyja aludni.
- Nagyon frusztráló este azt hallgatni a csönd helyett, hogy másodpercenként csöppen egy csepp víz a mosdóba. - gúnyolódott.
- Anne érdekes módon nem panaszkodik. - vágott vissza és mosolyogva figyeltem a két hölgyeményt, akik egymás erejét méregették.
- Manhattan és London után ez már meg sem kottyan, Kara. - mentegetőzött, daloló, szirén hangjára felé fordítottam fejemet. Idegesen túrta az előtte lévő ételt, miközben próbált teljes nyugodtságot színlelni. Még magam is láttam, hogy zavarban van ebben az idegen környezetben. Vajon mióta lehet itt a Horan családnál?
- Nagyvárosok után Írország? - az evőeszközöket a tányéromra helyeztem. - Nagy váltás. - feleltem helyette és homlokom ráncba borult, ahogy észleltem a lány idegességét. A villája hangosan találkozott a tányérral és tisztán éreztem, hogy a levegő megfagyott a szobába.
- Az biztos. - sóhajtott és már nyitottam volna a számat, hogy bocsánatot kérjek az illetlen, tolakodó kérdésemért, amikor egy hátratolt szék zajára kaptam fel a fejemet. Kara kérlelő tekintettel figyelt rám és tudtam, hogy valamit szándékozik kérni tőlem, vagy esetleg mondani. Reméltem, hogy megmagyarázza nekem ezt a különös helyzetet, mert nem tudtam, hogy mi rosszat tettem.
- Ben. - szedte össze a tányérokat egymásra helyezve. - Segítenél behozni a süteményt? - hangja lágy volt, semmi düh vagy harag nem hallatszódott ki belőle, s mintha az előbbi kérdésem csak képzelődés lett volna; a többiek beszélgetésbe elegyedtek, a hangulat újra a régi lett.
- Persze. - húztam ki magamat és a tányérokat kikapva kezéből követtem őt a konyhába. Beérve becsukta magunk mögött az ajtót, a tányérokat a mosogatóba helyeztem, míg kíváncsian vártam, hogy mit szeretne. Letörten, terhelve támaszkodott meg a konyhapult szélén, míg tekintetét a padlón lévő lábára helyezte. Ideges volt, tisztán éreztem rajta. - Héé, minden rendben? - közelebb lépve óvatosan ragadtam meg vállát és egy bátorító mosolyt küldtem felé. Kiengedett hajába idegesen túrt bele, emiatt néhány rakoncátlan tincs szeme elé hullott, amit egy fújtatással emelt meg.
- Figyelj Ben. - sóhajtott fel frusztráltan. - Csak ne kérdezgesd Anne-t az ittlétéről, rendben?
- Nem akartam illetlen lenni. - mentegetőztem, egyet hátráltam a nőtől, aki megfordulva tányérokat vett le a polcról. - Neki is el akartam ezt mondani, hogy tolakodó volt a kérdésem.
- Jaj Ben. - legyintett, a süteményt a konyhapultra helyezte és gyakorlott mozdulatokkal helyezett el minden tányérra egy szeletet. - Nem voltál illetlen csak éppen... - hangja elhalkult és egyre kíváncsibb lettem, hogy mégis mi folyik itt. Anne nem rég költözhetett ide, hiszen eddig nem láttam sem itt, sem a városban.
- Akkor? - karjaimat széttártam és próbáltam a lehető leghalkabban beszélni. - Mit mondtam, hogy szinte megfagyott a levegő a szobában?
- Anne azért jött ide, hogy gyógyuljon. - háziasszonyhoz méltóan szedett elő villákat, amikből egy-egy darabot elhelyezett a süteménnyel ellátott tányéron. Értetlen tekintetem láttán folytatta. - Amnéziás, Ben. - suttogta, s alig hittem a fülemnek.
- Mi történt? - kérleltem a további beszédre, de ajkán csak egy kínos mosoly jelent meg, vállát megrántotta.
- Megtudta az igazat.
- Kara muszáj mindent kihúzni belőled? Tudod, hogy gyűlölök mások életéről értesülni úgy, hogy kérdezősködnöm kell.
- Nem tudom, mennyit mondhatok, Ben. - sóhajtott gondterhelten. - Csak az ő életéről van szó, nem az enyémről. Tudod mennyire gyűlölök pletykálni és más dolgába beleavatkozni. - ujjára ragadt málnás krémet egy törlőrongyba törölte, míg tekintetünk egy pillanatra sem vált el. Könyörgő szemmel bámultam régi barátomra, aki csak fejét rázva fordult meg, így hátát mutatva felém. - Utálom, amikor így nézel! - koholt dühösen, mégis halkan, nehogy a kinti személyek bármit is felfedezzenek távollétünkből.
- De azért bevallhatod, hogy még évek múltán is hatásos. - mellé szegődve figyeltem, ahogy idegesen tördeli ujjait, majd dobol tovább a konyhapulton.
- Sajnos. - sóhajtotta, kéken izzó szemeit rám emelte. Tisztán láttam, hogy kékje könnyben úszott, amit valószínűleg erős akarat miatt tart vissza. - Hallottál már Anastasia Hill-ről?
- Az énekesnőről? - kérdésére kérdéssel feleltem.
- Igen. - susogta. - A One Direction szívtiprója Harry Styles régebben tudta, hogy hogyan csábítson el nőket. - hihetetlenül ejtette ki szavait, mintha még maga sem törődött volna ebbe bele. De miért is törődött volna? Neki a szívtiprója Niall volt, akivel igaz nehézségek árán, de összeházasodott. - Nem minden részletet tudok, csak annyit, amennyit Niall elmesélt, de azt tudom, hogy ők ketten egymásnak lettek teremtve. Niall szerint ők a mintapár és nekik örök életre egymás mellett kéne lenniük.
- Kéne. - ismételtem el mondandója lényegét. - Nincsenek együtt?
- Harry eléggé érdekes teremtmény. A fiúk szerint másoknak tökéletesen tud segíteni és a kapcsolatát rendezni, de a maga életét botrányosan intézi. Amikor Anastasia-t megszerezte magának és boldogan éltek, mint egy tökéletes mesében, valami tönkre ment. - lemondóan csóválta a fejét. - Harry félre lépett és, ha ez nem lenne elég még a nőt teherbe is ejtette. Niall szerint az volt élete tetőpontja, amikor már nem volt visszaút. Hogy az ő szavaival éljek... Rendesen elcseszte a dolgokat. - alsó ajkát beharapta és bocsánatkérően nézett rám a trágár szó használata miatt. Apró mosolyra húztam ajkaimat, amivel próbáltam sugallni felé, hogy semmi baj sincs, annak ellenére, hogy meglepő tőle a szóhasználat.
- Kara néni, apa? - Melody édes hangja szakította meg kettőnk mélyre sikerült beszélgetését. - Elnézést. - szabadkozott.
- Semmi baj kincsem. - sóhajtott egy kövéret Kara és két tányért a lány kezébe adva és saját magáéba megragadva haladt ki és hagyott egyedül. A pulton maradt két tányért tudósított róla, hogy még visszajön, ez csupán egy időhúzás volt, hogy tovább folytathassa vallomását. Feltételezésem igazzá vált, amikor karcsú alakja visszalépett oda, ahol előbb állt, kezébe a saját tányérját fogta, míg enyémet a kezembe adta. - Eljegyezte a lányt. - villájával egy kis piskótát csippentett le, amit szájába helyezett. - Viszont élete szerelmének, Anastasianak nem merte elmondani. Az újságból kellett a lánynak megtudnia, de akkor már szíve alatt hordozta Harry gyermekét.
- Óó. - szalad ki számon a döbbenet, majd Kara-hoz hasonlóan egy kis málnakrémes piskótát helyeztem el a számba és hagytam, hogy a mámorító, ínycsiklandozó íz szétolvadjon benne.
- Nem éppen kellemes a helyzet, nem? - fanyar mosolyra húzta ajkait, a kezében lévő tányért inkább visszahelyezte a pultra és én követtem. Elment az étvágyam. - Amikor Anastasia mindezt megtudta, akkor rögtön egy szép kis balesetet is szenvedett és eltörte a lábát. Viszont arra senki sem számított, hogy egyik jó barátja Zayn Malik, aki egyben Niall bandatársa és barátja és ez elmondható Harry-ről is, a lányhoz utazva ápolni kezdi. Niall többek között azt is mondta, hogy Zayn a kezdetektől szerelmes volt Anastasia-ba, csak nem mert lépni, de akkor Manhattanban valami megváltozott. Hetekkel később bejelentették, hogy összeházasodnak, és ha ez még nem elég akkor azt is, hogy gyermeket várnak. Ne nézz így! - kuncogott tekintetem láttán, amiben csupán a döbbenetet és meglepődöttséget lehetett felfedezni. - Nem mondta el Zaynnek, hogy barátja gyermekét várja szíve alatt, de ez évekkel később kiderült. Mindenki megtudta, hogy Anne Harry lánya. Ekkor ugye már megszületett Harry fia is Christian, de a két gyerek nem tudott egymás létezéséről. Nem tudták, hogy testvérek és Anastasia és Harry sem találkoztak többet. - hangja elhalt, tekintete ismét az enyémet vizslatta. - Mostanáig.
- Mi történt? - sürgettem, s vérem hirtelenjében hevesebben kezdett el pezsegni testemben.
- Egymásba szerettek. - suttogta a nyilvánvalót. - Már későn értek oda, hogy megakadályozzák a megakadályozhatatlant és Anne természetesen teljesen kiakadt. De mit is tehetett volna? Beleszeretett egy olyan fiúba, aki a féltestvére. Ekkor történt a baleset és ekkor történt az is, hogy Anne nem emlékezett arra a három emberre, aki utoljára összetörte a szívét. - szemeiből kibuggyant egy rakoncátlan könnycsepp, amit rögtön le is törölt az arcáról, míg fejével idegesen fordult az ajtó felé. - Állítólag Anne volt a három gyerek közül az, aki nem viselte el a médiát, ezáltal teljesen kizárta magát a család életéből. Zayn folyton turnézott, Anastasia meg a két fiát vitte mindenhova, akik élvezték a felhajtást. Taylor Swift énekesnőt hiszi az anyjának és Anastasia maga alatt van. Belegondoltam, amikor Niall mindezeket elmesélte, hogy én mit tennék, ha a lányom nem emlékezne rám és fogalmam sincs. Tehetetlen, ahogy mindenki más is. Ezért hozta ide Niall, hogy magától tudjon emlékezni és rájönni a dolgokra, de eddig nem nagyon sikerül.
- Miért nem mondták el neki újra?
- Ne légy fafejű, Ben! - förmedt rám, tányérját megragadva indult el az ajtó felé, s kérdésemet figyelmen kívül hagyva hagyott ott. Percekkel később sikerült csak rávennem magamat, hogy utána menjek és csatlakozzak a többiekhez és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne nézzek sajnálkozva a mellettem ülő lányra. Ilyen nincs! Még a legrosszabb rémálmomban sem képzelném el, hogy a való életben ilyenek előfordulhatnak. Mit érezhet most Anne? Egyáltalán az édesanyja, hogyan viseli mindezeket? Kedvtelenül ültem le a lány mellé ügyelve, hogy egy pillanatra se figyeljek rá és talán ezt mindenki észrevette. Melody komótosan eszegette még mindig a süteményét, s én jó szívvel, mosolyogva nyújtottam felé az enyémet. Apró ajkát foga rabsága alá küldte, s csillogó szemekkel fogadta el, míg egyenes háttal tekintett maga elé, egyenesen Anne-re.
- Nyitva a zongora teteje. - nyelte le a bekapott falatot és izgatottan kukucskált át Anne és a közöttem lévő apró résen. Nem sikerült eddig még álmát megvalósítanom és beíratni egy zongoraórára, de megértette, hogy most nincs meg ehhez a megfelelő keret. Pedig minden adandó pillanatban, amikor ide jöttünk a Horan házban izgalommal ült oda a hatalmas fekete, fényezett zongorához, aminek billentyűit óvatosan nyomta le.
- Anne mesésen zongorázik. - törte meg a csendet Kate, aki egy bocsánatkérő tekintettel nézett Anne felé.
- Tudsz zongorázni? - hangja ellágyította feszült testrészeimet, míg lányom arcára fanyar mosoly ült ki.
- Sajnos nem. - húzta el apró száját, villájával a süteményt túrta szét.
- Gyere. - mosolygott, s pillanatokon belül a lányom mellett termett, aki izgatottan pattan fel helyéről és helyezte el csöppnyi kezeit a lányéban. Döbbenten figyeltük, hogy mennyire készséges és odaadó Anne, aki ölébe ültetve lányomat kezdte el dallamosan, profi módjára lenyomni az első, második majd harmadik hangot. Mindannyian csodálattal figyeltük őket és tudtam, hogy lányomnak ez többet ér mint bármi más. Az álma teljesül, hogy zongorázhat és ezt annak a lánynak köszönhetem, aki talán élete legnehezebb szakaszán botladozik végig.
- Miért nem énekel? - súgtam Kara fülébe a kérdésemet, aki a többiek tekintetét nézve hajolt hozzám óvatosan.
- Sosem énekel. - felelte egyszerűen, míg én többet akarva bámultam őt. Csak vállát megrántva nyugtázta a dolgot. Talán ő sem tudja. Élvezettel mustráltam a két lányt a zongoránál, akik néha felnevetve törődtek bele az elvétett billentyűre, s az ezáltal keletkezett hamis hangra. De senki sem törődött vele. Egyszerűen élveztük, hogy boldogok és egy pillanatra mind a ketten elfelejtették azt, ami beárnyékolja az életüket.
    A nap már régóta nem világította meg az eget, helyette a Hold vette át az uralmat s hozzá társultak a parányi fényt adó csillagok. Szerettem itt élni, mert a városi fények nem nyomták el a természet csodáját így élvezettel lehetett órák hosszat elmélyedni az ég által nyújtott csodában. Az autó berregő motor hangja töltötte be a belső teret, s az apró fényszikra lágyan világított  felettünk. Melody letörölhetetlen mosollyal az arcán próbálja kivenni, hogy merre is járunk pontosan, de mind a ketten tudjuk, hogy a kinti sötét miatt lehetetlenség pontosan behatárolni honlétünket. Lassan, óvatosan vezetek, hiszen a régi 69-es Chevy-m aranyat ér számomra, akárcsak a lányom.
- Kedvelem, Anne-t. - apró hangja felkeltette a figyelmemet, míg tekintetemet egy pillanatra elemelve az útról rá emeltem. Arcát az üvegnek támasztotta, míg ujjaival a keletkezett párába rajzolt különböző figurákat.
- Örülök, hogy jól érezted magadat. - biccentettem, s lassabban hajtottam, ahogy a földútra értem.
- Te is kedveled. - felelte ismét, mit sem törődve az előbb elhangzott mondatommal.
- Szimpatikus.
- Hasonlít anyura. - sóhajtotta, s hangja több érzelmet rejtegetett magában, mint azt szerette volna. Tudtam, hogy hiányzik neki édesanyja, ahogy azt is, hogy senki sem pótolhatta őt számára, de a mai nap mind a kettőnk számára fordulópontot jelentett. Sosem láttam még ilyen felszabadultnak és boldognak, amióta Alicia távozott az életünkből és ezt Anne-nek köszönhetem, aki újra fényt hozott lányom életébe.
- Igen. - köhögtem egyet, hogy zavaromat valamennyire elrejtsem. Lányom rám emelte tekintetét, s noha nem néztem rá szemem sarkából pontosan láttam, hogy félrebiccentett fejjel szemlél. Többek között ez is édesanyja szokása volt, s ezzel bármit sikeresen elért, amit szeretett volna. Nem tudtam eldönteni, hogy alapból benne volt lányomban ez a tulajdonság vagy édesanyjától tanulta el, hogy elérje a célját nálam.
- Elveszed feleségül? - bökte ki, s hirtelenjében léptem a fékre. Idegesen markoltam a kormányt, s próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy ne ordítsam le lányom fejét az illetlen kérdés miatt. Szemeimet erősen szorítottam le, míg levegővételeim kövérek voltak. Ajkaimat résnyire nyitottam ki, amin kifújtam a tüdőmben bent tartott levegőt. Óvatosan a gázra léptem, tekintetem szúrós volt, csak az utat figyeltem. Az elkövetkezendő pár percet csöndben töltöttük, nem fért a fejembe, hogy miként fordult meg az a kérdés a fejében, de kissé dühített. A felhajtóra leparkoltam a kocsit, majd a motort leállítva szálltam ki, s emeltem ki a hátsó ülésen hagyott ételt, amit Kara csomagolt számunkra. Az ajtót erősen csaptam be, míg követtem lányom törékeny alakját a ház bejárati ajtaja felé.
- Édesanyádat szeretem még mindig. - suttogtam magam elé, miközben az ajtót magam előtt kitártam és vártam, hogy kislányom eltűnjön a pillanatnyi sötétségben. Fogalmam sem volt, hogy miért nehezteltem rá hirtelen a kérdése miatt, de mintha lyukat égetett volna vele mellkasomba. Nem akartam már szeretni, hiszen az a nő, aki életem minden napját kitöltötte már nincs velünk. Fájt a hiánya, s a tudat, hogy valaki a helyébe lép. Szinte lehetetlennek tűnt. Azt hiszem... képtelen lennék már szeretni.