II./XI. CHAPTER

Sziasztok!(:
És itt az újabb rész. Elnézést a késésért, de most semmi ihlet nem jött. Így is röstellem magamat, hogy ilyet adok ki a kezeim közül, de tudom, hogy nem menne most a jobb, de ennek ellenére azért remélem, hogy egy parányit elnyeri majd a tetszéseteket. Talán kijelenthetem, hogy életem legpocsékabb része ez. De a rizsát félre téve. Kitartást a hétre és előre is kellemes hétvégét!(: 

Have a nice day,

Susan:*

 ..: Írország? :..

 "Legnagyobb fájdalom, amikor nem emlékeznek rád. Én tehetek róla. Ezzel teljesen tisztában vagyok, de még sem gondoltam volna, hogy fáj olyasvalakit elveszteni, aki még él és lélegzik. " - Anastasia Hill

Anne Malik

Fájdalom. Ez volt az egyetlen dolog, ami arra késztetett, hogy elgémberedett testrészeimet megmozgassam, de ez sem bizonyult olyan egyszerű dolognak. Nehéz volt minden, s hirtelenjében nem tudtam, hogy hol vagyok. Csend volt, amit néha-néha egy-egy pityegő hang tört meg. Hol a fészkes fenében vagyok? Nyöszörögve próbáltam felülni, miközben szemeimet óvatosan próbáltam kinyitni. A szoba sötétét volt, csak egy-egy átszűrt fény törte meg, ami a sötétítő néhány pontján tört utat magának. Körülöttem virágok voltak, amiknek illata szinte azonnal felkúszott légáramlatomba. Homlokomat ráncolva fordítottam oldalra a fejemet, s észleltem, hogy a kis üvegen túlon a családom van. Bal kezemet súlyos gipsz tarkította, míg bal lábam szabad volt a jobb szintén begipszelve volt felpolcolva. Na, jó. Mi történt? Egyre kétségbeesettebben próbáltam felülni, persze sikertelenül, mert arra sem volt erőm, hogy tisztázzam magamban a dolgokat. Az üvegből láttam egy bozontos hajú, s valószínűleg sírástól vörös szemű fiút, aki aggódva tekingetett be. Amint tekintetünk találkozott kitágult szemmel fordult a többiek felé, akik rögtön az üveg elé csörtettek. A fiúhoz hasonló férfi zöld átható tekintettel figyelt, s idegesen túrt bele itt-ott ősz hajába. Hirtelen valami öröm töltött el, s megkönnyebbülés, amikor öcséimet is láttam mellettük a szőke írrel, Niall-al egyetemben. Apró mosolyt küldtem feléjük, s tisztán láttam, hogy egyikük sietve rohan el.
- Hogy kerültem ide? - suttogtam az engem vizsgáló dokinak.
- Mire emlékszik, Ms. Malik? - hivataloskodott, s hatalmas sóhaja nem suhant el a fülem mellett. Akármennyire is próbáltam visszaemlékezni a napokra, s a történtekre valahogy nem sikerült. Részben néhány dologra emlékszem, hogy ideköltöztem Londonba, de, hogy utána mi és miért történt, nem tudtam. Szemeimet lehunyva tartottam, s annyira koncentráltam amennyire csak tudtam. Apró szisszenés tört fel ajkaim közül, s szabad kezemmel, amiben infúzió csöve lógott odakaptam. Ijedten kaptam fejemet a doktor felé, amikor lágyan sajátja közé vette a kezemet, s az infúzió cső csatlakozásába egy tűt nyomott. - Fájdalomcsillapító. - felelte.
- Semmire. - kétségbeesetten próbáltam felülni. - Mi történt?
- Ms. Malik. - sóhajtott.
- Anne. - nyeltem egy nagyot. - Kérem, szólítson Anne-nek. - mosolyodtam el tekintette láttán, ami csupa melegséget, s nyugodtságot küldött felém. Mindig is tiszteltem az orvosokat, akik képesek nap, mint nap súlyos betegeket meggyógyítani és mindent megtenni azért, hogy felépüljenek. A sok vér és gyász, ezek azok a dolgok, amikre én nem lennék képes. A franc egye meg! Hiszen már a vérvételtől is irtózom.
- Rendben. - krákogott, és a kezében tartott kis dossziét szorosan mellkasára vonta. Tekintetével engem figyelt, majd egy pillanatra a családomra szegezte barnán csillogó szempárját. Haja éj fekete volt, ajka telt s csábítóan rózsaszín. Szeme sarkában mosolyára egy-egy kelletlen ránc keletkezett, ami még vonzóbbá tette kisfiús kilétét. Legalábbis más nőknél. Akármennyire is szívdöglesztően nézett ki számomra ő csak egy angyal volt, aki életeket mentet, s jókedvével még be is aranyozta mások napját. Testén fehér köpeny volt, míg lábát egy bő szintén fehér nadrág fedte. - Szóval Anne. - kezdett bele ismét. - Egy héttel ezelőtt került be hozzánk súlyos sebesülésekkel. Autóbalesete volt, s nem könnyítette meg a dolgunkat. Nagyon sok vért vesztett ezért vérátömlesztést kapott. Amint észrevette a bal keze s jobb lába törést szenvedett, így egy ideig ágyhoz lesz kötve, amit majd a mankós járás fog követni. A baleset következtében az önbe csapódó személyi gépjármű a baloldalba csapódott be, s onnan tovább egy oszlopnak, ami következtében, mivel európai autóval rendelkezett, súlyosabbak lettek a sérülései, mintha egy jobboldali kormánynál ült volna. A koponyája megsérült, s egy kis duzzanat jött létre az agyában, ami miatt mesterséges kómában kellett tartani, hogy ne tegyük ki önt kockázatnak. Pár napja kellett volna felébrednie, mivel megszüntettük a kómát, de Ön úgy döntött, vagy ha jobban tetszik a teste, hogy még pihen. A leletei jó értéket mutatnak. Még pár napot benntartjuk megfigyelésre és utána már csak a gipsz leszedése miatt lesz esedékes a találkozó.
   Percek teltek el miután a rejtélyes nőt kivonszolta a még rejtélyesebb férfi és a fejem szinte dübörögve kiáltott, hogy állj! Túl sok volt egyszerre, s a körülöttem lévők egy szót sem szóltak csak szomorkásan lehajtották fejüket és tördelték ujjaikat. Szánalmasnak látszottak, mert azt hitték, hogy így láthatatlanná válhatnak, de én tisztán láttam őket, s vártam. Vártam és vártam remélve, hogy valaki észreveszi, hogy nincs egy köpeny rajtuk, ami elrejtené őket. Itt vannak és lélegeznek, néha-néha idegesen köhintenek vagy cipőjükkel gyártanak idegfeszítő nyikorgó hangot a padlón.
- Anne. - szólalt meg édesapám. - Emlékszel valamire?
- Semmire. - suttogtam összetörve. - Semmire. - ismételtem meg újból szavamat, miközben tekintetemmel a körülöttünk lévőket mértem fel. Mindenki stimmelt. Kivéve egy személyt. - Te ki vagy? - fejemmel a bozontos hajú fiú felé böktem, s próbáltam egy kedvderítő mosollyal meglepni, de arcát látván nem nagyon sikerült.
- Harry fia, Anna és őt meg a bandáját manageled. - lépett közelebb anyám, s hosszas csókot hintett arcomra. Ujjaival finoman érintette a sebeket és arcáról szinte sütött, hogy mennyire aggódik értem. - Kicsim... - helyezkedett el mellettem.
- Harry. - kiáltás szűrődött be a résnyire nyitva hagyott ajtón. - Engedj be! A lányom! Jogom van látni!
- Ideje menniük. - lépett közelebb az orvosom, aki egy langymeleg mosollyal próbálta meg kiterelni a körülöttem állókat. Aggódva pillantottam körbe a többieken, akik mindannyian érdekes ábrázattal figyeltek, mintha nem egy e világi teremtmény lennék, hanem egy ufó. - Később még bejöhet egy maximum két ember, de tartsák észben, hogy Anne-nek nyugalomra és pihenésre van szüksége. - magyarázta. Mindenkinek eljutott az elméjéig, hogy valószínűleg nem beszél sületlenséget egy erre kiképzett orvos, így egytől egyig csókot hintettek orcámra. Lassan vissza-visszatekintve indultak meg az ajtó felé, s a doktor még gondosan odafigyelt arra is, hogy az egyetlen kis ablakot, ami a folyosóra adott kilátást eltakarja előlem. A szoba ismételten csendes volt, csupán a gépek zaja visszhangzott, s a sötétség elnyomta elmémet. Hirtelenjében ismét fáradt lettem és mindenem nehéz volt, főleg a fejem, amiben zagyvaságok sokasága ismétlődött meg. Ki lehetett az a nő, akit szinte hisztérikusan vittek ki a szobából? Ez volt az utolsó, amire emlékszem, mert utána szinte azonnal elnyomott az álom, s egy jobb, barátságosabb környezetbe kerültem. Az álmok földjén.
   Az idő fogalma teljesen elfelejtődött számomra, s tisztán éreztem és hallottam is, hogy valaki van mellettem. Kedves, nyugtató hangja késztette testemet, hogy még nyugodtságban maradjon, ahogy szemhéjam is csukott állapotban fedte le szememet. Csak a hangokra összpontosítottam.
- Niall ez hülyeség. - korholta  a nő a szőke férfit.
- Ana ez az egyetlen megoldás. Hallottad mit mondott az orvos... - suttogta a fiú, s hallottam, ahogy rendszertelenül lépked a szobában.
- Elveszed tőlem őt, Niall. Egyszer már elengedtem. - sóhajtott. - Most nem fogom. Tanultam a hibámból.
- Ana. - hangja közelebbről hallatszott, s szabad kezemen valami nedvesség jelent meg. Egy csöppnyi kéz simított végig rajta szinte már begyakorolt mozdulattal, ami sejtette velem azt, hogy ez egy nő keze. Ana. De ki azaz Ana? Vissza kellett magamat fognom, hogy a fejemben kavargó kérdés miatt ne húzzam össze szemöldökömet, s ez gondos odafigyelésem miatt sikerült is. Hiába törtem magamat, s eszemet, hogy emlékezzen a nő nevére, nem jutottam semmire. Nem rémlett semmi sem. - Nálam biztonságban lenne. Ott van Kate, a lányom és Kara is. Gondoskodnánk róla és megadnánk neki azt a nyugodt környezetet, amire most szüksége van. Az orvos szerint sem jó, ha emlékekkel bombázzátok meg és lássátok be, hogy nem segít rajta, ha visszamegy oda, ahol minden kezdődött. Azt hittem, hogy bízol bennem annyira, hogy elengedd velem.
- De Írország, Niall? - sóhajtott egy kövéret, szinte magam előtt láttam megtört arcát, s Niall meggyőző tekintetét, amivel sikerült mindig rávennie valamire. - Nem is látnám soha. Azt hiszed, hogy így visszatérnének az emlékei? Hallottad az orvost. Lehet sosem fog emlékezni.
- Ana vissza fog térni az emlékezete, de ahhoz arra van szüksége, hogy senki se zargassa. Szerintem jót tenne neki az új környezet és Kara is szó nélkül beleegyezett. Kate-el pedig nagyon is kijönne Anne. Majdnem egykorúak. Én is ott lennék neki, ahogy az elmúlt egy hónapban, de megértem, ha nem akarod rám bízni.
- Zayn-el beszéltél már? - suttogta, s szavait hangos szipogásai szakították meg.
- Belement, és támogatja az ötletemet. Már csak a te engedélyed kell és persze Anne-é, de ő neki elég egy meggyőző pillantás és benne van a dologban.
- Taylor? - suttogta ismét, s fejemben egyre nehezebb súllyal áramlottak be az információk. Mi a fészkes fenéért kér Niall engedélyt egy idegentől? És ki a frász ez a nő? Akaratom ellenére is egy mérges morgás tört ki ajkaim közül, de szemem még mindig lehunyva rejtette el magát. Szinte érezni lehetett, hogy a helyiségben megáll a levegő, s a szobában tartózkodó két személy visszafolytja szavait.
- Taylor szerint is jó ötlet, de szeretné továbbra is tartani a kapcsolatot és alkalmanként kisebb információkba beavatni Anne-t. - pár perccel később szólalt csak meg, amikor megbizonyosodott arról, hogy tényleg alszom.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen hazugság miatt elveszítem a lányomat.
- Nem veszítetted őt el, Ana. Vissza fog térni az emlékezete! - győzködte Niall.
- Annyira félek, Niall. - immáron zokogott, s karomon lévő keze már nem nyújtott többet melegséget. Percekig hallgattam, amíg Niall lágy, halk hangja próbálja megnyugtatni a megtört nőt, majd egy ismerős hang mindezt a kellemetlen pillanatot megszakította. A doktorom menésre biztatta őket, s két hatalmas csókot követően egyedül maradtam a mámorító illatú szobában, amit csak egy apró kis lámpa világított meg.   Egy éles szúrásra kaptam fel a fejemet, s a fejemhez ütődő puha tárgynak, ami sajtszagot árasztott magából. Szemeimet pislogva nyitottam ki és tudatosult bennem, hogy még mindig a valóságban  vagyok és nem csak egy szörnyű rémálom volt az egész. A tegnap rémálomként hasított belém, míg figyeltem, hogy a nővér az infúzió csatlakozójából vesz ki egy kis ampullát.
- Csak C vitamin. - magyarázkodott arcomat látva. - Kicsit kellemetlen tudom, de szükséges az ön állapotába a pótlás. - mosolyodott el kedvesen, majd egyet biccentve távozott a szobából. Szemeimmel immáron az államnál elhelyezkedő chipsdarabot figyeltem.
- Végre, hogy felébredtél. - csámcsogott a mellettem elhelyezkedő széken Mathias. - Már halááálra untam magamat. - húzta el a mondandóját, majd ismét egy burgonyaszirmot dobott a szájába. Arcára elégedett mosoly ült, majd fintorom láttán megragadta a rajtam lévő szirmot és a számhoz emelte.
- Ühhmmm. - hümmögtem csukott szájjal, s próbáltam kitörni készülő nevetésemet visszafogni.
- A beteg nem ellenkezik, hanem készségesen eszik! - húzkodta ajkamon a sajtos s sós ételt, ami már-már kezdte marni most valószínűleg vörösen izzó számat. Megadtam magamat, s engedtem a szorításon. - Végre. - sóhajtott és elégedetten dőlt hátra a székében, mintha valami ominózus feladatott hajtott volna végre.
- De nem ilyen egészségtelen mocskokat, amiket folyton tömködsz magadba. - förmedtem rá. Válasza csupán egy csábos mosoly volt egy vállrántással megspékelve. Ujjaival a kis zacskóban kutakodott, majd az utolsó burgonyaszirmot behajítva a szájába állt fel, s dobta ki az immáron összegyűrt tasakot.
- El is tűnt, látod! Csak szólnod kellett. - huppant vissza helyére. - Hogy vagy? - suttogta, kezét az enyémre helyezte, s fintorogva nézett végig sebesülésekkel teli testemen.
- Remélem, majd aláírod és kipingálod.
- Kitérsz a válasz elől, mint mindig. - sóhajtott, de ajkán még mindig jelen volt az a kedvderítő mosoly.
- Miért hagynék fel a szokásokkal? - aprót rántottam vállamon, de testem így is fájdalommal teli jajdult fel. - Mi a fene folyik itt, Mat? - suttogtam kétségbeesetten és reményteli szempárral figyeltem öcsém fáradt tekintetét, ami annak ellenére, hogy vidámnak mutatta cseppet sem volt az. Átláttam rajta, s az évek során volt alkalmam kiismerni őt annyira, hogy tudjam, most valami nyomja lelkét.
- Tényleg nem emlékszel?
- A balesetre?
- Nem. - csóválta fejét, hogy válaszát megerősítse. - Anyura.
- De hát emlékszem, Mat. - csattantam fel, s homlokom ráncba borult, ahogy megtekintettem öcsémet. Ujjait összefűzve tartotta ölében, miközben fejét lehajtva tartotta.
- Remélem, minél hamarabb visszatér az emlékezeted. - nemtetszően nemleges választ formált fejével. - Akkor gondolom Christianra sem emlékszel.
- A-a. - nyeltem egy nagyot. - Ki az?
- Harry fia. - tekintetét immáron rám emelte, s nem kerülte el figyelmemet könnyes szempárja. Kezemet erőtlenül nyújtottam ki és ő gondolkodás nélkül markába kapta. Ujjai komótosan járkáltak kiszáradt ujjperceimen, és lassan, óvatosan haladt felfele egészen addig, amíg el nem ért a kis csőig, ami jelen pillanatban folyadékot juttat szervezetembe. - Kerüld őt, rendben? Mármint... ne is néz rá!
- Mi történt, Mat? - próbálkoztam ismét immáron reményekkel teli.
- Magad kell emlékezned, Anna. - suttogta, apró csókot hintett kézfejemre. - Csak ne felejtsd el, hogy tudni kell megbocsátani és az emberek hibáznak. Később te is bánnád, ha nem adnál még egy esélyt. Ezt általánosságban mondom. - sóhajtott, s egy pillanatra habozott. - Niall azt akarja, hogy menj vele Írországba.
- Mit akarsz ezzel?
- Azt, hogy menj vele! - felelte, s egy hatalmas csókot nyomva égő orcámra fordult meg és indult meg az ajtó felé. Döbbenten feküdtem az ágyamon és éreztem, hogy szívem hevesebben dobban, mint eddig. És ezt nem csak én éreztem így, hanem a mellettem elhelyezkedő gépek is, amik hangosabban és gyorsabban pityegtek, mint ittlétem alatt valaha is. Fogalmam sem volt, hogy mit akart ezzel öcsém, azt meg végkép nem, hogy miért kell magamat távol tartani Christiantól. Tegnap nem tűnt veszélyesnek, sem olyan fiúnak, aki csak játékra használja a lányokat. Egyre kíváncsibb lettem a múltamra, hogy mi történt velem és, hogy mi az, amire emlékeznem kéne. Tudni kell megbocsátani. Ismétlődtek fejemben öcsém monológjai. Megbocsátanék én...de még fogalmam sincs, hogy mit kéne és egyáltalán kinek. De azt hiszem ezek a múlt és a jövő rejtelmei, s csak reménykedni tudok benne, hogy előbb vagy utóbb, de minden világos lesz számomra, mert így csak a sötétben tapogatózok, és egyáltalán nem élvezem.