PROLÓGUS

Az emberek sokszor tanakodnak azon, hogy mi is hiányzik valójában az életükből, miközben mindenük megvan, ami megfogható. Gondolok csupán arra, hogy a legújabb divat szerint próbálnak élni, mindig beszerezni az adott fehér neműt, táskát, cipőt és még sorolhatnám hosszas ideig, hogy az ilyen gazdagnak titulált emberek csak maguknak és a divatnak élnek. Sosem tartoztam azok az emberek közé, akiknek van annyi pénzük, hogy az adott hónap Chanel parfümjéért rohanhassak a boltba, vagy éppen a legújabb piacon lévő ruhát tudjam magaménak. Nem is én lennék, nem is leszek soha ilyen, mert nem tudnám megengedni magamnak ezeket, pont, ahogy a szüleim sem. Az ilyen embereknek, amilyenek mi vagyunk, vagy, ahogy mások neveznek minket, a szegények, nem tehetik meg, hogy csak úgy szórják ki az ablakon azt a kevéske pénzt is, ami a tulajdonukba van. Sosem mondtam, hogy engem ez megrémítene vagy elszomorítana, mert ez egyáltalán nincs így. Én egy boldog családban élek és mindenünk megvan, amire egy családban szükség van. Hogy mire gondolok most pontosan? A szeretetre, az összetartásra, ami a gazdag családokban nincs meg. Számos osztálytársam jómódúan él, és pont ezért tűnök én ki a tömegből. Én vagyok az iskola kis szegény lánya, aki próbál délutánonként dolgozni, hogy a szüleit ezzel is segítse valamennyire. Lenéznek és elítélnek. Hogy miért? Magam sem tudom és, hogy őszinte legyek nem is akarom tudni. Sosem volt barátnőm vagy barátom, épp a furcsaságom miatt, de a szüleimmel mindent megoszthatok, amit egy baráttal is megtudnék. A  tanulmányi eredményeimre nem panaszkodhatok, eszes vagyok, ami még jobban arra késztet, hogy a későbbiekben tovább éljek a tanulási lehetőségekkel. Többre akarom vinni, mint a szüleim, jobb körülményeket akarok teremteni a gyerekeimnek és segíteni akarok az olyan embereken, akik úgy élnek, mint mi. Épp a délutáni műszakomat kezdem el az iskola melletti kis kávézóban. 

- Szia, Ana! - köszöntött széles vigyorral az arcán John, a munkatársam, aki már a pult mögött szorgoskodott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel különös viszonyt folytattam. Ő volt az egyetlen ember, akivel valami oknál fogva beszélgettem és megnyíltam. Megértett engem, annak ellenére, hogy jómódú volt, mégis ki akart szabadulni abból a környezetből, amibe a szülei kényszerítették. Egy gazdag fiú, aki az iskola melletti kávézóban dolgozik, hogy ne kelljen a gazdagok által létrehozott rétegbe tartózkodnia. Felettébb érdekes, nemde? 

- Szia, John! - dobtam le táskámat a pult mögötti kis székre, majd a kötényemet a derekam köré kötve, álltam a pénztárgép mögé. Az ajtón ragadt szemem hirtelen felpattant, amikor osztálytársaim jókedvűen léptek be a helyre, hogy még itt is az életemet nehezítsék. Igen, szokásukhoz híven minden nap bejöttek a kávézóba, hogy nézzék a szenvedésemet, hogy itt is éreztessék velem, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok. Kedves mosolyra húzva az arcomat igyekeztem az asztaluk felé, hogy rendelésüket felvéve minél előbb kint tudhassam őket a kávézóból. Magamban számtalanszor elküldtem már őket melegebb éghajlatra, de szemtől szemben már nem voltam olyan bátor, hogy ezt közöljem is velük. Mindig olyan ember voltam, aki magában intézte el a fájdalmait, hogy ne a külső világnak panaszkodja el a gondjait, hiszen másoknak is ezer és ezer problémája van, ami megoldásra vár. Így csak magam voltam és a gondjaim. A kávézóban, mint szokás szerint nagy volt a forgalom, ami valljuk be jót tett nekem. Addig sem kellett magammal foglalkoznom és unottan állni a pult mögött. A munkaidőm, mint minden áldott nap hétkor járt le, így a kötényemet a fogasra helyezve kaptam magamra a táskámat és távoztam John-al az oldalamon. Ő jobbra fordult én meg balra, nagyobb figyelmet nem is fordítottunk erre, hogy ki merre megy, hiszen sokszor ajánlotta már fel nekem, hogy hazakísér, de minek? Önállósulni akarok és lássuk be, nem vagyok már kisgyerek, hogy kísérgetni kelljen, még ha ez egy kedves gesztus is tőle. London sötét utcáin szedem haza a lábaimat, és élvezem a lámpákkal megvilágított utcák rejtelmességét. Sokszor szoktam elgondolkodni hazafele menet, hogy vajon más országokba mi lehet ilyenkor, vagy mit csinálnak éppen az emberek ilyenkor, amikor én még csak a munkából megyek haza lassan tizenkilenc évesen. Szinte mindig hazáig gondolkodok ilyen értelmetlen dolgokon és csak akkor jövök rá, hogy az otthonom elé értem, amikor szemem ismerős terepre téved. Minden nap, minden ugyan olyan. Felkelek, felöltözök, reggelizek, elindulok az iskolába, dolgozok, majd hazajövök és a tanulásba menekülök. Mai nap sem lett volna máshogy, de házunk előtt állva a borzongás futott rajtam végig. Az ajtónk nyitva volt, a lámpa nem égett, pedig ilyenkor már anyámék a nappaliban várva  engem szoktak beszélgetést folytatni egymással. Az ajtón halkan belépve kapcsoltam fel a mellette lévő lámpát, és tudatosult bennem az, amitől a legjobban féltem. Egyedül maradtam.