II./XV. CHAPTER

..: Csak azt akarom, hogy boldog légy :..

Ha arra keresel okokat, hogy ne szeress valakit, valószínűleg meg is találod azokat; viszont néha meg kell adnunk magunkat és engedni, hogy a szívünk azt kapja amit megérdemel

Anne Malik
9 évvel később.

Azt hiszem, mindenki vágyik egy boldog végre. Még én is. Vicces. Mindig mosollyal gondolok vissza azokra az időkre, amikor semmit sem tudtam. Hogy Ben mindenre rávett és megtanított élni úgy, hogy ne keressem folyton az emlékeimet. A viták, a csókok és minden, amit ő okozott örök emlékként fog bennem megjelenni. Azt hiszem neki köszönhetem azt, hogy megmutattam igenis tudok énekelni és emlékezni. Noha nem saját magamtól, de megtudtam az igazat, ami eleinte nehezen és fájdalmasan érintett, feldolgoztam. Fél év. Sikerült fél évet tudatlanul végig élni, s minden nap szenvedéssel elkínlódni az adott napot. Persze egy ideig sikerült távol tartanom magamtól Bent az ádáz és gyerekes viselkedése miatt, amikor is egy tóba rohant velem, mit sem sejtve arról, hogy gyermekkorom óta kerültem minden kapcsolatot a mélyebb, s nagyobb vízzel, mint ami egy kádba elfér. Ezt is leküzdöttem. Leküzdöttük. Mára már csak nevetve gondolunk vissza ezekre a dolgokra, s oly' annyira hálás vagyok neki mindenért. A küzdelmet. A tűrőképességet. S azt, hogy nem adta fel az első akadálynál, amit én állítottam fel neki. Küzdött értem, ami szerinte élete legjobb cselekedete volt. Merész kijelentés a számból, hogy szeretem őt, ahogy az is, hogy ezt...először édesanyámmal közöltem. Igen. Anastasia Hill-el, akit büszkén nevezhetek anyámnak, annak ellenére, hogy évekig hazudott nekem. De nem bírtam nem megbocsátani és adni neki még egy esélyt. Sosem felejtem el azt a napot, amikor összeveszve Ben-el dühösen rontottam be Niallék házába, s találtam a kanapén Ana-t, akiről akkor még csak azt tudtam, hogy Taylor egyik barátnője. Teljesen összetört, s noha nem tudtam, hogy mi történt, segíteni akartam. Azokban a napokban és hetekben én voltam az, aki lelkileg helyre billentette, s újra életet lehelt belé. Legjobb barátnők lettünk, s így utólag visszatekintve lehet látni, hogy igazán akkor viselkedett normális anyaként. Egyetlen percét sem bánom azoknak a napoknak és azt sem, hogy rájöttem mi is történt velem, velünk és velük. Eleinte furcsa volt minden. Hogy apámnak hitt Zayn Malik félre lépett volt kedvesével Perrie Edwards-al, akivel talán még a mai napig is boldogan élnek. Az egész ország, világ meglepően figyelte, hogy az álom pár szétmegy annyi év házasság után, de ők mit sem tudtak ezeknek a hátteréről, hogy anyám miattam napokig, sőt hetekig képtelen volt mással törődni. Egyszerűen nem ment közöttük. Zayn nagyon jól tudta, hogy anyu az igazi apámat, Harry-t szereti, aki a nehéz időkben végig anyám mellett volt. Végre belátták azt, amit mindannyian tudtak. Legalábbis a barátok. Lehet, hogy mélyen elrejtették egymás iránt érzett szerelmüket, de ahogy teltek az Írországban töltött napok, ők úgy bontakoztak ki ismét egymásnak. Persze ezt mind gyomorforgatónak találtam és nem egyszer tettem erre megjegyzést, de Harry is próbálkozott építeni a kettőnk közötti apa-lánya kapcsolatot. Sikerült neki. Megkedveltem, ahogy Christiant is, aki a mai napra már az Union J-vel világhírnévre tehet szert. A testvérem. Annyira furcsa és még most sem esik nyelvemre kiejteni ezt a szót. Mindvégig abban a tudatban éltem, hogy két öcsém van, akik igaz rosszul kezelték a hírt, anyámmal, velem és Harry-vel maradtak. Most fogtam csak fel igazán, hogy őket mennyire egymásnak teremtette az ég, de ennek ellenére mégis mennyi évig képesek voltak egymás nélkül élni. Igaz, hogy anyám boldog volt Zayn mellett, de mégsem tudott rá úgy tekinteni, mint most Harry-re. Öröm őket nézni... és látni, hogy milyen boldogok. Hogy tényleg szeretik egymást. És gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy anyám neve most már hivatalosan Anastasia Styles. Évekkel később... az esküvőm előtt apám megkérte anyám kezét, amire természetesen igen volt a válasza. Akkor még egyikőjük, ahogy én sem sejthettem, hogy a végén Ben is így fog cselekedni. Hogy meg akar velem állapodni. Életem talán legnehezebb perceit éltem át, amikor az igent kellett kiejtenem a számon, s rájönnöm, hogy férjes asszony vagyok. Vége a fiatal éveimnek. 

- Anyuuuuu. - megtört hangocskájára egyből felkaptam a fejemet, s ő rögtön ölembe fészkelve magát fúrta bele arcocskáját a mellkasomba. Lágy, meleg szellő birizgálta meg az ablakot takaró vékonyka függönyt, s a sirályok hangja élesen törte meg a szoba csöndjét. Manhattan. Minden ott végződik, ahol elkezdődött. Apámék házassága után véglegesen is letelepedtünk és némi vita árán bár, de Ben követett minket. Igaz édesanyja rettentően ellenezte a kettőnk kapcsolatát és azt, hogy unokáját Melody-t a világ másik felére viszi, eljött hozzám. - Travis megint megütött. -  szipogott az ölemben legkisebb gyermekem, Camryn. Édes göndör fürtjeit tőlem örökölte, s apámra nézve mindig ő jut róla eszembe. A göndör haj minden gyermeknél szinte védjegy, ami emlékezteti őket, hogy ereikben részben Styles vér csörgedezik. Telt rózsaszín ajkai most a könnyeitől fénylettek, míg apró ujjacskáival a mellkasomat támasztotta. Hüvelykujja a szájában volt és azt szopta megnyugvás képen. Akármennyire is próbáltam leszoktatni még nem nagyon sikerült. Amikor bátya valami rosszat tett s ő felkapta a vizet rögtön szájába vette az ujját és próbálta magát lenyugtatni. Persze ilyenkor őt is, ahogy bátyát, Travist is próbáltam kioktatni, nem nagyon sikerült. Valahogy mindig sikerült kiakasztaniuk egymást és tapasztalatlan anya lévén nem bírtam őket móresre tanítani. Ilyenkor előszeretettel segített be anyám, aki Travist próbálta valamelyest észhez téríteni és elmagyarázni neki, hogy ez nem méltó viselkedés.
- Nem tudom, hogy mit csináljak a testvéreddel, hogy végre szót fogadjon. - sóhajtottam megadóan, majd lányom fejére nyomva ajkaimat hagytam ott egy lágy csókot. - Adjak rá puszit? Gyógy puszit? - szemeim csillogtak, tisztán éreztem. Ilyenkor mindig sikerült elragadtatniuk és akármennyire is voltam rájuk dühös, mert rosszul viselkedtek, elnéztem. Hiszen a gyermekeim voltak és szerettem őket. Mindennél és mindenkinél jobban. Camryn csillogó, könnyes szemeivel mutatta felém könyökét, amin egy apró horzsolás volt látható. Mosolyogva ráztam meg a fejemet, majd pusziltam meg a sebét, amire egy aprót szisszent, majd kuncogott. Az ajtón halk kopogást hallottam, majd édesanyám kíváncsiskodó tekintetét. - Gyere. - szorítottam magamhoz kislányomat, aki már mosolyogva intett nagymamájának.
- Travist a sarokba állítottam. - lemondóan csóválta a fejét, míg vékony ujjaival Cam göndör, barna fürtjein simított végig. - Tudod, hogy szeretem őket Anne... 

- Te mondtad, hogy apura hasonlít. - kuncogva fojtottam belé a szót. - És látod, hogy apu is más lett.
- Le sem tagadhatja, hogy Harry-re hasonlít. Cam pedig vegyül kettőtökkel Bennel. - apró mosoly kúszott ajkaira, ahogy az ölemben pihenő kislányt átvette magához. - Hol tartasz? - fejével a monitor felé bökött, ahol egy Word file volt megnyitva. Különös, érdekes és még ragozhatnám, de késztetést éreztem arra, hogy ezt a bonyolult történetet, ami anyámék között történt megörökítsem. Egy könyv. Róluk és Rólunk. 

- Pár mondat és kész vagyok. - mosolyogtam. 

- Kint leszünk a parton. Az öcséid is megérkeztek már. - hajamba csókolt, majd kislányommal a kezében távozott.
És mivel lehetne a legjobban befejezni egy koránt sem egyszerű szerelmes történetet? Talán azzal, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. De mindannyian tudjuk...hogy gyermekeink, unokáink életére is pont úgy ki fog hatni minden, ahogy a mienkre. A végén viszont... talán minden rendbe jöhet. Erre élő példa édesanyám és édesapám kapcsolata. Noha életük nagy részét külön töltötték a végén egymásra találtak és most boldogok...velünk. Szóval azt hiszem a mesék részben igazzá váltak és a Boldogan éltek, míg meg nem haltak már nem tűnik távolinak, mert Ana és Harry megmutatta, hogy igenis létezik igaz szerelem.
   A nap sugarai égették a bőrömet, míg gyermekeim boldogan rohangáltak az elkerített partszakaszon. Idegesen figyeltem minden mozdulatukat, hogy Travis kergeti Camryn-t, miközben a legkisebb lányom sikítozva élvezi mindezt. Már nem volt nyoma a fél órával ezelőtti vitának és rosszkedvnek. Felváltotta azt a móka és a kacagás és az, hogy szeretik egymást. Melody anyámmal gyűjtögette a partra vetett kagylókat, míg testvéreim apámmal iszogatták a jól megérdemelt sörüket. Jason mára már feltörekvő színészként ékeskedik, míg Mathias visszahúzódva próbál a zenei pályán feljebb törekedni. Mindannyiunk életét úgy gondolom, hogy meghatározta az, hogy szüleink híresek, s ezáltal bárhol és bármikor elfogadnak minket egy szó nélkül is. Nem gondolnám, hogy ez előnyünkre válik...hiszen míg mások verejtékezve küzdenek egy-egy munkáért, azt mi egyből meg is kaphatjuk. 

- Befejezted? - erős karjai derekamat fogták közre, amit a már jól megszokott mosollyal fogadtam. Fejemet vállán pihentetve figyeltem továbbra is aggódó anyaként a gyerekeket s fogadtam a nyakamra mért apró csókokat. 

- Vége. Most már csak ti vagytok. - sóhajtottam. Felé fordultam és ujjaimat nyakánál kulcsoltam össze. Mélyen a szemébe néztem, míg ő óvatosan tolta fel fejem tetejére a napszemüvegemet. Mosolya majdnem körbe ért az arcán és imádtam a szemében rejlő szerelmet és csodálatot. Alsó ajkamba haraptam, s lélegzetem hirtelenjében hevesebb lett. Szívem a dupláját verte, mint az előbb, s ezen nem segített az sem, hogy testünk egymásnak simult. 

- Csak mi, Mrs. Butler? - suttogta, míg ajkai súrolták az enyémet. Ziháltam akár egy érintésétől is, de nagyon jól tudtam, hogy csibész módjára ezzel csak próbálja tetőzni a dolgokat. 

- Csak mi. - halvány mosolyt küldtem felé, míg pipiskedve egy gyors csókot nyomtam telt ajkaira. - Szeretlek. - susogtam. Lassan, komótosan hajolt lejjebb, majd a fülem alatt megállapodva nyomott egy csókot. 

- Örökkön örökké, édes. - suttogta, majd ujjainkat összefűzve lépkedett el velem a part felé, ahol gyermekeink vidáman játszottak.
- El sem hiszem, hogy itt vagyunk. - a forró homok égette a talpamat egészen addig, amíg a friss, hűsítő tenger habjai meg nem csapták. - Hogy itt vagy. - tettem hozzá halkan, mire kezemet fogó keze maradásra késztetett. Testemmel megfordultam, hogy lássam őt.

- A legjobb dolog vagy számomra, és a gyerekeink. Akármennyire is csökevényes, makacs és elviselhetetlen vagy. Ne nézz így! - korholt nevetve. - Te is tudod, hogy így van. 

- Sajnálom. - sóhajtottam megadóan, mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy néha napján igenis elviselhetetlen vagyok. 

- Ne mentegetőzz. - ujjai az államat súrolták és óvatos mozdulatokkal emelték fel. Szemei az enyémet kémlelték, míg homlokát az enyémen pihentette. - Ezért szeretlek. Azért, aki vagy. Nehogy azt hidd, hogy egy pillanatig is bánom azt, amit tettem. Amit tettünk. - helyesbített. - Igaz, hogy életem legnehezebb hat hónapja volt, de itt vagyok veled. A feleségemmel és a gyermekeinkkel. - ajkaink találkoztak egy röpke csókra, ami édesebb volt, mint bármelyik nyári gyümölcs. - Semmit nem változtatnék meg egy másodperccel sem. És, ha még egyszer újraélhetném ezt... - karjait széttárta. - mindent ugyan így csinálnék. 

- Jézusom. - hőköltem hátra. - Akkor egy évet kéne értem már szenvedned. - jókedvűen ráztam meg a fejemet, miközben alsó ajkamat beharapva próbáltam visszatartani kitörni készülő nevetésemet. 

- Most így meggondolva... - homlok ráncolva lépett közelebb. 

- Hééé. - játékosan mellkasára csaptam, s amikor kettőnk közé néztem megláttam a kíváncsiskodóan figyelő szempárokat. 

- Anyu veri aput. - kuncogott Travis, akit rögtön ölembe is kaptam. - Mamiiii. - nevetve tolt el karjaival, amikor apró puszikkal halmoztam el arcát. Tudtam mennyire nem szereti, de nem tudtam betelni édes arcával és jellegzetes illatával. 

- Anyu megteheti. Viszont anyu nem szereti, ha a húgodat bántod! - tekintetem komoly volt, lábaimmal útnak eredtem anyám felé, aki már kiegyenesedve intett felénk. Travis sóhajtott egyet, majd fejét a mellkasomra helyezte. 

- Nem akartam bántani őt. - suttogta, kéken virító szemeit rám emelte. Istenem...azok a megbánó, kutyakölyök szemek minden haragomat elfeledtették velem és ő ezt nagyon jól tudta. - Ne mondd el Camnek, de szeretem őt. 

- Kicsim persze, hogy szereted, hiszen a húgod. De ez nem jogosít arra, hogy bántsd őt! - korholtam, de fejére adott röpke csók az ellenkezőjét tanúsította. Egy percig sem nehezteltem rá, hiszen a gyermekem volt, úgy, ahogy Cam is. Éppen ezért volt nehéz őt bántanom. Habár nem testileg bántottam, utáltam kimondani a húgát pártoló szavaimat. - Öt éves vagy édesem. Te vagy a bátyus, akinek a húgát óvnia kéne, nem pedig ellenkezőleg cselekedni. - hangom a végére ellágyult, egyik kezemmel elengedtem őt és óvatosan, gyengéden végig simítottam arcán. 

- Igazad van. - csöppnyi ajkait az arcomra nyomta. - Megváltozom, mami. - mondta eltökélten. Elhittem neki. Tudtam, hogy amit mondott azt komolyan is gondolja és olyan testvér lesz, amilyenre minden kishúg vágyik. A legjobb szerte-e világon. 

A nap már nyugovóra készült és mi mindannyian a gyermekeimet néztük, ahogy boldogan élvezik ki még a meleg nap sugarait. Fürdőruhában locsolták egymást, s Melody néha korholó szavakkal illette a kisebbeket, amikor beljebb szerettek volna merészkedni. Tudtam, hogyha nem is vagyok itt, Ő figyel rájuk. Sejtettem, hogy sosem leszek olyan feleség, mint Alicia, de reménykedtem, hogy egyszer talán engem is olyannyira fog szeretni Ben, mint akkor őt. Noha mondta, hogy szeret és ezt tetteivel is bizonyította... Anyám példájából tudtam, hogy még idő kell neki. És én képes voltam várni. Bármennyit. Ujjai az enyémet súrolták, míg én tekintetemmel a messziséget figyeltem. Mindannyian összegyűltünk a parton és most először tényleg teljes a család. Travis és Camryn összekulcsolt kezekkel közeledtek felénk, míg Melody fejét rázva követte őket. 

- Mit mondtál Travisnek? - anyám halk hangja csapta meg a fülemet, s mosollyal fogadtam a mellette álló férfit, akit apámnak nevezhetek. Tekintetem elvándorolt arcukról az összefűzött kezeikre.

- Csak azt, hogy legyen jó testvér. - feleltem, majd fejemet férjem vállára hajtottam és csodáltam azt, amit ketten vittünk véghez. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is lehetek ilyen boldog. Főleg az igazság kitudódása után, de azt biztosra veszem, hogy mindenkinek kijár egy második esély. A baleset előtt úgy hittem, hogy nincs anyám, de rájöttem, hogy mindig is ott volt, csak én taszítottam el. Egymást taszítottuk el. Most pedig nem is kívánhatnék nála jobbat, s nem is akarok. Megtanított többek között arra, hogy hogyan neveljem a gyermekeimet, és mindig mellettem volt a nehéz helyzetekben. Egy-egy betegség vagy csupán az, hogy a könyv minden részletét alaposan átolvasta. Mert ez az Ő történetük Harry-vel. És egyben a mienk is. 

VÉGE

Sziasztok! 
Rengeteget gondolkodtam mostanság a blog sorsáról...elkezdtem írni és azzal a mozdulattal ki is töröltem. Ez rettentően sokszor ment így...ilyen nyögvenyelősen és a mai nap lett számomra az a végpont, amikor azt mondtam, hogy jó...bármi legyen leülök elkezdem írni és meglátjuk mi lesz. Hát...ez lett. Nem tudom elmondani elégszer, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen hirtelen és gyorsan, de ezt találtam a legjobb döntésnek. Ennek ellenére remélem, hogy tetszett, mert sokan reménykedtetek benne, hogy így fog alakulni a végén Harry és Ana kapcsolata. Milliószor ölellek benneteket!

Have a nice day,

Susan xx.