FIRST CHAPTER

Alone

Anastasia  Hill

A látvány, ami fogadott nem volt kellemes. Kellemes? Ugyan, kit álltatok? Förtelmes volt, hihetetlen. Anyám mozdulatlan testéhez rohanva, ráztam, miközben könnyeim patakként folytak le az arcomon. Egyikük sem mozdult, nem válaszoltak, semmire sem reagáltak. A telefon kagylóját felemelve tárcsáztam a 999-es számot és vártam, hogy felvegyék. Tekintetemet egyáltalán nem tudtam levenni anyámék testéről és bele sem gondoltam abba, hogy talán a gyilkosuk, aki kioltotta életüket még mindig a lakásban tartózkodik. Tulajdonképpen csak nekem tett volna szívességet, ha az én életemet is elveszi, mivel így, nélkülük semmi vagyok. Egy nagy nulla. 

- Segélyhívó! - szólalt meg egy női hang, aki sejtésem szerint nem először mondja el nekem ezt az információt a vonalba. - Valami baj van? Nem tud beszélni? 

- Kérem, segítsenek! - motyogtam a telefonba, hangom megtalálása nehéz feladatnak bizonyult. A kagyló kiesett a kezemből, térdre rogytam, arcomat kezembe temetve sírtam. Elgondolkodtam már számtalanszor azon, hogy mi lesz velem, ha a szüleim, majd eltávoznak, de nem gondoltam volna, hogy ez pont most fog beteljesülni. Én úgy terveztem az életemet, hogy majd öreg koromra fognak engem magamra hagyni és nem most, nem tizenkilenc éves gyerekként. Miért ilyen kegyetlen velem az élet? Mit ártottam én, hogy ilyen rossz dolgok történnek velem? Miért a legfontosabb embereket veszi el tőlem? Hiába teszek fel magamnak ezer és ezer kérdést, ha nem tudom rájuk a választ. Világ életemben próbáltam mindig a jóra koncentrálni, és a rosszat magam mögött hagyni. Rengeteg gondom volt, de magamban tartottam. A kevéske pénzt, amivel rendelkeztem az utcán élők számára nyújtottam át, hogy meglegyen a napi kenyérre való. Dolgozom, annak ellenére, hogy fiatal vagyok. Jó tanuló vagyok, és sosem fordultam szembe a szüleimmel, mindig úgy cselekedtem, ahogy kérték. Mindig is utáltak az emberek, de nem tudom miért. Talán így kell lennie, hogy egyedül legyek, hogy utáljanak és kinézzenek. Hogy a hátam mögött beszéljenek és egyedül lépjek át a túlvilágra. A fejemet időközben felemelve jöttem rá, hogy a szobába bejövő fényt a szirénák által okozott lápa tölti be. Nem tudom mennyi ideje lehetnek itt, de egy férfi visz az ölében ki a lakásból, így eltávolodva a szüleimtől. A mentőautó hátsó részére leültetve kezdi el tapogatni a kezemet, megnézni a pupillámat és az ilyenkor szükséges rutinvizsgálatokat.

- Hölgyem! Hölgyem, fáj valamije? - csendült fel aggódó hangja, kissé hangosabban a kelleténél. Talán ideges? Számat próbáltam kinyitni, esküszöm próbáltam, de nem ment. Nem bírtam beszélni, elveszett, eltűnt, talán valahol megvan, de ahhoz nagyon fáradt vagyok, hogy keresgéljem. Nincs erőm, egyszerűen kifárasztott a mai nap. - Bob! Gyere ide! - kiáltott hátra, mire egy magas, vézna férfi jött oda, mentősruhában. Egyre több orvos lépett közelebb hozzám, talán aggodalomból, vagy kíváncsiságból. Nem tudom, de őszintén most ez a legkisebb gondom, hogy engem bámulnak. Már hozzá szoktam, nem újdonság. - Baj van a hölggyel, Steven?

- A pulzusa rendben van, a pupillája jól reagált, de sokkot kapott szerintem. Nem szólal meg. Nem reagál rám. 

- Hölgyem! - simított végig a karomon a másik férfi, Bob. Hangja lágy volt, kedves és aggódó. - Kérem, mondja el mi a neve? 

- Ana... - mormogtam az orrom alatt, szerintem meg sem hallották. - Anastasia Hill - emeltem tekintetemet a férfiéra, majd, mintha fejbe csaptak volna elsötétült minden. A gépek kattogásán kívül mást nem nagyon hallottam. Tán meghaltam volna? De akkor mi ez az iszonyatos bűz? Utálom ezt a szagot, mindig a kiskoromra emlékeztet, amikor elestem és össze kellett varrni a könyökömet, mert szétrepedt. De várjunk csak? Egy kórházban vagyok? Szememet óvatosan kinyitva találtam magamat szemben a rideg, fehér fallal és egy női szempárral. Az infúziós tasaknál állítgatott valamit, amikor szemeimet kinyitottam. Rám emelve tekintetét rohant ki a szobából, majd pár percen belül egy középkorú orvossal jött vissza. 

- Örülök, hogy felébredt Anastasia. - fogta kezei közé a kórlapot, majd az ágyamra ülve sóhajtott fel. Nem sejtetett jót ez a sóhaj, tudtam, hogy most következik a dolgok neheze. - A szüleit sajnálatos módon nem tudtuk megmenteni Anastasia. A lövés pontosan a szívüket érte, szinte azonnal meghaltak. Nem tudom, szeretné, ha értesítenénk valamelyik rokonát, vagy barátját?

- Ők voltak a rokonaim. Nincsenek már hozzátartozóim, barátaim sosem voltak. Mikor mehetek haza? - ültem fel az ágyon és csak arra koncentráltam, hogy otthon lehessek, a saját ágyamban, egyedül.

- Nézze Anastasia. A vérképe nem mutatott olyan eredményeket, amilyeneket szerettünk volna látni, szeretnénk bent tartani még pár napig... 

- Nem szükséges! Ha rosszul leszek visszajövök. Szeretnék haza menni. - Tényleg haza akartam menni, semmi nem érdekelt, nem érdekelt, hogy rosszak lettek a leleteim. Értsék már meg, hogy meghaltak azok, akik életben tartottak engem. A legkevésbé sem érdekel most a rossz vérképem. Örülök is neki, legalább egy emberrel kevesebb lesz a világon. Észre sem fogják venni, hogy megszűntem létezni. Fél órás sétálás után értem a jól megszokott élettel teli házunkhoz, amin most rendőrségi szalagok díszelegtek. Nem nagyon izgattam magamat, hogy talán most bűncselekményt teszek, letéptem azokat és bementem a mi kis családias házunkba. Sosem volt nagy lakásunk, persze miből is lett volna? Ügyet sem vetve a dolgokra siettem fel a lépcsőn a szobámba. El akartam felejteni mindent, a gyilkosságot, a kórházat, de legfőképpen azt, hogy egyedül maradtam a nagy világban. Anyám és apám képét magamhoz szorítva hajtottam rá a fejemet a párnámra és sírtam egészen addig, amíg el nem aludtam.

Nem lepődtök meg ugye, ha azt mondom, hogy már egy hét telt el azóta, hogy a szüleim itt hagytak egyedül , és senki sem nézett felém, hogy élek-e még? Persze mit is vártam? Hogy majd anyámék miatt az osztálytársaim rohanni fognak hozzám, hogy-hogy érzem magamat a történtek után? Ugyan, nem vagyok én naiv. A mázlim, ha lehet így mondani, azaz, hogy már csak fél hónap van az évből, ami azt jelenti, hogy a maradék érettségit megírva fogom teljesíteni a vizsgákat és az évet. Mivel elég tudással rendelkeztem már tavaly előrehozattam az angol, magyar és történelem érettségit, hogy idén könnyebb dolgom legyen. Így utólag visszagondolva helyesen cselekedtem. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy hogyan tartsam fent magamat és gondoskodjak a lakásról, hogy legyen fedél a fejem fölött.