II./XII. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Először is szeretnék elnézést kérni a késés miatt, de valahogy nem nagyon sikerült Christian fejébe bele látnom és átélnem az érzéseit, és ezek mellett most volt a fejemen a zh írás körüli felfordulás is. A második, amit megemlítenék, hogy befejeztem az egyik blogomat, ami igaz nem volt hosszú, de mindent, amit szerettem volna és elterveztem megvalósítottam. Így ha kíváncsiak vagytok, akkor kattintsatok bátran eme kis linkre. -> http://sus-peony.blogspot.hu/ . 

Nem tudhatom mit írhatnék még. Ja, de!(: A blog sorsa innentől kezdve előreláthatólag az lesz, hogy több lesz Anne szerepe, persze beiktatok majd Christianos részeket is, de csak Anne élete fordul fel fenekestül innentől kezdve. - Még ennél is jobban. -
Hát...köszönöm szépen a figyelmet és előre is elnézést, hogy ennyire széllel bélelt rész lett.

Have a nice day,

Susan xx. 

..: Remélem találkozunk még :..

A közhiedelemnek ellent mondva ki merem jelenteni, hogy nem lehet rosszkor, rossz helyen lenni. Szerintem az ember mindig ott van, ahol dolga van és mindig azokkal, akikkel dolga van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az élet.. és ennél sem szebb, sem jobb, sem izgalmasabb nem történhetne velünk!


Christian Styles

Nem viccelek, ha azt mondom, hogy órákat töltöttem el azzal, hogy cikkeket olvassak édesapám régi kapcsolatáról, hogy ezáltal is némi információhoz jussak. Ugyan már mindent tudtam szerettem volna a képeket és a hozzájuk tartozó tartalmat is alaposan kivesézni, hogy az utolsó puzzle darab is a helyére kerüljön. Boldog volt. Minden képen őszinte mosollyal és szerelmesen jelentek meg, még a nemrég készült képen is, amikor is hosszú évek múltán kénytelenek voltak egymást üdvözölni. Akármennyire is szerettem volna nem tudtam tovább gyűlölni azt a nőt, aki mérhetetlenül boldoggá tette az apámat, mert végre rájöttem arra, ami mindig is titkokkal burkolta körbe életünket. Nem Anastasia volt az, aki ide juttatott minket, hanem Harry és Bridgit. Apám mérhetetlenül szerelmes volt elmondása szerint Anastasiaba, aki balesete után csupán néhány szabad napot kért. Természetesen ekkor történt minden, ami elrontotta kettejük tökéletes kapcsolatát, s ekkor fogantam meg én, a rossz tevő. Hiába mondták, hogy ne okoljam magamat emiatt, mert semmi közöm sincs hozzá, mégis részben bűnösnek érzem azt, hogy világra jöttem. Hiszen a franc egye meg! Ha nem tartanak meg talán menthető lett volna a kettejük kapcsolata és Anastasia Malik most Anastasia Styles lenne.
- Hahó. - a laptop a lábamon pihent miközben én folyton folyvást a cikkeket olvastam végig. Részben inkább csak a képekkel fájdítottam a szívemet, főleg az utolsóval, ami mindent elárul a két emberről. Szerelmesek. - Nem zavarlak? - lágy hangja rettentően hasonlított lányáéhoz, aki most azt se tudja, hogy ki-borja fia vagyok. Örülnöm kéne, hogy nem ismer meg. Hogy mindent elfelejtett ez alatt érve saját édesanyját is, így csak annyit tud rólam, hogy Harry fia vagyok, akit managel. A laptop tetejét lecsuktam, s magam mellé helyeztem el, míg tekintetemmel összefont ujjaimat kémleltem.
- Nem, gyere csak.
- Hogy vagy? - a mellettem lévő üresen tátongó hely immáron gazdára lelt, míg az aggódó tekintetű nő, apám szerelme egy bögre gőzölgő teát nyújtott felém.
- Köszönöm. - suttogtam, s tisztán éreztem a fölfele áramló gyümölcsös illatokat, amiket mindig is szerettem. Csak ezeket a teákat ittam meg, s órákig képes voltam újramelegíteni és az illatukkal betelni.
- Anne is folyton ilyet ivott, amíg kicsi volt, gondoltam, hogy...
- Tökéletes. A kedvencem. - a bögrét a számhoz emeltem, majd vigyázva nyelvemre és ajkamra kortyoltam egy kicsit. - Itt most inkább az a kérdést, hogy ön hogy van.
- Kérlek, tegezz. Nem vagyok azért még olyan vén. - fején aprót rázott, amit vállára omló göndör fürtjei hűen követtek. - Azt hiszem ezt a kérdést már előtted számtalan ember feltette. - halvány, mégis fájdalmas mosoly játszott ajkán. - Megérdemlem, hogy valamilyen szinten elveszítettem őt, csak azt sajnálom, hogy ezzel nem csak én szenvedek, hanem sokan mások is. Főleg Anne, aki most Taylort hiszi vér szerinti anyjának.
- Senki sem érdemli meg ezt az érzést, amit valószínűleg most érzel. Sem te, sem apám, sem senki más. - sóhajtottam, a kezemben lévő bögrét az előttünk lévő kis dohányzóasztalra helyeztem el, mert ujjaim már égtek az átforrósodott kerámiától. - Sajnálom, amit múltkor mondtam. Nem gondoltam komolyan.
- Ugyan drágám. - kuncogott. - Nem kell mentegetőznöd vagy bocsánatért esedezned. Semmiféle harag nincs bennem.
- Most már legalább fény derült arra, hogy Anne honnan örökölte a szerénységet. Nem sokat mesélt rólad.
- Talán nem is volt mit mesélnie, hiszen sosem voltam mellette.
- Nézd a dolgok jó oldalát. - elrugaszkodva álltam fel, mielőtt laptopomat kezembe véve távoztam volna. - Kaptál még egy esélyt. Innentől a te döntésed, hogy mellette leszel-e, mint anyja vagy beletörődsz abba, hogy olyan lesz az életetek, mint régen.
   Fogalmam sem volt, hogy mikor kerültem ágyba, de tisztán emlékszem, hogy fejem még a laptopomat érintette, majd valaki csak egy apró puha és illatozó takaróval fedte le testemet.  Sejtettem, hogy ki volt ez az anyáskodó személy, így reggel csak mosoly kerekedett arcomra, ahogy testemen végigtekintettem. Hajamba túrtam, s próbáltam kócos, rendezetlen fürtjeimet helyre tenni, mindhiába. A mindennapos ideges igazítások során nem mentem túl sokra, így csak még jobban szétkuszáltam hajkoronámat. Hatalmas ásítás hagyta el a számat, míg a kis borítékot és pendriveot a laptoppal egyetemben a kezem szorítása alá vontam, s már indultam is volna fel az emeletre, hogy rendbe szedjem magamat a búcsúzásra, de ebben megakadályozott egy erős mellkas. Mathias gyűlölködő tekintettel, önelégült mosollyal, sőt már-már vicsorral az arcán mért végig, s láttam szemeiben azt az elítélést és nem tetszést, amivel az utóbbi időben számtalanszor meglep.
- Jó reggel, selyemfiú. - üdvözölt. - Hova-hova?
- Jó reggelt. Anne-hez. Búcsúzkodni. - feleltem egyhangúan.
- Ó. Előtte beszélhetnénk? Tudod. - rántott egyet vállán, karjait összefonta maga előtt. - Csak, hogy minden dolog világos legyen számodra.
- Persze. - sóhajtottam. - Mondd csak. - Türelem, türelem! Próbáld meg nyugodtan kezelni a dolgokat.
- Attól függetlenül, hogy már anyámat is a markod közé csalogattad, mi Jasonnel nem felejtünk. Legjobban tennéd, ha ma itthon maradnál, és örökre elfelejtenéd Anne-t, mert rossz hatással vagy rá. - számat nyílásra bátorítottam, amikor mutatóujját felemelve fojtotta belém a szót. - Abban az esetben, ha nem így tennél és akadályoznád a javulását, hogy újra a régi legyen. Hogy azaz ember legyen, akit én megismertem, akkor Jasonnel sajnos át kell rendeznünk pár elemet azon a csinos pofidon. Én a helyedben kétszer is meggondolnám. - kacsintott és már fordult volna meg, hogy diadalittas mosolyával egyetemben magamra hagyjon, de hangom meglepte.
- A testvérem. - ordítottam. - Szerinted érdekel, ha megvertek? - nevetésem betöltötte a kis szobát, míg karjaimat kitártam magam előtt. - Magasról leszarom. Verjetek, de Anne-t nem engedem el. Most tudtam meg, hogy van egy testvérem. Évek óta még azt sem tudtam, hogy létezik... erre, amikor végre van egy ember, akit szerethetek azt kéred a kedves testvéreddel egyetemben, hogy tartsam tőle távol magamat? És mi lesz, ha visszatér az emlékezete? Akkor én legyek a szemét? A rossz testvér? - hangom merő gúny volt, s éreztem, hogy arcizmaim nem egyszer rebbennek meg.
- Semmi közöd hozzá. - ujjai elfehéredtek erős szorítása miatt, s szemével szinte villámokat szórt felém. Most jött el az én időm. Tudtam...nagyon jól tudtam, hogy mennyire fontos neki a testvére és mennyire fáj, hogy annyi köze van hozzá, mint nekem. Csak félig az övé, pont úgy, mint nekem. Nem szerettem az erőmet fitogtatni, de nem hagyhattam, hogy lealacsonyítsanak és parancsolgassanak nekem, mint holmi szolgalegénynek. Minden normális ember így cselekedett volna a helyemben.
- Egyszer talán te is beletörődsz, hogy annyi közöd van hozzá, mint nekem. Talán még kevesebb is. - már akkor megbántam, amikor kiejtettem ajkaimon a szavakat, mert a fiú tekintetét látván tudtam, hogy mélyen a lelkébe gázoltam. De a fene egye is meg ezt az egészet! Hát csak a testvérem! Igenis harcolni fogok érte és megmutatom, hogy annak ellenére, hogy a kapcsolatunk az elején kissé... félre siklott tudtok rendes testvér módjára viselkedni, még ha azt sem tudom, hogy azt hogyan kell. Mindig is szerettem volna magam mellé valakit, aki olyan, mint én és mindig számíthatok rá, de szüleim megelégedtek velem. Legalábbis apám, aki felnevelt és próbált jó gyermeket kovácsolni belőlem. Most már értettem, hogy miért ragaszkodott csak hozzám. Nagyon jól tudta, hogy nem vagyok egyedül és egyszer...egyszer valahogy találkozom azzal az emberrel, akire mindig is vágytam. A testvéremmel.
   Két hatalmas bőrönd ölelte körbe Anne karcsú alakját, míg fején egy hófehér sapka takarta még mindig lefedett sebhelyeit. Fájt őt így látni, miközben bőszen és örömmel nevetgélt a szőke énekesnővel, aki igaz viszonozta  a lány mosolyát, mégis tudta, hogy ezzel majdnem mindenkinek összetöri a szívét. Ana próbált meghúzódni a fiaival, míg én szorosan álltam apám mellett, aki csak nyugtatólag paskolta meg nem egyszer a vállamat. Mindannyian kikísértük Nialléket a repülőtérre, hogy így intsünk nekik egy hosszas búcsút, mielőtt elindulnak Írországba. Fogalmam sem volt, hogy meddig lesz ott, egyáltalán fogunk-e beszélni, de reménykedtem, hogy felfogja venni velem a kapcsolatot.
- Héé. - kuncogva húzta el ujjait szemem előtt. - Bambulsz? - jókedve egy percre sem tántorodott el, pedig ha tudta volna...ha tudta volna azt a rengeteg új információt, amit én valószínűleg sírva rohant volna el innen..., ahogy akkor is tette.
- Elgondolkodtam. - semlegesen vállat vontam, ujjaim szorosan markolták ajándékát, amit a végén mégis csak becsomagoltam.
- Ha amiatt aggódsz, hogy így most mi lesz a bandával, akkor megnyugodhatsz, mert az egyik kollégámat megkértem, hogy vegyen át titeket.
- Ez a legkisebb gondunk most, Anne. - ujjaimat remegve helyeztem el bársonyos arcán, amin lassan, komótosan simítottam végig. - A legfőbb, hogy meggyógyulj és minden a régi legyen.
- Félek, hogy már nem leszek az, aki voltam. - közelebb hajolt, lehelete égette a fülemet mikor szavait akadozva suttogta bele fülembe. Nagyot nyeltem és tisztán éreztem a torkomban jelen lévő csomót. Egy hajszál. Nagyon kevés kellett volna ahhoz, hogy kitálaljak neki, mindenről. Egyszerűen nem bírtam és fájt, hogy nem emlékezett rám.
- Minden rendben lesz. - suttogtam, ajkaimat a homlokára tapasztottam, hosszas csókot nyomtam oda. - Bontsd ki, de majd csak, ha megérkeztetek. Van benne egy pendrive... - sóhajtottam, tekintetemet az övébe mélyesztettem és próbáltam olyan hangerővel beszélni, hogy csakis ő hallja, amit mondok. - próbálj meg magad emlékezni, de ha már nem bírod... nézd meg. Talán segít, de még hanyagold. És, ha szükséged lenne egy barátra, akivel beszélhetsz magányodban, akkor ott a számom és hívj bátran. Bármikor. - utolsó szavamnak erős hangsúlyt adtam. Felőlem hívhatna hajnali kettőkor is, én akkor is felvenném és végig hallgatnám. Jó... valószínűleg nem lennék valami hihetetlenül jó társaság, de ott lennék és bármit megtennék annak érdekében, hogy jobban érezze magát.
- Köszönöm, Chris. Igazán jó barát vagy. - szorosan ölelte át derekamat, míg éreztem mellkasomon megjelenő könnyeit. Kissé bátortalanul cirógattam végig hátán, kezén, de nem húzhattam sokáig. Nem lehettem önző, hiszen még nem tudja, de anyja epekedve várja, hogy átölelhesse.
- Ezért vagyok. - negédes mosoly terült szét arcomon, míg ajkaimmal két csókot hintettem rózsaszínben pompázó orcájára. - Vigyázz magadra! - sóhajtottam, s egyet hátra lépve tudattam vele, hogy szabad utat adtam a többieknek. Szomorúan léptem vissza apám mellé, aki titkon szerelmét figyelte. Nehéz volt neki és erre csak most jöttem rá. Erős volt és bátor. Én nem lettem volna rá képes, amire régen ő és...akármennyire is nehéz, de valamiért most ismerős érzések futnak végig testemen. Ő Ana-t szerette és engedte el, míg én... én a testvéremet. Kicsit abszurd... erre magam is rájöttem, de remélem, hogy egy idő után ezek az érzések tényleg csak barátiak lesznek.
- Örülök, hogy megismerhettem, Anastasia. - bátortalanul állt anyja elé, aki csillogó szemekkel és egy hamis mosollyal vonta szorosan mellkasára. Anne háttal állt nekünk, míg apámmal tisztán láttuk Ana szemében jelen lévő csillogást és fájdalmat. Orrával mélyeket lélegzett lánya hajából, míg szemeit lecsukva tartotta és kezeivel egy percre sem gyengített szorításán. Ha ebből nem jött rá Anne, hogy ki is valójában az előtte álló nő, akkor másból sem. De még tőle tudom, hogy az ilyen pillanatok nagyon ritkák voltak az életükben, hiszen kizárta a médiát és anyját is az életéből. Sokat mesélt róla és próbálta úgy beállítani, mintha ez nem bántaná őt, de nagyon is éreztem, sőt tudtam is, hogy hiányzik neki. Sokszor keltem fel, hogy Ana nevét suttogta, míg könnyei ki-kiszökkentek szeméből és ilyenkor nem bírtam mást tenni csak szorosan magamhoz húzni és úgy óvni. Megakartam így maradni neki. Egy óvó barátnak, akire tényleg mindig számíthat.
- Én is kincsem. - szipogta, ujjaival arcán lefolyó könnyeit szárította fel. - Vigyázz magadra rendben?
- Rendben. Ígérem. - kuncogott. - Remélem, még találkozunk. - lábujjhegyen állva csókolta arcon a nőt, aki csak döbbenten figyelte lánya mozdulatait. Valamit megmozgatott benne és ezt mindannyian láttuk. Apám szinte azonnal oda rohant mellé, mielőtt kitörhetett volna és gyors, határozott mozdulatokkal indult meg vele a kis büfé felé.
- Anne, mennünk kell. - sóhajtott Niall, aki a lány bőröndjeivel egyetemben indult el az ötös terminál irányába.
- Egy perc. - mutatta fel ujját, miközben rohanva ugrott a szőke nő nyakába. Taylor esetlenül ölelte meg a vidám lányt. - Tényleg muszáj elmennem? - kétségbeesve nézett fel Taylorra, aki csak egy apró mosoly keretében tűrte be Anne rakoncátlan hajtincsét sapkája alá.
- Pihenésre van szükséged és Niallnél leszel a legjobb helyen. Gondolj bele édesem, hogy ott nem vagy rákényszerítve arra, hogy emlékezz a történtekre, a múltra. - vörös ajkai közül egy sóhaj tört ki, míg tekintetét Ana felé vezette, majd vissza  a lányra. - Ne gondolj semmire, rendben? Csak vigyázz magadra és élvezd az életet. - vörös rúzslenyomat ékeskedett Anne mosolygós ajkán, amit Taylor szinte azonnal le is törölt onnan. Mindannyian tudtuk, hogy akármennyire is szerette volna magának tudni a lányt, akit ő nevelt fel, nem tudta. Fájt neki, hogy legjobb barátnője, bizalmasa összetört és lányához hasonlóan mindent elveszített. Nem érdekelt már senkit, hogy mi történik ezután, csupán az, hogy Anne visszanyerje emlékezetét és minden úgy folytatódjon, ahogy régen is. De vajon ez mikor fog megtörténni? Vicces...és ironikus, hogy ugyan ezt a kérdést tettük fel az orvosnak is, aki nyugtalanító válaszával semmit sem oldott meg. Sőt...még rontott is a helyzeten. "Talán egy hét, egy hónap...de az is lehet, hogy örökre így marad."