II./IX. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Először is szeretnék köszönetet mondani az előző részhez írt kommentekért és pipákért. Másrészt pedig remélem, hogy tetszeni fog a rész és előre kérem, hogy ne utáljátok Taylor sem Ana-t, sem senkit! :D Hát...szavakat félre téve, itt a második évad kilencedik része!(: 

Have a nice day,
Susan:*

..: Kifakadás :..

"Még sosem láttam így kifakadni valakit, de mindannyian tudtuk, hogy részben igaza volt. Ritkán számíthatott rá Anne és érthető volt, hogy inkább Taylort részesítette előnyben, és nevezte anyjának, de ezzel ellentétben tudtuk azt is, hogy Ana-nak Anne a legfontosabb. Utáltam második lenni, de tudtam, hogy az Ő gyerekét mindig is jobban fogja szeretni mint a fiainkat, ahogy engem is csak a második helyre taszít vissza. Bele kell törődnöm, hogy még mindig olyan szenvedéllyel tekintenek egymásra, mint tizennégy évvel ezelőtt. " - Zayn Malik

Harry Styles

A szülők olykor-olykor követnek el hibákat a gyermekük nevelése során. Van, hogy akaratuk ellenére elkényeztetik őket, vagy éppenséggel megvonnak tőle fontos dolgokat, s szigorral próbálják őt jó modorra nevelni. Hál' istennek az én vállamról minden terhet levett Christian, amikor eldöntötte, hogy példamutató gyerek lesz, s ez mind betudható volt annak, hogy édesanyjával kettéváltak az útjaink. Sosem ápoltam különösebben jó viszonyt Bridgittel, mert mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy ez a kapcsolat csak erőltetés, s semmi jóra nem fog vezetni. Ez a későbbiek során be is igazolódott, amikor nem voltam képes elköltözni vele Amerika területére, mivel nem szerettem őt, s nem vett rá semmi, hogy belevágjak ebbe a kockázatos dologba. Más oka is volt ennek a visszakozásnak, mégpedig Ana. A tudat, hogy hirtelen közelebb került hozzám, megemésztett, s arra kényszerített, hogy maradjak inkább a jól megszokott angliai levegőnél a fiammal egyetemben. Mert igenis kiharcoltam, hogy velem maradhasson, s én nevelhessem tovább, ami utólag nagyobb csacsiságnak tűnik, mint hittem volna. Szüksége lett volna egy anyára. Egy igazi anyára, aki nem kilométerekkel arrébb él, s éli boldogan az életét, mintha misem történt volna. Sosem panaszkodott nekem emiatt, de tudtam, hogy hiányzik neki az életéből az a személy, akire bármikor s bárhol számíthat. Részben magamat okoltam emiatt, de másrészről Bridgit-et nem értettem meg, hogy hogyan volt képes ennyire elhanyagolni a saját gyermekét.
- Harry! - egy éles hang csapta meg a fülemet, s testem rázkódott, mint a kocsonya. Nem tudom, hogyan és mikor értünk be a kórházba, azt meg pláne nem, hogy a többiek mikor csatlakoztak hozzánk, de az idő fogalma számomra teljesen értelmetlenné vált, ahogy Ana-nak is. Sajnáltam, hogy miattam került ilyen helyzetbe, annak ellenére, hogy mind a ketten ugyan úgy hibásak vagyunk. Már réges-régen tudatnunk kellett volna gyermekeinkkel a valós dolgokat, hogy testvérek, de jobb volt egy kellemes közegben élni, ahol minden rendben van, minthogy a keserű igazsággal tegyünk tönkre mindent, ami eddig remekül működött. Igaz, mindannyian ahányan tudtuk ezt a kis titkot reméltük, hogy csak később kerül sor erre az egészre, de ahogy teltek az évek úgy gyülemlett bennünk a feszültség és a káosz. Mindannyian túl akartunk már esni a dolgokon, de mégsem volt senkinek sem bátorsága lépni. De ugyan... kinek kellett volna lépnie? Ez a feladat rám és Ana-ra hárult, mert mi voltunk a felelősek mindenért, de reménykedtünk, hogy valakinek eljár a szája a többiek közül és így valamivel könnyebb lesz a dolgunk. De senki sem beszélt. Mindenki hallgatott. - Harry, kérlek, néz rám! - kérlelt, s nagy nehezen sikerült homályos tekintetemet szőke barátomra emelnem. A kórházi folyosó hideg padlóján ültem, míg ő előttem guggolt, miközben ujjaival vállaimon támaszkodott meg, hogy egyensúlyát megtartsa.
- Itt vagyok. - feleltem, s mélyeket lélegezve próbáltam visszarántani magamat az önsanyargatásból.
- Anne-nek vérre van szüksége. Nulla negatív. - mélyet sóhajtott, miközben tekintetemet egy percre sem engedte el. - Ana-nak nem ilyen a vércsoportja, így benned reménykedünk.
- Hova kell mennem? - feleltem automatikusan, s ujjaimat a hideg padlón megtámasztva álltam fel. Kezeimet egymáshoz érintve poroltam le, s próbáltam magabiztosan a szőke fiú után eredni, de mindhiába. Össze voltam törve, ahogy lányom mozdulatlan testét tekintettem meg  az üvegen keresztül, amint számtalan cső lóg ki karcsú testéből.
- Harry. - kiáltott vissza, amire akaratom ellenére is, de oda kellett pillantanom. - Most nincs erre időnk. - felelte keservesen, s be kellett látnom, hogy igaza van. Semmit sem érek azzal, hogy sanyargatom magamat lányom elkeserítő képével. Hiszen segíthetek rajta és most először számíthat rám. Az édesapjára.
Az órák lassabban teltek, mint eddig bármikor és a fülembe behatoló óra kattogása hihetetlen módon frusztrálta az elmémet. Nem bírtam magammal, s mire újra reggel lett, majd beleőrültem a várakozásba. A vérátömlesztés sikeres volt, de lányom, a fején lévő duzzanat miatt még mindig mesterséges kómában van. Idegesen szeltem át a folyosókat, s több kávét ittam meg egy éjszaka alatt, mint egész életem során. Utálom a kávét, de most ez sem tántorított el attól, hogy ébren maradjak. A kórházi illemhelyiségben húztam meg magamat, hogy arcomat a hideg vízzel frissítsem fel, de ezzel sem sikerült lemosnom magamról azt a kellemetlen érzést, ami azóta uralja testemet, amióta Ana-val közöltük a szomorú tényt, miszerint Chris és Anne testvérek. A tükörben egy másik férfit láttam, aki undorodik magától, s nem képes elfogadni a tényt, hogy egy szörnyeteg. Évekkel ezelőtt elveszítette a nőt, akit feltétel nélkül szeretett, s vele együtt a lányát is. Most talán a fiát is elveszítette? Ehhez hasonló kérdések jutottak eszembe, miközben a tükörből visszafigyelő fickóra meredtem, aki történetesen én voltam. Gyűlöltem magamat. Szemeim alatt sötét karikák ékeskedtek, s szám sebesre volt harapva az idegeskedés miatt. Hajam össze vissza meredezett az ég felé, megszámolni nem tudom hányszor túrtam bele.
- Apa? - a tükörből figyeltem fel fiam alakjára, aki riadtan figyelte arcomat. - Niall mondta, hogy... - folytatta, de mély levegőt véve fordultam felé, s toltam ki az ajtón. Itt nem beszélhetek vele, csak egy vécé.
- Gyere...szívjunk egy kis friss levegőt. - sóhajtottam, és hátánál megtámasztva tenyeremet toltam a kijárat felé. Pár lépéssel később már a hideg szél csapta meg orcámat, ami befurakodott pólóm alá, s arcomra száradt könnyeket égette bele bőrömbe. A kórház körüli kis kerthez léptem, s próbáltam gondolataimat rendezetten összeszedni, hogy ne a közepétől induljak el a magyarázatomnak. Mert igenis szerettem volna tisztázni a dolgokat a fiammal, aki jelen pillanatban csak egy hibást lát: Ana-t, pedig ez az egész patt helyzet csakis miattam alakult ki. Nyár lévén az idő kellemesebb volt, mint télen, de ennek ellenére Anglia hű volt magához és tartotta a szokásos borús időt. Sóhajtozva helyezkedtem el a legközelebbi padon, míg lábammal a kavicsokat igazgattam jobbról balra egészen addig, amíg fiam türelmetlen fújtatása fel nem tűnt. - Először is le kell szögeznem, hogy Ana-tól bocsánatot kell kérned a viselkedésed miatt. - csúszott ki egy sóhaj telt ajkaim közül.
- De... - felelte meglepetten, de ujjamat felemelve belé fojtottam a szót.
- Akármennyire is bemagyaráztad magadnak, hogy Anastasia rossz ember és miatta nem vagyunk együtt anyáddal, ez nem így van. Bármennyire is próbálsz védeni itt a hibás csakis én vagyok. Te vagy az a hiba fiam. - suttogtam, s könnyeimet próbáltam visszafojtani miközben ujjaimmal erősen szorítottam felém eső kézfejét. - De azt is tudnod kell, hogy életem legszebb hibája. Tudom, abszurdul hangzik, és nehogy azt hidd, hogy egy percig is bántam, hogy megtartottunk Bridgittel, csak... - térdeimre támaszkodva dőltem előre. - Tudod mit? Kezdem az elején. - sóhajtottam, s tekintetemmel a távolba meredtem, míg arcomon az emlékek miatt kellemes mosoly ült ki. - A hírnév kezdett eluralkodni akkoriban rajtam, de mentségemre legyen, hogy alig voltam tizenkilenc éves. Még egy gyereknek számítottam, s most is az vagyok. A fiúkkal eldöntöttük, hogy meglátogatjuk nagymamádat és Gemmát, ám, amikor odaérkeztünk egy nővel több volt a lakásban. Senki sem szólt, hogy mi történt, és akkoriban nagyon makacs voltam. Tomboltam és bemeséltem magamnak, hogy Ana megutáltat mindenkivel. Törtem, zúztam és pokollá akartam tenni a lány életét, aki idegenként furakodott be a családomba. - kellemetlen mosolyra húztam az ajkamat, amint visszaidéztem helytelen viselkedésemet. - Tudod fiam, rettentően elhanyagoltnak és üresnek éreztem magamat, de a lány szemmel láthatólag próbált felém nyílni és kedvezőbbé tenni a helyzetemet, de mégis volt bennem valami bosszúvágy, ami miatt folytatnom kellett a további kínzást. Nem éppen helyes viselkedés, de akkoriban ezt mind fájdalomból tettem és éltem meg. Így utólag, ahogy az évek teltek rájöttem, hogy próbáltam enyhíteni az iránta érzett vágyaimon, hogy az enyém legyen és ne Zayné, hogy ne szeressem őt. Az isten is úgy akarta, hogy egymáséi legyünk, és talán már az első pillanattól fogva szerettem őt. Akkor nyert értelmet az a fogalom, hogy szerelem első látásra. Csodálatos lány volt és nála jobbat nem is tudtam volna találni, de minden fenekestül felfordult, ahogy egy napon, amikor hazaestünk a fiúkkal nem találtuk otthon a lányt, csupán a dolgait, amit mi vettünk neki. Elhagyott és a poklok poklát jártam meg, majd egy év elteltével ismételten rátaláltam, és nem akartam engedni. Magamnak akartam és önző módon örökre mellette maradni, de még a mai napig nem értem, hogy miért is nem lehetek vele. Mindig szétváltunk és összejöttünk, de a végén én rontottam el. Meg kell értened Christian, hogy Anastasia balesete után eltolt magától és egy gyenge napomon találkoztam anyáddal és rontottam el Ana-val való viszonyomat. Gyáva voltam, hogy elmondjam neki az igazat, így próbáltam kerülni és hanyagolni. Szánalmasan reménykedtem abban, hogy elpártol tőlem amiatt, amit teszek vele, de ő keményen küzdött, hogy bármi áron, de rendbe hozza a dolgokat, amikről még nem is tudott. Amikor megtudtam, hogy anyád állapotos egyszerre voltam a fellegekben és a pokolban, mert tudtam, hogy Ana-t ezzel végleg elveszítettem. Egyikünk sem támogatta az abortusz ötletét, így bár szerelem hiányában, de megkértem Bridgit kezét. Ana semmit sem tudott és, amikor Amerikában tartózkodtunk ki akartam neki tálalni. Mindent el akartam mondani, de nem bírtam, mert túl gyáva voltam és túl szerelmes. A tudat, hogy azaz utolsó éjszaka, amit vele tölthetek felemésztett és pánikba estem. Kiakadtam egy olyan dolgon, amin nem kellett volna és elrohantam. A médiától kellett értesülnie a dolgokról és a legszörnyűbb, hogy mindenki tudta rajta kívül mit csinálok. Borzalmas embernek éreztem magamat, főleg, miután elment és napokig nem hallottunk felőle semmit. Mindenki rám haragudott, és teljesen jogos volt a felháborodás, hiszen én okoztam a galibát, mégsem cselekedtem. Miután Ana előkerült  a média miatt, volt egy kisebb balesete és akkor sikerült Zaynnek a marka közé csalnia. Tudom, hogy a legjobb helyen van Zayn mellett, de mégis féltékeny vagyok a barátomra a mai napig, hogy azzal a nővel élhet boldogan, akinek mellettem kéne lennie. Mégis itt vagy velem és ezt az érzést teljesen elnyomod. Csak miattad érzem, hogy teljes az életem Chris. - sóhajtottam, s hátradőlve fújtam ki a levegőt, s szippantottam egy újat, amitől tüdőm ismételten megtelítődött.
- Még mindig zavaros, hogy Zayn mikor került ilyen közel Anastasia-hoz. Azt meg főleg nem értem, hogy Anne... - suttogott, s homlokát ráncolta, miközben szavait lassan ejtette ki száján.
- Zayn már az első perctől szerelmes volt Ana-ba, főleg, hogy miatta nyílt meg a lány. Ana eleinte nem beszélt a múltja miatt és Zaynnek sikerült először szóra bírnia. Természetesen tagadta, hogy érzéseket táplál Ana iránt, de én átláttam azon a szánalmasan átlátszó álarcon, amit felvett. Utána már nem volt nehéz dolga, hiszen Ana összetört volt miattam és ráadásul a balesete miatt nem nagyon tudott menni sehova. Zayn pedig mint szőke herceg fehér lovon vele maradt és már csak akkor eszméltünk fel, amikor bejelentették, hogy összeházasodnak. Akkor még minden annyira homályos volt számomra. Vajon Ana csak átvert, és nem is szeretett? Vagy csak szimplán bosszúból megy hozzá az egyik legjobb barátomhoz? Ezek a kérdések emésztettek akkoriban, de amikor pár hónap múltán bejelentette Ana, hogy állapotos kezdett minden gyanússá válni. Túl hamar született meg Anne és rám hasonlított. Szerintem Zayn is tudta, hogy nem az Ő gyereke, mindenki tudta, de mégsem hoztuk fel. Rájuk hagytuk. De egyik kirándulásunk során, amikor három évesek voltatok Anne beleesett a tóba és te keservesen sírva rohantál hozzánk segítségért. Akkor Ana kifakadt és elmondta, amit szerintem nem is akart. Utána költöztek el Zayn-el Manhattanba, hogy minél távolabb legyenek tőlünk és akkor már Ana hasában fejlődött Jason, Anne öccse. Hat évesek voltatok mindössze, amikor utoljára találkoztatok és már akkor lenyűgöztétek egymást. - fejemet rázva jelentek meg előttem a szívmelengető képek, míg testemmel elrugaszkodtam a padtól, s vártam, hogy fiam is a biztos talajon álljon. - Tudom, hogy hibáztam, hogy nem szóltam. Hogy nem szóltunk. - javítottam ki magamat. - De egyikünk sem tudta, hogy hogyan kéne ezt tálalni nektek úgy, hogy elfogadható legyen. Senki sem gondolta, hogy egymásba szerettek. Még Niall-t is rátok állítottuk, hogy figyeljen, de hiába szólt Taylorral egyetemben, hogy ebből nem fog jó kisülni, nem hallgattunk rájuk.
- Niall bácsit? - lepődött meg, s zsebre dugott kézzel haladtunk a kórház ajtaja felé.
- Niall Ana egyik legjobb barátja. Rá bízta Anne-t, aki az utóbbi időben a bácsikáddal töltötte a szabadidejét. - bocsánatkérően pillantottam fiamra, aki fejét lehajtva haladt immáron a kórház rideg folyosóján. Hangos szitkozódás hallatszott, s fejemet felemelve pillantottam meg az idegesen járkáló country énekesnőt, Taylor Swift-et. Szőke tű egyenes haja ide-oda libbent hűen követve testét, míg szeme tele volt aggodalommal, s arca fehérebb volt, mint szokott. Kéken izzó íriszei találkoztak az enyémmel és testével megtorpanva maradt ott, ahol volt. Kezeit derekára fűzte, és szinte éreztem, hogy millió késdöféssel éli ki rajtam a haragját. Szemei vörösek voltak és könnyek égették őket, míg én próbáltam hidegvéremet megtartva közelebb merészkednie feléje. Ana Niall ölében ült és hangosan zokogott. Kerülte Taylor tekintetét. Mindenki síri csendben állt és várt a folyosón, s szemlátomást mindenki itt volt, akinek Anne fontos volt. Zayn is megérkezett a fiaival együtt, és láttam mindannyiuk szemében a megvetést.
- Épp téged emlegettelek, Harold. - köpte felém szavait a szőkeség.
- Örülök, hogy látlak, Taylor. - hangom teljes nyugodtságot tükrözött, míg idegesen pillantgattam körbe a folyosón. Christian Niall mellé szegődött, s kedvesebb tekintettel figyelte a bácsikája ölében ülő nőt, aki teljes testével felénk fordult, hogy nyomon követhesse a kialakuló szóváltások sorozatát.
- Örülsz? - csattant fel, s idegesen szőke hajába túrt. - Én nem. - folytatta. - Ti ketten. - mutatott rám és Ana-ra idegesen, miközben ujjait idegesen tördelte, fehér fogai az ember tekintetét oda vonzották.
- Taylor. - szólalt fel gyengéd hangján Eleanor, aki kislánya fején simított folyton végig. - Ne rendezz jelenetet.
- Veled semmi bajom Eleanor, de ebből légy oly szíves és maradj ki! - morgott rá, s testével ismét felénk fordult. Ujjaival most krémszínű pulóverjét gyűrögette, s szemében látszott a fájdalom. - Először is. - sóhajtott, egész lényével rám koncentrált. - Te egy szerencsétlen balfácán vagy, Harold Edward Styles, aki nem tud a farkának parancsolni. - korholt, majd Ana felé fordulva folytatta. - Te pedig! - mutatott rá vékony ujjával. - Egy mérhetetlenül rossz anya vagy!
- Taylor! - csattant fel Zayn, aki összehúzott szemmel figyelte a szőkeséget. - Fogd vissza magadat!
- Ne haragudj Zayn, de most épp itt az ideje, ha már mindenre fény derült, akkor én is kitálaljak. Ana akármennyire is bálványoztad a lányodat, annyira le is tojtad a fejét. Tudod milyen érzés volt, amikor felhívtak és azt kérdezték, hogy Anne édesanyja vagyok-e? És, amikor közölték a hírt...valami összetört. Miért hitte, hogy én vagyok az anyja? Miért engem hívott folyton? Ezen gondolkodtál már, mondd? - hangja minden kérdésénél egyre jobban emelkedett, s mindannyian meglepődve figyeltük a dívát, aki kiadta minden dühét. - Rám mindig számíthatott, mert én ott voltam neki, amikor te a két fiaddal törődtél. Hazudtam neki, és rám is haragszik, amiért nem tálaltam ki neki, de isten engem úgy segéljen, hogy ezt már rendesen elcseszted és, ha eddig nem veszítetted el őt, most igen. Figyelmeztettek Ana! Szóltam, hogy nekem bűzlik ez a Christianos dolog!
- Neked nincs gyereked, Taylor! - állt fel ázott tekintettel Niall öléből Ana, aki megtörten próbált valami mentséget találni a hibájára. Mindenki kettejük között legeltette a tekintetét és senki sem mert közbe lépni. Tudtuk, hogy nagyobb bajt okozunk azzal, ha beleszólunk. Így hallgattunk, s vártunk.
- De... - sóhajtott, s fejét rázta, miközben tekintetével az üvegen túl lévő gépekre kötött lány testét figyelte. - Éppen ott fekszik bent élet és halál között. Én mindig ott voltam neki, veled ellentétben. Mondd csak... - fűzte össze karjait mellkasa előtt. - Mikor jött meg neki először? Hogy hívták az első barátját? Egyáltalán tudod mi a kedvenc étele?
- É-Én.. - dadogott Ana, miközben rájött, hogy nem tud semmiféle válasszal előrukkolni Taylor kérdéseire.
- Pontosan! Ahogy gondoltam. - csapta kezét vékony combjainak. - Tizennégy éves volt, amikor először megjött neki és Nicolas volt az első barátja, akivel még mindig jó viszonyt ápol. Reggelire müzlit eszik gyümölcsökkel és rettentően tehetséges lány, akinek anyára lenne szüksége. Mindezt elkerülhettétek volna, ha őszinte vagy hozzá és nem titkolóztok. És, ha most megbocsátasz... - vette fel magára a kék köpenyt, amibe szemből kellett belebújnia. Ekkor vettem csak észre, hogy lábán egy ugyan ilyen színű lábzsák ékeskedik a steril állapot miatt. - Bemegyek a lányomhoz! - sarkon fordult és már csak azt látjuk, amint belép a kis szobába, s Anne kezét fogva foglal helyet az ágya mellett. Kínos csend követte soron az elkövetkezendő pár percet, s bátorságomat elővéve léptem a nő elé, aki miatt még mindig hevesen dobog a szívem.
- Nem gondolta komolyan, Ana. Csak a düh beszélt belőle. Hidd el lenyugszik és bocsánatot fog kérni. - suttogtam, és kezeit megfogva próbáltam megnyugtatni őt. Szemeiből patakként folytak le a könnyek, míg arcát mellkasomnak döntötte és ott zokogott tovább. Ujjaim bátortalanul szöktek fel derekára, majd a  hátán fel s lemozgatva próbáltam csitítani reszkető testét.
- Igaza van. - szipogott. - Pocsék anya vagyok. - suttogta, s pulóvere ujjába törölte meg arcát, amivel elkenődött sminkje beszínezte a krémszínű anyagot. - Sosem voltam ott, amikor Anne-nek szüksége lett volna rám és mindig csak magammal törődtem és azzal, hogy mindene meglegyen. Mindene megvolt kivéve a legfontosabb dolga nem: az anyja. Taylor volt ott neki és ezért hívták őt először. - keserűen felnevetett, míg a felénk közeledő Zaynt követte figyelemmel. - Nem érdemlem meg őt. - sírt fel újra, s tengelye körül megfordulva sietett el mellettünk a kijárat felé. Zayn megtört tekintetével találtam szembe magamat, amint vállamat megpaskolva siet felesége után. Rá volt szüksége, és nem rám. Pedig utána akartam menni, de tudtam, hogy már így is elég bajt okoztam a félrelépésem miatt. Mintha minden kezdene egyre rosszabbá válni, mintha még mindig bűnhődnöm kéne amiatt, amit a múltban tettem. Hiába mondják, hogy ne éljünk  a múltban és ne is törődjünk azzal, mert lehetetlenség. Én vagyok rá az élő példa, hogy a múltam miatt szenvedek, s vagyok kénytelen számolni a következményekkel, amik most sokkal súlyosabbak, mint kiérdemelném. A lányom élete forog kockán a hibám miatt, pedig ő tényleg semmiről nem tehet. Még csak azt sem tudja ki vagyok, pedig én az egész életét végig nyomon követtem. Bárcsak visszafordíthatnám az időt. Bárcsak mindent megváltoztathatnék. De nem tehetem. Mindenkinek egy esélye van az életben, s számolnia kell a következményekkel, amik néha...keményebbek, mint megérdemelnénk.