HAMAROSAN!

A Same old love

Remélem még páran tevékenykedtek ezen a blogon, ugyanis hamarosan olvasható lesz Az utolsó szerelmes levél... első része, a legújabb általam írott blog. (: 

Have a nice day, 

Susan :* 

II./XV. CHAPTER

..: Csak azt akarom, hogy boldog légy :..

Ha arra keresel okokat, hogy ne szeress valakit, valószínűleg meg is találod azokat; viszont néha meg kell adnunk magunkat és engedni, hogy a szívünk azt kapja amit megérdemel

Anne Malik
9 évvel később.

Azt hiszem, mindenki vágyik egy boldog végre. Még én is. Vicces. Mindig mosollyal gondolok vissza azokra az időkre, amikor semmit sem tudtam. Hogy Ben mindenre rávett és megtanított élni úgy, hogy ne keressem folyton az emlékeimet. A viták, a csókok és minden, amit ő okozott örök emlékként fog bennem megjelenni. Azt hiszem neki köszönhetem azt, hogy megmutattam igenis tudok énekelni és emlékezni. Noha nem saját magamtól, de megtudtam az igazat, ami eleinte nehezen és fájdalmasan érintett, feldolgoztam. Fél év. Sikerült fél évet tudatlanul végig élni, s minden nap szenvedéssel elkínlódni az adott napot. Persze egy ideig sikerült távol tartanom magamtól Bent az ádáz és gyerekes viselkedése miatt, amikor is egy tóba rohant velem, mit sem sejtve arról, hogy gyermekkorom óta kerültem minden kapcsolatot a mélyebb, s nagyobb vízzel, mint ami egy kádba elfér. Ezt is leküzdöttem. Leküzdöttük. Mára már csak nevetve gondolunk vissza ezekre a dolgokra, s oly' annyira hálás vagyok neki mindenért. A küzdelmet. A tűrőképességet. S azt, hogy nem adta fel az első akadálynál, amit én állítottam fel neki. Küzdött értem, ami szerinte élete legjobb cselekedete volt. Merész kijelentés a számból, hogy szeretem őt, ahogy az is, hogy ezt...először édesanyámmal közöltem. Igen. Anastasia Hill-el, akit büszkén nevezhetek anyámnak, annak ellenére, hogy évekig hazudott nekem. De nem bírtam nem megbocsátani és adni neki még egy esélyt. Sosem felejtem el azt a napot, amikor összeveszve Ben-el dühösen rontottam be Niallék házába, s találtam a kanapén Ana-t, akiről akkor még csak azt tudtam, hogy Taylor egyik barátnője. Teljesen összetört, s noha nem tudtam, hogy mi történt, segíteni akartam. Azokban a napokban és hetekben én voltam az, aki lelkileg helyre billentette, s újra életet lehelt belé. Legjobb barátnők lettünk, s így utólag visszatekintve lehet látni, hogy igazán akkor viselkedett normális anyaként. Egyetlen percét sem bánom azoknak a napoknak és azt sem, hogy rájöttem mi is történt velem, velünk és velük. Eleinte furcsa volt minden. Hogy apámnak hitt Zayn Malik félre lépett volt kedvesével Perrie Edwards-al, akivel talán még a mai napig is boldogan élnek. Az egész ország, világ meglepően figyelte, hogy az álom pár szétmegy annyi év házasság után, de ők mit sem tudtak ezeknek a hátteréről, hogy anyám miattam napokig, sőt hetekig képtelen volt mással törődni. Egyszerűen nem ment közöttük. Zayn nagyon jól tudta, hogy anyu az igazi apámat, Harry-t szereti, aki a nehéz időkben végig anyám mellett volt. Végre belátták azt, amit mindannyian tudtak. Legalábbis a barátok. Lehet, hogy mélyen elrejtették egymás iránt érzett szerelmüket, de ahogy teltek az Írországban töltött napok, ők úgy bontakoztak ki ismét egymásnak. Persze ezt mind gyomorforgatónak találtam és nem egyszer tettem erre megjegyzést, de Harry is próbálkozott építeni a kettőnk közötti apa-lánya kapcsolatot. Sikerült neki. Megkedveltem, ahogy Christiant is, aki a mai napra már az Union J-vel világhírnévre tehet szert. A testvérem. Annyira furcsa és még most sem esik nyelvemre kiejteni ezt a szót. Mindvégig abban a tudatban éltem, hogy két öcsém van, akik igaz rosszul kezelték a hírt, anyámmal, velem és Harry-vel maradtak. Most fogtam csak fel igazán, hogy őket mennyire egymásnak teremtette az ég, de ennek ellenére mégis mennyi évig képesek voltak egymás nélkül élni. Igaz, hogy anyám boldog volt Zayn mellett, de mégsem tudott rá úgy tekinteni, mint most Harry-re. Öröm őket nézni... és látni, hogy milyen boldogok. Hogy tényleg szeretik egymást. És gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy anyám neve most már hivatalosan Anastasia Styles. Évekkel később... az esküvőm előtt apám megkérte anyám kezét, amire természetesen igen volt a válasza. Akkor még egyikőjük, ahogy én sem sejthettem, hogy a végén Ben is így fog cselekedni. Hogy meg akar velem állapodni. Életem talán legnehezebb perceit éltem át, amikor az igent kellett kiejtenem a számon, s rájönnöm, hogy férjes asszony vagyok. Vége a fiatal éveimnek. 

- Anyuuuuu. - megtört hangocskájára egyből felkaptam a fejemet, s ő rögtön ölembe fészkelve magát fúrta bele arcocskáját a mellkasomba. Lágy, meleg szellő birizgálta meg az ablakot takaró vékonyka függönyt, s a sirályok hangja élesen törte meg a szoba csöndjét. Manhattan. Minden ott végződik, ahol elkezdődött. Apámék házassága után véglegesen is letelepedtünk és némi vita árán bár, de Ben követett minket. Igaz édesanyja rettentően ellenezte a kettőnk kapcsolatát és azt, hogy unokáját Melody-t a világ másik felére viszi, eljött hozzám. - Travis megint megütött. -  szipogott az ölemben legkisebb gyermekem, Camryn. Édes göndör fürtjeit tőlem örökölte, s apámra nézve mindig ő jut róla eszembe. A göndör haj minden gyermeknél szinte védjegy, ami emlékezteti őket, hogy ereikben részben Styles vér csörgedezik. Telt rózsaszín ajkai most a könnyeitől fénylettek, míg apró ujjacskáival a mellkasomat támasztotta. Hüvelykujja a szájában volt és azt szopta megnyugvás képen. Akármennyire is próbáltam leszoktatni még nem nagyon sikerült. Amikor bátya valami rosszat tett s ő felkapta a vizet rögtön szájába vette az ujját és próbálta magát lenyugtatni. Persze ilyenkor őt is, ahogy bátyát, Travist is próbáltam kioktatni, nem nagyon sikerült. Valahogy mindig sikerült kiakasztaniuk egymást és tapasztalatlan anya lévén nem bírtam őket móresre tanítani. Ilyenkor előszeretettel segített be anyám, aki Travist próbálta valamelyest észhez téríteni és elmagyarázni neki, hogy ez nem méltó viselkedés.
- Nem tudom, hogy mit csináljak a testvéreddel, hogy végre szót fogadjon. - sóhajtottam megadóan, majd lányom fejére nyomva ajkaimat hagytam ott egy lágy csókot. - Adjak rá puszit? Gyógy puszit? - szemeim csillogtak, tisztán éreztem. Ilyenkor mindig sikerült elragadtatniuk és akármennyire is voltam rájuk dühös, mert rosszul viselkedtek, elnéztem. Hiszen a gyermekeim voltak és szerettem őket. Mindennél és mindenkinél jobban. Camryn csillogó, könnyes szemeivel mutatta felém könyökét, amin egy apró horzsolás volt látható. Mosolyogva ráztam meg a fejemet, majd pusziltam meg a sebét, amire egy aprót szisszent, majd kuncogott. Az ajtón halk kopogást hallottam, majd édesanyám kíváncsiskodó tekintetét. - Gyere. - szorítottam magamhoz kislányomat, aki már mosolyogva intett nagymamájának.
- Travist a sarokba állítottam. - lemondóan csóválta a fejét, míg vékony ujjaival Cam göndör, barna fürtjein simított végig. - Tudod, hogy szeretem őket Anne... 

- Te mondtad, hogy apura hasonlít. - kuncogva fojtottam belé a szót. - És látod, hogy apu is más lett.
- Le sem tagadhatja, hogy Harry-re hasonlít. Cam pedig vegyül kettőtökkel Bennel. - apró mosoly kúszott ajkaira, ahogy az ölemben pihenő kislányt átvette magához. - Hol tartasz? - fejével a monitor felé bökött, ahol egy Word file volt megnyitva. Különös, érdekes és még ragozhatnám, de késztetést éreztem arra, hogy ezt a bonyolult történetet, ami anyámék között történt megörökítsem. Egy könyv. Róluk és Rólunk. 

- Pár mondat és kész vagyok. - mosolyogtam. 

- Kint leszünk a parton. Az öcséid is megérkeztek már. - hajamba csókolt, majd kislányommal a kezében távozott.
És mivel lehetne a legjobban befejezni egy koránt sem egyszerű szerelmes történetet? Talán azzal, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. De mindannyian tudjuk...hogy gyermekeink, unokáink életére is pont úgy ki fog hatni minden, ahogy a mienkre. A végén viszont... talán minden rendbe jöhet. Erre élő példa édesanyám és édesapám kapcsolata. Noha életük nagy részét külön töltötték a végén egymásra találtak és most boldogok...velünk. Szóval azt hiszem a mesék részben igazzá váltak és a Boldogan éltek, míg meg nem haltak már nem tűnik távolinak, mert Ana és Harry megmutatta, hogy igenis létezik igaz szerelem.
   A nap sugarai égették a bőrömet, míg gyermekeim boldogan rohangáltak az elkerített partszakaszon. Idegesen figyeltem minden mozdulatukat, hogy Travis kergeti Camryn-t, miközben a legkisebb lányom sikítozva élvezi mindezt. Már nem volt nyoma a fél órával ezelőtti vitának és rosszkedvnek. Felváltotta azt a móka és a kacagás és az, hogy szeretik egymást. Melody anyámmal gyűjtögette a partra vetett kagylókat, míg testvéreim apámmal iszogatták a jól megérdemelt sörüket. Jason mára már feltörekvő színészként ékeskedik, míg Mathias visszahúzódva próbál a zenei pályán feljebb törekedni. Mindannyiunk életét úgy gondolom, hogy meghatározta az, hogy szüleink híresek, s ezáltal bárhol és bármikor elfogadnak minket egy szó nélkül is. Nem gondolnám, hogy ez előnyünkre válik...hiszen míg mások verejtékezve küzdenek egy-egy munkáért, azt mi egyből meg is kaphatjuk. 

- Befejezted? - erős karjai derekamat fogták közre, amit a már jól megszokott mosollyal fogadtam. Fejemet vállán pihentetve figyeltem továbbra is aggódó anyaként a gyerekeket s fogadtam a nyakamra mért apró csókokat. 

- Vége. Most már csak ti vagytok. - sóhajtottam. Felé fordultam és ujjaimat nyakánál kulcsoltam össze. Mélyen a szemébe néztem, míg ő óvatosan tolta fel fejem tetejére a napszemüvegemet. Mosolya majdnem körbe ért az arcán és imádtam a szemében rejlő szerelmet és csodálatot. Alsó ajkamba haraptam, s lélegzetem hirtelenjében hevesebb lett. Szívem a dupláját verte, mint az előbb, s ezen nem segített az sem, hogy testünk egymásnak simult. 

- Csak mi, Mrs. Butler? - suttogta, míg ajkai súrolták az enyémet. Ziháltam akár egy érintésétől is, de nagyon jól tudtam, hogy csibész módjára ezzel csak próbálja tetőzni a dolgokat. 

- Csak mi. - halvány mosolyt küldtem felé, míg pipiskedve egy gyors csókot nyomtam telt ajkaira. - Szeretlek. - susogtam. Lassan, komótosan hajolt lejjebb, majd a fülem alatt megállapodva nyomott egy csókot. 

- Örökkön örökké, édes. - suttogta, majd ujjainkat összefűzve lépkedett el velem a part felé, ahol gyermekeink vidáman játszottak.
- El sem hiszem, hogy itt vagyunk. - a forró homok égette a talpamat egészen addig, amíg a friss, hűsítő tenger habjai meg nem csapták. - Hogy itt vagy. - tettem hozzá halkan, mire kezemet fogó keze maradásra késztetett. Testemmel megfordultam, hogy lássam őt.

- A legjobb dolog vagy számomra, és a gyerekeink. Akármennyire is csökevényes, makacs és elviselhetetlen vagy. Ne nézz így! - korholt nevetve. - Te is tudod, hogy így van. 

- Sajnálom. - sóhajtottam megadóan, mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy néha napján igenis elviselhetetlen vagyok. 

- Ne mentegetőzz. - ujjai az államat súrolták és óvatos mozdulatokkal emelték fel. Szemei az enyémet kémlelték, míg homlokát az enyémen pihentette. - Ezért szeretlek. Azért, aki vagy. Nehogy azt hidd, hogy egy pillanatig is bánom azt, amit tettem. Amit tettünk. - helyesbített. - Igaz, hogy életem legnehezebb hat hónapja volt, de itt vagyok veled. A feleségemmel és a gyermekeinkkel. - ajkaink találkoztak egy röpke csókra, ami édesebb volt, mint bármelyik nyári gyümölcs. - Semmit nem változtatnék meg egy másodperccel sem. És, ha még egyszer újraélhetném ezt... - karjait széttárta. - mindent ugyan így csinálnék. 

- Jézusom. - hőköltem hátra. - Akkor egy évet kéne értem már szenvedned. - jókedvűen ráztam meg a fejemet, miközben alsó ajkamat beharapva próbáltam visszatartani kitörni készülő nevetésemet. 

- Most így meggondolva... - homlok ráncolva lépett közelebb. 

- Hééé. - játékosan mellkasára csaptam, s amikor kettőnk közé néztem megláttam a kíváncsiskodóan figyelő szempárokat. 

- Anyu veri aput. - kuncogott Travis, akit rögtön ölembe is kaptam. - Mamiiii. - nevetve tolt el karjaival, amikor apró puszikkal halmoztam el arcát. Tudtam mennyire nem szereti, de nem tudtam betelni édes arcával és jellegzetes illatával. 

- Anyu megteheti. Viszont anyu nem szereti, ha a húgodat bántod! - tekintetem komoly volt, lábaimmal útnak eredtem anyám felé, aki már kiegyenesedve intett felénk. Travis sóhajtott egyet, majd fejét a mellkasomra helyezte. 

- Nem akartam bántani őt. - suttogta, kéken virító szemeit rám emelte. Istenem...azok a megbánó, kutyakölyök szemek minden haragomat elfeledtették velem és ő ezt nagyon jól tudta. - Ne mondd el Camnek, de szeretem őt. 

- Kicsim persze, hogy szereted, hiszen a húgod. De ez nem jogosít arra, hogy bántsd őt! - korholtam, de fejére adott röpke csók az ellenkezőjét tanúsította. Egy percig sem nehezteltem rá, hiszen a gyermekem volt, úgy, ahogy Cam is. Éppen ezért volt nehéz őt bántanom. Habár nem testileg bántottam, utáltam kimondani a húgát pártoló szavaimat. - Öt éves vagy édesem. Te vagy a bátyus, akinek a húgát óvnia kéne, nem pedig ellenkezőleg cselekedni. - hangom a végére ellágyult, egyik kezemmel elengedtem őt és óvatosan, gyengéden végig simítottam arcán. 

- Igazad van. - csöppnyi ajkait az arcomra nyomta. - Megváltozom, mami. - mondta eltökélten. Elhittem neki. Tudtam, hogy amit mondott azt komolyan is gondolja és olyan testvér lesz, amilyenre minden kishúg vágyik. A legjobb szerte-e világon. 

A nap már nyugovóra készült és mi mindannyian a gyermekeimet néztük, ahogy boldogan élvezik ki még a meleg nap sugarait. Fürdőruhában locsolták egymást, s Melody néha korholó szavakkal illette a kisebbeket, amikor beljebb szerettek volna merészkedni. Tudtam, hogyha nem is vagyok itt, Ő figyel rájuk. Sejtettem, hogy sosem leszek olyan feleség, mint Alicia, de reménykedtem, hogy egyszer talán engem is olyannyira fog szeretni Ben, mint akkor őt. Noha mondta, hogy szeret és ezt tetteivel is bizonyította... Anyám példájából tudtam, hogy még idő kell neki. És én képes voltam várni. Bármennyit. Ujjai az enyémet súrolták, míg én tekintetemmel a messziséget figyeltem. Mindannyian összegyűltünk a parton és most először tényleg teljes a család. Travis és Camryn összekulcsolt kezekkel közeledtek felénk, míg Melody fejét rázva követte őket. 

- Mit mondtál Travisnek? - anyám halk hangja csapta meg a fülemet, s mosollyal fogadtam a mellette álló férfit, akit apámnak nevezhetek. Tekintetem elvándorolt arcukról az összefűzött kezeikre.

- Csak azt, hogy legyen jó testvér. - feleltem, majd fejemet férjem vállára hajtottam és csodáltam azt, amit ketten vittünk véghez. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is lehetek ilyen boldog. Főleg az igazság kitudódása után, de azt biztosra veszem, hogy mindenkinek kijár egy második esély. A baleset előtt úgy hittem, hogy nincs anyám, de rájöttem, hogy mindig is ott volt, csak én taszítottam el. Egymást taszítottuk el. Most pedig nem is kívánhatnék nála jobbat, s nem is akarok. Megtanított többek között arra, hogy hogyan neveljem a gyermekeimet, és mindig mellettem volt a nehéz helyzetekben. Egy-egy betegség vagy csupán az, hogy a könyv minden részletét alaposan átolvasta. Mert ez az Ő történetük Harry-vel. És egyben a mienk is. 

VÉGE

Sziasztok! 
Rengeteget gondolkodtam mostanság a blog sorsáról...elkezdtem írni és azzal a mozdulattal ki is töröltem. Ez rettentően sokszor ment így...ilyen nyögvenyelősen és a mai nap lett számomra az a végpont, amikor azt mondtam, hogy jó...bármi legyen leülök elkezdem írni és meglátjuk mi lesz. Hát...ez lett. Nem tudom elmondani elégszer, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen hirtelen és gyorsan, de ezt találtam a legjobb döntésnek. Ennek ellenére remélem, hogy tetszett, mert sokan reménykedtetek benne, hogy így fog alakulni a végén Harry és Ana kapcsolata. Milliószor ölellek benneteket!

Have a nice day,

Susan xx. 

II./XIV. CHAPTER

Sziasztok!(:
Tudom tegnap hoztam részt, de most csak úgy dőltek belőlem a szavak, így előbb, mint hittem, de itt a 14. rész(: Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket, remélem tetszeni fog. 

Have a nice day,

Susan xx.

..: Kedvelem :..

Ha arra keresel okokat, hogy ne szeress valakit, valószínűleg meg is találod azokat; viszont néha meg kell adnunk magunkat és engedni, hogy a szívünk azt kapja amit megérdemel

Benjamin Butler

Az élet azért furfangos és igenis tartogat még magában meglepetéseket. A jó öreg rendesen meglepett, amikor a Horan ház szívmelengető lakába érve megtekintettem  a délután látott lányt, aki maga elé bámulva döbbenten figyelte lányom és saját mozdulataimat. Legszívesebben hangos kacajban törtem volna ki, de azt sem én sem ők nem méltányolták volna. Lássuk be eléggé idétlen látványt nyújtottam volna, ha csak úgy a semmi miatt hangosan felröhögök. Éppen ezért magamhoz híven kihúztam a székét és vártam, hogy helyet foglaljon. Mélyen szippantottam be különleges illatát és látványát is, ami különösen hasonlított kedves feleségemre. Különös, nem? A feleségemet látom benne, miközben már régen el kellett volna őt felejtenem. De a francba is! Életed szerelmét senki sem kérheti, hogy felejtsd el. Lehetetlen. Alicia maga volt a tökéletesség és a megtestesült álom. Ennek ellenére és annak, hogy boldog voltam vele valamiért elhagyott és megpróbáltatásnak tett ki, hogy lassan egy tinédzserré váló lányt bízott rám. Persze ezt nem önszántából tette, sosem hagyott volna minket magunkra. Rosszkor volt rossz helyen, illetve a rabló volt az, aki nem megfelelő házba tette be a lábát. Tulajdonképpen semmi értékes nem volt szerény hajlékunkba mégis azt a házat pécézte ki magának, még számomra is érthetetlenül. Sosem felejtem el azt a napot és percet, amikor házunk elé érve a csokor rózsa kezemből kiesve érkezik halkan az aszfaltra. Halkan, mégis hangosan. A hallásom akkor csak az aszfaltra érkező virágra összpontosult és a sárga szalaggal elkerített házra, aminek tulajdonosa én voltam. És vagyok is. Akármennyire is marhaság ott lakni nem bírok megszabadulni az emlékektől és attól a háztól, amit még együtt választottunk ki, amikor elköteleztük magunkat. Akaratlanul is mosolyogva gondolok rá, a feleségemre és Melody édesanyjára, aki jobban szerette őt bárkinél. Mindig óvta, gondozta és, ha beteg volt, akkor kérdés nélkül mellette maradt. És most nekem kéne ezt tenni, de nem tudom. Valamiből el kell tartanom magunkat és lássuk be, hogy a kocsi - vagy vízszerelésből nem nagyon lehet megélni. Legalábbis itt nem.
- Minden rendben, Ben? - Kara daloló hangja most megtört volt és aggódó. Miután Alicia magunkra hagyott kedves gyerekkori barátom kutya kötelességének érezte, hogy havonta legalább egyszer vendégül lásson. Egy idő után rájöttem, hogy ez azért is van, hogy megtudakolja és lássa, hogy rendben vagyunk-e a másik pedig a főt étel volt. Igaz, hogy minden szomszéd és szingli nő ételek sokaságával látott el, de messze földön nem volt olyan jó, mint az itt kapott étel.
- Persze. - hazudtam.
- Azon tanakodtam, hogy be tudnál-e szorítani minket valamikorra, mert az emeleten megint rendetlenkedik a csap és folyton csöpög. Ezzel nem lenne gond, csak a kisasszonyt - itt tekintetével Kate felé intett, aki fogait kivillantva vigyorgott vissza édesanyjára. - elvileg éjszaka nem hagyja aludni.
- Nagyon frusztráló este azt hallgatni a csönd helyett, hogy másodpercenként csöppen egy csepp víz a mosdóba. - gúnyolódott.
- Anne érdekes módon nem panaszkodik. - vágott vissza és mosolyogva figyeltem a két hölgyeményt, akik egymás erejét méregették.
- Manhattan és London után ez már meg sem kottyan, Kara. - mentegetőzött, daloló, szirén hangjára felé fordítottam fejemet. Idegesen túrta az előtte lévő ételt, miközben próbált teljes nyugodtságot színlelni. Még magam is láttam, hogy zavarban van ebben az idegen környezetben. Vajon mióta lehet itt a Horan családnál?
- Nagyvárosok után Írország? - az evőeszközöket a tányéromra helyeztem. - Nagy váltás. - feleltem helyette és homlokom ráncba borult, ahogy észleltem a lány idegességét. A villája hangosan találkozott a tányérral és tisztán éreztem, hogy a levegő megfagyott a szobába.
- Az biztos. - sóhajtott és már nyitottam volna a számat, hogy bocsánatot kérjek az illetlen, tolakodó kérdésemért, amikor egy hátratolt szék zajára kaptam fel a fejemet. Kara kérlelő tekintettel figyelt rám és tudtam, hogy valamit szándékozik kérni tőlem, vagy esetleg mondani. Reméltem, hogy megmagyarázza nekem ezt a különös helyzetet, mert nem tudtam, hogy mi rosszat tettem.
- Ben. - szedte össze a tányérokat egymásra helyezve. - Segítenél behozni a süteményt? - hangja lágy volt, semmi düh vagy harag nem hallatszódott ki belőle, s mintha az előbbi kérdésem csak képzelődés lett volna; a többiek beszélgetésbe elegyedtek, a hangulat újra a régi lett.
- Persze. - húztam ki magamat és a tányérokat kikapva kezéből követtem őt a konyhába. Beérve becsukta magunk mögött az ajtót, a tányérokat a mosogatóba helyeztem, míg kíváncsian vártam, hogy mit szeretne. Letörten, terhelve támaszkodott meg a konyhapult szélén, míg tekintetét a padlón lévő lábára helyezte. Ideges volt, tisztán éreztem rajta. - Héé, minden rendben? - közelebb lépve óvatosan ragadtam meg vállát és egy bátorító mosolyt küldtem felé. Kiengedett hajába idegesen túrt bele, emiatt néhány rakoncátlan tincs szeme elé hullott, amit egy fújtatással emelt meg.
- Figyelj Ben. - sóhajtott fel frusztráltan. - Csak ne kérdezgesd Anne-t az ittlétéről, rendben?
- Nem akartam illetlen lenni. - mentegetőztem, egyet hátráltam a nőtől, aki megfordulva tányérokat vett le a polcról. - Neki is el akartam ezt mondani, hogy tolakodó volt a kérdésem.
- Jaj Ben. - legyintett, a süteményt a konyhapultra helyezte és gyakorlott mozdulatokkal helyezett el minden tányérra egy szeletet. - Nem voltál illetlen csak éppen... - hangja elhalkult és egyre kíváncsibb lettem, hogy mégis mi folyik itt. Anne nem rég költözhetett ide, hiszen eddig nem láttam sem itt, sem a városban.
- Akkor? - karjaimat széttártam és próbáltam a lehető leghalkabban beszélni. - Mit mondtam, hogy szinte megfagyott a levegő a szobában?
- Anne azért jött ide, hogy gyógyuljon. - háziasszonyhoz méltóan szedett elő villákat, amikből egy-egy darabot elhelyezett a süteménnyel ellátott tányéron. Értetlen tekintetem láttán folytatta. - Amnéziás, Ben. - suttogta, s alig hittem a fülemnek.
- Mi történt? - kérleltem a további beszédre, de ajkán csak egy kínos mosoly jelent meg, vállát megrántotta.
- Megtudta az igazat.
- Kara muszáj mindent kihúzni belőled? Tudod, hogy gyűlölök mások életéről értesülni úgy, hogy kérdezősködnöm kell.
- Nem tudom, mennyit mondhatok, Ben. - sóhajtott gondterhelten. - Csak az ő életéről van szó, nem az enyémről. Tudod mennyire gyűlölök pletykálni és más dolgába beleavatkozni. - ujjára ragadt málnás krémet egy törlőrongyba törölte, míg tekintetünk egy pillanatra sem vált el. Könyörgő szemmel bámultam régi barátomra, aki csak fejét rázva fordult meg, így hátát mutatva felém. - Utálom, amikor így nézel! - koholt dühösen, mégis halkan, nehogy a kinti személyek bármit is felfedezzenek távollétünkből.
- De azért bevallhatod, hogy még évek múltán is hatásos. - mellé szegődve figyeltem, ahogy idegesen tördeli ujjait, majd dobol tovább a konyhapulton.
- Sajnos. - sóhajtotta, kéken izzó szemeit rám emelte. Tisztán láttam, hogy kékje könnyben úszott, amit valószínűleg erős akarat miatt tart vissza. - Hallottál már Anastasia Hill-ről?
- Az énekesnőről? - kérdésére kérdéssel feleltem.
- Igen. - susogta. - A One Direction szívtiprója Harry Styles régebben tudta, hogy hogyan csábítson el nőket. - hihetetlenül ejtette ki szavait, mintha még maga sem törődött volna ebbe bele. De miért is törődött volna? Neki a szívtiprója Niall volt, akivel igaz nehézségek árán, de összeházasodott. - Nem minden részletet tudok, csak annyit, amennyit Niall elmesélt, de azt tudom, hogy ők ketten egymásnak lettek teremtve. Niall szerint ők a mintapár és nekik örök életre egymás mellett kéne lenniük.
- Kéne. - ismételtem el mondandója lényegét. - Nincsenek együtt?
- Harry eléggé érdekes teremtmény. A fiúk szerint másoknak tökéletesen tud segíteni és a kapcsolatát rendezni, de a maga életét botrányosan intézi. Amikor Anastasia-t megszerezte magának és boldogan éltek, mint egy tökéletes mesében, valami tönkre ment. - lemondóan csóválta a fejét. - Harry félre lépett és, ha ez nem lenne elég még a nőt teherbe is ejtette. Niall szerint az volt élete tetőpontja, amikor már nem volt visszaút. Hogy az ő szavaival éljek... Rendesen elcseszte a dolgokat. - alsó ajkát beharapta és bocsánatkérően nézett rám a trágár szó használata miatt. Apró mosolyra húztam ajkaimat, amivel próbáltam sugallni felé, hogy semmi baj sincs, annak ellenére, hogy meglepő tőle a szóhasználat.
- Kara néni, apa? - Melody édes hangja szakította meg kettőnk mélyre sikerült beszélgetését. - Elnézést. - szabadkozott.
- Semmi baj kincsem. - sóhajtott egy kövéret Kara és két tányért a lány kezébe adva és saját magáéba megragadva haladt ki és hagyott egyedül. A pulton maradt két tányért tudósított róla, hogy még visszajön, ez csupán egy időhúzás volt, hogy tovább folytathassa vallomását. Feltételezésem igazzá vált, amikor karcsú alakja visszalépett oda, ahol előbb állt, kezébe a saját tányérját fogta, míg enyémet a kezembe adta. - Eljegyezte a lányt. - villájával egy kis piskótát csippentett le, amit szájába helyezett. - Viszont élete szerelmének, Anastasianak nem merte elmondani. Az újságból kellett a lánynak megtudnia, de akkor már szíve alatt hordozta Harry gyermekét.
- Óó. - szalad ki számon a döbbenet, majd Kara-hoz hasonlóan egy kis málnakrémes piskótát helyeztem el a számba és hagytam, hogy a mámorító, ínycsiklandozó íz szétolvadjon benne.
- Nem éppen kellemes a helyzet, nem? - fanyar mosolyra húzta ajkait, a kezében lévő tányért inkább visszahelyezte a pultra és én követtem. Elment az étvágyam. - Amikor Anastasia mindezt megtudta, akkor rögtön egy szép kis balesetet is szenvedett és eltörte a lábát. Viszont arra senki sem számított, hogy egyik jó barátja Zayn Malik, aki egyben Niall bandatársa és barátja és ez elmondható Harry-ről is, a lányhoz utazva ápolni kezdi. Niall többek között azt is mondta, hogy Zayn a kezdetektől szerelmes volt Anastasia-ba, csak nem mert lépni, de akkor Manhattanban valami megváltozott. Hetekkel később bejelentették, hogy összeházasodnak, és ha ez még nem elég akkor azt is, hogy gyermeket várnak. Ne nézz így! - kuncogott tekintetem láttán, amiben csupán a döbbenetet és meglepődöttséget lehetett felfedezni. - Nem mondta el Zaynnek, hogy barátja gyermekét várja szíve alatt, de ez évekkel később kiderült. Mindenki megtudta, hogy Anne Harry lánya. Ekkor ugye már megszületett Harry fia is Christian, de a két gyerek nem tudott egymás létezéséről. Nem tudták, hogy testvérek és Anastasia és Harry sem találkoztak többet. - hangja elhalt, tekintete ismét az enyémet vizslatta. - Mostanáig.
- Mi történt? - sürgettem, s vérem hirtelenjében hevesebben kezdett el pezsegni testemben.
- Egymásba szerettek. - suttogta a nyilvánvalót. - Már későn értek oda, hogy megakadályozzák a megakadályozhatatlant és Anne természetesen teljesen kiakadt. De mit is tehetett volna? Beleszeretett egy olyan fiúba, aki a féltestvére. Ekkor történt a baleset és ekkor történt az is, hogy Anne nem emlékezett arra a három emberre, aki utoljára összetörte a szívét. - szemeiből kibuggyant egy rakoncátlan könnycsepp, amit rögtön le is törölt az arcáról, míg fejével idegesen fordult az ajtó felé. - Állítólag Anne volt a három gyerek közül az, aki nem viselte el a médiát, ezáltal teljesen kizárta magát a család életéből. Zayn folyton turnézott, Anastasia meg a két fiát vitte mindenhova, akik élvezték a felhajtást. Taylor Swift énekesnőt hiszi az anyjának és Anastasia maga alatt van. Belegondoltam, amikor Niall mindezeket elmesélte, hogy én mit tennék, ha a lányom nem emlékezne rám és fogalmam sincs. Tehetetlen, ahogy mindenki más is. Ezért hozta ide Niall, hogy magától tudjon emlékezni és rájönni a dolgokra, de eddig nem nagyon sikerül.
- Miért nem mondták el neki újra?
- Ne légy fafejű, Ben! - förmedt rám, tányérját megragadva indult el az ajtó felé, s kérdésemet figyelmen kívül hagyva hagyott ott. Percekkel később sikerült csak rávennem magamat, hogy utána menjek és csatlakozzak a többiekhez és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne nézzek sajnálkozva a mellettem ülő lányra. Ilyen nincs! Még a legrosszabb rémálmomban sem képzelném el, hogy a való életben ilyenek előfordulhatnak. Mit érezhet most Anne? Egyáltalán az édesanyja, hogyan viseli mindezeket? Kedvtelenül ültem le a lány mellé ügyelve, hogy egy pillanatra se figyeljek rá és talán ezt mindenki észrevette. Melody komótosan eszegette még mindig a süteményét, s én jó szívvel, mosolyogva nyújtottam felé az enyémet. Apró ajkát foga rabsága alá küldte, s csillogó szemekkel fogadta el, míg egyenes háttal tekintett maga elé, egyenesen Anne-re.
- Nyitva a zongora teteje. - nyelte le a bekapott falatot és izgatottan kukucskált át Anne és a közöttem lévő apró résen. Nem sikerült eddig még álmát megvalósítanom és beíratni egy zongoraórára, de megértette, hogy most nincs meg ehhez a megfelelő keret. Pedig minden adandó pillanatban, amikor ide jöttünk a Horan házban izgalommal ült oda a hatalmas fekete, fényezett zongorához, aminek billentyűit óvatosan nyomta le.
- Anne mesésen zongorázik. - törte meg a csendet Kate, aki egy bocsánatkérő tekintettel nézett Anne felé.
- Tudsz zongorázni? - hangja ellágyította feszült testrészeimet, míg lányom arcára fanyar mosoly ült ki.
- Sajnos nem. - húzta el apró száját, villájával a süteményt túrta szét.
- Gyere. - mosolygott, s pillanatokon belül a lányom mellett termett, aki izgatottan pattan fel helyéről és helyezte el csöppnyi kezeit a lányéban. Döbbenten figyeltük, hogy mennyire készséges és odaadó Anne, aki ölébe ültetve lányomat kezdte el dallamosan, profi módjára lenyomni az első, második majd harmadik hangot. Mindannyian csodálattal figyeltük őket és tudtam, hogy lányomnak ez többet ér mint bármi más. Az álma teljesül, hogy zongorázhat és ezt annak a lánynak köszönhetem, aki talán élete legnehezebb szakaszán botladozik végig.
- Miért nem énekel? - súgtam Kara fülébe a kérdésemet, aki a többiek tekintetét nézve hajolt hozzám óvatosan.
- Sosem énekel. - felelte egyszerűen, míg én többet akarva bámultam őt. Csak vállát megrántva nyugtázta a dolgot. Talán ő sem tudja. Élvezettel mustráltam a két lányt a zongoránál, akik néha felnevetve törődtek bele az elvétett billentyűre, s az ezáltal keletkezett hamis hangra. De senki sem törődött vele. Egyszerűen élveztük, hogy boldogok és egy pillanatra mind a ketten elfelejtették azt, ami beárnyékolja az életüket.
    A nap már régóta nem világította meg az eget, helyette a Hold vette át az uralmat s hozzá társultak a parányi fényt adó csillagok. Szerettem itt élni, mert a városi fények nem nyomták el a természet csodáját így élvezettel lehetett órák hosszat elmélyedni az ég által nyújtott csodában. Az autó berregő motor hangja töltötte be a belső teret, s az apró fényszikra lágyan világított  felettünk. Melody letörölhetetlen mosollyal az arcán próbálja kivenni, hogy merre is járunk pontosan, de mind a ketten tudjuk, hogy a kinti sötét miatt lehetetlenség pontosan behatárolni honlétünket. Lassan, óvatosan vezetek, hiszen a régi 69-es Chevy-m aranyat ér számomra, akárcsak a lányom.
- Kedvelem, Anne-t. - apró hangja felkeltette a figyelmemet, míg tekintetemet egy pillanatra elemelve az útról rá emeltem. Arcát az üvegnek támasztotta, míg ujjaival a keletkezett párába rajzolt különböző figurákat.
- Örülök, hogy jól érezted magadat. - biccentettem, s lassabban hajtottam, ahogy a földútra értem.
- Te is kedveled. - felelte ismét, mit sem törődve az előbb elhangzott mondatommal.
- Szimpatikus.
- Hasonlít anyura. - sóhajtotta, s hangja több érzelmet rejtegetett magában, mint azt szerette volna. Tudtam, hogy hiányzik neki édesanyja, ahogy azt is, hogy senki sem pótolhatta őt számára, de a mai nap mind a kettőnk számára fordulópontot jelentett. Sosem láttam még ilyen felszabadultnak és boldognak, amióta Alicia távozott az életünkből és ezt Anne-nek köszönhetem, aki újra fényt hozott lányom életébe.
- Igen. - köhögtem egyet, hogy zavaromat valamennyire elrejtsem. Lányom rám emelte tekintetét, s noha nem néztem rá szemem sarkából pontosan láttam, hogy félrebiccentett fejjel szemlél. Többek között ez is édesanyja szokása volt, s ezzel bármit sikeresen elért, amit szeretett volna. Nem tudtam eldönteni, hogy alapból benne volt lányomban ez a tulajdonság vagy édesanyjától tanulta el, hogy elérje a célját nálam.
- Elveszed feleségül? - bökte ki, s hirtelenjében léptem a fékre. Idegesen markoltam a kormányt, s próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy ne ordítsam le lányom fejét az illetlen kérdés miatt. Szemeimet erősen szorítottam le, míg levegővételeim kövérek voltak. Ajkaimat résnyire nyitottam ki, amin kifújtam a tüdőmben bent tartott levegőt. Óvatosan a gázra léptem, tekintetem szúrós volt, csak az utat figyeltem. Az elkövetkezendő pár percet csöndben töltöttük, nem fért a fejembe, hogy miként fordult meg az a kérdés a fejében, de kissé dühített. A felhajtóra leparkoltam a kocsit, majd a motort leállítva szálltam ki, s emeltem ki a hátsó ülésen hagyott ételt, amit Kara csomagolt számunkra. Az ajtót erősen csaptam be, míg követtem lányom törékeny alakját a ház bejárati ajtaja felé.
- Édesanyádat szeretem még mindig. - suttogtam magam elé, miközben az ajtót magam előtt kitártam és vártam, hogy kislányom eltűnjön a pillanatnyi sötétségben. Fogalmam sem volt, hogy miért nehezteltem rá hirtelen a kérdése miatt, de mintha lyukat égetett volna vele mellkasomba. Nem akartam már szeretni, hiszen az a nő, aki életem minden napját kitöltötte már nincs velünk. Fájt a hiánya, s a tudat, hogy valaki a helyébe lép. Szinte lehetetlennek tűnt. Azt hiszem... képtelen lennék már szeretni. 

II./XIII. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Meg is érkezett a tizenharmadik fejezet, ami elindít valamit. Először is szeretném megköszönni a kommenteket és a díjakat. Sikerült végre mindent kitennem, így már a kérdésekre való válaszok láthatóak is az Awards-os oldalon. A másik pedig!! (: Túllépte a blog a 100.000-es oldalmegjelenítést, amiért külön köszönet nektek. Rendesen kidülledtek a szemeim, amikor megláttam és hihetetlenül boldog voltam. (: A harmadik, ami inkább kérdés, mint kijelentés: Sosem szabtam komment határt és nem is fogok, mert nem azért írok, hogy valakire rákényszerítsem, hogy 'Most pedig hozzá fogsz szólni, mert ha nem akkor nem hozom az új részt!', de észleltem, hogy mostanság kevesebben vagytok, mint voltatok. Tudom ez részben az én hibám, mert bunkó mód sosem köszönöm meg, csak itt, de... Unalmas a történet? Vagy érdemes folytatnom? Nyugodtan szóljatok, ha valami baj van; esküszöm nem harapok, és még csak meg sem sértődöm. Én is hibázhatok, emberből vagyok, és Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Szóval bátran mondjátok, ha valami baj van velem, a történettel vagy bármivel. (: 

Have a nice day, 

Susan xx.

..: Benjamin? :..

Az évszakok változnak, akárcsak a városok. Emberek jönnek és mennek, de megnyugtató tudni azt, hogy akiket szeretünk, mindig a szívünkben lesznek - vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, csak egy pár órányi repülőútra.

Anne Malik

Egy nap. Elég ennyi, hogy az életed utolsó szakasza kitörlődjön elmédből és totálisan eltávolítsa azokat az embereket, akikre emlékezned kéne. Fogalmam sem volt, hogy ki azaz Anastasia vagy Harry Styles, pedig a körülöttem lévők állítása szerint ismerem őket. De akkor a többiekre miért emlékszem? Még Christian arca is dereng, de róla sem jut eszembe több mint az előbb említett két személyről. Egy hét. Te jó isten mennyi minden történhetett ezalatt a hét alatt, amiről lemaradtam, de egyszerűen nem volt merszem kimerészkedni pompás szobámból, amit Niall lánya, Kate rendezett be nekem. Mindannyian kedvesek voltak, s szeretettel fogadtak be, de nem volt sem erőm, sem merszem lemerészkedni az emeletről. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszanyerjem emlékezetemet, de minél jobban erőlködtem és próbálkoztam, annál jobban fájdult meg a fejem, s fáradtam el én is. Távolinak tűnt minden, többek között az is, hogy emlékezni fogok az emberekre, a múltra. A balesetemre. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy Chris által kapott kis pendrive-al megkönnyítem az életemet, de szerettem volna kínozni magamat - akármennyire is mazochistának tűnök -, hogy saját erőmből emlékezzek arra, amit agyam egy csökevényes része megfosztott tőlem. Meg... valószínűleg jobban felzaklatna a titok, hír vagy ehhez hasonlók, amik most körülölelik életemet, mint az hinném, s ebbe beleborzongok.
- Elmegyek sétálni. - legtöbbször csak ezt hallották a köszönöm mellett, és már nem lepte meg őket, de most szemmel láthatólag csak Kara szorgoskodott a konyhában. Apró mosollyal leptem meg, miközben kezeimmel belebújtam a kabát ujjába. - Kate? - sálamat nyakam köré csavartam, míg vigyáztam feltűzött hajamra nehogy szétbomoljon az óvatos mozdulattól.
- Dolgozik. - felelte. - Este vacsoravendégeink lesznek, ha nem gond.
- A ti házatok Kara. - sóhajtottam, s lábaimmal beleléptem barna csizmámba. - Én csak egy alkalmi vendég vagyok. Természetesen nem zavar.
- Most már te is a család tagja van, Anne. - közelebb lépett és homlokomra egy hosszas csókot nyomott. Szemeimet lecsukva mindig visszaemlékeztem arra, hogy ilyen lágy mozdulatokkal csinálja ugyan ezt velem anyám, akivel ittlétem óta minden nap beszélünk. Természetesen számtalanszor próbáltam rávenni, hogy meséljen a múltról, az életemről és a három emberről, de java részt csak témát terelt vagy éppen azt szajkózta, hogy saját magamnak kell rájönnöm a dolgokra. Csak egy volt a gond. Nem tudtam a dolgokra emlékezni és Niall aggódó tekintete sem segített sokszor. Úgy gondoltam, hogy reménytelen, örökre itt maradok, noha tudtam, hogy nem szeretnék pár hétnél tovább a Horan család tagjainak nyakán lógni, annak ellenére, hogy minden egyes nap - már amikor látnak - elmondják, hogy szívesen látnak. Talán épp ez volt a gond. A titkok nyitja, hogy túlságosan is belemártottam magamat ebbe az egész emlékezős dologba. Szinte egész napom úgy telt, hogy a szobában ücsörögtem és az ablakon átszűrődő fényben süttettem arcomat, s ha éppen nem ezzel, akkor a zongorázással töltöttem el üresnek mondható óráimat. - Vigyázz magadra.
- Rendben. - suttogtam magam elé, s könnyáztatta szemmel sietettem meg lépteimet. Nem bírtam. Hiányoztak azok az emberek, akikkel eddig éltem. Akik az életem részesei voltak. Most pedig...totálisan egyedül érzem magamat.
   Szerettem biciklizni. A gyorsaság, a hajtás és a szabadság. Talán ezek miatt pattantam fel ittlétem óta folyton a biciklire, amivel gyorsabban mentem, mint néhány kocsi. Élveztem, hogy a nap sugarai melengetik arcomat s ez vegyül a szembe fújó hideg szellővel, ami a közelben lévő pékség frissen sült süteményeinek illatával lepett meg. Már majdnem mindenkit ismertem, aki rutinszerűen nap, mint nap ugyan azt a tevékenységét végezte, így nem volt meglepő, amikor mosolyogva köszöntek nekem, s tudták, hogy kihez is tartozom. Őket egyáltalán nem érdekelte, hogy a közelükben egy híres család lakik; egyszerű emberként tekintettek rájuk, ahogy rám is. Így arcomon hasonló mosollyal intettem vissza nekik boldogan egy nap akár többször is. A jól megszokott kis kávézó felé tekertem, ami az utca sarkán helyezkedett el nem messze a pékségtől, amibe valami isteni finom csokoládés croissant árultak az ott dolgozók. A biciklimet a falnak támasztottam és minden aggódás nélkül hagytam ott, hiszen tudtam, hogy a helyiek bíznak egymásban és éppen ezért merik kint hagyni szeretett kétkerekűjüket anélkül, hogy kikötnék az egyik oszlophoz vagy bárhova, ami megakadályozná azt, hogy elvigyék. Niall és a családja sokat mesélt a környezetről és az emberekről, így szinte azonnal megtudtam, hogy itt a lopások száma nagyon kevés és ritka. Csak az ide vándorló emberek vagy fiatalok tesznek zsebre egy-két dolgot vagy gyümölcsöt, de arra egyetlen egyszer sem volt eset, hogy biciklit loptak volna. De lássuk be...kinek kéne a mai világban már egy rozoga, régi kerékpár? Senkinek. Ezeken tudtam a legtovább elmélkedni miközben bőszen szürcsölgettem és kevergettem az elém letett bögre kávét, ami erősebb volt, mint bármelyik más, amit eddig sikerült megkóstolnom. De be kellett látnom, hogy ez nem egy tömegkávé, mint amihez szoktam és ez nem is volt ellenemre. Egy kis változatosság sosem árt.
- Hozhatok még valamit, kedveském? - az idős hölgy - Tara - már otthonosan mozgott az öregnek mondható helyen, aminek falain lévő tapéta itt-ott megkopott, de ettől még mindig megmarad az a családias környezet. Talán ez köszönhető volt annak, hogy a falon családi képek, virágok és egyéb ételeket mutató képek csüngtek, míg az asztalok sötét színben pompázó tölgyből készültek. A helyet még Tara férjének dédnagyapja nyitotta meg a nyolcvanas években és azóta ezen a helyen áll és csak néhol változtattak egy-egy apró dolgot. Ez látszott is, de senkit sem zavart, aki ide betévedt. Főleg idősebbek voltak, akik már gyerekkoruk óta látogatják eme kedves helyet, s akiknek már jócskán tudtam egész élettörténetüket. Mindig, amikor egy számomra új ember tévedt be, Tara sietősen mesélte el röviden, hogy ki ő, mit csinált vagy hányszor vált el. Persze egy idő után már én sem tudtam, hogy ki-kicsoda, de szorgos próbálkozása mindig jókedvre derített.
- Köszönöm, Tara. - somolyogtam, kabátomba belebújtam, s sálamat nyakam köré fontam. - Már épp indulni készültem. - az asztal szélét megragadva álltam fel, kabátomat lesimítottam testemen és a cipzárt felhúztam, ami testemet körülölelő ruhadarabot egybe kapcsolta. - Köszönöm a kávét. Isteni volt, mint mindig.
- Holnap?
- Holnap. - biccentettem egy mosollyal az ajkamon, majd az ajtó fogantyúját megragadva húztam magam felé. Az utcára kilépve rögtön megcsapott egy lágy, mégis hűvös szellő, ami arra késztetett, hogy ujjaimat kabátom zsebébe mélyesszem, arcomat sálamba rejtsem el. Lassan sétáltam, s minden egyes mozzanatot magamba szívtam. Imádtam itt élni, annak ellenére, hogy nem volt még részem egész Írországot bejárni, vagy legalább csak egy kis részét. Az emberek kedvesek voltak, a táj csodás és a környezet olyan mértékben nyugodt volt, hogy nem kellett semmi miatt aggódni. Más volt, mint Anglia és Manhattan. Mélyet szippantottam a tiszta levegőből, míg lépteimet lassítottam, amikor az utca vége felé értem. A biciklimet a saroknál lévő ablakhoz támasztottam meg, közel az ajtóhoz, és az utcához, ahol elhaladva gyorsan hazaérhetek. Haza. Milyen érdekes, hogy az idegen helyet otthonomnak nevezem, miközben semmi közöm sincs hozzá. A csendes, nyugalmas perceimet egy bicikli csengője zavarta meg, s a sietősen mellém guruló kislány, aki riadtan húzogatta maga felé a biciklijének fékjét, mindhiába. Ujjaimat kabátom zsebéből kirántva nyúltam utána még időben, hiszen a hozzánk közeledő járművek ellen semmi esélye sem lett volna. A bicikli tovább haladt, s az egyik vörösben pompázó gépjármű oldalának csapódva állt csak meg. Mind a ketten a földre kerültünk hirtelen cselekedetem után, de az én érkezésem sokkal fájdalmasabb volt, mint az ölemben kuporgó fiatal lányé. Szorosan öleltem magamhoz, könnyei már ujjaimra csöppenve folytak tovább.
- Melody! - egy férfias, mély hang szólalt meg mögülem, míg a kislány kezemben remegni kezdett. - Jól vagy kincsem? - csak egy lábfejet láttam magam mellett, képtelen voltam felnézni a férfire, aki valószínűleg az ölemben kuporgó kislány apja. Melody a férfi kezét elfogadva állt meg a lábán, majd a felém nyújtott kéz engem is felsegített. Pillanatokon belül én is a talpamon álltam, fenekemet leporoltam s a készségesen segítő férfi szemébe néztem. Wáó. Szürkés szeme aggodalommal volt tele, míg karjaival szorosan ölelte az előtte álló sírdogáló kislányt. Dermedten álltam a férfi előtt, aki szemével alaposan felmért. - Köszönöm. - suttogta. - Ha te nem rántod le, akkor nekicsapódik annak a kocsinak.
- Semmiség. - legyintettem, ujjaimat visszahelyeztem a melegséget nyújtó kabátom zsebébe. - Most mennem kell. Vigyázz magadra, Melody. - suttogtam a kislánynak, aki arcát apja mellkasába fúrta. - Viszlát.
- Héé. - lépett velem együtt. - Várj egy kicsit. - egyik kezét elvette lányáról, hogy kezemet érinthesse, amivel megakadályozott a további haladásban. - Te jól vagy? Nem ütötted be magad?
- Minden rendben. - bólogattam. - Puhára estem.
- Mivel tartozom? - hátrahőköltem kérdésétől, hiszen nem mindennapi kérdést tett fel. Felkacagtam. - Mi ilyen vicces? - ajka felfele mozdult, amitől olyan fiatalnak látszott.
- Az emberek általában nem kérdezik meg, ha segítenek valakin, hogy mivel tartoznak a segítségért. Örülök, hogy itt voltam és nem történt nagyobb baj.
- Akkor legalább megtudhatom a kislányom megmentőjének nevét?
- Anne vagyok. - jobb kezemet kihúztam zsebemből és a férfi felé nyújtottam, aki még mindig azzal a kedves, letörölhetetlen mosolyával illetett meg. Egyszerűen mosolyra késztetett ezzel másokat.
- Benjamin. - felelte, miközben kezemet óvatosan rázta meg. Érintése lágy volt, puha és meleg. Képtelenségnek tartottam, hogy valaha is sikerül elengednem a kezét, de a nap lenyugvó sugarai indulásra késztettek. Nagyot nyelve, kissé megilletődve húztam el a kezemet, s próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy normálisan tudjak beszélni.
- Örvendtem a találkozásnak Benjamin és Melody. - feleltem, hangom nem volt éppen meggyőző és magabiztos. - Most mennem kell. - sóhajtottam, s a biciklim felé mutattam. - Sziasztok! - intettem utoljára, majd tengelyem körül megfordulva lépkedtem a biciklim felé. Lábamat átvetettem rajta, s egyensúlyomat megtartva kezdtem el tekerni, hogy még időben hazaérjek a vacsorára.
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetlen egyszer sem jutott eszembe a délutáni kis incidens vagy baleset, mert azóta folyton a férfin és a kislányon agyalok. Egyszerűen sikerült elérniük, hogy ne magammal, hanem mással foglalkozzak és segítsek az itthoniaknak rendesen felkészülni a vacsorára és a vendégek fogadására. Hazaérkezésem után letisztítottam a biciklit, elmosogattam és a terítésben is segédkeztem, igaz a szalvétahajtogatásban nem tündököltem és akármennyire is próbálkozott Kate megtanítani, hogy így kell madár formájúra elkészíteni a szalvétát, nem ment. Persze ezen mindenki jót kacagott, de sikeresen tudtam háromszögletű szalvétákat gyártani. Az mindenkinek megy, Anne. Ezzel a mondatával kuncogott ki gyermeteg örömmel Kate, aki gyönyörű volt, mint édesanyja és tehetséges, mint édesapja. Persze a délutániakból nekik semmit sem meséltem el, mert tudtam, hogy kérdezősködésem a férfi honlétéről szöget ütne a fejükbe és egyből a középpontba kerülnék. Főleg a két lány figyelmét keltettem volna fel, mivel apám barátja, Niall csak vacsora előtt fél órával érkezett meg. Kate természetesen egyből apja ölébe ugorva fejezte ki szeretetét, aki nyöszörögve haladt lassan lányával az ölében. Mosollyal az arcomon figyeltem őket, hogy annak ellenére milyen neves család, teljesen normálisan viselkednek. Kara főz, dolgozik és az otthoni dolgokat végzi el lelkiismeretesen, míg gyönyörűséges lányuk, Kate az iskolában jeleskedik és néha napján a közeli virágboltban segíti ki az eladókat. Sikeresen könyvelte el Kate magában a cselekedetet, amikor berángatott magával a virágboltba, hogy segítsek neki és egyszerűen nem bírtam elégszer kifejezni hálámat, hogy akkor kimozdított otthonról. Sokszor próbáltak lecsalni, hogy csatlakozzak a családi programokhoz, de számtalanszor vallottak ez ügyben kudarcot. Kate persze nem adta fel, s akkor talán az életemet mentette meg. Otthonra leltem a virágok között, amik mámorító illatukat kiontva magukból ragadtak meg, s feledtették el velem, hogy mi is történt velem az elmúlt órákban, napokban és még sorolhatnám. Csokrokat állítottam össze, locsoltam a virágokat és sokszor beszélgetésbe elegyedtem a vevőkkel, akik boldogan kérdezték meg, hogy jól érzem-e itt magamat, kedvesek-e velem az emberek vagy, hogy meddig maradok még a zöldellő országban. Minden kérdésre próbáltam őszintén válaszolni, és ők türelmesek voltak, amikor valamit elszúrtam, vagy túl rövidre vágtam egy-egy virág szárát. De kezdő voltam és esetlen, de Kate szentül vallotta, hogy ügyes voltam és van érzékem ezekhez. Persze nem így képzeltem el a jövőmet...egy virágboltban, de tapasztalatnak és kikapcsolódásnak tökéletes volt.
- Tulajdonképpen kiket is várunk? - ruhámon látszó ráncokat idegesen simítottam ki rátapadt combomra, míg mi a nappaliban várakozva ültünk csendben. Tudom, hogy kissé illetlen volt így megkérdezni a vendégeink honlétét, de egyszerűen a végletekig való várakozás és csönd kiakasztott. Egész nap a csöndbe burkolóztam és így a nap végére már elviselhetetlennek tűnt. Szükségem volt az emberek zajára.
- Kara egyik régi ismerőse és lánya jön hozzánk. Kate sokszor szokott a kislányra vigyázni. - Niall az asztalon lévő poharát megragadta, majd szájához emelve kortyolt nagyot a hűsítő folyadékból.
- Nemrég halt meg a felesége és havonta egyszer-kétszer áthívom őket, hogy házi kosztot is egyenek. - folytatta Kara, aki mosolyogva simította meg az ölében nyugvó Niall kezét.
- A kislány maga az angyal. - dicsekedett Kate. - Zabálni fogod. - felelte kuncogva, amikor mindannyiunk figyelmét a csengő zaja keltette fel. Kate sietősen rohant az előtérbe, hogy vendégeinket beengedje, míg én a már asztal mellett álló Niallék mellé szegődtem. Idegesen tördeltem ujjaimat, ajkamat haraptam, míg türelmetlenül vártam, hogy végre túlessünk ezen az egészen. Könnyebb lett volna azt mondani, hogy nem érzem jól magamat, de tudtam, hogy részben miattam is volt ez az egész. Szerettek volna emberek között látni, társaságban. Kuncogó hangok egyre közelebbről jöttek, mígnem Kate mellett meg nem tekintettem a csinosan kiöltözött, befont hajú kislányt. Délutánról. Számat eltátva, dülledt szemmel figyeltem, ahogy közelednek, s mögöttük a férfi is stimmelt.
- Kara néni! - rohant oda nevetve Melody, míg én értetlenül álltam mellettük.
- Benjamin hadd mutassam be neked... - lépett mellém Niall, aki karomnál megragadva lépett közelebb az említetthez.
- Anne. - somolygott Ben, és tisztán hallottam, hogy mindenki meglepődött. - Örülök, hogy újra látlak.
- Szia, B-Ben. - dadogtam idegesen, s éreztem karomra mért gyengéd szorítás már nincs jelen.
- Ismeritek egymást? - csilingelő hangján szólalt meg Kara, aki pillanatokon belül mellettünk termett, maga előtt tartva Ben kislányát.
- N-Nem igazán. - sóhajtottam.
- Anne délután megmentette a lányom életét. - felelte magabiztosan Ben, aki közelebb lépve két csókot hintett arcomra. Egyik keze a derekamat tartotta, s esdekelve akartam visszakérlelni ölelését, amikor eltávolodott. A levegő a tüdőbe ragadt, míg arcom égett a pírtól. A levegő hirtelen forró lett, s csak pár centire voltam a délutáni férfitól. Szürke szeme boldogságot sugárzott, s az arcán lévő mosoly is erről tanúskodott.
- Nem is mesélted, Anne. - korholt Kate és már a számat nyitottam, hogy magyarázatot adjak, de Kara belém fojtotta a szót. Arcán rejtelmes mosollyal indult meg az asztal felé Melody-val és a többiekkel egyetemben.
- Menjünk, még a végén kihűl a vacsora! - kuncogott, s mindenki helyet foglalt. Mélyeket sóhajtva figyeltem, hogy az egyetlen szabad hely Ben mellett van, aki a székem mellett állva, kihúzva várja, hogy úriember módjára betolhassa. Egyszerűen nem értettem. Mi a fene folyik itt?

II./XII. CHAPTER

Sziasztok!(: 

Először is szeretnék elnézést kérni a késés miatt, de valahogy nem nagyon sikerült Christian fejébe bele látnom és átélnem az érzéseit, és ezek mellett most volt a fejemen a zh írás körüli felfordulás is. A második, amit megemlítenék, hogy befejeztem az egyik blogomat, ami igaz nem volt hosszú, de mindent, amit szerettem volna és elterveztem megvalósítottam. Így ha kíváncsiak vagytok, akkor kattintsatok bátran eme kis linkre. -> http://sus-peony.blogspot.hu/ . 

Nem tudhatom mit írhatnék még. Ja, de!(: A blog sorsa innentől kezdve előreláthatólag az lesz, hogy több lesz Anne szerepe, persze beiktatok majd Christianos részeket is, de csak Anne élete fordul fel fenekestül innentől kezdve. - Még ennél is jobban. -
Hát...köszönöm szépen a figyelmet és előre is elnézést, hogy ennyire széllel bélelt rész lett.

Have a nice day,

Susan xx. 

..: Remélem találkozunk még :..

A közhiedelemnek ellent mondva ki merem jelenteni, hogy nem lehet rosszkor, rossz helyen lenni. Szerintem az ember mindig ott van, ahol dolga van és mindig azokkal, akikkel dolga van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az élet.. és ennél sem szebb, sem jobb, sem izgalmasabb nem történhetne velünk!


Christian Styles

Nem viccelek, ha azt mondom, hogy órákat töltöttem el azzal, hogy cikkeket olvassak édesapám régi kapcsolatáról, hogy ezáltal is némi információhoz jussak. Ugyan már mindent tudtam szerettem volna a képeket és a hozzájuk tartozó tartalmat is alaposan kivesézni, hogy az utolsó puzzle darab is a helyére kerüljön. Boldog volt. Minden képen őszinte mosollyal és szerelmesen jelentek meg, még a nemrég készült képen is, amikor is hosszú évek múltán kénytelenek voltak egymást üdvözölni. Akármennyire is szerettem volna nem tudtam tovább gyűlölni azt a nőt, aki mérhetetlenül boldoggá tette az apámat, mert végre rájöttem arra, ami mindig is titkokkal burkolta körbe életünket. Nem Anastasia volt az, aki ide juttatott minket, hanem Harry és Bridgit. Apám mérhetetlenül szerelmes volt elmondása szerint Anastasiaba, aki balesete után csupán néhány szabad napot kért. Természetesen ekkor történt minden, ami elrontotta kettejük tökéletes kapcsolatát, s ekkor fogantam meg én, a rossz tevő. Hiába mondták, hogy ne okoljam magamat emiatt, mert semmi közöm sincs hozzá, mégis részben bűnösnek érzem azt, hogy világra jöttem. Hiszen a franc egye meg! Ha nem tartanak meg talán menthető lett volna a kettejük kapcsolata és Anastasia Malik most Anastasia Styles lenne.
- Hahó. - a laptop a lábamon pihent miközben én folyton folyvást a cikkeket olvastam végig. Részben inkább csak a képekkel fájdítottam a szívemet, főleg az utolsóval, ami mindent elárul a két emberről. Szerelmesek. - Nem zavarlak? - lágy hangja rettentően hasonlított lányáéhoz, aki most azt se tudja, hogy ki-borja fia vagyok. Örülnöm kéne, hogy nem ismer meg. Hogy mindent elfelejtett ez alatt érve saját édesanyját is, így csak annyit tud rólam, hogy Harry fia vagyok, akit managel. A laptop tetejét lecsuktam, s magam mellé helyeztem el, míg tekintetemmel összefont ujjaimat kémleltem.
- Nem, gyere csak.
- Hogy vagy? - a mellettem lévő üresen tátongó hely immáron gazdára lelt, míg az aggódó tekintetű nő, apám szerelme egy bögre gőzölgő teát nyújtott felém.
- Köszönöm. - suttogtam, s tisztán éreztem a fölfele áramló gyümölcsös illatokat, amiket mindig is szerettem. Csak ezeket a teákat ittam meg, s órákig képes voltam újramelegíteni és az illatukkal betelni.
- Anne is folyton ilyet ivott, amíg kicsi volt, gondoltam, hogy...
- Tökéletes. A kedvencem. - a bögrét a számhoz emeltem, majd vigyázva nyelvemre és ajkamra kortyoltam egy kicsit. - Itt most inkább az a kérdést, hogy ön hogy van.
- Kérlek, tegezz. Nem vagyok azért még olyan vén. - fején aprót rázott, amit vállára omló göndör fürtjei hűen követtek. - Azt hiszem ezt a kérdést már előtted számtalan ember feltette. - halvány, mégis fájdalmas mosoly játszott ajkán. - Megérdemlem, hogy valamilyen szinten elveszítettem őt, csak azt sajnálom, hogy ezzel nem csak én szenvedek, hanem sokan mások is. Főleg Anne, aki most Taylort hiszi vér szerinti anyjának.
- Senki sem érdemli meg ezt az érzést, amit valószínűleg most érzel. Sem te, sem apám, sem senki más. - sóhajtottam, a kezemben lévő bögrét az előttünk lévő kis dohányzóasztalra helyeztem el, mert ujjaim már égtek az átforrósodott kerámiától. - Sajnálom, amit múltkor mondtam. Nem gondoltam komolyan.
- Ugyan drágám. - kuncogott. - Nem kell mentegetőznöd vagy bocsánatért esedezned. Semmiféle harag nincs bennem.
- Most már legalább fény derült arra, hogy Anne honnan örökölte a szerénységet. Nem sokat mesélt rólad.
- Talán nem is volt mit mesélnie, hiszen sosem voltam mellette.
- Nézd a dolgok jó oldalát. - elrugaszkodva álltam fel, mielőtt laptopomat kezembe véve távoztam volna. - Kaptál még egy esélyt. Innentől a te döntésed, hogy mellette leszel-e, mint anyja vagy beletörődsz abba, hogy olyan lesz az életetek, mint régen.
   Fogalmam sem volt, hogy mikor kerültem ágyba, de tisztán emlékszem, hogy fejem még a laptopomat érintette, majd valaki csak egy apró puha és illatozó takaróval fedte le testemet.  Sejtettem, hogy ki volt ez az anyáskodó személy, így reggel csak mosoly kerekedett arcomra, ahogy testemen végigtekintettem. Hajamba túrtam, s próbáltam kócos, rendezetlen fürtjeimet helyre tenni, mindhiába. A mindennapos ideges igazítások során nem mentem túl sokra, így csak még jobban szétkuszáltam hajkoronámat. Hatalmas ásítás hagyta el a számat, míg a kis borítékot és pendriveot a laptoppal egyetemben a kezem szorítása alá vontam, s már indultam is volna fel az emeletre, hogy rendbe szedjem magamat a búcsúzásra, de ebben megakadályozott egy erős mellkas. Mathias gyűlölködő tekintettel, önelégült mosollyal, sőt már-már vicsorral az arcán mért végig, s láttam szemeiben azt az elítélést és nem tetszést, amivel az utóbbi időben számtalanszor meglep.
- Jó reggel, selyemfiú. - üdvözölt. - Hova-hova?
- Jó reggelt. Anne-hez. Búcsúzkodni. - feleltem egyhangúan.
- Ó. Előtte beszélhetnénk? Tudod. - rántott egyet vállán, karjait összefonta maga előtt. - Csak, hogy minden dolog világos legyen számodra.
- Persze. - sóhajtottam. - Mondd csak. - Türelem, türelem! Próbáld meg nyugodtan kezelni a dolgokat.
- Attól függetlenül, hogy már anyámat is a markod közé csalogattad, mi Jasonnel nem felejtünk. Legjobban tennéd, ha ma itthon maradnál, és örökre elfelejtenéd Anne-t, mert rossz hatással vagy rá. - számat nyílásra bátorítottam, amikor mutatóujját felemelve fojtotta belém a szót. - Abban az esetben, ha nem így tennél és akadályoznád a javulását, hogy újra a régi legyen. Hogy azaz ember legyen, akit én megismertem, akkor Jasonnel sajnos át kell rendeznünk pár elemet azon a csinos pofidon. Én a helyedben kétszer is meggondolnám. - kacsintott és már fordult volna meg, hogy diadalittas mosolyával egyetemben magamra hagyjon, de hangom meglepte.
- A testvérem. - ordítottam. - Szerinted érdekel, ha megvertek? - nevetésem betöltötte a kis szobát, míg karjaimat kitártam magam előtt. - Magasról leszarom. Verjetek, de Anne-t nem engedem el. Most tudtam meg, hogy van egy testvérem. Évek óta még azt sem tudtam, hogy létezik... erre, amikor végre van egy ember, akit szerethetek azt kéred a kedves testvéreddel egyetemben, hogy tartsam tőle távol magamat? És mi lesz, ha visszatér az emlékezete? Akkor én legyek a szemét? A rossz testvér? - hangom merő gúny volt, s éreztem, hogy arcizmaim nem egyszer rebbennek meg.
- Semmi közöd hozzá. - ujjai elfehéredtek erős szorítása miatt, s szemével szinte villámokat szórt felém. Most jött el az én időm. Tudtam...nagyon jól tudtam, hogy mennyire fontos neki a testvére és mennyire fáj, hogy annyi köze van hozzá, mint nekem. Csak félig az övé, pont úgy, mint nekem. Nem szerettem az erőmet fitogtatni, de nem hagyhattam, hogy lealacsonyítsanak és parancsolgassanak nekem, mint holmi szolgalegénynek. Minden normális ember így cselekedett volna a helyemben.
- Egyszer talán te is beletörődsz, hogy annyi közöd van hozzá, mint nekem. Talán még kevesebb is. - már akkor megbántam, amikor kiejtettem ajkaimon a szavakat, mert a fiú tekintetét látván tudtam, hogy mélyen a lelkébe gázoltam. De a fene egye is meg ezt az egészet! Hát csak a testvérem! Igenis harcolni fogok érte és megmutatom, hogy annak ellenére, hogy a kapcsolatunk az elején kissé... félre siklott tudtok rendes testvér módjára viselkedni, még ha azt sem tudom, hogy azt hogyan kell. Mindig is szerettem volna magam mellé valakit, aki olyan, mint én és mindig számíthatok rá, de szüleim megelégedtek velem. Legalábbis apám, aki felnevelt és próbált jó gyermeket kovácsolni belőlem. Most már értettem, hogy miért ragaszkodott csak hozzám. Nagyon jól tudta, hogy nem vagyok egyedül és egyszer...egyszer valahogy találkozom azzal az emberrel, akire mindig is vágytam. A testvéremmel.
   Két hatalmas bőrönd ölelte körbe Anne karcsú alakját, míg fején egy hófehér sapka takarta még mindig lefedett sebhelyeit. Fájt őt így látni, miközben bőszen és örömmel nevetgélt a szőke énekesnővel, aki igaz viszonozta  a lány mosolyát, mégis tudta, hogy ezzel majdnem mindenkinek összetöri a szívét. Ana próbált meghúzódni a fiaival, míg én szorosan álltam apám mellett, aki csak nyugtatólag paskolta meg nem egyszer a vállamat. Mindannyian kikísértük Nialléket a repülőtérre, hogy így intsünk nekik egy hosszas búcsút, mielőtt elindulnak Írországba. Fogalmam sem volt, hogy meddig lesz ott, egyáltalán fogunk-e beszélni, de reménykedtem, hogy felfogja venni velem a kapcsolatot.
- Héé. - kuncogva húzta el ujjait szemem előtt. - Bambulsz? - jókedve egy percre sem tántorodott el, pedig ha tudta volna...ha tudta volna azt a rengeteg új információt, amit én valószínűleg sírva rohant volna el innen..., ahogy akkor is tette.
- Elgondolkodtam. - semlegesen vállat vontam, ujjaim szorosan markolták ajándékát, amit a végén mégis csak becsomagoltam.
- Ha amiatt aggódsz, hogy így most mi lesz a bandával, akkor megnyugodhatsz, mert az egyik kollégámat megkértem, hogy vegyen át titeket.
- Ez a legkisebb gondunk most, Anne. - ujjaimat remegve helyeztem el bársonyos arcán, amin lassan, komótosan simítottam végig. - A legfőbb, hogy meggyógyulj és minden a régi legyen.
- Félek, hogy már nem leszek az, aki voltam. - közelebb hajolt, lehelete égette a fülemet mikor szavait akadozva suttogta bele fülembe. Nagyot nyeltem és tisztán éreztem a torkomban jelen lévő csomót. Egy hajszál. Nagyon kevés kellett volna ahhoz, hogy kitálaljak neki, mindenről. Egyszerűen nem bírtam és fájt, hogy nem emlékezett rám.
- Minden rendben lesz. - suttogtam, ajkaimat a homlokára tapasztottam, hosszas csókot nyomtam oda. - Bontsd ki, de majd csak, ha megérkeztetek. Van benne egy pendrive... - sóhajtottam, tekintetemet az övébe mélyesztettem és próbáltam olyan hangerővel beszélni, hogy csakis ő hallja, amit mondok. - próbálj meg magad emlékezni, de ha már nem bírod... nézd meg. Talán segít, de még hanyagold. És, ha szükséged lenne egy barátra, akivel beszélhetsz magányodban, akkor ott a számom és hívj bátran. Bármikor. - utolsó szavamnak erős hangsúlyt adtam. Felőlem hívhatna hajnali kettőkor is, én akkor is felvenném és végig hallgatnám. Jó... valószínűleg nem lennék valami hihetetlenül jó társaság, de ott lennék és bármit megtennék annak érdekében, hogy jobban érezze magát.
- Köszönöm, Chris. Igazán jó barát vagy. - szorosan ölelte át derekamat, míg éreztem mellkasomon megjelenő könnyeit. Kissé bátortalanul cirógattam végig hátán, kezén, de nem húzhattam sokáig. Nem lehettem önző, hiszen még nem tudja, de anyja epekedve várja, hogy átölelhesse.
- Ezért vagyok. - negédes mosoly terült szét arcomon, míg ajkaimmal két csókot hintettem rózsaszínben pompázó orcájára. - Vigyázz magadra! - sóhajtottam, s egyet hátra lépve tudattam vele, hogy szabad utat adtam a többieknek. Szomorúan léptem vissza apám mellé, aki titkon szerelmét figyelte. Nehéz volt neki és erre csak most jöttem rá. Erős volt és bátor. Én nem lettem volna rá képes, amire régen ő és...akármennyire is nehéz, de valamiért most ismerős érzések futnak végig testemen. Ő Ana-t szerette és engedte el, míg én... én a testvéremet. Kicsit abszurd... erre magam is rájöttem, de remélem, hogy egy idő után ezek az érzések tényleg csak barátiak lesznek.
- Örülök, hogy megismerhettem, Anastasia. - bátortalanul állt anyja elé, aki csillogó szemekkel és egy hamis mosollyal vonta szorosan mellkasára. Anne háttal állt nekünk, míg apámmal tisztán láttuk Ana szemében jelen lévő csillogást és fájdalmat. Orrával mélyeket lélegzett lánya hajából, míg szemeit lecsukva tartotta és kezeivel egy percre sem gyengített szorításán. Ha ebből nem jött rá Anne, hogy ki is valójában az előtte álló nő, akkor másból sem. De még tőle tudom, hogy az ilyen pillanatok nagyon ritkák voltak az életükben, hiszen kizárta a médiát és anyját is az életéből. Sokat mesélt róla és próbálta úgy beállítani, mintha ez nem bántaná őt, de nagyon is éreztem, sőt tudtam is, hogy hiányzik neki. Sokszor keltem fel, hogy Ana nevét suttogta, míg könnyei ki-kiszökkentek szeméből és ilyenkor nem bírtam mást tenni csak szorosan magamhoz húzni és úgy óvni. Megakartam így maradni neki. Egy óvó barátnak, akire tényleg mindig számíthat.
- Én is kincsem. - szipogta, ujjaival arcán lefolyó könnyeit szárította fel. - Vigyázz magadra rendben?
- Rendben. Ígérem. - kuncogott. - Remélem, még találkozunk. - lábujjhegyen állva csókolta arcon a nőt, aki csak döbbenten figyelte lánya mozdulatait. Valamit megmozgatott benne és ezt mindannyian láttuk. Apám szinte azonnal oda rohant mellé, mielőtt kitörhetett volna és gyors, határozott mozdulatokkal indult meg vele a kis büfé felé.
- Anne, mennünk kell. - sóhajtott Niall, aki a lány bőröndjeivel egyetemben indult el az ötös terminál irányába.
- Egy perc. - mutatta fel ujját, miközben rohanva ugrott a szőke nő nyakába. Taylor esetlenül ölelte meg a vidám lányt. - Tényleg muszáj elmennem? - kétségbeesve nézett fel Taylorra, aki csak egy apró mosoly keretében tűrte be Anne rakoncátlan hajtincsét sapkája alá.
- Pihenésre van szükséged és Niallnél leszel a legjobb helyen. Gondolj bele édesem, hogy ott nem vagy rákényszerítve arra, hogy emlékezz a történtekre, a múltra. - vörös ajkai közül egy sóhaj tört ki, míg tekintetét Ana felé vezette, majd vissza  a lányra. - Ne gondolj semmire, rendben? Csak vigyázz magadra és élvezd az életet. - vörös rúzslenyomat ékeskedett Anne mosolygós ajkán, amit Taylor szinte azonnal le is törölt onnan. Mindannyian tudtuk, hogy akármennyire is szerette volna magának tudni a lányt, akit ő nevelt fel, nem tudta. Fájt neki, hogy legjobb barátnője, bizalmasa összetört és lányához hasonlóan mindent elveszített. Nem érdekelt már senkit, hogy mi történik ezután, csupán az, hogy Anne visszanyerje emlékezetét és minden úgy folytatódjon, ahogy régen is. De vajon ez mikor fog megtörténni? Vicces...és ironikus, hogy ugyan ezt a kérdést tettük fel az orvosnak is, aki nyugtalanító válaszával semmit sem oldott meg. Sőt...még rontott is a helyzeten. "Talán egy hét, egy hónap...de az is lehet, hogy örökre így marad."

II./XI. CHAPTER

Sziasztok!(:
És itt az újabb rész. Elnézést a késésért, de most semmi ihlet nem jött. Így is röstellem magamat, hogy ilyet adok ki a kezeim közül, de tudom, hogy nem menne most a jobb, de ennek ellenére azért remélem, hogy egy parányit elnyeri majd a tetszéseteket. Talán kijelenthetem, hogy életem legpocsékabb része ez. De a rizsát félre téve. Kitartást a hétre és előre is kellemes hétvégét!(: 

Have a nice day,

Susan:*

 ..: Írország? :..

 "Legnagyobb fájdalom, amikor nem emlékeznek rád. Én tehetek róla. Ezzel teljesen tisztában vagyok, de még sem gondoltam volna, hogy fáj olyasvalakit elveszteni, aki még él és lélegzik. " - Anastasia Hill

Anne Malik

Fájdalom. Ez volt az egyetlen dolog, ami arra késztetett, hogy elgémberedett testrészeimet megmozgassam, de ez sem bizonyult olyan egyszerű dolognak. Nehéz volt minden, s hirtelenjében nem tudtam, hogy hol vagyok. Csend volt, amit néha-néha egy-egy pityegő hang tört meg. Hol a fészkes fenében vagyok? Nyöszörögve próbáltam felülni, miközben szemeimet óvatosan próbáltam kinyitni. A szoba sötétét volt, csak egy-egy átszűrt fény törte meg, ami a sötétítő néhány pontján tört utat magának. Körülöttem virágok voltak, amiknek illata szinte azonnal felkúszott légáramlatomba. Homlokomat ráncolva fordítottam oldalra a fejemet, s észleltem, hogy a kis üvegen túlon a családom van. Bal kezemet súlyos gipsz tarkította, míg bal lábam szabad volt a jobb szintén begipszelve volt felpolcolva. Na, jó. Mi történt? Egyre kétségbeesettebben próbáltam felülni, persze sikertelenül, mert arra sem volt erőm, hogy tisztázzam magamban a dolgokat. Az üvegből láttam egy bozontos hajú, s valószínűleg sírástól vörös szemű fiút, aki aggódva tekingetett be. Amint tekintetünk találkozott kitágult szemmel fordult a többiek felé, akik rögtön az üveg elé csörtettek. A fiúhoz hasonló férfi zöld átható tekintettel figyelt, s idegesen túrt bele itt-ott ősz hajába. Hirtelen valami öröm töltött el, s megkönnyebbülés, amikor öcséimet is láttam mellettük a szőke írrel, Niall-al egyetemben. Apró mosolyt küldtem feléjük, s tisztán láttam, hogy egyikük sietve rohan el.
- Hogy kerültem ide? - suttogtam az engem vizsgáló dokinak.
- Mire emlékszik, Ms. Malik? - hivataloskodott, s hatalmas sóhaja nem suhant el a fülem mellett. Akármennyire is próbáltam visszaemlékezni a napokra, s a történtekre valahogy nem sikerült. Részben néhány dologra emlékszem, hogy ideköltöztem Londonba, de, hogy utána mi és miért történt, nem tudtam. Szemeimet lehunyva tartottam, s annyira koncentráltam amennyire csak tudtam. Apró szisszenés tört fel ajkaim közül, s szabad kezemmel, amiben infúzió csöve lógott odakaptam. Ijedten kaptam fejemet a doktor felé, amikor lágyan sajátja közé vette a kezemet, s az infúzió cső csatlakozásába egy tűt nyomott. - Fájdalomcsillapító. - felelte.
- Semmire. - kétségbeesetten próbáltam felülni. - Mi történt?
- Ms. Malik. - sóhajtott.
- Anne. - nyeltem egy nagyot. - Kérem, szólítson Anne-nek. - mosolyodtam el tekintette láttán, ami csupa melegséget, s nyugodtságot küldött felém. Mindig is tiszteltem az orvosokat, akik képesek nap, mint nap súlyos betegeket meggyógyítani és mindent megtenni azért, hogy felépüljenek. A sok vér és gyász, ezek azok a dolgok, amikre én nem lennék képes. A franc egye meg! Hiszen már a vérvételtől is irtózom.
- Rendben. - krákogott, és a kezében tartott kis dossziét szorosan mellkasára vonta. Tekintetével engem figyelt, majd egy pillanatra a családomra szegezte barnán csillogó szempárját. Haja éj fekete volt, ajka telt s csábítóan rózsaszín. Szeme sarkában mosolyára egy-egy kelletlen ránc keletkezett, ami még vonzóbbá tette kisfiús kilétét. Legalábbis más nőknél. Akármennyire is szívdöglesztően nézett ki számomra ő csak egy angyal volt, aki életeket mentet, s jókedvével még be is aranyozta mások napját. Testén fehér köpeny volt, míg lábát egy bő szintén fehér nadrág fedte. - Szóval Anne. - kezdett bele ismét. - Egy héttel ezelőtt került be hozzánk súlyos sebesülésekkel. Autóbalesete volt, s nem könnyítette meg a dolgunkat. Nagyon sok vért vesztett ezért vérátömlesztést kapott. Amint észrevette a bal keze s jobb lába törést szenvedett, így egy ideig ágyhoz lesz kötve, amit majd a mankós járás fog követni. A baleset következtében az önbe csapódó személyi gépjármű a baloldalba csapódott be, s onnan tovább egy oszlopnak, ami következtében, mivel európai autóval rendelkezett, súlyosabbak lettek a sérülései, mintha egy jobboldali kormánynál ült volna. A koponyája megsérült, s egy kis duzzanat jött létre az agyában, ami miatt mesterséges kómában kellett tartani, hogy ne tegyük ki önt kockázatnak. Pár napja kellett volna felébrednie, mivel megszüntettük a kómát, de Ön úgy döntött, vagy ha jobban tetszik a teste, hogy még pihen. A leletei jó értéket mutatnak. Még pár napot benntartjuk megfigyelésre és utána már csak a gipsz leszedése miatt lesz esedékes a találkozó.
   Percek teltek el miután a rejtélyes nőt kivonszolta a még rejtélyesebb férfi és a fejem szinte dübörögve kiáltott, hogy állj! Túl sok volt egyszerre, s a körülöttem lévők egy szót sem szóltak csak szomorkásan lehajtották fejüket és tördelték ujjaikat. Szánalmasnak látszottak, mert azt hitték, hogy így láthatatlanná válhatnak, de én tisztán láttam őket, s vártam. Vártam és vártam remélve, hogy valaki észreveszi, hogy nincs egy köpeny rajtuk, ami elrejtené őket. Itt vannak és lélegeznek, néha-néha idegesen köhintenek vagy cipőjükkel gyártanak idegfeszítő nyikorgó hangot a padlón.
- Anne. - szólalt meg édesapám. - Emlékszel valamire?
- Semmire. - suttogtam összetörve. - Semmire. - ismételtem meg újból szavamat, miközben tekintetemmel a körülöttünk lévőket mértem fel. Mindenki stimmelt. Kivéve egy személyt. - Te ki vagy? - fejemmel a bozontos hajú fiú felé böktem, s próbáltam egy kedvderítő mosollyal meglepni, de arcát látván nem nagyon sikerült.
- Harry fia, Anna és őt meg a bandáját manageled. - lépett közelebb anyám, s hosszas csókot hintett arcomra. Ujjaival finoman érintette a sebeket és arcáról szinte sütött, hogy mennyire aggódik értem. - Kicsim... - helyezkedett el mellettem.
- Harry. - kiáltás szűrődött be a résnyire nyitva hagyott ajtón. - Engedj be! A lányom! Jogom van látni!
- Ideje menniük. - lépett közelebb az orvosom, aki egy langymeleg mosollyal próbálta meg kiterelni a körülöttem állókat. Aggódva pillantottam körbe a többieken, akik mindannyian érdekes ábrázattal figyeltek, mintha nem egy e világi teremtmény lennék, hanem egy ufó. - Később még bejöhet egy maximum két ember, de tartsák észben, hogy Anne-nek nyugalomra és pihenésre van szüksége. - magyarázta. Mindenkinek eljutott az elméjéig, hogy valószínűleg nem beszél sületlenséget egy erre kiképzett orvos, így egytől egyig csókot hintettek orcámra. Lassan vissza-visszatekintve indultak meg az ajtó felé, s a doktor még gondosan odafigyelt arra is, hogy az egyetlen kis ablakot, ami a folyosóra adott kilátást eltakarja előlem. A szoba ismételten csendes volt, csupán a gépek zaja visszhangzott, s a sötétség elnyomta elmémet. Hirtelenjében ismét fáradt lettem és mindenem nehéz volt, főleg a fejem, amiben zagyvaságok sokasága ismétlődött meg. Ki lehetett az a nő, akit szinte hisztérikusan vittek ki a szobából? Ez volt az utolsó, amire emlékszem, mert utána szinte azonnal elnyomott az álom, s egy jobb, barátságosabb környezetbe kerültem. Az álmok földjén.
   Az idő fogalma teljesen elfelejtődött számomra, s tisztán éreztem és hallottam is, hogy valaki van mellettem. Kedves, nyugtató hangja késztette testemet, hogy még nyugodtságban maradjon, ahogy szemhéjam is csukott állapotban fedte le szememet. Csak a hangokra összpontosítottam.
- Niall ez hülyeség. - korholta  a nő a szőke férfit.
- Ana ez az egyetlen megoldás. Hallottad mit mondott az orvos... - suttogta a fiú, s hallottam, ahogy rendszertelenül lépked a szobában.
- Elveszed tőlem őt, Niall. Egyszer már elengedtem. - sóhajtott. - Most nem fogom. Tanultam a hibámból.
- Ana. - hangja közelebbről hallatszott, s szabad kezemen valami nedvesség jelent meg. Egy csöppnyi kéz simított végig rajta szinte már begyakorolt mozdulattal, ami sejtette velem azt, hogy ez egy nő keze. Ana. De ki azaz Ana? Vissza kellett magamat fognom, hogy a fejemben kavargó kérdés miatt ne húzzam össze szemöldökömet, s ez gondos odafigyelésem miatt sikerült is. Hiába törtem magamat, s eszemet, hogy emlékezzen a nő nevére, nem jutottam semmire. Nem rémlett semmi sem. - Nálam biztonságban lenne. Ott van Kate, a lányom és Kara is. Gondoskodnánk róla és megadnánk neki azt a nyugodt környezetet, amire most szüksége van. Az orvos szerint sem jó, ha emlékekkel bombázzátok meg és lássátok be, hogy nem segít rajta, ha visszamegy oda, ahol minden kezdődött. Azt hittem, hogy bízol bennem annyira, hogy elengedd velem.
- De Írország, Niall? - sóhajtott egy kövéret, szinte magam előtt láttam megtört arcát, s Niall meggyőző tekintetét, amivel sikerült mindig rávennie valamire. - Nem is látnám soha. Azt hiszed, hogy így visszatérnének az emlékei? Hallottad az orvost. Lehet sosem fog emlékezni.
- Ana vissza fog térni az emlékezete, de ahhoz arra van szüksége, hogy senki se zargassa. Szerintem jót tenne neki az új környezet és Kara is szó nélkül beleegyezett. Kate-el pedig nagyon is kijönne Anne. Majdnem egykorúak. Én is ott lennék neki, ahogy az elmúlt egy hónapban, de megértem, ha nem akarod rám bízni.
- Zayn-el beszéltél már? - suttogta, s szavait hangos szipogásai szakították meg.
- Belement, és támogatja az ötletemet. Már csak a te engedélyed kell és persze Anne-é, de ő neki elég egy meggyőző pillantás és benne van a dologban.
- Taylor? - suttogta ismét, s fejemben egyre nehezebb súllyal áramlottak be az információk. Mi a fészkes fenéért kér Niall engedélyt egy idegentől? És ki a frász ez a nő? Akaratom ellenére is egy mérges morgás tört ki ajkaim közül, de szemem még mindig lehunyva rejtette el magát. Szinte érezni lehetett, hogy a helyiségben megáll a levegő, s a szobában tartózkodó két személy visszafolytja szavait.
- Taylor szerint is jó ötlet, de szeretné továbbra is tartani a kapcsolatot és alkalmanként kisebb információkba beavatni Anne-t. - pár perccel később szólalt csak meg, amikor megbizonyosodott arról, hogy tényleg alszom.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen hazugság miatt elveszítem a lányomat.
- Nem veszítetted őt el, Ana. Vissza fog térni az emlékezete! - győzködte Niall.
- Annyira félek, Niall. - immáron zokogott, s karomon lévő keze már nem nyújtott többet melegséget. Percekig hallgattam, amíg Niall lágy, halk hangja próbálja megnyugtatni a megtört nőt, majd egy ismerős hang mindezt a kellemetlen pillanatot megszakította. A doktorom menésre biztatta őket, s két hatalmas csókot követően egyedül maradtam a mámorító illatú szobában, amit csak egy apró kis lámpa világított meg.   Egy éles szúrásra kaptam fel a fejemet, s a fejemhez ütődő puha tárgynak, ami sajtszagot árasztott magából. Szemeimet pislogva nyitottam ki és tudatosult bennem, hogy még mindig a valóságban  vagyok és nem csak egy szörnyű rémálom volt az egész. A tegnap rémálomként hasított belém, míg figyeltem, hogy a nővér az infúzió csatlakozójából vesz ki egy kis ampullát.
- Csak C vitamin. - magyarázkodott arcomat látva. - Kicsit kellemetlen tudom, de szükséges az ön állapotába a pótlás. - mosolyodott el kedvesen, majd egyet biccentve távozott a szobából. Szemeimmel immáron az államnál elhelyezkedő chipsdarabot figyeltem.
- Végre, hogy felébredtél. - csámcsogott a mellettem elhelyezkedő széken Mathias. - Már halááálra untam magamat. - húzta el a mondandóját, majd ismét egy burgonyaszirmot dobott a szájába. Arcára elégedett mosoly ült, majd fintorom láttán megragadta a rajtam lévő szirmot és a számhoz emelte.
- Ühhmmm. - hümmögtem csukott szájjal, s próbáltam kitörni készülő nevetésemet visszafogni.
- A beteg nem ellenkezik, hanem készségesen eszik! - húzkodta ajkamon a sajtos s sós ételt, ami már-már kezdte marni most valószínűleg vörösen izzó számat. Megadtam magamat, s engedtem a szorításon. - Végre. - sóhajtott és elégedetten dőlt hátra a székében, mintha valami ominózus feladatott hajtott volna végre.
- De nem ilyen egészségtelen mocskokat, amiket folyton tömködsz magadba. - förmedtem rá. Válasza csupán egy csábos mosoly volt egy vállrántással megspékelve. Ujjaival a kis zacskóban kutakodott, majd az utolsó burgonyaszirmot behajítva a szájába állt fel, s dobta ki az immáron összegyűrt tasakot.
- El is tűnt, látod! Csak szólnod kellett. - huppant vissza helyére. - Hogy vagy? - suttogta, kezét az enyémre helyezte, s fintorogva nézett végig sebesülésekkel teli testemen.
- Remélem, majd aláírod és kipingálod.
- Kitérsz a válasz elől, mint mindig. - sóhajtott, de ajkán még mindig jelen volt az a kedvderítő mosoly.
- Miért hagynék fel a szokásokkal? - aprót rántottam vállamon, de testem így is fájdalommal teli jajdult fel. - Mi a fene folyik itt, Mat? - suttogtam kétségbeesetten és reményteli szempárral figyeltem öcsém fáradt tekintetét, ami annak ellenére, hogy vidámnak mutatta cseppet sem volt az. Átláttam rajta, s az évek során volt alkalmam kiismerni őt annyira, hogy tudjam, most valami nyomja lelkét.
- Tényleg nem emlékszel?
- A balesetre?
- Nem. - csóválta fejét, hogy válaszát megerősítse. - Anyura.
- De hát emlékszem, Mat. - csattantam fel, s homlokom ráncba borult, ahogy megtekintettem öcsémet. Ujjait összefűzve tartotta ölében, miközben fejét lehajtva tartotta.
- Remélem, minél hamarabb visszatér az emlékezeted. - nemtetszően nemleges választ formált fejével. - Akkor gondolom Christianra sem emlékszel.
- A-a. - nyeltem egy nagyot. - Ki az?
- Harry fia. - tekintetét immáron rám emelte, s nem kerülte el figyelmemet könnyes szempárja. Kezemet erőtlenül nyújtottam ki és ő gondolkodás nélkül markába kapta. Ujjai komótosan járkáltak kiszáradt ujjperceimen, és lassan, óvatosan haladt felfele egészen addig, amíg el nem ért a kis csőig, ami jelen pillanatban folyadékot juttat szervezetembe. - Kerüld őt, rendben? Mármint... ne is néz rá!
- Mi történt, Mat? - próbálkoztam ismét immáron reményekkel teli.
- Magad kell emlékezned, Anna. - suttogta, apró csókot hintett kézfejemre. - Csak ne felejtsd el, hogy tudni kell megbocsátani és az emberek hibáznak. Később te is bánnád, ha nem adnál még egy esélyt. Ezt általánosságban mondom. - sóhajtott, s egy pillanatra habozott. - Niall azt akarja, hogy menj vele Írországba.
- Mit akarsz ezzel?
- Azt, hogy menj vele! - felelte, s egy hatalmas csókot nyomva égő orcámra fordult meg és indult meg az ajtó felé. Döbbenten feküdtem az ágyamon és éreztem, hogy szívem hevesebben dobban, mint eddig. És ezt nem csak én éreztem így, hanem a mellettem elhelyezkedő gépek is, amik hangosabban és gyorsabban pityegtek, mint ittlétem alatt valaha is. Fogalmam sem volt, hogy mit akart ezzel öcsém, azt meg végkép nem, hogy miért kell magamat távol tartani Christiantól. Tegnap nem tűnt veszélyesnek, sem olyan fiúnak, aki csak játékra használja a lányokat. Egyre kíváncsibb lettem a múltamra, hogy mi történt velem és, hogy mi az, amire emlékeznem kéne. Tudni kell megbocsátani. Ismétlődtek fejemben öcsém monológjai. Megbocsátanék én...de még fogalmam sincs, hogy mit kéne és egyáltalán kinek. De azt hiszem ezek a múlt és a jövő rejtelmei, s csak reménykedni tudok benne, hogy előbb vagy utóbb, de minden világos lesz számomra, mert így csak a sötétben tapogatózok, és egyáltalán nem élvezem. 

II./X. CHAPTER

Sziasztook!(: 

Gondoltam hozok egy meglepetés részt, mivel huszonötödike egy fontos dátum számomra. (: Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket, és remélem nem haragudtok meg, ha ez egy picit rövidebb lett, mint szokott. Remélem minden rendben veletek(: Hamarosan szünet, kitartást addig is!(: 

Have a nice day,

Susan:* 

..: Anya? :...

"Egyetlen egy szó képes mindent, de mindent romba dönteni. Nem értettem, hogy mi történt, de azt tisztán éreztem, hogy szívem millió darabra tört. Látni a lányt, akit mindennél jobban szeretsz összetörni. Rosszabb, mint bármi más. Választ akartam, hogy Ana-nak jobb legyen, de átéreztem azt, amit akkor érezhetett, hiszen nekem is fájtak a szavak, amiket hallottam. " - Zayn Malik

Anastasia Hill

Szörnyetegnek éreztem magamat és ráadásul teljesen jogosan. Fájtak Taylor szavai, de a szívem mélyén nagyon, de nagyon jól tudtam, hogy igazat szólt. Rossz anya voltam, s akármennyire is próbáltam meggyőzni magamat az ellenkezőjével, nem ment. Szükségem volt egy kis magányra, távollétre, s nyugalomra, amit ott nem kaphattam meg. Hiába éreztem azt, hogy ezáltal is csak cserbenhagyom a lányomat, mennem kellett. Ezt éreztem a legjobbnak, mert nekem is szükségem volt azokra az emberekre, akiket hanyagoltam az utóbbi időben, mint a lányomat. Hiába haltak meg már jó ideje, az elmémben még mindig olyan élénken ott voltak, mint azelőtt mielőtt meghaltak volna. Szüleim sírjánál állva gondoltam vissza a régi szép időkre, amikor még  a pénz semmit sem számított nekünk, hiszen boldogok voltunk anélkül is. Sosem felejtem el apám szavait, amik mindig emlékeztettek arra, hogy hiába a pénz, azzal nem lehetünk eléggé boldogok. "Lányom. A pénz csábító és egy ideig jó. De hidd el, hogy mindent tönkretehet." Ha tudnád apu...ha tudnád mennyire, de mennyire beletrafáltál ezzel. A legnagyobb baj az emberekkel, hogy belemerülnek a fénybe, a csillogásba, s a mámorba, amit a pénz nyújt, ami egy ideig tökéletes világot teremt maga körül, de csak a végén vesszük észre azt, amit totálisan tönkre is tett. A család, ami elfelejtődött, jelen esetben az egyetlen szülött lány, akit teljesen cserbenhagytam, mindig. Könnyáztatta tekintettel figyeltem szüleim nevével ellátott márványkövet, s gondolataim akaratlanul is Anne-re terelődtek. Vajon ő is csak évek múltán fog visszalátogatni síromhoz? Egyáltalán ki fogom érdemelni majd a gyászát, ha arra kerül sor? Ebben a pillanatban sokkal jobban éreztem azt, hogy majd Taylort gyászolja mintsem engem. Tudtam, hogy nem megy el! Tudtam, hogy túl fogja élni, hiszen sokkal erősebb, mint mi azt hinnénk. De a franc egye meg azt a Franciaországból hozott kocsit! Utáltam, hogy csak annyin múlott az élete, hogy európai kocsiban ült, mivel a túlélési arányai sokkal jobbak lettek volna egy angliai kocsiban, amiben a kormány a jobb oldalon van, s nem a balon. Ez volt az egyetlen, ami miatt okoltam magamat, hiszen nem beszéltem le arról a badarságról, hogy párizsi kirándulása után autóval térjen vissza Angliába.
- Édesem. - suttogott rekedt hangján, s borostája nyakamat csiklandozta.
- Honnan tudtad? - suttogtam, és arcomon újabb kövér könnycsepp gördült végig.
- Milyen férj lennék, ha nem tudnám, hogy hova rohant az én imádott feleségem?
- Olyan férj és apa, akire a gyerekei és bármelyik férfi felnézhet. - sóhajtottam, miközben tengelyem körül megfordultam és mélyen barna, hatalmas szempárjába mélyesztettem az enyémet.
- Ana. - nemlegesen csóválta a fejét, majd homlokát az enyémen támasztotta meg, ujjait derekam körül fűzte össze így is elérve, hogy testünk egymáséhoz simuljon. Légzése szaporább lett, és ajkán megjelentek azok a kisfiús mosolyok, amiket oly' nagyon szerettem. Akármennyire is tudtam, hogy szívem örökre Harryé lesz, szerettem Zaynt. A maga módján amennyire csak tudott, sőt, jobban, mint kívánhattam volna szeretett és mellettem volt bárhol és bármikor. Akármiről is volt szó mindig sikerült megnyugtatni egy-egy váratlan csókkal vagy öleléssel, s ez mindennél többet ért. Nem vásárolt nekem tucatnyi virágokat, ékszereket, mert tudta, hogy ezeknek a dolgoknak hiába örülnék, még sem lennék jobban. Legalábbis lelkileg nem. Sokszor volt fent éjszakákat miattam, hogy nyugtalan lelkemet sínre tegye, s addig-addig beszélgettünk, amíg minden meg nem oldódott. Ő volt az én partnerem és legjobb barátom is egyben, akire tényleg mindig számíthattam. Viszont ezt a rengeted dolgot, s odaadást nem tudtam teljes mértékben viszonozni, hiszen még mindig nem volt olyan bizsergető érzés a közelében lenni, mint, amikor barátjával vagyok. Beletörődött, igaz nem rögtön, de idővel rájött, hogy ez nem az ő hibájából van, csupán a kémia különlegesebb köztem és Harry között. - Rád is felnéznek a gyerekeink. - csókolt bele hajamba. - És nehogy azt hidd, hogy a fiaink elítélnek Anne miatt téged.
- Ezt kétlem. - feleltem, s távolabb léptem Zayn-től, aki kezemnél megragadva rántott vissza eddigi pozíciónkba. Formás ajkát enyémre helyezte, s nyelvével alsó ajkamon végigsimítva érte el, hogy egy halk sóhaj hagyja el a számat. Nyelve óvatosan, és puhán simított végig az enyémen, mire ujjaimat nyaka körül fontam össze, hogy még közelebb legyünk egymáshoz. Pihegve váltak szét ajkaink, míg homlokát enyémnek támasztotta és úgy figyelte továbbra is ködös tekintetemet.
- Kételkedsz bennem? - törte meg végül a csendet tetetett sértődős hangnemben, amire akaratom ellenére is, de egy kacaj csúszott ki a számon.
- Merném? - kacérkodtam, s sikerült neki egy pillanat alatt minden rossz érzést elhessegetni belőlem.
- Komolyan beszélek Ana. - sóhajtotta, és egy apró csókot nyomott ajkaimra. - Nem haragszanak rád. Elmondtam nekik, hogy hogyan történt mindez és, mik voltak ezeknek az előzményei. Ana a fiaink felnőttek és teljesen megértették, hogy miért nem szóltunk.
- Akkor is hazugságban éltek. - szipogtam, s arcomat Zayn mellkasának nyomtam, hogy elrejtsem elázott tekintetemet előle. - Ahogy Anne is.
- Anne-t, még mindig ugyan úgy szeretik, ahogy eddig. Nem tekintenek rá más szemmel azért, mert nem a vér szerinti testvérük, Ana. Szeretik őt. - nyomott egy csókot a fejemre. - Ahogy téged is. - ajkát szorosan fejem búbjára nyomta, s tisztán éreztem, ahogy a meleg levegő lassan szétárad fejbőrömön. Kellemes érzéssel töltött el ritmusos szívdobogása, ami egész testemet ellazította. Percekig álltunk ott ölelkezve, mígnem lassan bőrünkre érkező hideg esőcseppek meg nem szakították ezt. Jóérzéssel fordítottam fejemet az ég felé, és szememet lehunyva élveztem, ahogy az esőcseppek sietve kúsznak le arcomon, ezzel is lenyugtatva felhevült bőrömet.
Egy héttel később sem lettem semmivel sem okosabb, de nyugtató volt, hogy Anne állapota kezdett javulgatni, de ennek ellenére sem ébredt még fel, hogy végre józan, éber állapotban magyarázkodhassak neki. Hiányzott és rossz volt így látni, és ezen még az sem segített, hogy Taylor azóta egy szót sem váltott velem. Nem dühöngtem vagy nehezteltem rá, mert tudtam, hogy jogos a felháborodása, de tudtam, hogy egyszer előbb vagy utóbb túl kell esnünk egy beszélgetésen, amivel tisztázzuk a közöttünk fennálló gondokat. Nem akartam elveszíteni a hülyeségeim miatt, hiszen eléggé szoros kapcsolatot ápoltam vele, s sok minden miatt hálás lehettem neki. Többek között azért, hogy felnevelte a lányomat.
- Szia. - egy megtört, vékonyka hang kényszerített vissza a való világba, miközben hajamat a lenge szellő libbentette arcomba. Apró mosoly kerekedett arcomra, amikor észrevettem a mellettem elhelyezkedő szőkeséget, akinek arcát már napok óta nem tarkította smink. Nem is kellett, noha ő nem volt tisztában szépségével, ami még most is uralta egész lényét.
- Szia. - mormoltam, s torkomat kissé megköszörültem, hogy magabiztosabb, érthetőbb legyen a szavam. - Szia.
- Szabad? - mutatott a mellettem lévő üres helyre, amit percekig csak üres tekintettel bámultam. Aprót biccentettem, s arcommal a szemben lévő fákkal teli parkot figyeltem. Kabátomat összébb húztam, míg lejjebb csúsztam a fémrácsos padon. - Ana... - suttogta, miközben hideg, vékony ujjai enyémet ölelték körbe.
- Taylor. - sóhajtottam. - Egyáltalán nem tartozol bocsánatkéréssel, mert mindenben igazad volt. Nem neheztelek rád, még ha azt is hiszed, csak most... - nyeltem egy nagyot, s próbáltam kitörni készülő könnyeimet visszafojtani. - most egyedül kellett lennem egy ideig.
- Nem vagy rossz anya, Ana. - suttogta, s mellkasára vonva ölelt szorosan magához. Éreztem jól megszokott barack illatát, ami jellegzetessé tette a szőke barátnőmet. - Én csak... - suttogta ismét. - csak kiszaladt a számon, mert ideges voltam. Amikor megcsörrent a telefonom, és Anne neve villogott rajta valami különös érzés fogott el. Nem olyan érzés, mint szokott, hanem teljesen más. Idegen. A szívem hevesebben dobogott és remegő kézzel nyúltam a mobilért, és, amikor közölték a hírt, hogy a lány, akit lányomként szeretek élet és halál között ugrál, összetörtem. Nem is gondolkodtam egy percig sem. Egyből repülőre szálltam és nem hazudok, ha azt mondom, hogy végig bőgtem azt a pár órát. És, amikor megláttalak téged...és Harryt. Ana tényleg sajnálom, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém.
- Nem kell mentségeket keresned, Taylor. - toltam el magamtól, s arcomon lévő mosoly hosszú idők óta most először volt őszinte. - Teljes mértékben igazad volt, tényleg rossz voltam Anne-hez. Számára mindig is te voltál az igazi anya. Annyira próbáltam neki jó környezetet és anyagi hátteret biztosítani, hogy észre sem vettem, hogy nem törődöm vele. - nem tetszően ráztam meg a fejemet, s összefont ujjaimra meredtem. - Annyival másabb volt Jason és Mathias. Szinte követelték a hírnevet és a csillogást, míg Anne inkább meghúzódott a szobájában és teljesen kizárta az életéből a médiát. Te voltál az, akire mindig számíthatott, ahogy te is vagy az, aki mindent tud róla. Tudod... - nevettem fel. - ez rám nézve szégyen. A legjobb barátnőm többet tud a lányom életéről, mint saját magam. Mindezt a cécót és drámát elkerülhettem volna, ha őszinte vagyok hozzá. De a fenébe is. - pattantam fel helyemről, miközben idegesen túrtam bele barna hullámos tincseimbe. - Ki hitte volna, hogy majd pont a testvérébe szeret bele?
- Valld be, hogy Christian csakugyan hasonlít az apjára. - apró mosoly játszott az ajkán, míg mellém állva nem helyezte el kezét a vállamon. - SZÍV-DÖG-LESZ-TŐ. - tátogta, amitől hangos nevetésben törtem ki. Tekintetemmel a kórház felé figyeltem, amit ő is észrevett.
- Szerinted felébred valaha is? - sóhajtottam megtörten, s barátnőmbe karolva indultam el a főbejárat felé.
- Nagyon erős, Ana. Nagyon erős.
- De akkor miért nem ébredt még fel? Annyira bosszantó, hogy nem tudok semmit sem tenni. - kezemet kinyújtva toltam be az ajtót, és rögtön belépésünk után hideg orcánkat a meleg levegő édesgette.
- Türelmesnek kell lenned. Az életjelei jók és... - mosolygott, de Zayn éles hangja belé fojtotta a szót. Térdére támaszkodva kapkodta a levegőt, míg én türelmetlenül helyeztem át egyik lábamról a másikra a súlyomat.
- Anne. - zihálta.
- Mi van vele? - vágtam közbe, s szemeim kétszer akkorára nőttek aggodalmamban.
- Felébredt. - mosolyodott el, így sietve lépkedtünk tovább lányom kórterme elé, ahol az ablakon keresztül orvosát tekintettem meg. Egy kis lámpával figyelte meg szemét, majd a gépekre áttérve állítgatott valamit. Az órát idegesen bámultam, s türelmetlenül vártam, hogy végre valahára bemehessünk hozzá. Dr. Keith tekintetével találkozott sokunké, aki csak egy biztató mosollyal az arcán intett felénk, hogy szabad az út. Bemehetünk. Zayn és Taylor kézfejét éreztem meg a vállamon, amint próbálnak az ajtó felé terelni, de hirtelenjében jobban féltem a következményektől, mint attól, hogy elájulok. Testem zsibongani kezdett és a fejem is kótyagos lett. Éreztem, hogy tenyerem izzadni kezdett, míg szívem kétszer olyan gyorsan dobogott, mint eddig. Egyszerűen féltem belenézni lányom szemébe, aki ajkát nyaldosva próbált némi nedvességet adni neki. Haja kócos volt és még néhol kötések fedték, s kezén, ahogy lábán is gipszek voltak láthatóak. Annyira törékenynek és gyengének tűnt, hogy menten elsírtam volna magamat, de erősnek kellett magamat mutatnom. Legalább is kellett volna. Zayn immáron előttem lépkedett, míg Taylor még mindig mellettem volt. Jason és Mathias apjuk mellé furakodtak, s akkor eszméltem fel, amikor már az üveg túloldalán láttam meg izmos alakjukat. Örömmel figyeltem, ahogy a két fiú mosolyogva és bolondozva lépkednek nővérükhöz, aki gyengén bár, de összeborzolja fekete hajukat.
- Menjünk. - suttogta Taylor, ahogy a többiek is beértek lányomhoz, akinek homlokán egyre nagyobb számban jelentek meg a ráncok. Nagyot nyelve, lehajtott fejjel próbáltam összeszedni a bátorságomat, míg kicsiket lépve értünk el a szobát elválasztó ajtóhoz. Taylor egy utolsó puszit hintett arcomra, majd vékony ujjaival kitárta előttünk az ajtót. Először ő lépett be, míg én megbújva vékony alakja mögött sétáltam tovább egészen addig, amíg mellkasomnál nem éreztem hátát. Lassan bújtam ki takarása alól, s amikor megtekintettem lányomat, mosolyra fakadtam. Már épp beszédre nyitottam a számat, amikor lányom szemében valami idegen dolgot láttam. Semmi csalódás, semmi megtörtség, csak a kétely, ahogy alaposan méreget engem, s a mellettem álló Harryt és fiát, Christiant.
- Új barátok, anyu? - mosolyodott el, s tekintetét Tayloréba fűzte. Számat eltátva figyeltem, ahogy mindenki idegesen figyeli a barna hajú lányt az ágyon, aki úgy szólította barátnőmet, ahogy sosem hittem volna. Összetörtem, s könnyeim utat törtek maguknak, de, hogy őszinte legyek nem is akartam őket megállítani. Nem tudtam, hogy mi történt, de hirtelenjében azt vettem észre, hogy kétségbeesetten próbálok lányom felé furakodni, de nem engednek. Egy hatalmas, izmos kar szegődött derekam köré, s lányom, ahogy a többiek alakja is távolodni kezdett. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat, ami akkor uralta szívemet, amit kettéhasított egyetlen egy szavával. Anyu. Ismétlődött meg a szócska a fejembe, s testem remegése nem akart szűnni. Zokogtam, s Harry ölelő karjai sem nyugtattak meg, mert fogalmam sincs, hogy mi történt. Miért Taylort hívta anyunak? Egyáltalán miért kérdezte, hogy a barátai vagyunk-e?