II./ VIII. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Remélem minden rendben van veletek ezen a hideg őszi napon. Az idő cudar, megvoltak az első dolgozatok. Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket, s díjakat egyaránt. Remélem nem okozok csalódást ezzel a résszel. Igyekszem sietni, ahogy tudok írok!(: 

Jók legyetek!

Have a nice day,

Susan:*

..: Az igazság :..

"Nem hittem a szememnek, amikor láttam Anne nevét a telefonom képernyőjén, s azt még inkább nem, amit utána tudattak velem. " - Niall Horan

 Anastasia Hill

Nem gondoltam volna, hogy valaha is szükség lesz arra, hogy az igazságot elmondjam a lányomnak, s főképp arra nem számítottam, hogy szorosabb szálak fogják őt fűzni a testvéréhez. Mennyi az esélye annak, hogy egy Angliában letelepedő lány összefut a féltestvérével, akinek létezését sem tudja? Mindig azzal nyugtattam magamat, hogy ugyan... én sem futottam össze Indio-val, szeretett bátyámmal, így kicsi az esélye, hogy Anne Anglia fővárosában pont belebotoljon Christianba. Senki sem hitte, hogy ez létrejöhet. Naivak voltunk. Idegesen tördeltem az ujjaimat miközben a kocsiban ülve haladtunk Harry-vel a régi lakásom felé, ahol most tudtommal Anne és Christian tartózkodik. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne késsünk el, s megakadályozzunk egy olyan cselekedetet, ami helytelen lenne. Elkéstünk. Már réges régen lépnem kellett volna Harry-vel egyetemben, de egyikünk sem volt biztos abban, hogy gyermekeink egy párt alkotnak. Rossz anya voltam. Ez már tény. Nem figyeltem eléggé a lányomra, noha ő volt számomra a legfontosabb, még ha ezt ő nem is tudta, s hitte el. Az Ő vére csörgedezett az ereiben, s talán épp ezért volt különleges, s olyan fafejű, mint az édesapja. Mindig gyanakvó volt, hogy nem mi vagyunk a szülei, s noha nem mondtam, de rettentően fájt, hogy a telefon névjegyzékébe Taylor neve mellett szerepelt az "ANYA" jelző. Talán akkor rontottam el mindent, s isten őrizzen, hogy most barátnőmet bántalmazzam vagy okoljam emiatt, mert itt csakis én vagyok a hunyó. Többet volt a lányommal, mint kellett volna, és szinte mindig mindent előbb tudott meg mint én. Nem voltam ott vele, amikor szüksége volt rám, pedig tudtam, hogy bajban van. Szimplán hallgattam rá, hogy menjek csak ő jól lesz, s tudja, hogy nekem a karrierem a fontos. Itt baltáztam el, mert maradnom kellett volna, s vigasztalni őt, de így utólag az ember már okosabb, s előrelátóbb, mint akkor. Ha tudtam volna, hogy ezek ide fognak vezetni, már az első adandó alkalommal felszálltam volna egy gépre, hogy figyelmeztessem őt; hibát követ el. Taylorra is hallgatnom kellett volna, de csak legyintettem a dolgok felett, hogy biztosan nem az a Christian a Christian, de Mathias gépén található képek után már teljesen eluralkodott rajtam a pánik és a félelem. 

- Minden rendben lesz. - szorította meg a kezemet Harry, akinek érintése még mindig ugyan úgy hat a testemre, mint régen. Hiába voltam boldog Zayn-el, még mindig olyan szenvedéllyel szerettem s gondoltam a mellettem ülő férfira, mint régen. Naiv módon éltem az életemet, hogy csak elfelejtem őt, de kérlek...ki tudja elfelejteni első igazi szerelmét, akihez szinte az egész élete köthető?

- Már régóta nincs rendben semmi, Harry. - suttogtam, s próbáltam kiszökkenő könnyeimet visszafojtani. Nem sírhatok, még nem. - Elrontottam az életét. Eddig sem nevezett anyjának, hát ezek után szerinted, hogy fog vélekedni rólam? Éveken keresztül hazudtam neki, s úgy tettem, mintha minden rendben lenne, s ez koránt sem volt így sosem. - arcomat az ablaknak döntöttem, s élvezettel töltött el a hideg, ami lehűtötte felhevült testemet. Szinte már fájt, de bírtam, s úgy véltem, hogy ennyi fájdalmat megérdemlek. Sőt még többet is.

- Ha akkor nem lépek félre, akkor nem lennének ilyen gondjaink. - suttogta, s tekintetemet rá emelve láttam, hogy is úgy cselekedett, mint én. Tökéletes arca tükröződött az üvegről, s a jókedv cseppnyi foka sem látszott rajta, ahogy rajtam sem. Nem hittük volna, hogy ilyen körülmények között kell majd újra találkoznunk, annak ellenére, hogy a hétvége folyamán egy díjátadó keretében futottunk össze. 

- Boldog vagyok Zayn-el, s a múlton akármennyire is szeretnénk, de már nem lehet változtatni. Ami történt az megtörtént, s mind a ketten továbbléptünk.
- És Zayn is boldog veled, de látom a szemedet. Ahogy rám tekintesz, s ahogyan rá.
- Harry... - suttogtam megtörten. - Az érzéseim semmit sem változtak irántad. Akármennyire is próbáltalak elfelejteni, nem sikerült. Ott volt Anne is és...
- Tudom, Ana. És el sem hiszed, hogy mennyire bánom. - fejét csóválva csúszott közelebb hozzám, s ujjaival arcomon simított végig. - Elcseszett egy helyzet... - apró mosolyt küldött felém, de mindez csak erőltetett mosolygás volt, amivel próbálta oldani a kocsiban jelen lévő feszültséget.
- Az biztos. - horkantottam, s tekintetemmel a tájat figyeltem, ami sokkal ismerősebb volt, mint vártam. Nem akartam szembesülni a keserű igazsággal, s összetörni a lányom szerint. Oly' boldog, s ennek a boldogságnak pont nekem és Harry-nek kell véget vetnie.
Mintha az idő fogalma végleg elveszett volna, ahogy a hangom is. Az évek elteltével megtanultam kezelni a bátortalanságomat, s sikerült legyőznöm a félelmeimet, de most valahogy mégsem bírtam rávenni magamat, hogy belekezdjek az igazságba, ami felfed minden életet besötétítő titkot. Szörnyű volt látni a gyermekemet, ahogy szinte kapaszkodóként fogja a mellette ülő fiú kezét, hogy menedéket keressen; csak még nem tudja, hogy az a fiú a testvére. Testét egy férfiing fedte, s hosszú csinos lábai kikandikáltak belőle. Haja, ahogy Christiannak is bozontos volt, ami engem, ahogy Harry-t is elborzasztott.
- Ana. - szorította meg kezemet Harry, s tekintete ugyan olyan zavaros volt, mint az enyém. - Elkezdjem? - suttogta, de fejemet rázva próbáltam közölni, hogy nekem kell belevágnom ebbe. Sokat segített, hogy mellettem volt; hogy együtt esünk át ezen a nehéznek mondható dolgon.
- Mielőtt belekezdenék. - kezdtem bele. - Szeretném, ha tudnád kincsem, hogy örülök a boldogságodnak, de... - suttogtam, s fejemet lehajtva próbáltam visszafojtani a könnyeimet. - nem lehetsz együtt Christiannal.
- Mi? - döbbent hangszínére felkaptam a fejemet.
- Kérlek, hallgasd végig édesanyádat. - csitította el lányát Harry, aki az első perctől kezdve alaposan figyelte rég nem látott lányát. Táskámból remegő ujjakkal húztam elő a kis családi fotót, ami akkor készült, amikor mindannyian manhattani otthonunkban voltunk, s akkor találkozott először Anne és Christian is. Az volt az utolsó alkalom, amikor látták egymást, a búcsú pillanata, amikor Harry-vel végleg befejeztük a kettőnk kapcsolatát.
- Minden akkor kezdődött, amikor a szüleim meghaltak, s engem egy idegen család fogadott be. Tudod kincsem nem az volt életem legszebb pillanata, de mégis onnantól mondhatom, hogy az egész életem fenekestül felfordult. A nő és a lánya, aki befogadott rettentően kedves volt, szerettek, annak ellenére, hogy semmit nem tudtak rólam. De attól a pillanattól, ahogy a nappaliba betorpant öt fiú, tényleg minden megváltozott. A hónapok teltek, s a fiú, aki undok s utálatos volt velem, életem szerelmemmé változott. Nem apád volt az, legalább is nem azaz apa, akit apádnak hívtál. Harry Styles volt és lesz is az a férfi, akit örök életemre fogok szeretni, aki az igazi apád. Mielőtt még kiakadnál - mutattam fel mutatóujjamat lányom elképedt arca láttán. - apád nem tudta, hogy állapotos vagyok veled. Akkoriban a kapcsolatunk... nagyon bonyolult volt. Távol voltunk egymástól, s ő hibázott. Minden ember követ el hibákat, kincsem. Akkor én is hibáztam. - sóhajtottam, s könnyeimnek már nem bírtam megálljt parancsolni. Lányommal egyetemben sírtam, s próbáltam felfogni a dolgokat, hogy ez most itt a kőkemény valóság, nem egy álom.
- Ha akkor nem csalom meg anyádat, Anne, akkor minden könnyebb lenne. - folytatta Harry, aki apró cirógatásokkal próbálta ujjaimat ellazítani. - De akkor nem lenne egy csodás fiam, akire büszke vagyok. De ezáltal gondolom rájöttetek, hogy ti... ti féltestvérek vagytok. Csak azért nem szóltunk, mert ezt véltük a helyes útnak. Ti Amerikában, mi pedig Angliában. Mennyi volt az esélye annak, hogy pont egymásba szerettek? - kínos nevetés hagyta el a száját, s tekintetemmel nem bírtam másra figyelni, csak lányom távolodó alakjára, aki könnyes szemmel, s arccal hátrál tőlünk, miközben idegesen tépi a rajta lévő inget. Most jutott el csak a tudatáig, hogy mit tett. Hogy mit tettek. Nem szólt egy szót sem, csak sírt, s hátrált, ami nem tetszett egy cseppet sem. Ujjai közé fogta kocsi kulcsát, s csizmáját magára húzva lépett ki a csípős hideg levegőre. Idegesen pattantam fel, de Harry csuklómat megragadva húzott vissza magához. - Hagyd. Időre van szüksége. - suttogta, s hajamba csókolva időzött el egy kicsit.
- Akkor ti most... - törte meg a csendet a velünk szemben ülő fiú, aki lemerevedve ücsörgött még mindig a kanapén. - Vagyis akkor én most... - túrt bele rendezetlen hajkoronájába, ami apjáéra hasonlított.
- Christian... - ujjaimmal könnyeimet törölgettem. - Mond, hogy te és Anne... - suttogtam tovább, s reménykedtem, hogy nem mondja ki, ami nyilvánvaló. Talán ez volt  a baj...az örök reménykedés, ami nem vezetett jóhoz sohasem.
- Tegnap együtt töltöttük az éjszakát.
- Ez helytelen. - horkantam fel, s idegesen tördeltem az ujjaimat, miközben szememmel folyamatosan a bejárati ajtót pásztáztam.
- Helytelen? - fülemet Christian meglepően erős hangja csapta meg. - Mert, amit maga csinált az olyan helyes, ugye? Amit ti csináltok az példamutató? Ha maga nem lett volna az apám boldogan élne az anyámmal és nem kéne azért gyűlölnöm magamat, mert lefeküdtem a húgommal! - most már kiabált, s az eddigi visszatartott haragja kiszökött belőle. Megrezzenve figyeltem a fiút, akit apja tartott vissza, hogy közelebb férkőzzön felém, s száját befogva próbálta csendre biztatni. - Engedj! - rántotta ki kezét apja fogságából.
- Christian! Nem erre tanítottalak!
- Ó... - kacagott fel. - Arra tanítottál, hogy éljek tisztességes életet, s mindig legyek őszinte. Erre... erre most kiderül, hogy holmi nőcskéket ejtettél teherbe. És maga... - köpte felém szavait, s testével ismét felém fordult. - a legrosszabb anya, akit valaha ismertem. Anne-t ezek után véglegesen is elveszítette, ha már nem előbb. De tudja mit? - mosoly húzódott ajkára miközben fogason lévő kabátját magára kapta. - Meg is érdemli! - hangos ajtócsapásra testem ismét megrándult, s könnyeim patakként folytak végig arcomon a szavak valódiságától. Igaza volt, teljes mértékben igaza volt. Rossz anya vagyok.
- Héé. - hideg ujjai arcomat érintették, amik próbálták felitatni szüntelenül folyó könnyeimet. - Nem gondolta komolyan. - suttogta, s homlokunkat összeérintve éreztem meg leheletét bőrömön. Nagy volt a késztetés és tudtam, hogy mind a ketten arra vágyunk, de az évek elteltével nőtt a kockázat. Nem akartam újabb hibát véteni, s ezzel a családomat elveszíteni, mert már túl sok volt, amit veszíthettem akár egyetlen egy csókkal.
- Minden szava igaz volt, Harry. Remélem, egy idő után majd megbocsátja mindazon dolgokat, amikkel megbántottam őt. - fejemet rázva álltam fel, s idegesen járkáltam a nappaliban. - Hová mehetett?
- Sejtelmem sincs. - ujjait vállamra vezette, majd szorosan mellkasához vonva kulcsolta össze ujjait derekam körül. - Vissza fog jönni, Ana. Te is visszajöttél, amikor mindenre fény derült. Neki is csak egy idő kell, hogy mindent átgondoljon és megemésszen. Nem akarsz egy kicsit lepihenni? - suttogta a fülembe, s lehelete égette minden egyes szabad porcikámat. A szememet becsukva élveztem ki minden érintését, s reménykedtem benne, hogy a lányom semmiféle butaságot nem csinál csakis azért, mert az anyja éveken át hazudott neki. Gyűlöltem, amit tettem vele, pont úgy cselekedtem, ahogy anyám régen. Hazudtam.
Éles hang ütötte meg a fülemet, s a kanapén feküdve figyeltem körbe a sötét szobán. Mögöttem Harry feküdt, míg karjai szorosan vontak magukhoz. Fáradtan túrtam bele hajamba, s izgatottan keltem fel a kanapéról, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet hátha Anne hazaért, de egy perc után rá kellett jönnöm, hogy a szoba ugyan olyan üres, mint pár órával ezelőtt volt. Az asztalon lévő telefon sietősen morgott fel, de mire odanyúltam volna érte elhallgatott. Az utcákat már a sötét uralta, s tisztán hallottam az ablakon hangosan koppanó esőcseppeket. Szemeimet lecsukva túrtam ismét a hajamba, míg ajkaim közül hatalmas sóhajok kúsztak ki. Fogalmam sem volt még mindig, hogy lányom hol lehet, de lelkemet kezdte valami szorongás elfogni. Az ajtó mögül egy hangos csattanást hallottam, amit követett egy kocsinak motorjának hangja. Szemeim tágra nyíltak, amikor az ajtó csengője nem egyszer jelezte, hogy valaki belépni szándékozik, s csak percek múltán sikerült rávennem magamat, hogy elinduljak.
- Ana az istenit! Nyisd már ki! - kiabált egy ismerős hang, amihez később arc is társult. Szőke tincsei szorosan tapadtak arcához az esőcseppek miatt, amik teljesen eláztatták őt. Szeme vörös volt, s az eső ellenére is láttam, hogy sír. Vacogott, s nem tudtam eldönteni, hogy a könnyei rázzák őt vagy a hideg miatt reszket a teste. Homlokomat összeráncolva léptem közelebb hozzá, s egy pillanatra éreztem, hogy a libabőr egész testemen végig fut a hideg cseppek miatt.
- Niall. - suttogtam kétségbeesetten, s idegesen markoltam meg a fiú felső testét fedő ruhadarabokat. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
- Anne... - dadogta, s szemét le-lehunyta miközben könnyei szüntelenül folytak. - Annyira sajnálom Ana. - zokogott, s mellkasomra döntve fejét tolt beljebb az ajtón. A kanapéra szegezte tekintetét, de én csak mereven álltam előtte s tekintetemmel próbáltam ismételt beszédre bírni.
- Niall! Haver! - termett mellettünk Harry, akinek tekintete köztem, s Niall között cikázott. - Mi történt?
- Anne balesetet szenvedett. - szipogott. - Nagyon súlyosan megsérült.
- Hol van a lányom? - könnyeim immáron elárasztották arcomat, s ruháimat is. Az előttem álló szőkeség kék szemét bámultam, s vártam, hogy csak felnevessen, hogy ez csupán egy nagyon, de nagyon rossz tréfa. De nem tette. Csak állt és sírt, miközben arcát kezébe temette, mintha ő tehetne mindenről. De nem ő volt az, aki felelősnek mondhatta magát, hanem én. Nagyon súlyosan megsérült. Ismétlődött meg a fejemben a nemrég elhangzott mondat, s szívem ezer darabra tört eközben. Nem veszíthetem el! Kiáltottam fel magamban, s ekkor vettem csak észre, hogy a lábamban érzett fájdalom nem volt véletlen. Ott térdeltem előttük, s most az egyszer visszatért a reményem. Nem halhat meg, még nem!