II./XIII. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Meg is érkezett a tizenharmadik fejezet, ami elindít valamit. Először is szeretném megköszönni a kommenteket és a díjakat. Sikerült végre mindent kitennem, így már a kérdésekre való válaszok láthatóak is az Awards-os oldalon. A másik pedig!! (: Túllépte a blog a 100.000-es oldalmegjelenítést, amiért külön köszönet nektek. Rendesen kidülledtek a szemeim, amikor megláttam és hihetetlenül boldog voltam. (: A harmadik, ami inkább kérdés, mint kijelentés: Sosem szabtam komment határt és nem is fogok, mert nem azért írok, hogy valakire rákényszerítsem, hogy 'Most pedig hozzá fogsz szólni, mert ha nem akkor nem hozom az új részt!', de észleltem, hogy mostanság kevesebben vagytok, mint voltatok. Tudom ez részben az én hibám, mert bunkó mód sosem köszönöm meg, csak itt, de... Unalmas a történet? Vagy érdemes folytatnom? Nyugodtan szóljatok, ha valami baj van; esküszöm nem harapok, és még csak meg sem sértődöm. Én is hibázhatok, emberből vagyok, és Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Szóval bátran mondjátok, ha valami baj van velem, a történettel vagy bármivel. (: 

Have a nice day, 

Susan xx.

..: Benjamin? :..

Az évszakok változnak, akárcsak a városok. Emberek jönnek és mennek, de megnyugtató tudni azt, hogy akiket szeretünk, mindig a szívünkben lesznek - vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, csak egy pár órányi repülőútra.

Anne Malik

Egy nap. Elég ennyi, hogy az életed utolsó szakasza kitörlődjön elmédből és totálisan eltávolítsa azokat az embereket, akikre emlékezned kéne. Fogalmam sem volt, hogy ki azaz Anastasia vagy Harry Styles, pedig a körülöttem lévők állítása szerint ismerem őket. De akkor a többiekre miért emlékszem? Még Christian arca is dereng, de róla sem jut eszembe több mint az előbb említett két személyről. Egy hét. Te jó isten mennyi minden történhetett ezalatt a hét alatt, amiről lemaradtam, de egyszerűen nem volt merszem kimerészkedni pompás szobámból, amit Niall lánya, Kate rendezett be nekem. Mindannyian kedvesek voltak, s szeretettel fogadtak be, de nem volt sem erőm, sem merszem lemerészkedni az emeletről. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszanyerjem emlékezetemet, de minél jobban erőlködtem és próbálkoztam, annál jobban fájdult meg a fejem, s fáradtam el én is. Távolinak tűnt minden, többek között az is, hogy emlékezni fogok az emberekre, a múltra. A balesetemre. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy Chris által kapott kis pendrive-al megkönnyítem az életemet, de szerettem volna kínozni magamat - akármennyire is mazochistának tűnök -, hogy saját erőmből emlékezzek arra, amit agyam egy csökevényes része megfosztott tőlem. Meg... valószínűleg jobban felzaklatna a titok, hír vagy ehhez hasonlók, amik most körülölelik életemet, mint az hinném, s ebbe beleborzongok.
- Elmegyek sétálni. - legtöbbször csak ezt hallották a köszönöm mellett, és már nem lepte meg őket, de most szemmel láthatólag csak Kara szorgoskodott a konyhában. Apró mosollyal leptem meg, miközben kezeimmel belebújtam a kabát ujjába. - Kate? - sálamat nyakam köré csavartam, míg vigyáztam feltűzött hajamra nehogy szétbomoljon az óvatos mozdulattól.
- Dolgozik. - felelte. - Este vacsoravendégeink lesznek, ha nem gond.
- A ti házatok Kara. - sóhajtottam, s lábaimmal beleléptem barna csizmámba. - Én csak egy alkalmi vendég vagyok. Természetesen nem zavar.
- Most már te is a család tagja van, Anne. - közelebb lépett és homlokomra egy hosszas csókot nyomott. Szemeimet lecsukva mindig visszaemlékeztem arra, hogy ilyen lágy mozdulatokkal csinálja ugyan ezt velem anyám, akivel ittlétem óta minden nap beszélünk. Természetesen számtalanszor próbáltam rávenni, hogy meséljen a múltról, az életemről és a három emberről, de java részt csak témát terelt vagy éppen azt szajkózta, hogy saját magamnak kell rájönnöm a dolgokra. Csak egy volt a gond. Nem tudtam a dolgokra emlékezni és Niall aggódó tekintete sem segített sokszor. Úgy gondoltam, hogy reménytelen, örökre itt maradok, noha tudtam, hogy nem szeretnék pár hétnél tovább a Horan család tagjainak nyakán lógni, annak ellenére, hogy minden egyes nap - már amikor látnak - elmondják, hogy szívesen látnak. Talán épp ez volt a gond. A titkok nyitja, hogy túlságosan is belemártottam magamat ebbe az egész emlékezős dologba. Szinte egész napom úgy telt, hogy a szobában ücsörögtem és az ablakon átszűrődő fényben süttettem arcomat, s ha éppen nem ezzel, akkor a zongorázással töltöttem el üresnek mondható óráimat. - Vigyázz magadra.
- Rendben. - suttogtam magam elé, s könnyáztatta szemmel sietettem meg lépteimet. Nem bírtam. Hiányoztak azok az emberek, akikkel eddig éltem. Akik az életem részesei voltak. Most pedig...totálisan egyedül érzem magamat.
   Szerettem biciklizni. A gyorsaság, a hajtás és a szabadság. Talán ezek miatt pattantam fel ittlétem óta folyton a biciklire, amivel gyorsabban mentem, mint néhány kocsi. Élveztem, hogy a nap sugarai melengetik arcomat s ez vegyül a szembe fújó hideg szellővel, ami a közelben lévő pékség frissen sült süteményeinek illatával lepett meg. Már majdnem mindenkit ismertem, aki rutinszerűen nap, mint nap ugyan azt a tevékenységét végezte, így nem volt meglepő, amikor mosolyogva köszöntek nekem, s tudták, hogy kihez is tartozom. Őket egyáltalán nem érdekelte, hogy a közelükben egy híres család lakik; egyszerű emberként tekintettek rájuk, ahogy rám is. Így arcomon hasonló mosollyal intettem vissza nekik boldogan egy nap akár többször is. A jól megszokott kis kávézó felé tekertem, ami az utca sarkán helyezkedett el nem messze a pékségtől, amibe valami isteni finom csokoládés croissant árultak az ott dolgozók. A biciklimet a falnak támasztottam és minden aggódás nélkül hagytam ott, hiszen tudtam, hogy a helyiek bíznak egymásban és éppen ezért merik kint hagyni szeretett kétkerekűjüket anélkül, hogy kikötnék az egyik oszlophoz vagy bárhova, ami megakadályozná azt, hogy elvigyék. Niall és a családja sokat mesélt a környezetről és az emberekről, így szinte azonnal megtudtam, hogy itt a lopások száma nagyon kevés és ritka. Csak az ide vándorló emberek vagy fiatalok tesznek zsebre egy-két dolgot vagy gyümölcsöt, de arra egyetlen egyszer sem volt eset, hogy biciklit loptak volna. De lássuk be...kinek kéne a mai világban már egy rozoga, régi kerékpár? Senkinek. Ezeken tudtam a legtovább elmélkedni miközben bőszen szürcsölgettem és kevergettem az elém letett bögre kávét, ami erősebb volt, mint bármelyik más, amit eddig sikerült megkóstolnom. De be kellett látnom, hogy ez nem egy tömegkávé, mint amihez szoktam és ez nem is volt ellenemre. Egy kis változatosság sosem árt.
- Hozhatok még valamit, kedveském? - az idős hölgy - Tara - már otthonosan mozgott az öregnek mondható helyen, aminek falain lévő tapéta itt-ott megkopott, de ettől még mindig megmarad az a családias környezet. Talán ez köszönhető volt annak, hogy a falon családi képek, virágok és egyéb ételeket mutató képek csüngtek, míg az asztalok sötét színben pompázó tölgyből készültek. A helyet még Tara férjének dédnagyapja nyitotta meg a nyolcvanas években és azóta ezen a helyen áll és csak néhol változtattak egy-egy apró dolgot. Ez látszott is, de senkit sem zavart, aki ide betévedt. Főleg idősebbek voltak, akik már gyerekkoruk óta látogatják eme kedves helyet, s akiknek már jócskán tudtam egész élettörténetüket. Mindig, amikor egy számomra új ember tévedt be, Tara sietősen mesélte el röviden, hogy ki ő, mit csinált vagy hányszor vált el. Persze egy idő után már én sem tudtam, hogy ki-kicsoda, de szorgos próbálkozása mindig jókedvre derített.
- Köszönöm, Tara. - somolyogtam, kabátomba belebújtam, s sálamat nyakam köré fontam. - Már épp indulni készültem. - az asztal szélét megragadva álltam fel, kabátomat lesimítottam testemen és a cipzárt felhúztam, ami testemet körülölelő ruhadarabot egybe kapcsolta. - Köszönöm a kávét. Isteni volt, mint mindig.
- Holnap?
- Holnap. - biccentettem egy mosollyal az ajkamon, majd az ajtó fogantyúját megragadva húztam magam felé. Az utcára kilépve rögtön megcsapott egy lágy, mégis hűvös szellő, ami arra késztetett, hogy ujjaimat kabátom zsebébe mélyesszem, arcomat sálamba rejtsem el. Lassan sétáltam, s minden egyes mozzanatot magamba szívtam. Imádtam itt élni, annak ellenére, hogy nem volt még részem egész Írországot bejárni, vagy legalább csak egy kis részét. Az emberek kedvesek voltak, a táj csodás és a környezet olyan mértékben nyugodt volt, hogy nem kellett semmi miatt aggódni. Más volt, mint Anglia és Manhattan. Mélyet szippantottam a tiszta levegőből, míg lépteimet lassítottam, amikor az utca vége felé értem. A biciklimet a saroknál lévő ablakhoz támasztottam meg, közel az ajtóhoz, és az utcához, ahol elhaladva gyorsan hazaérhetek. Haza. Milyen érdekes, hogy az idegen helyet otthonomnak nevezem, miközben semmi közöm sincs hozzá. A csendes, nyugalmas perceimet egy bicikli csengője zavarta meg, s a sietősen mellém guruló kislány, aki riadtan húzogatta maga felé a biciklijének fékjét, mindhiába. Ujjaimat kabátom zsebéből kirántva nyúltam utána még időben, hiszen a hozzánk közeledő járművek ellen semmi esélye sem lett volna. A bicikli tovább haladt, s az egyik vörösben pompázó gépjármű oldalának csapódva állt csak meg. Mind a ketten a földre kerültünk hirtelen cselekedetem után, de az én érkezésem sokkal fájdalmasabb volt, mint az ölemben kuporgó fiatal lányé. Szorosan öleltem magamhoz, könnyei már ujjaimra csöppenve folytak tovább.
- Melody! - egy férfias, mély hang szólalt meg mögülem, míg a kislány kezemben remegni kezdett. - Jól vagy kincsem? - csak egy lábfejet láttam magam mellett, képtelen voltam felnézni a férfire, aki valószínűleg az ölemben kuporgó kislány apja. Melody a férfi kezét elfogadva állt meg a lábán, majd a felém nyújtott kéz engem is felsegített. Pillanatokon belül én is a talpamon álltam, fenekemet leporoltam s a készségesen segítő férfi szemébe néztem. Wáó. Szürkés szeme aggodalommal volt tele, míg karjaival szorosan ölelte az előtte álló sírdogáló kislányt. Dermedten álltam a férfi előtt, aki szemével alaposan felmért. - Köszönöm. - suttogta. - Ha te nem rántod le, akkor nekicsapódik annak a kocsinak.
- Semmiség. - legyintettem, ujjaimat visszahelyeztem a melegséget nyújtó kabátom zsebébe. - Most mennem kell. Vigyázz magadra, Melody. - suttogtam a kislánynak, aki arcát apja mellkasába fúrta. - Viszlát.
- Héé. - lépett velem együtt. - Várj egy kicsit. - egyik kezét elvette lányáról, hogy kezemet érinthesse, amivel megakadályozott a további haladásban. - Te jól vagy? Nem ütötted be magad?
- Minden rendben. - bólogattam. - Puhára estem.
- Mivel tartozom? - hátrahőköltem kérdésétől, hiszen nem mindennapi kérdést tett fel. Felkacagtam. - Mi ilyen vicces? - ajka felfele mozdult, amitől olyan fiatalnak látszott.
- Az emberek általában nem kérdezik meg, ha segítenek valakin, hogy mivel tartoznak a segítségért. Örülök, hogy itt voltam és nem történt nagyobb baj.
- Akkor legalább megtudhatom a kislányom megmentőjének nevét?
- Anne vagyok. - jobb kezemet kihúztam zsebemből és a férfi felé nyújtottam, aki még mindig azzal a kedves, letörölhetetlen mosolyával illetett meg. Egyszerűen mosolyra késztetett ezzel másokat.
- Benjamin. - felelte, miközben kezemet óvatosan rázta meg. Érintése lágy volt, puha és meleg. Képtelenségnek tartottam, hogy valaha is sikerül elengednem a kezét, de a nap lenyugvó sugarai indulásra késztettek. Nagyot nyelve, kissé megilletődve húztam el a kezemet, s próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy normálisan tudjak beszélni.
- Örvendtem a találkozásnak Benjamin és Melody. - feleltem, hangom nem volt éppen meggyőző és magabiztos. - Most mennem kell. - sóhajtottam, s a biciklim felé mutattam. - Sziasztok! - intettem utoljára, majd tengelyem körül megfordulva lépkedtem a biciklim felé. Lábamat átvetettem rajta, s egyensúlyomat megtartva kezdtem el tekerni, hogy még időben hazaérjek a vacsorára.
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetlen egyszer sem jutott eszembe a délutáni kis incidens vagy baleset, mert azóta folyton a férfin és a kislányon agyalok. Egyszerűen sikerült elérniük, hogy ne magammal, hanem mással foglalkozzak és segítsek az itthoniaknak rendesen felkészülni a vacsorára és a vendégek fogadására. Hazaérkezésem után letisztítottam a biciklit, elmosogattam és a terítésben is segédkeztem, igaz a szalvétahajtogatásban nem tündököltem és akármennyire is próbálkozott Kate megtanítani, hogy így kell madár formájúra elkészíteni a szalvétát, nem ment. Persze ezen mindenki jót kacagott, de sikeresen tudtam háromszögletű szalvétákat gyártani. Az mindenkinek megy, Anne. Ezzel a mondatával kuncogott ki gyermeteg örömmel Kate, aki gyönyörű volt, mint édesanyja és tehetséges, mint édesapja. Persze a délutániakból nekik semmit sem meséltem el, mert tudtam, hogy kérdezősködésem a férfi honlétéről szöget ütne a fejükbe és egyből a középpontba kerülnék. Főleg a két lány figyelmét keltettem volna fel, mivel apám barátja, Niall csak vacsora előtt fél órával érkezett meg. Kate természetesen egyből apja ölébe ugorva fejezte ki szeretetét, aki nyöszörögve haladt lassan lányával az ölében. Mosollyal az arcomon figyeltem őket, hogy annak ellenére milyen neves család, teljesen normálisan viselkednek. Kara főz, dolgozik és az otthoni dolgokat végzi el lelkiismeretesen, míg gyönyörűséges lányuk, Kate az iskolában jeleskedik és néha napján a közeli virágboltban segíti ki az eladókat. Sikeresen könyvelte el Kate magában a cselekedetet, amikor berángatott magával a virágboltba, hogy segítsek neki és egyszerűen nem bírtam elégszer kifejezni hálámat, hogy akkor kimozdított otthonról. Sokszor próbáltak lecsalni, hogy csatlakozzak a családi programokhoz, de számtalanszor vallottak ez ügyben kudarcot. Kate persze nem adta fel, s akkor talán az életemet mentette meg. Otthonra leltem a virágok között, amik mámorító illatukat kiontva magukból ragadtak meg, s feledtették el velem, hogy mi is történt velem az elmúlt órákban, napokban és még sorolhatnám. Csokrokat állítottam össze, locsoltam a virágokat és sokszor beszélgetésbe elegyedtem a vevőkkel, akik boldogan kérdezték meg, hogy jól érzem-e itt magamat, kedvesek-e velem az emberek vagy, hogy meddig maradok még a zöldellő országban. Minden kérdésre próbáltam őszintén válaszolni, és ők türelmesek voltak, amikor valamit elszúrtam, vagy túl rövidre vágtam egy-egy virág szárát. De kezdő voltam és esetlen, de Kate szentül vallotta, hogy ügyes voltam és van érzékem ezekhez. Persze nem így képzeltem el a jövőmet...egy virágboltban, de tapasztalatnak és kikapcsolódásnak tökéletes volt.
- Tulajdonképpen kiket is várunk? - ruhámon látszó ráncokat idegesen simítottam ki rátapadt combomra, míg mi a nappaliban várakozva ültünk csendben. Tudom, hogy kissé illetlen volt így megkérdezni a vendégeink honlétét, de egyszerűen a végletekig való várakozás és csönd kiakasztott. Egész nap a csöndbe burkolóztam és így a nap végére már elviselhetetlennek tűnt. Szükségem volt az emberek zajára.
- Kara egyik régi ismerőse és lánya jön hozzánk. Kate sokszor szokott a kislányra vigyázni. - Niall az asztalon lévő poharát megragadta, majd szájához emelve kortyolt nagyot a hűsítő folyadékból.
- Nemrég halt meg a felesége és havonta egyszer-kétszer áthívom őket, hogy házi kosztot is egyenek. - folytatta Kara, aki mosolyogva simította meg az ölében nyugvó Niall kezét.
- A kislány maga az angyal. - dicsekedett Kate. - Zabálni fogod. - felelte kuncogva, amikor mindannyiunk figyelmét a csengő zaja keltette fel. Kate sietősen rohant az előtérbe, hogy vendégeinket beengedje, míg én a már asztal mellett álló Niallék mellé szegődtem. Idegesen tördeltem ujjaimat, ajkamat haraptam, míg türelmetlenül vártam, hogy végre túlessünk ezen az egészen. Könnyebb lett volna azt mondani, hogy nem érzem jól magamat, de tudtam, hogy részben miattam is volt ez az egész. Szerettek volna emberek között látni, társaságban. Kuncogó hangok egyre közelebbről jöttek, mígnem Kate mellett meg nem tekintettem a csinosan kiöltözött, befont hajú kislányt. Délutánról. Számat eltátva, dülledt szemmel figyeltem, ahogy közelednek, s mögöttük a férfi is stimmelt.
- Kara néni! - rohant oda nevetve Melody, míg én értetlenül álltam mellettük.
- Benjamin hadd mutassam be neked... - lépett mellém Niall, aki karomnál megragadva lépett közelebb az említetthez.
- Anne. - somolygott Ben, és tisztán hallottam, hogy mindenki meglepődött. - Örülök, hogy újra látlak.
- Szia, B-Ben. - dadogtam idegesen, s éreztem karomra mért gyengéd szorítás már nincs jelen.
- Ismeritek egymást? - csilingelő hangján szólalt meg Kara, aki pillanatokon belül mellettünk termett, maga előtt tartva Ben kislányát.
- N-Nem igazán. - sóhajtottam.
- Anne délután megmentette a lányom életét. - felelte magabiztosan Ben, aki közelebb lépve két csókot hintett arcomra. Egyik keze a derekamat tartotta, s esdekelve akartam visszakérlelni ölelését, amikor eltávolodott. A levegő a tüdőbe ragadt, míg arcom égett a pírtól. A levegő hirtelen forró lett, s csak pár centire voltam a délutáni férfitól. Szürke szeme boldogságot sugárzott, s az arcán lévő mosoly is erről tanúskodott.
- Nem is mesélted, Anne. - korholt Kate és már a számat nyitottam, hogy magyarázatot adjak, de Kara belém fojtotta a szót. Arcán rejtelmes mosollyal indult meg az asztal felé Melody-val és a többiekkel egyetemben.
- Menjünk, még a végén kihűl a vacsora! - kuncogott, s mindenki helyet foglalt. Mélyeket sóhajtva figyeltem, hogy az egyetlen szabad hely Ben mellett van, aki a székem mellett állva, kihúzva várja, hogy úriember módjára betolhassa. Egyszerűen nem értettem. Mi a fene folyik itt?